λέξις , εως, h(, (λέγω B) A. speech, opp. ᾠδή, Pl.Lg.816d; λ. ἢ πρᾶξις speech or action, Id.R.396c; ὁ τρόπος τῆς λ. ib.400d; τὰ λέξει δηλούμενα orders given by word of mouth, Arr.Tact.27.2. 2. diction, style, ἡ ἐνθάδε λ. the style used here (in courts of justice), Pl.Ap.17d; Μούσης λ. poetical diction, Id.Lg.795e, cf. Arist.Rh.1410b28, Po. 1450b13, etc.; περὶ Λέξεως, title of work by Ephorus, Theon Prog. 2. II. a single word or phrase, Arist.Rh.1406b1, Epicur.Nat.28p.4V., al. (pl.), D.T. 633.31, Plb.2.22.1, etc.; even a meaningless word, such as βλίτυρι, Diog.Stoic.3.213; “ταῖς λ. κέχρηται ταῖς αὐταῖς” Plb.6.46.10; αὐταῖς λέξεσι or κατὰ λέξιν word for word, D.H.Pomp.2, Plu.2.869d, Ath.11.493d, D.L.2.113; later “ἐπὶ λέξεως” PLond.5.1713.14 (vi A.D.), Vit.Arist.p.438 Rose, etc.; collectively, κρατῶ καὶ τῆς λ. the very words, Ath.7.275b, cf. Epicur.Nat.28p.15V., Gal.12.403. 2. “κατὰ λέξιν” as the phrase goes, AP11.140 (Lucill.); παρὰ λέξιν incorrectly, Cic.Att.16.4.1. 3. Gramm., a word peculiar in form or signification: hence λέξεις is the older term for a glossary, Ῥοδιακαὶ λέξεις a glossary of Rhodian phrases, Ath.11.485e; cf. “γλῶσσα” 11.2. 4. text of an author, opp. exegesis, Asp.in EN122.27, Arr.Epict.3.21.7, Dam.Pr.165, 169.
Henry George Liddell. Robert Scott. A Greek-English Lexicon. revised and augmented throughout by. Sir Henry Stuart Jones. with the assistance of. Roderick McKenzie. Oxford. Clarendon Press. 1940.
''A sztoikusok szerint a megismerés forrása az érzékelés: a képzetek a tárgyak lenyomataként (tüpószisz) kerülnek az 'üres tábla' jellegű lélekre. Az igazság kritériuma amegragadó, azaz világos és meggyőző képzet. A képzetekből a tapasztalat általánosításával jönnek létre az előfogalmak vagy közös fogalmak. Ezekre épülnek a reflexió fogalmai. A beszédben (logosz) különbség van az artikulált hangcsoport (lexisz) és a benne rejlő jelentés (lektón) között. Az általános fogalmak (ellentétben az arisztotelészi felfogással, amely szerint az általános fogalom a dolgokban rejlő közös lényeget fejezi ki) csak a lélekben léteznek.''
“Nincs is más, ami az ember számára annyira természetes és könnyű, mint a beszéd művészete“ Cusanus a beszéd művészetéről
''Nikolaus Cusanus, bár nem tartozik a nagy klasszikus rétorok közé, mégis összegző és egyensúlyra törekvő módszere miatt érdekes lehet a téma szempontjából. Írásaiban egyházjogi tanultsága, filozófiatörténeti tájékozottsága és humanista műveltsége egyaránt megfigyelhető. Műveiben gyakran alkalmazza a szókratészi bábáskodást és a platóni dialógust. Az arisztotelészi ellentmondás elvét elfogadva, majd azt az “ellentétek egységében“ feloldva, egy összetett, a logika határán lévő elméletet hoz létre.
