Ez nálam rendszeresen felmerül mint kívánság, főleg amikor nyár van, elutazom, mondjuk mediterrán országba és azon gondolkodom, hogy miért nem maradok ott ... akár mosogatásból is meg lehet élni :)
River, én végzettségemre nézve angoltanár lennék, csakhogy annyira szégyellek angolul beszélni (a nyafogós kiejtés miatt), hogy messze elkerülöm az angolos munkákat. Írásban viszont jól ment, az egyik munkahelyemen leveleztem is, de megszólalni rettegtem. Most is valami "alja munkát" szeretnék végezni, valami írásbelit. Elvégeztem egy korrektortanfolyamot, és jó lenne szövegeket korrigálni nyelvtanilag meg stilisztikailag. Minden munkahelyet bojkottálok, ahol intézkedni, telefonálgatni kell és talpraesettnek kell lenni. Fél évig voltam titkárnő is, de az maga volt a pokol. Olyan zavarban voltam folyton a főnök előtt, hogy mindent összezavartam meg elfelejtettem. Az írásbeli munka viszont mindig jól ment.
És Ti mit szeretnétek dolgozni?
Hát az volt, hogy jött hozzánk egy srác, egy csellista (iszonyúan profi), én meg hát... borzasztóan éreztem magam, szívtam a cigit ezerrel (mint kiderült ez őt eléggé zavarta), és bénáztam össze-vissza, folyamatosan. Remegtem, a hangommal együtt, amnéziába estem, elő kellett keresnem a saját szövegeimet, mert egyszerűen nem jutott eszembe. Szóval féltem, és tudni véltem, hogy egyrészt a többiek látják rajtam, hogy elcseszem az egészet, azt gondolják, hogy itt is elrontottam, ott is elbénáztam, ráadásul a csellista sosem tudja meg, hogy hogyan is szól ez, mikor nem vagyok idegbeteg.
De már kaptam tőle egy levelet, és úgy gondolja, hogy több van bennem annál, mint amennyit mutatok. Szerintem kevés az ilyen ember, vagy ő sincs tisztában azzal, hogy mit tud...
Meg úgy általános emberutálatban szenvedek most. Legszívesebben elhúznám a csíkot innen.
Hogy milyen munkát? Olyat, ahol a "háttérben" lehet tevékenykedni. De az meg azért nem jó, mert soha senki nem tudja meg, hogy mire vagy képes, te sem, és én is érzem (mert ilyen munkát csinálok), hogy ez nulla, mindenki csicskának néz, és gyakran én is elkönyvelem ezt magamról. Nem sikerült a főiskola, másik felvételi sem, nem tudok nyelvet tanulni - most már ezt mondom, mert mindig feladom valahogy, pedig volna hozzá érzékem. Én meg "híres sztár" szeretnék lenni... na de ilyen remegéssel... :(
Broe a sztár.
Broe, írd le azt a történetet...
A tapizós-közeljövős emberek engem is zavarnak, de nem tudom, mit lehetne tenni ellenük... egy stratégiám van, a hátrálás...ami elég nevetséges lehet. Szerencsére ritkán fordul elő.
mások:
milyen munkára alkalmas egy szocfóbos ember? Én most úgy érzem, semmire nem vagyok az, és ez nagyon nyomaszt.
Na mi az, mindenki eltűnt? Kiderült, miután szégyenkezve elmondtam, mert neki mindent elmondok, hogy a barátom hasonlóképpen szenved, mint én - 22/25 lett a tesztje - csak még jobban titkolja? Nem tudom, kívülről mindenesetre nem látszik, és akkor felmerül bennem a kérdés, hogy rajtam mi látszik olyankor. Bár azt hiszem látszik, meg hallatszik is, mint ahogyan pénteken, volt egy megmérettetés, és hát eléggé nem úgy szerepeltem, ahogyan szerettem volna. :(
Platania, mért irtad azt a korridoros címet? Körülnéztem ott - bár nem nekem írtad... :) -, és csak az merült fel bennem, hogy mi a fene az a borderline? De különben ez a fórum jobb. :)
És még azt mondjátok meg, hogy hogyan lehet megszabadulni egy tapizós embertől, aki a főnököm. Hogyan mondjam meg neki, hogy amit ő jóindulatból csinál (vállveregetés, közeljövés...), attól engem ráz a hideg és hányingerem van?!
