Néha tényleg étvágytalan vagyok, máskor meg fogyni is szeretnék. Most, hogy ezeket írtátok, hogy nem vészes, meg hogy a barátom is azt mondja, hogy nem vagyok vékony, úgy gondolom, hogy mindneki dagadtnak néz. Nem tudom, mennyit kéne még fogynom, hogy vékony legyek, de régen 48 kg voltam. Ezek szerint az tényleg nagyon sok. Egyébként láttam a Fókuszt hétvégén, és abban azt mondta egy csaj, hogy az anorexia olyan, hogy az ember mindig megtervezi, hogy mikor, miből mennyit eszik, mennyit tornázik, számolgatja a kalóriákat. Én nem foglalkozom ilyesmivel. Van, hogy egy hétig semmit sem eszem, de aztán van amikor még sokat is, és van, amikor megszáll az egészséges életmód, és igyekszem odafigyelni.
Moorhen, egy vérbeli anorexiás irtózik a gondolattól, hogy bőven egyen a legjobban szeretett kajájából, mert retteg a hízástól. Éppen erre volnék kíváncsi, hogy Broe csak úgy simán étvágytalan, vagy fogyózás céljából nem eszik.
Biztosan hülyén hangzik, de én mikor anorexiáról hallok mindig arra gondolok, hogy még a kezdeti stádiumban lehetne akár önkontrollal kezelni a legjobban kedvelt kajákat fogyasztva... na jó de ezt mondom én, aki nagyon szeret enni (meg is látszik), és még az étvágytalanságot sem igazán ismerem.
A magasságodhoz azért nem túl veszélyes, de határeset... tényleg létezik vmi, amit nagyon szeretsz és abból bármikor tudsz enni?
Hogy mi a diagnózisod, nem tudom, nem vagyok szakember. Csak annyit mondhatok, hogy az anorexiásoknak általában fogalmuk sincs róla, hogy betegek, sőt kövérnek látják magukat és fogyni szeretnének. A menstruációs zavarok is természetesek egy bizonyos súly alatt. Szerintem tuti, hogy evészavaros vagy, csak nem vagyok benne biztos, hogy tényleg anorexiás-e, de valószínű.
Hát ezt még nem hallottam (hogy a vagdosás oda tartozna), pedig pszicho-ra készültem. Nem mintha ettől olyan qrva okos lennék, sőt azért nem mentem el a felvételire, mert nem is tanultam semmit egy fél évig. Szóval 158 cm magas vagyok. Vagy inkább 158 cm mély... :) És egyáltalán nem tűnök soványnak. Legalábbis a barátom szerint, és szerintem sem. Messziről talán, fekete gatyában, de direkt rákérdeztem: ruhanélkül egyáltalán nem... csak az idegesíti, ha nem eszem. Diagnózis?
És az anorexiát soxor kíséri a pengével való vagdosás is (önbüntetés), meg a zárkózottság. (Átrágtam magam az "Egyek - ne egyek: anorexia és bulímia" c. topicon.)
Broe, jártál már az evészavaros topicban? Ott (is) lenne a helyed, szerintem. Tipikusan az anorexia tüneteit mutatod. És ehhez a súlyhoz hány centi vagy?
Jó reggelt!
Hát-hát... mindig le vagyok maradva. Platania, te írtad, igaz, hogy van valami lemaradás érzésed? Hát az nekem is szokott lenni időnként. Pl. most...
Moorhen: én meg zenész vagyok, és időnként koncertezni is "kell", illetve kéne. Sokszor örülök, mikor valaki vagy valami más miatt egyszerűen elmarad a koncert. Eddig még csak egyszer volt olyan, hogy nekem kellett volna a közönséggel kommunikálni... nem igazán ment. Még azt sem bírtam mondani, hogy "sziasztok", vagy "jó estét, mi vagyunk ez és ez a zenekar...", csak néztem a többiekre, ők meg rám, mivel csak énelőttem volt mikrofon... na mindegy. Egyébként külker. üzletkötő vagyok (ÜZLETKÖTŐ!), de azt soha sem bírnám csinálni. Volt már egy vagon munkahelyem, főleg titkárnős, de azt annyira rühellem, hogy csak na. Most még másodállásban egy internetes fotóművészeti oldal létrehozásában segédkezem, az nagyon jó, mert imádom a fotózást, ráadásul egész hétvégén tökegyedül voltam bent, és élveztem a munkát. Egyébként tényleg 40 kiló vagyok, és tényleg kövérnek is látom magam, de néha azért nem eszem, mert úgy érzem, hogy "nem érdemlem meg", egyszerűen nekem nem jár, máskor meg úgy gondolom, hogy "egyedül nincs értelme", inkább várok két napig, míg jön a barátom, és vele ehetek. Megint máskor meg emberek előtt nem merek, mert olyan szégyenletes dolognak tartom. A főnököm múltkor meghívott ebédelni: én meg gondoltam magamban, hát hülye ez, hogy képzeli??? Milyen dolog már, mással ebédelni??? Szóval természetesen nem fogadtam el.