Ahogy az európai filozófia más területén is, úgy a beszédről, a nyelvről kialakított felfogásoknak is jelentős hagyománya van. A filozófiai örökség összetett és sokszor ellentmondásos elemeinek (platonizmus, arisztotelianizmus, ...) az összekapcsolására, szintézisére mindig történtek kísérletek. A szintéziskísérletek megvalósítását nehezítette a beszédről (a nyelvről, a meggyőzésről) a bibliai, vallási alapon kialakult nézetek megjelenése. (Gondoljunk itt a hittételekkel kapcsolatos érvelésekre, a különböző prédikációkra, a misztikus, misztériumra hivatkozó érvelésekre, sőt Jézus Krisztus személyével kapcsolatban az Ige, a Szó kifejezésre!) A középkori keresztény filozófusok-teológusok ilyen jellegű munkáinak nehézségét jelzi már az is, hogy a keresztény hit mint fő szempont mellett az ellentmondásosság és az összetettség miatt, már nem a teljes szintézisre törekedtek, hanem inkább valamelyik filozófiai hagyomány elsődleges figyelembe vételével értelmezték a tanítást. Erre példa Szt. ágoston és Aquinói Szt. Tamás munkássága. Ezekben a szintézisekben a bibliai tanítás volt a mérvadó. Amennyiben a görög (profán) hatás volt az erőteljesebb, abban az esetben ez már ellenállásba ütközött az egyház részéről (lásd Abelárd). A középkor végének, a reneszánsz kezdetének egy jellegzetes szintéziskísérlete Cusanus munkássága. Ő is a keresztény teológia alaptanításait elfogadva próbálja felhasználni az antik szerzőket. A nagyon erős antik gondolati elem jelenléte mellett, Cusanus tanításai nem váltottak ki konkrét szankcionális lépéseket az egyház részéről. Ennek több oka lehet: az egyház is egyre több filozófiai hatással találkozva, azt beépítve már nem tud éles határvonalat húzni a filozófiai és teológiai tanok találkozási pontjainál; az egyház “figyelme” már nem a tanítások megfogalmazására, hanem más területekre összpontosult (politikai, gazdasági, társadalmi kérdések); Cusanus az írás mellett fontos és aktív egyházpolitikai tevékenységet is folytatott a pápák oldalán; ... . Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a feltevést sem, hogy Cusanus szintéziskísérlete olyan jellegű, kiegyensúlyozottságában, dialektikusságában, egységkeresésében, hogy a világi és az egyházi megközelítés elismerését és elfogadását is kivívta. Nikolaus Cusanus 1401-ben született német földön, a Mosel folyó melletti Cusaban, mai nevén Bernkastel-Kuesban. A Cusanus név is innen van, az eredeti neve Nicolaus Krebs. Heidelbergben, majd Páduában tanult. Kánonjogból doktori fokozatoz szerzett. 1426-ban pappá szentelik, 1448-ban bíboros, 1450-ben Brixen püspöke, 1451-52-ben pápai legátus. Egyházpolitikai tevékenységét is az egység és az öszhang keresése jellemezte. Részt vesz az egység helyreállítására törekvő 1432-es bázeli zsinaton, a római Szentszék követeként Bizáncban is jár a keleti és a nyugati egyház egységének a helyreállítása érdekében. 1464-ben hunyt el. Főbb művei: De docta ignorantia (1440), De coniecturis (1440), Idiota de sapientia (1450), Idiota de mente (1450), De beryllo (1457), De principio (1459), Trilogus de possest (1460), De ludo globi (1463), De venatione sapientia (1463), Compendium (a pontos évszám ismeretlen).''
a szakaszcímek Bolonyai Gábor kommentárjából származnak
ELSŐ RÉSZ 1-5. fejezet
''A beszédnek egészében ezek a részei: betű, szótag, kötőszó, névelő, névszó, ige, ragozás, mondat
A betű nem osztható hangzás (phóné), de nem akármilyen, hanem amelyből, természetétőlfogva, összetett hangzás keletkezik. Az állatoknak is vannak tudniillik nem osztható hangjaik,amelyek közül azonban egyet sem nevezek betűnek. [25] Ennek a hangzásnak a válfajai amagánhangzó, a félighangzó és a néma hang. Magánhangzó az, amelynek odaillesztés nélkülhallható hangzása van, félighangzó az, amelynek odaillesztés mellett van hallható hangzása,mint például az sz és az r, néma hang pedig az, amelynek önmagában ugyan odaillesztésmellett sincs semmiféle hangzása, de azokkal együtt, [30] melyeknek van a g és a d. Ezek aszáj alakulása és helyei, a hehezetesség vagy hehezetlenség, a hosszúság vagy rövidség, végülmagas, mély vagy közepes voltuk tekintetében különböznek egymástól. Mindezeknekegyenként való vizsgálata azonban a metrikai munkákba való.''
A "szovegtan" meglehezosen lanezo, szu"kos diszciplina... Arisztotelesz a szovegbe, kezdo" mozzanatkant a betut, a hangot jelolte meg. A posztmodern fontoskodas, felhajta's helyezte a szoveget a centrumba, a'llapi'totta meg a narrati'vak ve'gesse'ge't... A szoveg -- maga'ert beszel -- : szenvedo, kiszolgaltatott es passziv elneveze's....
"A beszédnek egészében ezek a részei: betű, szótag, kötőszó, névelő, névszó, ige, ragozás, mondat. - " (Poe'tika)
After these definitions we must next discuss the proper arrangement of the incidents since this is the first and most important thing in tragedy. We have laid it down that tragedy is a representation of an action that is whole and complete and of a certain magnitude, since a thing may be a whole and yet have no magnitude. A whole is what has a beginning and middle and end. A beginning is that which is not a necessary consequent of anything else but after which something else exists or happens as a natural result. An end on the contrary is that which is inevitably or, as a rule, the natural result of something else but from which nothing else follows; a middle follows something else and something follows from it. Well constructed plots must not therefore begin and end at random, but must embody the formulae we have stated.
Aristotle. Aristotle in 23 Volumes, Vol. 23, translated by W.H. Fyfe. Cambridge, MA, Harvard University Press; London, William Heinemann Ltd. 1932.