Hát először is: megcsináltam a tesztet: 24/24, de ez néhol sántít, mert van, amikor nem kerülhetem el a végrehajtást, így csak halogatom. Érdekes, hogy elpirulni nem, vagy csak nagyon ritkán szoktam, inkább ez a szívdobogás-remegés dolog áll fenn. Egyébként már ezt egyszer az előbb megírtam, csak valami gáz van itt a nettel, úgyhogy ha kétszer kapjátok meg, ne csodálkozzatok nagyon. A másik, ami még a távollétem alatt volt, a külsőség kérdése... mármint a ronda külső érzete: hát ez abszolút megvan, ragyák is, meg a fehér bőr, meg a vörös haj, meg a kövérség (kemény 40 kiló, vagy már annyi se...) :(
kedves Platánia!
azért nem kellett volna beidézni az egész szövegemet, bár örülök, hogy így megtaláltad a közös dolgokat, hasonlóságokat bennem. Igen, sokat gondolkodom, de rendszerint semmire sem jutok. Általában inkább csak a megtörtént helyzeteket elemzem.
Volt még egy-két dolog, hozzászólás, amit nem tudtam eddig elolvasni, most azt fogom tenni, aztán meg elmesélek valamit - feltéve hogy érdekel titeket -, ami eléggé meggyőzött, hogy ez vagy szoc.fób, ami nekem van, vagy valami, ami pont olyan. :)
Sziasztok!
Cillitt ne haragudj, hogy a tegnap csak úgy "leléptem", de nem volt netünk, csak most sikerült visszaállítani.
A munkanélküliséget kísérő feleslegesség érzése tényleg a depresszióhoz vezet, jelenleg én sem dolgozom, nem az itt felsorolt okok miatt, habár az teljesen mindegy miért nem... meg az azzal járó bezártság. Nem ez a depresszióm oka, az régebbről ered, csak súlyosbított rajta.
A kognitív terápiához hasonló eljárással/gondolkodással én is próbálkoztam, hosszabb-rövidebb ideig sikerült is "kifogni" a negatív gondolatokat, de hamar belefáradtam, megfeledkeztem róla... ingatag lelkiállapottal nehezen kivitelezhető, de tény, hogy a negatív gondolatoknak óriási a romboló hatásuk.
Kedves Broe!
Nagyon remélem, még olvasol minket és itt vagy.
Nem biztos, hogy csak szf-ed van, és amiket most idézek, nem mindenképp ennek tudhatók be. De az tény, hogy sok mindenben hasonlóak vagyunk, és ez nekem is jólesik (ha nem is mindenképp "jó", mert ez nem túl kellemes állapot...)
Idézek Tõled valamit, aminek mindegyik mondata igaz rám is (és nekem is ez a legrosszabb, jobban nem is lehetett volna leirni, jellegzetesebb esetek alig vannak, mint ezek):
"Hát pl. ismerős a liftes dolog, meg, hogy a közértben pl., ha elfelejtek valamit, nem megyek vissza érte. Vagy elhatározom, hogy bemegyek egy boltba, és mire odaérek inkább mégse megyek be. Van, hogy kajáért sem megyek le. Van, hogy édességet szeretnék enni, de nem merek lemenni, mert félek, hogy hülyének néznek, ha csak édességeket veszek. Néha az utcán is rámtör valami, nem bírom, ha rámnéznek, legszívesebben átlátszóvá válnék, vagy összemennék kicsire. Ismerős az is, hogy nem merek telefonálni, nehéz volt állást találnom, mivel ha meg is beszéltem egy találkát, mikor eljött az idő, nem mentem el. Gyűlölöm, ha hozzámérnek (még ha anyám is az). Néha annyire feszélyezett vagyok, hogy már agresszivitásba csap át a dolog... "
És ezek. Azért teszem (az idézést), mert megdöbbentõ! én egy-két éve teljesen hasonló voltam, még most is. tul. pont ugyanígy írtam volna le ezeket én is...