Bors12-nek igaza van, abban, hogy az embernek akarni kell meggyógyulni, anélkül nem is megy. És ebben benne lehet az is, amit én írtam, hogy az embernek olykor "szüksége van" a betegségre, és nem is akar meggyógyulni.
Hopp! Eszembe jutott egy értelmes ötlet! Sokat gondolkoztam azon, hogy mi konstruktívat lehetne csinálni, ha már így összejöttünk.
Olvastam az amerikai szoc.fób.-os honlapon, hogy van egy úgynevezett beszédlassító technika. Tehát ha az ember kénytelen társaság előtt megnyikkanni, ezt lassan, átgondoltan és jól megrágva teszi, közben igyekszik mélyeket lélegezni. Ezáltal állítólag kontrollálni lehet a pánikot és a szorongást. Ajánlják ezt a módszert a mozgásra is, tehát lassú, megfontolt mozdulatokat ajánlatos tenni.
Azt hiszem, már csak mi vagyunk itt.
én még szívesen beszélgetnék Veled, de talán várjuk meg a többieket holnapig.
Holnap úgy 7-8tól ugyancsak benézek majd remélem...
Minden jót, jó éjszakát
Platánia
Gondold el, van, aki élvezi a társaságodat, még ha csak írásban is. Én is élvezem, hogy dumálhatok Veletek. Na, az ilyen élményekért érdemes élni. Legalábbis nekem.
Köszönöm, ezt nagyon jó hallani, és hadd mondjam, hogy nekem is nagyon jó veled beszélgetni. Tényleg azon is kellene gondolkodnunk, mit csináljunk, de az nem árt, ha egy kicsit kiadjuk magunkból a gondjainkat, félemeinket, meg meghallgatunk másokat, hogy tisztábban lássuk saját magunkat is és ez mindenképp hasznos.
Cillit, ez úgy volt, hogy kb. 8 éves korom óta vágyok valakire akivel beszélhetek. Bár akkor még ilyen gyerekkori dolgok meg játszás megy ilyesmi.
Volt egy eset ami miatt berekesztettem a próbáimat, mert anyukám egyszercsak a rendörséget hívta, mikor két órát késtem, mert nem jelentettem be, hogy elmegyek, mert szégyelltem magam...
És azóta egyedül, csak olyan felületes barátiam voltak, de az is csak, hogy suliban, magánban alig és nem külön nekem egyedül, hanem csak másoknak. Én mindig rettenetesen magányosnak éreztem magam, és az is voltam. Az önsajnálat és a magány annyira szerves részemmé vált, hogy már nem is akartam megszabadulni tőlük és nincs tapasztalatom, milyen lenne anélkül életem.
Kedves bors12, a szociális fóbia olyan fránya betegség, hogy gyakorlással, erőltetéssel nemhogy javulna, hanem romlik. A pánikbetegségben meg egyéb fóbiákban lehet fokozatos hozzászoktatással csökkenteni a szorongást.
Azt hiszem, itt minden szoc. fóbos egész életében gyakorolt és gyakorolt, és kénytelen volt szembenézni a rettegett helyzetekkel (gondold csak el, iskolába kellett járni, aztán dolgozni), én például erőmön felül elvégeztem az angol szakot, amibe szó szerint majdnem belehaltam, és szerintem minden szoc.fóbos teljes erejéből hadakozik a betegsége ellen, már amennyire tud. Van olyan szoc. fóbos, aki lusta, van olyan, aki szorgalmas, de mindegyik szoc.fóbosnál olyan fájdalommal jár a társas helyzeteket megélni, hogy inkább elkerülik. Hadd panaszkodjunk egymásnak, legalább egymást megértjük. Tudod, szörnyű egyedül lenni ilyen nyavalyával, és olyan jó, hogy látjuk: más is szenved ilyen betegségben.
Én egyáltalán nem helytelenítem a panaszáradatot, miután kibeszéltük és kiszörnyülködtük magunkat, bizonyára segíteni is fogunk tudni egymásnak.
Ó jaj, hát, izé, nem is tudom... :)
könyvről szó sincs, én csak emlékezetből meg bizonyos képekről tudom... de majd valahogy össze próbálom szedni, de most elbizonytalanodtam, majd tán holnap.