Egyszer volt egy nagy csoda, neve: birka-iskola. Ki nem szólt, csak bégetett, az kapott dicséretet. Ki oda se ballagott, még jutalmat is kapott, így hát egy se ment oda, meg is szûnt az iskola.
Az egyik legelsô iskola, az athéni Lükeion alapítója, Arisztotelész egykoron lejegy-zett, majd késôbb Poétika címen közreadott elôadásában úgy véli: „Teljes az, ami-nek van kezdete, közepe és vége. Kezdet az, ami nem következik szükségképpen valami más után, utána viszont valami más van vagy történik. A vég — ellenkezôleg— az, ami más után van vagy történik (vagy szükségszerûen, vagy a gyakoriság alap-ján), utána viszont nincs semmi más. A közép az, ami más után következik, s amiután is van valami más. A jól összeállított történeteknek tehát nem lehet csak úgy akárhonnan kezdôdniük, sem találomra bevégzôdniük, hanem az ismertetett fogalmakat kell megfelelôen felhasználni. (…) A szépség ugyanis a megfelelô nagyságban és rendben van…” Majd késôbb azt is hozzáfûzi: „… nem az a költô feladata, hogy valóban megtörtént eseményeket mondjon el, hanem olyanokat, amelyek megtörténhetnek és lehetségesek a valószínûség vagy szükségszerûség alapján.” És amitalán még fontosabb: „Magának a költészetnek kétféle hibája lehet: az egyik sajátmagából következik, a másik járulékos. Ha ugyanis lehetetlenséget választ utánzása tárgyául, ez a hiba saját maga lényegéhez tartozik; de ha helyes tárgyválasztás mellett olyan hibát követ el, hogy például a ló mindkét jobb lábát elôre teszi, vagy általában valamelyik tudománnyal szemben hibát követ el (…), ez nem tartozik a lényegéhez.”Weöres Sándor A birka-iskolában szintén elköveti az elsô hibát — azt, amelyik egy még alapvetôbb hibából következik, abból, hogy ô az ontológiai értelemben vett hibán alapuló költôi mesterséget választotta. De ha már egyszer hibásan a hibát választotta, akkor már igyekszik elkerülni a további, immár nem lényegi, de nem is járulékos, hanem technikai értelemben vett hibákat. A nagy hibát nem további kicsikkel csúfítja (azaz nem teszi elôre a birka mindkét jobb patáját), hanem kicsi szépségekkel ellensúlyozza, pontosabban részletezve nyomatékosítja (tudniillik a kiinduló tényt, hogy a birkák iskolába járnak). Vagyis hogy — a bevallottan hibát hibára halmozó Nietzschétôl kölcsönözve a logikai formulát — a képtelenséget átfordítja költôi képpé. A kiinduló hazug állítást költôi értelemben vett hazugsággá, szépséggé. A megspórolhatatlan hibát ezúttal a birkák követik el — egy olyan rendszeren belül, ahol nem lehet nem hibázni. Az viselkedik hibátlanul, aki hibáz. Ha egy intézmény valamely hibán alapul, akkor annak logikáján, szükségszerû rendjén belül, Arisztotelész úgy mondaná: a hihetô lehetetlenségen belül nem nyílhat mód másra, mint a fokozatos, szabatos rendben kibontakozó önfelszámolásra. A birka-iskola eleve kudarcra van ítélve. Más szóval: már a kezdetén nyilvánvaló, mi lesz a vége. Ugyanakkor — hogy teljes legyen az arisztotelészi sorozat — a kezdetben fogant végnek van közepe is, azaz hogy az eleve elrendelt kudarcnak megvan a maga pontos története. Éppúgy, mint Kafka prototípus-elbeszélésében, Az átváltozásban, ahol a hétköznapi értelemben vett képtelenség, az „átváltozás” költôi értelemben mégiscsak átváltozik — egy önmagát beteljesítô, felszámoló történetté. Gregor Samsa éppúgy halálra van ítélve a Kafka-elbeszélés legelsô mondatában, mint a birka-iskola intézménye. Érdemes hát egymás mellé olvasni a két nyitányt. Egyfelôl: „Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyû féreggé változva találta magát ágyában.” Másfelôl: „Egyszer volt egy nagy csoda, / neve: birka-iskola.” Az egyik „szörnyûség”, helyi értékét tekintve, megfelel a másik „csodának”. Egymásba tükrözhetô szépségek mindketten, az állattá változó ember és az iskolába járó állat. Gilles Deleuze szerint: „Az írás elválaszthatatlan az alakulástól: írás közben a zember nôvé lesz, állattá vagy növénnyé válik, molekulává, végül pedig észlelhetet-lenné.” S így végsô soron: „Van-e jobb indok az írásra, mint az emberlét fölött érzett szégyen?”