"és őszintén szólva épp az a bajom, hogy néha túl sokat eszem, és túl sokat vágyódom a finomságokra."
-én is. egyszercsak rámtör az ehetnék (vagy éhség :) )
"Különben is lehet, hogy csak beképzelem az egészet"
-nem, ezt nem képzeled be magadnak, mikor megéled. Azt hiszem, arról van szó, hogy van, amikor nagyon zavar, de késõbb nem akarod, hogy zavarjon, és akkor inkább elhessegedet magadtól, hogy ne legyen a keserüség a tudatodban.
"És bocs, hogy ilyen sokat írok... "
-én is így érzek idõnként, de ennek nincs alapja. Nyugodtan írjál, amennyit akarsz!
"Én már így is félek, hogy valaki rám ismer..."
"Szerintem engem itt fel fognak ismerni.
Broe a paranoid
Van már paranoiás fórum? :)"
-én is sokszor azt hiszem, paranoiás (is) vagyok. Az utcán is körülnézek, mielött kimegyek...(már ha van kedvem)
"otthon meg anyám, hol cinikusan királynőnek vagy savanyúuborkának nevezett, és állandóan azt kérdezte, hogy mi van, én meg folyton azt feleltem, hogy semmi"
-igen. És én meg mindig unatkoztam. Te nem? vagy olyasmit csináltál, ami szüleidet nem érdekelte?
"egy idő után, mintha valami tudathasadásos állapotba kerülnék, semmi más nem jön a számra, csak az, hogy "bocsánat", és azt szeretném, ha jól megverne legalább, hogy megkapjam a méltó büntetésem"
-én is szoktam... ez a bocsánatkérés és büntetésvárás a büntudat nevet viseli, és iszonytató, mert mi vagyunk éppen azok, akik mások helyett érzik és mások helyett szenvednek.
"Néha, mikor már azt hiszem, hogy jól leszoktam róla, megint történik valami, és visszaesem. Igyekszem tartani magam, de mikor gond van, és magamban erre hivatkozom, hogy akkor vagyok erős, ha nem csinálom, mindjárt az jut eszembe, hogy ez gyávaság, hogy ki akarok bújni a felelősség alól.
Broe a logika bajnoka "
"...már ha van, mert lehet, hogy csak beképzelem, hogy csak lusta vagyok néha erőt venni magamon és rendesen helytállni. Ki tudja. A gond majd ott kezdődik, mikor haza kell menni, meg minden egyéb, tudjátok. Csak most esik le, hogy ez nekem voltaképpen mekkora tortúra, hogy ez emészti fel az energiáim nagy részét. Hogy mi a megoldás azt még nem tudom. Önmagában a felismerés is jó dolog, a felvállalás is... na de ettől még túl sok minden nem változott. különösen, ha rosszul ismertem fel, vagy olyat ismertem fel, ami nincs is. Lehet, hogy hypochonder vagyok. Az is egy betegség... most honnan tudjam?"
-sokat gondolkozol? vannak "elméleteid"? én állandóan azt látom, hogy rengeteg gondolkodom, mindig ide ode ervelek magammal beszélgetek, de ebbõl ritkán van értelmes megoldás!
"Ja, és ugyanakkor meg nem merek őszintén szembenézni a rossz tulajdonságaimmal sem, mert igazából azt szeretném, ha kiderülne, hogy nincsenek is. Tényleg, ez is csak most esik le. Én is tökéletes szeretnék lenni, telve pozitív tulajdonságokkal. De ami van, még azt sem merem magamnak elkönyvelni. Szóval, ha kiderülne, hogy valamiben tényleg rossz vagyok... akkor az nagyon rossz lenne, nem tudom, mit kezdenék. Illetve nem kiderülne, hanem ha beismerném. Mert azért valahol sejtem."
