egykor mindenre tudtak találó szentenciát boldogabb korok közrendű bölcselői megnézem barátod és megmondom ki vagy okos szó okos közhely ám sejtelmem sincs hogy döntöttek a minden titkok tudói látva a környék mihaszna legvásottabb tanulásban sehogyse haladó vagy épp kimaradt akasztanivaló kölykeiből verődött barátaimat jól tudva csavargunk s a téren ácsorgunk egész nap hogy döntöttek felőlem a bölcsek? nem voltam oly nagyra velük az igaz ha visszagondolok - rémesek lehettünk mindannyian már biztosan nem adok magamnak igazat de akkor? szívem szakad ha nem tarthatok velük pedig a nagyobb disznóságokból rendre kihagytak és mégis! minek magyarázzam magamnak? nem az egyetértés tartott fogva sem a közös titkok hanem - mert rájuk gondolok hálával és meghatottan - valami tárgya-nincs közös bűn és együttes hódolat a nevetségesen semmi a tragikusan múlandó előtt honnan mind előbújtunk merészen felmagasodva hogy túl hamar megmarjon szétszórjon minket az idő
Egy hangszer voltam az Isten kezében, Ki játszott rajtam néhány dallamot, Ábrándjait a boldog szenvedésnek, Azután összetört és elhagyott. Most az enyészet kezében vagyok De fölöttem égnek a csillagok.
A nem lehetből, mondjad, még lehet másképp lehet, vagy már csak így lehet, hogy nem lehet más, csak a nem lehet? Kimondanám már, hogy isten veled, de fölsikolt bennem a nem lehet! mert hajad, orrod, szájad és szemed - mert az leszek, jaj, megint az leszek, az a csordából kimart, seblepett, kölyke-se-volt, nősténye-elveszett csikasz, ki nyugtot csak akkor talál, ha puskavégre fogja a halál. De este lett, és olyan este lett, megleltem újra arcod és kezed, egymás szájába sírtuk: Nem lehet, hogy már csak így, hogy másképp nem lehet! és hajad, orrod, szájad és szemed. S ki azt hittem, hogy élni ébredek, megint csak itt, megint e dérlepett falak között, megint a nem lehet. Vacog a szív, veri a perceket, veri, hogy nem, hogy nem, hogy nem lehet! Ha megyek már az utcán, úgy megyek, gázolva folyót, zihálva hegyet, mert voltak folyók és voltak hegyek és voltak évek, voltak emberek és mi volt még! mi volt! és azután egy nyári perc december udvarán - a vén remény...és voltak reggelek, mikor veled, melletted ébredek és hajad, orrod, szájad és szemed s az ing s a váll s a paplanon kezed... Úgy szól a szó, mint az emlékezet - hát nincs szavam több és nem is lehet.
Ez is csak ház, e híres sárga ház. Fény itt is él, árnyék itt is tanyáz. De nem érti a fény, hogy ért ide - S nem emlékszik az árnyék semmire.
II.
Te is itt élsz e szűk, zárt udvaron. Te is itt élsz, mi urunk, Unalom, s ha árnyadat magamról elverem, Te felborongsz fűn, fán, falevelen.
******
VI.
Kár felkelni, nem vár ma semmi jó. Ez csak a reggeli depresszió. Kár feküdni, oly jó volna élni ma: ez csak az esti eufória.
*****
IX.
Nem rejtély már, hogy a rabsors milyen. Rád gondolok, ó szegény Lélien - s egy verssorod gyakran meglátogat: "Mivé tetted az ifjúságodat?"
X.
Fent a hegyen fénylik az idegosztály. Tavasszal még te is ott fent napoztál - s most, mint árnyék lebeg a zárt osztályon: Hitted-e, hogy Isten így kirostáljon?
XII.
Ki jön hozzám? hány rokon? hány barát? Hány ismerős? hány drága, drága láb? Éjjel-nappal vendégeket kapok: éjjel az éjet, nappal a napot.
XIII.
És néhanap az élet bekopog. Míg ideért, a színe lekopott. És néhanap bekopog a Halál - s itt ő is mintha haldokolna már.
XIV.
Ha az őrült rémtette érdekel, ne jőjj ide, csak nézz az égre fel, az égre, hol ezernyi harci gép emlékeid ködéből ím kilép, hogy bombázzon a békés táj felett. Itt nincs bolond, itt nincs, csak pár beteg, nem ölnek ők, föl mit sem gyújtanak... Kint, kint keresd a tébolyultakat.