És valóban, talán mindkét mûben az „emberlét fölött érzett szégyenbôl” (vagy legalábbis kételybôl) fakadó szörnyûséges csodáról vagy csodálatos szörnyûségrôl értesülünk. Az ember és az állat, a megszokott és az idegen között húzódó határ közelében vagyunk hát. Távoli párhuzammal élve: nem véletlenül okoz idônként jókora fordításbeli dilemmát Szophoklész Antigonéjának híres sora az emberrôl, akit (ti. az embert) mi leginkább a „sok csodálatos” közül a legcsodálatosabbnak ismerünk. Noha éppenséggel Hölderlin az érintett görög szót (to deinon) „szörnyû”-nek (das Ungeheuere) fordítja, ugyanazzal a német szóval tehát, amelynek jelzôi alakját (ungeheuer) Kafka is használja. A legfôbb szörnyûség (csodálatos szörnyûség) azonban nem is az ember, aki átváltozik féreggé, vagy a birka, amelyik iskolába jár, hanem a mû, amely eleve pusztulásra van ítélve. Kafka elbeszélése is, meg Weöres verse is szép példája annak, ahogyan az irodalmi alkotás már a legelsô mondatában bevégzi önmagát, azaz hogy bejelenti végzetét, tematikus és strukturális értelemben egyaránt. Ahogyan azt Arisztotelész is mondaná: egyfelôl a kezdetbôl, a közép közvetítése révén, egyenesen következik a vég; másfelôl a lehetetlenség választásának hibájából, a következetlenség hibáinak kiküszöbölése révén, bontakozik ki az egyszerre csodálatos és szörnyûséges végkifejlet. A továbbiakban — ökonómiai megfontolásból — az önmagát felszámoló Weöres-verset nézem meg röviden, szigorúan az arisztotelészi elvek szerint .A két soros kezdet „egyszer volt” meseszerû felütésével azonnal rálátunk a versszokatlan világára, mely szokatlanságot nyomatékosítja egyfelôl a „nagy csoda” kifejezés, másfelôl a cím szabatos terminusának megismétlése: „birka-iskola”. A négysoros közép két kétsoros egységbôl áll, amelyek a „ki” vonatkozó névmással indító állítások velejét (amely az intézmény sajátos, mivel önellentmondásos, mûködés-módjára vonatkozik) összpontosítják a variációs-ismétléses fokozás retorikai alakzatában: „az” — „még (…) is”. És így a két soros vég pusztán levonja az egyszerre szomorú és vidám következtetést, amely tehát az „így hát” és a „meg is” fordulatok jóvoltából teszi költôi módon is nyilvánvalóvá azt, ami már eleve nyilvánvaló volt. Arisztotelész poétikai elmélete a hibára épül. Weöres Sándor költôi gyakorlatában a hibát hibára halmozza — de úgy, hogy közben betartja a kezdet, közép és vég klasz-szikus sorrendjét. Más szóval, az elméleti szempontból tagadhatatlan hibát gyakor-lati értelemben sikerré változtatja. Többek között ezt tanulhatjuk meg mi, emberek a birka-iskolából. És a liba-pék kenyerérôl még csak nem is szóltam. Hogy az milyen finom.
''Nem érdektelen megfigyelni, miféle strukturális sajátosságokon alapul a nyitottság és zártság, mi kelti a befogadóban a lezártság érzetét? (vö. DEME, A szöveg alaptermészetéről: A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. 1979. 59) A lotmani felfogás (Szöveg, modell, típus. Bp., 1976. 56-9) szerint az elhatároltság, azaz a szövegek kezdettel és véggel határolódnak el. Ahogy azt már Arisztotelész kétezer évvel ezelőtt kifejtette: "Teljes az, aminek van kezdete, közepe és vége. Kezdet az, ami nem következik szükségképpen valami más után, utána viszont valami más van vagy történik. A vég - ellenkezőleg - az, ami más után van, vagy történik (vagy szükségszerűen, vagy a gyakoriság alapján), utána viszont nincs semmi más. A közép az, ami más után következik, s ami után is van valami más. A jól összeállított történeteknek tehát nem lehet csak úgy akárhonnan kezdődniök, sem találomra bevégződniök, hanem ismertetett fogalmakat kell megfelelően felhasználni" (Poétika. 1963. 21)''
Arisztotelesz annyit megtett meg a vas-kor kezdeten, hogy felvilagositott: nincs végtelen halmaz, mint ahogy ezt Szabo' lajos feltetelezte.. "Teljes az, aminek van kezdete, közepe és vége." Arisztotelesz (Poetika)
Hamvas hozzateszi (Cusanusra tamaszkodva): van intakt kalkulus es korrupt kalkulus.
[ Megj. Nezd az eredeti cimen, mert nem jol jott at a gorog iras.]
IFJ. PECZELY JÓZSEF AZ IRODALOMTÖRTÉNET MÓDSZEREI. — Bevezetés az irodalomtörténetbe.—Harmadik közlemén}'. 4. §. Platón.