-micsoda gyönyörü logikai magyarázatok. Ez csak erõsít engem, hogy sokat gondolkodol, mert úgy gondolod, magadnak kell megoldanod a problámákat,mert ezt tanultad valahonnan. És azt is, hogy ha nem tudod megoldani egyedül az eszed segítsegével, akkor nem vagy elég rátermett, akkor "hülye" vagy. Ezt és most ismertem fel magamban és rájöttem, az ember nem tudja csak gondolkodással megoldani problémáját, ez képtelenség. Persze elötte én ezen megsértödtem volna, ha ezt mondják nekem...
"Én is úgy gondolkodom, hogy saját magamnak kell megoldani. "
-tudom, én is, de ezt nekünk nem lehet egyedül megoldanunk. és legalább törõdjünk a problémánkkal, ne felejtsük el, ne törõdjünk bele.
"Nem féltetek? Már úgy értem, ez elég paradox helyzet, hogy épp egy szf-es merjen elmenni orvoshoz... én inkább sohasem vagyok beteg. De komolyan."
-erre majd elmondom, én hogy mentem el elõször, ha érdekel
"Tegnap mentem az utcán, megint kezdtem viszolyogni mindentől és mindenkitől, és aztán megszállt az érzés, hogy sz@rok le mindenkit, nekem szociális fóbiám van, úgyhogy nyugodtan lehetek antiszociális. :)"
-én ugyan nem tegnap, de soxor, mióta tudom magamról.
"Persze nem mindig gondolom így ezeket, és nem mindig ezeket egyszerre, de olyan is volt már"
-sokat változik a hangulatod? egyszer még így gondolod, azután már mashogy? Nincsenek avval problémáid, hogy "nem tudod, ki vagy"?
"Lehet, hogy nem szoc. fób., csak szimpla önutálat, meg mazochizmus, nem tudom. Csak azt tudom, hogy amiket leírtatok, az többé-kevésbé rám is igaz, és amit én leírtam, az rátok is, és eddig ez az első olyan betegség, aminek a tünetegyüttese illik rám. "
-vagy mind a kettõ, mint nekem. Cillit elmondta már: a depreszió és szf sokat egymás mellett lépnek fel.
"Van egy olyan gondolatom, hogy azok, akik valamilyen lelki gyötrelemmel rendelkezek, azoknak ez valahol jó is. Nem nyíltan, hanem burkoltan, és talán egyáltalán nem tudatosan, de valamikor valamiért úgy találta a lélek (vagy az agy), hogy ezzel a cselekvéssel, ezekkel a reakciókkal érhet célt. Tehát, hogy valamilyen haszna származik abból, hogy ilyen "beteg". Szerintetek nem így van? Hogy talán azt gondoljátok (-juk), a betegeket sajnálják, ápolgatják, köv. jobban szeretik. "
-"a betegség elsõdleges és másodlagos haszna", ilyen a szakkönyvekben a neve. Teljesen úgy van ,ahogy mondod.
"Van olyan dolog, amiről úgy gondolom, hogy jó bennem. Pl. az, hogy jól énekelek, és szép dalokat írok - amit baromi kevesen értékelnek, és én még ennek ellenére is kitartok emellett, mert nekem muszáj csinálni. "
-én is írtam dalokat, söt most is szeretnék, ha lenne rá lehtöségem. Énekelni sajna nem merek. Nekem is muszáj volt csinálni, mert ez adott valami értelmet életemnek. Nagyon szereted a zenét? Én igen.
Hát egyelõre "csak" ennyi. Nagyon várom válaszaidat!!!
Kedves Silvana,
"úgy megyek az utcán, hogy kihúzom magam, próbálok belenézni az emberek szemébe (nem mindig sikerül), és rájuk is kellene mosolyogni, de azt még nem merek."
Én kb 1 éve kezdtem el ezt a dolgot, azóta programmá tettem...nagyon sok a visszaesés és azután az érzés, hogy mégse sikerül, szörnyü... tehát odáig jutottam, hogy mosolyogtam, főleg lányokra. Egyszer az történt, hogy megláttam egy lányt, akire rögtön tudtam, ez más, ő is szégyen, meg hozzám hasonló, láttam, izgul, de az történt, hogy az egész villamosút alatt csak kerülgettük egymás szemét (szembe ült le velem) mert nem mertünk egymás szemébe nézni túl sokáig mosolyogva. Éreztem meg lehetne, meg kellene szólítani, de nem tudtam...