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál Emlékeimből lassan, elfakult Arcképed a szívemben, elmosódott A vállaidnak íve, elsuhant A hangod és én nem mentem utánad Az élet egyre mélyebb erdejében. Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, Ma már nem reszketek tekintetedre, Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! Mert benne élsz te minden félrecsúszott Nyakkendőmben és elvétett szavamban És minden eltévesztett köszönésben És minden összetépett levelemben És egész elhibázott életemben Élsz és uralkodol örökkön,
Mint aki téli álomra készülődik, nézem vágytalanul: a legszebb aranyalmát, miért úgy ágaskodtam, most veri le a szél. Hogyan lettem a királyné bolondja? Utolsó barátorn talán egy hallgatag, mindent megértő kutya lesz, annak majd elmesélem.
Tudjuk, mi az ember. Hisz neve is van. Ül a bárban. Az utcán többnyire megy. Láthatjuk az arcát. Halljuk a hangját. Nő mossa az ingét. Nő fésüli meg. De azért nem kár végezni vele, Ha percre sem volt több az egész, Csupán gaztettei tettese és Hozzá jótettei tettese.
2
Meg a sebhely a mellén, ó ismerik azt is, S a nyakán a marás hol látható: Harapója kivallja neked, s a sebesnek Így szól: nesze ember, sebre a só: De besózni sem kár, hogyha bőr, Hadd várja a trágyadomb-tető, Mielőtt megmondaná, ki ő. Ha csöndet kér, némítsad el őt!
3
De rejt valamit szive: ezt a barátja, S még ellensége se sejtheti meg, S angyala s ő maga sem, s ha siratnád, Nem azért ontod majd könnyeidet. S emlékestül végezz vele, Hiszen becsapott tökéletesen: Sosem az volt, mit hittél, sosem Csak tetteinek volt tettese.
4
Kenyerét aki földes, gyermeki kézzel A fogához tolja, megőrli s nevet: Sápadt a sok állat, ha rája vetődtek E sajátos burkú cápa-szemek. De nevess vele és jó, hogyha segitesz l Hagyd élni, amíg még tart a hecc. Ah, ő nem jó, nyugodt lehetsz, De nem tudod, veled mi lesz.
5
Ki a mocskossárga vizekbe hajítod, Ki az éjszinü sárba dugod, ne feledd: A halakhoz több tempózik a zsákban, S több rothad a földben, mint hiheted, No de nem kár őt elásni se! Hisz a fűből, mit még észre se vett, Míg rátiport, bika már nem evett. S nem a tettért él a tettese.
Micsoda meztelen lehettél, még szívedet is láthatták bőröd alatt akik szerettek, micsoda kiszolgáltatott lehettél valamikor, ha most torkodig öltözöl, hajad rézsisakját szemedre húzod, ágyadig szelídíted a magányt? négy kisangyal-szárnyra találok mikor a diót feltöröm, mivel törjelek föl, mit kívánjak neked? miféle szelet küldjek, hogy kifordulj, akár a lomb, kimozdulj súlyos ölelésre? mivel itassalak, hogy elfelejtsd amit én nem ismerek, s nem tudom tigris sárga szeme volt-e a tükröd, vagy lassan kifosztottak, mint az ártatlanokat szokás? hány fokos szeszt adjak neked, hogy táncolj az utcán mezítláb, papir-repülővel dobáljalak-e mint az iskolapadban, hogy nevess, hasadra hajtsam-e fejem, mint anyának a gyermek, koponyámmal döfködjelek? szétdúljam tekintetedet, kelméd és frizurád? én nem akarlak bántani, a szerelemnélküli napok olyan gyorsak, egyszer csak találkozunk a halállal, akár egy kóbor kutyával éjfél után, mit kivánjak neked? folyam habján lásd meg csontvázadat? lehullott diófalevélbe harapj? micsoda keserűség a tied, ha most torkodig öltözöl, hajad rézsisakját szemedre húzod, ágyadig szelídíted a magányt?
Évekkel ezelőtt -kvázi egy másik életemben /én értem!/- olyan dolgokat írtam, amit ma már képtelen vagyok megfejteni. Pl.:
"Pedig a látszat kétpolusú tükörképe néha végtelen geometriákat rejt-de mindez a tükör túloldalán található...dehát egyszerű világban ki néz a tükrök MÖGÉ?? :-))"
Mindig azt gondoltam, hogy az évek során "bonyolódtam". Lehet, hogy mégsem?
Ezután következik Kasbiel, aki mikor fent az égben lakott, a szenteknek az esküt megmutatta. Neve szerint Bequa. Ő mondotta Michaelnek: a rejtett Nevet meg fogja neki mutatni, hogy amikor esküt mond, ki tudja mondani és ettől a névtől és az eskütől mindazok, akik az embereknek a titkokat megmutatták, meg fognak remegni. Ez ennek az eskünek hatalmas ereje, mert az eskü hatalmas és erős. Ő pedig ezt az esküt Michael kezébe letette. Ez az eskü titka: mert az egekben, még mielőtt a világot teremtették, helyét meghatározták örök időkre.