''...a költőknek tetszésükre-e lehet-e bízni, hogy mit énekeljenek, mikor azt sem tudják, micsoda törvénybe ütköző kijelentésekkel lennéneka város kárára? »Régi rege — ez rá a válasz, — mi is mindig hangoztattuk és mások is mindnyájan egyetértettek velünk ebben, hogy a költő nincs akkor öntudatánál, midőn a Musa háromlábú székén ül, hanem olyan mint valami forrás, mely a fölbugyogó vizet akadálytalanul ömleni hagyja s mivel mestersége az utánzás, ellentétes jellemű embereket szerepeltet költeményében, e miatt sokszor kénytelen önmagával ellenmondásba keveredni s azt se tudja, ez-é igaz, vagy amaz abból, a mit mondott?«2A következés ebből természetesen csak az lehet, hogy a törvényhozó ügyeljen föl a költőkre. A költők művei felett bizonyos •censura gyakorlását erősen hangsúlyozza Platón másutt is, sőt az ifjúság használatára készült szemelvényes kiadás eszméjét is fölveti.Egy angol philologus 3 az »Állam«-ot költeménynek, a »Törvények «-et beszédnek nevezi s ez utóbbinak csakugyan sokkal szembetűnőbb vallási és erkölcsi irányzata. A költőkre alkalmazva az erkölcsi kívánalom abban nyilvánul, hogy műveikben semmi olyan ne foglaltassák, a mi az erkölcsre nézve káros hatásű. De miként az »Állam«-ban, úgy itt sem elégszik meg a jövőre vonatkozó jámbor óhajtással, hanem a multat is támadja. Hevesen kifakadaz olyan költők ellen, kik mindentudóságot szenvelegnek, az isteneket tagadják, szentségtörésre vetemednek, s a hiába ugató kutyák hoz hasonlítanak. -1Érdekes, hogy itt a komikai, pantomimikus előadásnak is helyt ad Platón ebben a reálisabb államban, azzal a megokolással, hogy a nevetséges ismerete nélkül a komoly dolgot sem lehet megérteni, de egyszersmind azt is megszabja, hogy csak rabszolgák és bérelt idegen színészek játszhatnak ilyen darabokat, mivel erényes ember nem foglalkozik ilyennel. De azt szigorúan megtiltja, hogy akár komoediában, akár a jambusnak nevezett műfajban, akár dalban, akár szóval, akár, képben, haraggal vagy a nélkül kifigurázzanak valamely polgárt. A tragoediáról szólva ugyanaz a kép vonul el szemeink előtt, mely az »Állam«-ban. (A tragoediaköltők megjelennek itt is a város kapuja előtt s bebocsátást kérnek. »Ha egyszer a komoly költők közül, a kik, mint mondják, tragoediaírással foglalatoskodnak, jönnének hozzánk némelyek s így szólítanának meg: Óh, idegenek, bemenjünk-e közibétek a városba és országba, vagy ne s bevigyük és bevezessük-e a költészetet, vagy mit szándékoztok erre vonatkozóan tenni: helyesen mit ' felelnétek ezekre ez isteni férfiaknak? Én ezt látnám jónak : Óh, derék idegenek, mondanám, mi is írunk tragoediát, mely a lehető legszebb és legjobb; egész államunk a legszebb és legjobb élet utánzásán alapul s ezt valóban a legigazabb tragoediának nevezhetjük. Ti is azoknak vagytok költői, mi is, verseny- és vetélytársaitok a legszebb drámában, a melynek alkotására, amint mi reméljük, egyedül az igaz törvény hívatott. Ne gondoljátok, hogy olyan könnyen megengedjük nektek, hogy sátraitokat piaczunkon felüssétek és széphangií színészeiteket behozzátok, kik harsányabban beszélnek nálunk s hogy szabadságot adunk nektek arra, hogy szónokoljatok a gyermekeknek, nőknek és az egész sokaságnak, ugyanazon tárgyról beszélve, de nem ugyanazt mondva amit mi, hanem sok mindenfélét s azzal homlokegyenest ellen kező dolgot. Mert csaknem őrültek volnánk mi és az egész város ,,ha megengedné nektek, hogy megtegyétek azt, a miről mostvan szó, mielőtt főnökeink megbírálnák, vájjon olyan elmondható és hasznos dolgokat írtatok-e, hogy nyilvánosan előadhatjátok, vagy nem ? Most tehát, elpuhult Musák szülöttei, előbb mutassátok be a felvigyázóknak a ti énekeiteket a mieink mellett; ha amit ti elmondottatok, ugyanolyannak vagy jobbnak látszik, kart bocsátunk rendelkezésetekre, de ha nem, akkor, barátaim, sohase tehetjük*. íme ez az »Állam« ismeretes jelenete más kiadásban, szelídített formában. Nem utasítják el a költőket, hogy menjenek más városba, de bizalmatlanul és hidegen fogadják s szigorú censura alá vetik s ha »megméretett a fontban s híjjával találtatott, «csak akkor kap költői vagy előadási szabadalmat. A Protagoras czímű dialógusban érdekes példát találunkarra, hogy Platón szerint miként lehet elemezni és magyarázn iegy költeményt. Ez a didaktikus színezetű költemény kheosi Simonides műve, melyet a