Cillit, ha megszunik egy munkahely az nem a Te hibad, csak komoly ceghez szabad menni, mar net-en is utana lehet nezni a m.helyeknek. Te meg nagyon fiatal vagy, rengeteg lehetoseged van. Tanulhatsz is mast, ha az eddigi nem volt jo.(Semmi kozom hozza, nem is ismerjuk egymast, de szulhetsz is.)
Azert erzem magam egy nullanak, mert en mindig dolgoztam es megszoktam, hogy fontos vagyok mas embereknek, ugy ereztem alkotok valamit. Es ez most nincs, a gyerekek nem tudjak potolni, sot meg sokkal rosszabb anya lettem.
A ferjemrol nem akarok sokat irni, ha elolvassa megsertodik. Cask annyit, hogy vagy a munkahelyen van, vagy itthon dolgozik, keveset beszelgetunk, eleg kulonbozo az erdeklodesi korunk, o nem szeret emberek kozott lenni, en igen (csak nincs kivel). Most jo ejszakat kivanok, holnap jelentkezem.
Kedves Deplady, február óta nem dolgozok, és nem is nagyon kerestem munkát, mert olyan stressz állásinterjúkra járni egy szociális fóbiásnak. A férjem tart el. Az is rossz, hogy anyagilag tőle függök, de az még rosszabb, hogy egész nap be vagyok zárva a lakásba, és halálra unom magam. Amúgy, ha nekiállok állást keresni, előbb-utóbb felvesznek (30 éves vagyok és tudok angolul), de a munkahelyen vagy nem tudom megállni a helyem (megintcsak a szoc. fób. miatt), vagy egyszerűen megszűnik a mhely (már 3 esetben). Most éppen a levegőben lóg egy állásajánlat, kedden megyek interjúra. Úgy izgulok!
Egyébként olvastam, hogy a tartós munkanélküliség sok esetben előbb-utóbb depresszióhoz és önbizalomcsökkenéshez vezet. Úgy érzem, a Te fő bajod a munkanélküliség. De miért érzed magad feleslegesnek? Hiszen ott vannak a gyerekeid!
(Zárójeles kérdés: nem lehetséges az, hogy a férjed hozzáállása súlyosbítja az állapotodat?)
Kedves Cillit! Te miota nem dolgozol, mivel toltod az idodet otthon, van tarsasagod? En sajna mar tobbszor voltam depis, de ilyen hosszu ideig meg nem. Tobb helyen is dolgoztam teljes erobedobassal, a baratnoim is onnan kerultek ki, de el is maradtak. Igy teljesen egyedul vagyok, ill. a gyerekeim itt vannak de a betegsegem miatt nem tudok odafigyelni rajuk, nem tudok annyi szeretetet adni. Tobbszor is nagyon kozel alltam egy allashoz, olyankor jobban leszek, azutan elutasitanak es puff visszaesek. Holnap elkezdek egy angol tanfolyamot, a Munkaugyi Hivatal fizeti, de szerintem minel tobb ido elmegy, annal nehezebb lesz elhelyezkedni. Mar az onbizalmam is padlon van, sok embertol felek.
Kedves Platania! Orulok, hogy irtal, a Litium valoban bipolaris dep.-ra van, nekem manias dep.-om van 15 eve. (a papamnak is ez volt). Ezzel egyutt, egyetem ota majdnem vegig folyamatosan dolgoztam, most eloszor ez a hosszu kimaradas, 2 honapig korhazban is voltam. Szorongasra a Rivotrilt kapom, de az csak 30 percig hat ram. Ongyilkossagi gondolataim nincsenek, csak teljesen celtalannak erzem az eletem, nem tudom mi ertelme van az egesznek.