A földet a vizek fölött teremtették és a hegyek rejtekéből csodálatos vizek fakadnak a világ kezdetétől annak végeztéig. Az eskü teremtette a tengert, amiből a föld keletkezett s ezért helyezte haragját a tenger mélyébe s ezért van az, hogy a tengernek átléphetetlen határt szabott. Az eskü az, ami a mélységek titkát őrzi és egy helyen állanak és nem mozdulnak el a világ végeztéig. Az eskü irányítja a Nap és a Hold pályáját és ezért nem hagyják el azok soha útjukat. Amikor Ő megszólal és nevén szólítja őket, a csillagok válaszolnak és felelnek, amíg csak a világ tart. Ugyanúgy válaszolnak neki a vizek szellemei, a szelek szellemei, amelyek a szélrózsa minden irányában fújnak. Itt őrzik a villám fényét és a mennydörgés hangját, itt van a jégeső raktárháza, a fagy, a köd, az eső, a harmat raktárháza. Mindnyájan a Szellem Urát szolgálják és az ő parancsait őrzik. Az ő táplálékuk a hála és a Szellemek Urának nevét dicsőítik.
Valamennyiök fölött az eskü uralkodik, az eskü vigyáz reájuk és vigyáz az ő tevékenységükre és az ő útjukat semmi sem zavarhatja meg.
Nagy öröm uralkodik közöttük és dicsőítették a Szellemek Urának nevét, amiért az Ember Fiának neve számukra megnyilatkozott. Ő pedig elfoglalta az uralom székét és a mindenek fölött való ítélet összesége az Ember Fiának átadatott. Ő pedig a föld arculatáról a vétkeket le fogja törölni és eltörli azokat; akik a világot megrontották. Azok pedig meg fognak kötöztetni és az ő pusztulásuk gyüjtőhelyén el fognak záratni és az ő művük a föld színéről el fog tűnni. Attól a naptól kezdve pedig nem lesz több romlás, mert az Ember Fia megjelent és az uralom székét elfoglalta és az ő színe elől minden gonosz eltűnik és megsemmisül. Az Ember Fiának szava azonban örökké megmarad a Szellemek Ura előtt.
A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – – Tartsanak el, és hízelegjenek, de ugyanakkor hagyjanak békén, küldjenek pénzt postán. Azt is unom, hogy hízelegjenek. Veszitsenek el nagyobb összeget az utcán, amit én majd véletlenül megtalálok. Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött, hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél. Irassák rám a házukat, és haljanak meg.
Trófeát nem gyüjtök, betelt a fal már, nem szólnak kürtök. S nem rebben madár, ha vigyázva járok. S már nem csörtetek, nem fognak jármok, nem csípnek legyek, könnyedén haladok, nem hajt az éhség, szabad vagyok, s elmúlt a kétség. Szép őzre lelek, ha kedvem járja, máskor elmegyek, más, messzi tájra.
apa hátán cipeli a hazát anyát bebörtönözték a zsíros sajtlikakba nagyapa húsz perc kitérő bekalkulálva a gyerekek csak akkor ugatnak ha idegen lép a lakásba nagymama haldoklik már vagy tíz éve a kutyát eltartja a társadalombiztosítás az evés-ivás meg összetartja a családot persze lehet csak a félelem hogy ki-ki egyedül marad a fekete kenyerével oly meghitt együttlét akár egy fotón olykor egy szem krumpli hirtelen végigreped anya ilyenkor megtántorodik a fazék mély verme fölött apa káromkodva elsüti a hazát aztán a munkahelyi légkör még később egész kötegnyi lottószelvény kezd elpuhulni nem ilyen életet álmodott magának egykor valahol a tévévilágban elsül egy puska a zöld növények zajosan öregszenek a kutya hazatér az iskolából ha az aranyhal macska volna énekelne is a szerelmi álmok átalakultak családi házzá a szardíniákat minden reggel kieresztik dobozukból száradni aggatják őket a kötélre MÁLNALÉ kiált fel nagymama a kis képernyőn elszabadul a pokol CSÖND mondja apa a gyerekek ugatnak pedig nem is lépett idegen a lakásba ANGÓRAGYAPJÚ kiált fel anya hallani amint zümmög a frizsider kitör a házi békesség egy légy a plafonról lehull s épp a limonádéba pottyan a kutya mond valamit CSÖND ismétli meg apa HAGGYAD mondja anya a lányzó végtelen sálat köt barátjának RÖFF mondja a gyerek PUFF mondja apa NA EZT MEGÉRDEMELTED mondja anya HAGYD MÁR ABBA AZ UGATÁST a kutya is elpityeredik anya sem ilyen életet álmodott magának egykor pocakja van már apának is van kettő egyszerűen már túl nagy a baj a karácsony a tévé mögött hever NAPNYUGTA ez egy műsor neve van aki nevet a többi elborzad aztán elborzadnak a nevetők is az egész családból kirobban a nevetés az akvárium a szoba közepén mentőcsónak a halak szótlanul kerülgetik egymást
Játszani csak, biciklin körözve Forli terén. Ez lesz az élet, tán ez a körben keringés, mindig, mind öregebben, egyre egyformábban? Ez a nyugodt szellő, mondjuk magunknak, e nyár végi levegő, melyet orrunkkal hasítunk, lágy simogatás lesz az utca kövén.