thessaliai Skopas győzelmének dicsőítésére írt. A költeményt Protagoras és Sokrates együtt bírálják meg, a Prodikos segítségül hívásával. A Protagoras bírálata főképen arra szorítkozik, hogy ellenmondást mutasson ki a költemény két része között, (amely ítélet, ha helyesnek bizonyulna, egyszersmind a költő és műve kárhoztatását is magában foglalná. Fejtegetését ezzel a figyelemre méltó kijelentéssel vezeti be:»Óh, Sokrates, így szólt, nézetem szerint az ember műveltségének legfontosabb alkatrésze a költeményekben való otthonosság.Ez pedig abból áll, hogy meg tudja ítélni, milyen a költő műve ; miket énekel helyesen és miket nem, hogy tudja azt magyarázni és a felmerülő kérdésekre tudjon válaszolni. Most pedig ugyanaz lesz a kérdés, amiről én és te értekezünk, t. i. az erény, csak hogy a költészetre való vonatkozással, csupán ez a különbség.«Itt idézi a költemény azon helyeit, melyek szerinte egymásnak ellenmondók. Az egyik: »Terhes az út, ha igaz: derék legénynyé maga lábán lenni; karja legyen szilárd; jellemét, a míg él, ne érje gáncs soha. « A másik: »Nem helyeselhetem így a Pittakostól eredő mondást, habár ez a bölcs szava: Terhes, mondja, nemes szivűnek tetszeni. Sokrates úgy hárítja el Simonidesről az ellenmondás vádját, hogy Prodikos lélektani elveire hivatkozva hangsúlyozza, hogy egészen más jóvá lenni (Pittakos), mint jónak lenni (Simonides), azaz, ha valaki egyszer megjavult, könnyebb jónak megmaradnia, mint roszból jóvá változnia. Protagoras nem fogadja el e magyarázatot, mert a költőnek tudnia kellett, hogy legnehezebb az erény útján megmaradni. Sokrates ekkor más magyarázási módot ajánl. Talán, úgymond, a yaXendv-nak (nehéz)tájnyelvi jelentése van s a xaxov-nal (rósz) egyenértékű szó és Simonides a miatt rója meg Pittakost, mert mondása ezt jelen tené : rossz dolog jónak lenni. Sokrates ezen, saját kijelentése szerint is tréfás megjegyzés után rátér előbbi kijelentése bizonyítására és itt kezdődik tulajdonkép a költemény magyarázata is. Mindjárt nagyon tanulságos a bevezetés, mely a költemény keletkezésének okait vizsgálja és czélját is meghatározza) A bölcselet' szülőfölde, mondja a Sokrates képében beszélő Platón, Kréta és Lakedaimon, különösen pedig ez utóbbi. A legegyszerűbb lakedaimoni is bámulatba ejtette az embert a társalgásba vegyített velős mondásaival. Ez mindenfelé köztudomású volt s csakhamar azt is észrevették, hogy e képességnek magas műveltség az alapja. Ezért utánzói is akadtak e lakonikus bölcselkedésnek: így utánozta a hét bölcs s köztük Pittakos is ama híressé vált mondásában: »Nehéz jónak lenni.«("Simonides szintén vágyva a bölcs hírnevére, e költeményben czélul tűzte maga eléa Pittakos megczáfolását. Ellene írta az egészet. Azt hitte, hogy aki a híres bajnokot legyőzi, maga is híressé válik. Platón (Sokrates) szerint ez a költemény czélja. Lássuk, hogyan bizonyítja ezt be. Magyarázata grammatikai és logikai. A jxév (ugyan) kötőszó, úgy mond, ok nélkül állana, a költemény elején, ha nem ellentétet fejezne ki: ellentétet a Simonides és Pittakos felfogása között. Azaíia&ÉíDQ-nak (igazán) is úgy van értelme, ha a szórendet megváltoztatva, a yctXsTTov-hoz vesszük, — mivel nem lehet egyik ember jó, másik igazán jó — és ismét mint ellentétet fogjuk fel a következőképen : Pittakos azt mondja: Oh, ember, nehéz jónak lenni ,Simonides pedig erre azt válaszolja: Oh, Pittakos, nem mondasz igazat, nem jó, azaz kézre, lábra s értelemre tökéletes, kifogástalan ember lenni, hanem azzá lenni igazán nehéz. E magyarázat támogatására, melynek erőltetett volta nagyon is szembetűnő, a további bizonyítékokat Platón (Sokrates) a »kedves és gondosan készült «költemény többi részéből veszi. Szerinte a költemény logikai menete és összefüggése is a mellett szól, hogy jó emberré lehet valaki ideíg-óráig, de hogy jó ember maradjon, az csak isteni adomány. A költő szerint is: »Nem lehet, hogy az ember rossz ne legyen, ha mondás: Ouoé jiot sajieXeux; to JTtTtaxeiov vá|ieTai, XCÍL-OI CKKOOÜ irapá ceuraii;stprjiiÉvov ycíXsTCÖv cpá-c' éafrXov Ijtjiivosi, (Nem tartom találónak azt a Pittakos imondást, bárha bölcs volt, a ki mondta : Nehéz, úgymond, nemesnek lenni.) ügyefogyottan balsors porba dönti,1 tehát jó volt, míg a balsorsle nem dönté. Nem a földön heverőt ütik le, hanem a fentállót, a bátor hajóst sodorja le a vihar stb.