Nekem nem lettél népszerütlen, és nyugodtan írhatsz.
Szvsz mindenki másmilyen, abban igazad van hogy a a kesergés hosszú távon nem konstruktív és teljesen igaz. DE a pánikbetegség és az szf nem teljesen ugyanaz, főleg ha még depis is az ember, mint én ráadásul még fizikailag is beteg. Nekem most van az egyik első alkalom, hogy valaki meghallgat engem és ennek nagyon örülök és ez már eleve elindított egy folyamatot.
Igaz, hogy később nekünk mindannyiunknak komolyan kell küzdenünk, ha ki akarunk jutni tehetetlenségünkből. De van olyan is, és én is, soxor nincs kedvem, amikor az embernek teljesen elmegy az akaratereje és reménye, vagy egyszerüen nyugtatja magát hogy kinövi az szf-et, és akkor eszébe se jut valami küzdés.
na nekemaztán szép eredmények vannak...
a:11
b:11
c:10
d:8
de azt válaszoltam, amit szívem szerint, nem amit eszem szerint.
Én tudom, hogy mik ezek a típusok, de másnak talán el kéne magyaráznunk... én is vállalhatom, ha akarod.
most biztosan nagyon népszerütlen leszek, de szeretnék elmesélni egy történetet, a sajátomat.
Én pánik beteg vagyok ami azt jelenti hogy nem tudok utazni, képtelen vagyok villamosra buszra szállni idegesít a sok ember hányingerem szívdobogásom izzadás sőt fizikai fájdalom pl mellkasi fájdalom is jelentkezik, igen intenzíven. DE én minden reggel elmegyek dolgozni. A vállalati buszt még kibírom valahogy igyekszem úgy intézni, hogy mindíg legyen ismerős akivel beszélgethetek. Több ezren dolgoznak a cégnél én 10 embert ismerek közvetlenül. A vállalati buszhoz 6 villamosmegállót kell megtenni. Nekem gyalog, mert nem tudom rávenni magam hogy felszálljak, de minden egyes reggel elmegyek dolgozni és mivel gyereket akarok az antidepresszánoskat is letettem. Talán a tél felkényszerít a villamosra is ami kb 10 perc ami helyett én fél, háromnegyed órát gyaloglok. Ha itthol eltemetném magam, amit én is megtehetnék csak azzal foglalkoznék mint ti. Itt akarni is kell nem csak keseregni.
A francba, olyan marhaságot írtam Broenak hogy ez nem igaz... én nem úgy gondoltam, hogy miattad kényszerülök mentegetőzésre hanem hogy saját természetem miatt. Bocs.
Jaj, hát muszáj lenne, de én ha meglátod 1 társaságot akkor menekülök mert ott mindig megaláznak. Eleve elbújok mások elöl, az 1 szobatársammal alig beszélgetünk, és ő olyan felületes, gátlástalan, hogy inkább semmit se mondok, mert mindenképp vita lenne a vége...
Kösz a tesztet!
Hogy érted azt, hogy nincs szociális környezeted? Nem kollégista vagy? Ha az vagy, muszáj valamennyi társasági életet élni, legalább a szobatársaiddal.
Cillit, ne strapáld magad vele, szvsz nálam ezt nem lehet megállapítani. Mert egyszerüen nincs "szociális környezetem" ahol reagalnék valakire. Egy egész nagy darab elfojtás vagyok örökké. De ha nagyon rövid, mégis lehetne...
Moorhen, nekem is van,hogy írok vmit, de aztán kitörlöm, söt egyszer egy órán keresztül ezt csináltam...
Azért az jó, hogy vidám természeted van.
Platánia ne törd magad emiatt, csak írj nyugodtan, minket úgyis ez a nyűgünk hozott össze... ez már a kényszeredett szereplés jele :-), habár igaz én sokszor itt is leírok vmit majd kitörlöm...
Moorhen, teljesen meg tudlak érteni. Alapvetően vidám természetű vagyok (leszámítva az időszakos depressziót), és szörnyű, mikor a jókedv benneszorul az emberben. Nagyon nagy feszültséget okoz. A betegség kényszeríti az embert arra, hogy mogorva képet vágjon meg hallgasson, mint a kuka, közben belül csak úgy rajzanak a gondolatok meg az érzelmek. Én iskoláskoromban úgy oldottam meg ezt a problémát, hogy az iskolában egész nap hallgattam, otthon viszont nem győztem bohóckodni meg locsogni. Olyan voltam, mint akit kicseréltek. Most is, ha összejövünk a húgommal, fetrengünk a röhögéstől (a saját nyomorúságunkon).