*
Elvesztem ma benned, mint friss kút az est állóvizében, és most fecseg az egész világ. Nem a test és az elme űrje volt, még lábhegyem is tudja ezt, amint keresztezi lábfejed, és megérzi még az erre járó kutyák, sirályok leheletéből összeadódó sóhaj is, a csenddel színültig telt tárgyak fénye, majd hirtelen feltámad a szél, a víg-örömízű szél.
*
Így érkezel, váratlanul néhány egyszerű mozdulatban, mint az élet nagy változásai, akár egy fonállal játszó macska, az ujjak néma tánca,
így érkezel, végtelenül, súlytalan csak elsuhansz, könnyedén, mint gombolyag, mint decemberi ködpamacs, amely fehérre festi a tengert.
*
Két kezedet úgy tartod, mintha ágat, mely táncol a levegőben, s árnyékában oltalmaz. Csípőd bizonytalan vasúti töltés, leomlik lassan a rárakódó emlékek ritmusa alatt.
Ha tudnád, hogy hideged már ott volt az engem átszelő éjszakákban, hogy sóhajod éppen most ér oda, hova érkeznie kell.
Váratlan találkozásunk belsejébe leszállt a tél rézsútos fénye s vele együtt a csend is. A hajerdő sűrűje előtt megállok, te újra kibontod magadat, szélben hajladozó, átlátszó sás vagy az estben, mint mikor engem kerestél.
Apám egész élete arra ment rá, hogy felépítsen egy otthont. Minden délutánt, minden ünnepnapot a kis konyhában töltött, Édességet nem evett, kávéházba nem járt. Amikor meghalt, egy gazzal benőtt telek maradt utána, amelynek nincsenek ablakai, ágyai, évei… Változnak az idők, ahogy mondani szokták, Sok minden történt azóta, Bátyámmal elvesztettük egymást, megtudtuk, hogy apánk is meghalt…
Szóval ezért nézek esténként ilyen mélyen a szemedbe. Talán én még érezhetem azt az odaadó fészekmeleget, Amit ő soha nem érezhetett.
Elindultam tőled S mennél messzebb megyek annál közelebb jutok hozzád.
Sajognak csókjaid s kezemben felejtettem kilincsed. Óh, balga szivem, amint egyedül ballagok olyan vagyok, akár az állat, ha riadtan menekül olyan vagyok akár a gyermek, ki szájában az édes tej izével jajong anyja után.
Miért is mentem el, mért nem maradtam nálad? Kilenc tövis került azóta talpamba szivemre kilenc abroncsot vert az emlékezés s ki tudja mi lesz velem, ha egyszer szél kerekedik s vad tölcsérében magával ragad.
Óh, fivéreim mind, kik e földön bolyongtok segitő jobbot hiába nyújtunk egymás felé. Harcban vagy szerelemben vérzünk el egyedül miközben sután és reménytelenül dadogjuk irgalom az ember fiának, ki bennünk lakozik.
Azt mondják, az internet ablak a világra. Hát igen.Valóban ablak. Csak néha, amikor hideg szelek fújnak, olyan jó volna kicsit becsukni ezt az ablakot. De ha egyszer tágra nyitottad, már nehéz, nagyon nehéz.:-( Talán nem is ablak. Talán inkább szirének hangja. És mi, óvatlan Odüsszeuszként ott állunk a hajó fedélzetén kötelékeinket rángatva, mert a viasz rég kihullott fülünkből és már nincs erőnk többé ellenállni a csábító hangoknak. LSD? Ópium? Heroin? Ugyan kérem! Ez mind-mind nevetséges játékszer a HÁLÓZAT mákonyához képest.:-(