''A nép hagyománya azokat a legkiválóbb államférfiakat, akik a hatodik század első felében az anyaország és Kisázsia városainak élén álltak, a "hét bölcs" néven foglalta össze.
Ezek: a korinthosi Periandros, az athéni Solon, a spartai Cheilon, a mytilenei Pittakos, a miletosi Thales, a prienei Bias, a lindosi Kleobulo.
Egynéhánynak, például Kleobulosnak, épen csak a neve maradt reánk; de a többiről is többnyire csak keveset tudunk. Nevük alatt rövid, velős mondások voltak forgalomban, melyekben, - úgy beszélték, - egész "bölcseségük" foglalata fel volt található, s melyeknek egy része a delphoi templom falára is oda volt vésve. Olyanféle mondások ezek, mint a hires "ismerd meg tenmagadat" (gnothi seauton, Cheilon, Solon), vagy "mindent meggondolj!" (melete to pan, Periandros), melyek támogatásul valamely tekintélyre szorultak; de némelyikük igazán találóan jellemzi azt a férfiút, a kinek tulajdonították, így pl. a Solon-féle "mindent módjával" (meden agan), vagy a Pittakos-féle "nehéz kenyér az erény". A kezességtől való óvás (engya, para d'ata) is jól illik egy olyan óvatos és bizalmatlan lakoniai államférfi szájába, a milyen Cheilon lehetett. A legenda már korán mesés színbe vonta a hét bölcs alakját. Személyes érintkezésbe hozta őket egyrészt egymással, másrészt a hatalmas külföldi uralkodókkal, Amasisszal és Kroisoszszal. Herodotos szerint valamennyien megfordultak a sardesi udvarban, s a többi között Solon is, a ki, látván a király elbizakodottságát, előre figyelmeztette az Ťistenek irigységéreť és a sors változandóságára. Puszta mese ez, de jellemző Herodotos korának gondolkodására nézve, mely a görög mérsékletet szembe akarta állítani a barbár elbizakodottsággal. A hét bölcs alakjához más, a kort jellemző eszményi alakok csatlakoznak. Igy Mysoné, az oitamelléki földmivesé, kit Apollon a legbölcsebb embernek nyilatkoztatott ki, a tudnivágyó skytháé, Anacharsisé, aki gyakran éles birálat alá vonja a görög viszonyokat, a mesemondó Aisoposé (Aesopus), a lyd rabszolgáé, aki a hét bölcscsel szemben a népies életbölcseség képviselője. Aisopos különben valószinüleg történeti alak, s majdnem kétségtelen, hogy a görög állatmese lydiai befolyás alatt, Kisázsiában kapta typikus alakját. A hét bölcs kora Görögország régibb művelődésének tetőpontját jelzi. Összesen 22 ember neve fodul meg a különböző lajstromokban, valamennyi felsorolásban négy név közös: Thales, Bias, Pittakos és Solon.
A hetedik század folyamán megfogamzott csirák mindenütt új, erős törzseket hajtanak. Az egész korszakot a megszerzett ismeretek és tudományok érvényesítésére és gyarapítására irányuló élénk törekvés jellemzi. Az államférfiak, akár tyrannosok, akár választott államfők, bölcseségük és tapasztalataik sugallata szerint öntudatosan irányozzák politikájukat. A művész alkotásából kiérzik öröme minden egyes újabb lépésen, a természetes és eleven ábrázolás felé való minden közeledésen, ha maga az alkotás egyelőre még oly ügyefogyott is. A festők edényeiket, a szobrászok és fémművesek templomaikat olyan, az életből és mondából vett jelenetekkel ékesítik, melyeknek tarka mozgalmassága még egymással ellentétes motivumokat is megtűr: nyilvánvaló a művész törekvése, hogy egy-egy egész epikus elbeszélést egyetlen egy jelenetben zsúfoljon össze. A templomépítés egyre nagyobb méretekben halad; a hatodik század közepén épül a világcsodák közt is számot tévő samosi Hera-templom, s ephesosi Artemis-templom; s mikor 548-ban a delphoi templom leégett, s az amphiktyonok elhatározták egy új, nagyszerű templom építését, 300 talentomot szántak e célra, mely összegnek egy negyedrészét a delphoiak egész Görögországban rendezett nagy gyűjtés utján teremtették elő. De az új épület nagyszerüsége az Alkmaionidák bőkezüsége következtében még a tervét is meghaladta: az első olyan dór stilusú templom volt, melynek homlokzata parosi márványból készült.