Ja, Bors, a kognitív terápia valami olyasmi, ha jól tudom, hogy az automatikusan jövő negatív gondolatokat "elkapja" az ember, és semlegesekre vagy pozitívakra cseréli. Állítólag ezt meg lehet tanulni, és egy idő múlva az agy megtanulja a pozitív gondolkodást. De ehhez sokat kell gyakorolni.
De javítsatok ki, ha hülyeséget mondok.
Szia, Bors, én próbáltam érintkezésbe lépni dr. Unokával, de nem tudtam. Lehet, hogy én vagyok nagyon idétlen, de nem találtam azt a linket, ami hozzá vezetne.
Kedves Deplady! A depresszió valóban olyan fájdalmas, hogy az ember üvölteni szeretne, és minden más betegséggel könnyebben kiegyezne. Nekem hetekig folyton öngyilkossági gondolatok jártak a fejemben, még az ablak felé se mertem menni, nehogy véletlenül kiugorjak, végül kórházba kerültem. Szerintem a munkanélküliség, a négy fal közé bezártság volt a fő ok. Kaptam antidepresszánst meg szorongásoldót, azzal úgy-ahogy megvagyok, legalábbis azóta van némi életkedvem.
A depressziómban az egyik legrosszabb az volt, hogy gyötörtem vele a férjemet (szerencsére gyerekeim nincsenek), és szörnyű bűntudatom volt, hogy bajt okozok neki. Főleg ezért akartam magam megölni, hogy őt megkíméljem magamtól.
Sokmindent nem értek a depresszióban, de az biztos, hogy a magam erejéből nem tudtam volna belőle kikecmeregni. Olyan volt, mint egy lefelé húzó örvény, ahol segítség nélkül csak süllyedni lehet.
A találkáról csak annyit, hogy nem feltétlen kéne ott is erről beszélgetni, lehet hogy feloldódnátok, új barátokra lelnétek. Ha szakemberre van szükségetek nézzetek be a korridoron a búrába. Ott Dr Unoka Zsolt áter mindenkinek válaszol. A topic neve "az áter válaszol" én is sok használható tanácsot csíptem ott el és személyre szólóan is válaszol. Mi az a kognitív terápia?
Szia Deplady! Igen, hasonló tényleg, és én sokszor el se tudom választani a kettőt.
Van olyan, hogy az ember nem tud magán segíteni, mert nem állnak rendelkezesére a szükséges információk. Sok depis azt gondolja, hogy felesleges elmondania, mert magán kellene segítenie és szégyen, hogy nem tudja maga megoldani, pedig ez nem igaz, mert nyilvánvaló, hogy ha eddig nem sikerült, akkor a hiba nem saját magában van!
A lítiumot úgy tudom, bipoláris depresszióra adják.
Mindenképp írjál még többet!!! Így elég keveset tudunk ahhoz, hogy mondjunk valamit.
Természetes, hogy az ember rettenetesen izgul, ha először ír ide és nekem ez volt egy hete úgy hogy teljesen át tudom érezni.
Vigyázz, lassú az index, elöbb írd meg valahol máshol, pl. Wordpadben és utána másold be a szöveget az ablakba. Sőt nekem most alig sikerült, de majd jobb lesz.
Szia Cillit! Ezek szerint a szf-nak es a depinek ugyanaz az eredmenye, az ember elhatarolja magat a kulvilagtol. Ennel szornyubb erzes nincsen, mindig azt mondom, inkabb fizikai betegsegben szeretnek szenbvedni. Gyogyszerek: Litium, Seroquell, Efectin, esetenkent Rivotril. Eddig nagyon jo doktornom volt, de kulfoldre utazik, pont most valtok, felek is tole. A ferjem itthon is dolgozik, nagyon keveset beszelgetunk, szerinte nekem magamon kell segiteni, de mivel ez nem megy en baromi gyengenek erzem magam.
Teljesen meg tudlak érteni, ugyanis tavaly télen én is átmentem egy komoly depressziós epizódon, és én is munkanélküli vagyok. Ez a topic nem kimondottan depressziósoknak van, de segítünk, ha tudunk. Sajnos itt senki nem szakember, egymást támogatjuk, már amennyire tudjuk. A szociális fóbia emberektől való kóros félelem, aminek következménye lehet a depresszió, hiszen az ember bezárva érzi magát önmagába.
Milyen gyógyszereket szedsz? Használ a pszichiáter? A férjed hogyan fogadja a betegségedet? Feltétlenül írj!
Sziasztok, en nem vagyok tisztaban az szf. fogalmaval, de ugy latom depisek is irnak. Nekem tobb mint egy eve nincs munkam, ca. 60-70 helyen probalkoztam, 45 eves no vagyok, csalados. Jarok p-aterhez, szedek gyogyszereket, allandoan visszaesek, szorongok, maganyos vagyok, nincs kedvem semmihez, buntudatom van a kisfiaim miatt.
Irtozatosan erzem magam, most mertem irni eloszor, kerlek segitsetek!!!!!!!!
Szia, Platania!
A személyes találkozásról még annyit, hogy valószínűleg csak lejjebb rántanánk egymást a mocsárba a panaszkodásunkkal. Így interneten kifejezetten jólesik elmondani, mennyire kutyául érezzük magunkat, de élőben ez nem biztos, hogy építő.
A gyógyulásról: már mondtam, hogy 30 éves koromig reménykedtem, hogy ki tudom magam húzni a saját hajamnál fogva a mocsárból, de nem gyött össze. Pedig 3 évig jógáztam is. Jártam vagy 6 pszichiáternél, de a legtöbb, amit csinálni tudtak, az volt, hogy gyógyszerekkel tömtek, meg előbányászták, hogy én tulajdonképpen meg bírnám fojtani az apámat. Na, ezzel sokra mentem.
Egyébként nekem is végig olyan érzésem volt, hogy csak egy hajszál választ el a gyógyulástól, és reménykedtem benne, hogy egy nap csak arra ébredek, hogy nincs semmi bajom.
De ez se jött össze.
De azért reménykedjünk: amerikai honlapokon emberek beszámoltak a gyógyulásukról. Persze résztvettek kognitív-behaviorista csoportterápián más szoc.fóbosokkal.
Sziasztok!
szép kis történet, Cillit... én se állnék jobban, ami azt illeti.
Azt hiszem, tévedtem abban, hogy saját magam egyedül meg tudnám oldani a problémákat. Nekem és másnak is kell valami külső segítség. Hiába próbálkoztam, igazán nem volt áttörés. Csak megértettem, hogy beteg vagyok, de nekem is túl súlyos ahhoz, hogy igazán saját magam talpra tudjak állni.
A depi engem is kerülget, sőt, most egy időben teljesen ellepett. Ez persze jól rárak az egészre és akkor igazán semmi kedvem semmire.
A személyes találkára most én se lennék vevő (főleg hogy nem is Mo-n vagyok...). de én akárki előtt szégyellném magam és ismeretlenül nem is tudom, hogy mernék elmenni.
Szia, Moorhen! Mi újság Szegeden? A tesóm ott töltötte az ünnepeket az anyámnál. Közben a vonaton ellopták a retiküljét szőröstül-bőröstül-mindenestül (pénz, mobiltelefon, igazolványok), és telefonált, hogy gyorsan menjünk el hozzá, mielőtt betörnek. El is mentünk a férjemmel, ott is aludtunk, másnap meg feljött a szegedi mostohaapám, hogy kerítsen egy lakatost, hogy kicserélje a zárat. Mert ránk ugye ilyen nagy feladatot nem lehet bízni. (A férjem is hajlamos a tehetetlenkedésre.) Tök ciki volt. Elvileg felnőtt emberek vagyunk, és mégis úgy állunk a világban, mint két rakás szerencsétlenség.
A depit ismerem, időnként rám is rámjön, és olyankor alig bírok megmozdulni.
Bors12! Nem biztos, hogy szerencsés lenne, ha élőben találkozna a társaság, szerintem egyelőre örülünk, hogy legalább interneten tudunk beszélgetni. De majd lehet, hogy eljön az "élő" találkozás ideje is.