Thalész
A filozófia atyja, az európai filozofálás megindítója, az ú. n. hét görög bölcs egyike volt. Miletoszban élt . (Kr. e. 624? - 548?) és tanított Kr. e. 609 körül. A legkorábbi görög természetfilozófus, azaz olyasvalaki, aki a dolgok összességének mint egésznek a természetét kutatta, a hagyományos felfogás szerint Thalész volt. Az astrologia, az égitestek tanulmányozása, amit mind Platón, mind Arisztotelész Thalész jellemző működési területének tart, alkalmasint ezeket a tevékenységeket foglalhatta magába: egy napfogyatkozás szerencsés előrejelzése, valószínűleg babiloni táblázatok segítségével; a napfordulóknak és eltéréseiknek részben valószínűleg naptárkészítési céllal történő megmérése; végül a csillagképek - elsődlegesen mint navigációs segédeszközök - tanulmányozása. Diogenész Laertiosz: "Hierónümosz azt mondja, hogy árnyékuk segítségével mérte meg (ti. Thalész) a piramisokat úgy, hogy kifigyelte azt a pillanatot, amikor azonos hosszúságú a mi árnyékunk a magasságunkkal."
Proklosz: "Eudémosz A geometria történetében ezt a tételt Thalészra vezeti vissza; az a mód ugyanis, ahogy a tengeren úszó hajók távolságát kimutatta, szükségessé teszi ennek a tételnek az alkalmazását." Hierónümosz egy piramis magassága megmérésének a lehető legegyszerűbb módját tulajdonítja Thalésznak. Thalész ezt föltehetőleg az egyiptomiaktól tanulta. ... Plinius ugyanezt közli, Plutarkhosznál azonban bonyolultabb változatban olvashatjuk: a piramis magassága úgy aránylik árnyékának a hosszához, mint ugyanabban a napszakban bármely mérhető tárgy magassága a saját árnyékának a hosszához. ... Valószínű, hogy Thalész az egyszerűbbik módszert alkalmazta ... azonban a bonyolultabb módszer a hasonló háromszögekre alapozott érvelésen nyugszik, és analóg azzal, amit Eudémosz Thalésznak tulajdonít. ... Proklosz, Eudémoszt követve három további tételt tulajdonít Thalésznak ugyanazon kommentárjában: a kört átmérője felezi; az egyenlő szárú háromszög alapján fekvő szögek egyenlőek; a szembenálló csúcsszögek egyenlőek. Ezek valószínűleg ugyancsak a legtömörebb elvont megoldásai olyan konkrét és gyakorlati problémáknak, amelyek Thalész nevéhez kapcsolódtak. Mindezek persze a legnagyobb mértékben puszta feltevések. ... Az adatok nem tesznek lehetővé egy biztos végkövetkeztetést, de a valószínű az, hogy Thalész nem írt könyvet. Arisztotelész: (De Caelo) "Mások meg (azt mondják: a föld) a vízen nyugszik, ... s azáltal marad fönn, hogy úszik, mint egy fadarab vagy más efféle." (Meteorologia) "Az első filozófusok közül a legtöbben azt gondolták, hogy minden dolognak csupán anyagi fajtájú princípiumai vannak. Amiből ugyanis valamennyi dolog van, azaz amiből mint elsőből létrejön és amibe mint végsőbe belépusztul úgy, hogy annak szubsztanciája állandó marad, tulajdonképpen azonban változnak, arról mondják, hogy eleme és princípiuma a dolgoknak, és ezért azt gondolják, nincs abszolút keletkezés és pusztulás, mivel az ilyen természet örökké megmarad, ... hiszen kell léteznie olyan természetnek, akár egynek, akár egynél többnek, amelyből a többi dolog létrejön, miközben ő maga megmarad. Ám az efféle princípium számát és fajtáját illetően nem ugyanúgy nyilatkoznak valamennyien, hanem Thalész, aki kezdeményezője az ilyesfajta filozófiának, azt mondja, hogy ez a víz." E szövegek két állítást tulajdonítanak Thalésznak: (1) a föld úszik a vízen; (2) minden dolog "princípiuma" a víz (az arch - arkhé - arisztotelészi értelmét a második idézet első fele magyarázza meg). ... az is lehetséges, hogy ... Thalész állításának értelmében a föld a vízből keletkezik ..., anélkül azonban, hogy a föld és tartalma valamiképpen azonos volna a vízzel... . ésszerűnek tűnik arra a végkövetkeztetésre jutni, miszerint Thalész gondolataiba az is beletartozik, hogy a világ a vízből veszi eredetét. ... Ez a thalészi tanítás bevett értelmezése; de fontos tudnunk, hogy végső soron Arisztotelész megfogalmazásán alapul, és hogy Arisztotelész, aki Thalészról kevesett tudott és azt is közvetett módon, azt a puszta információt, miszerint a világ a vízből ered, elégségesnek találta ahhoz, hogy kijelentse: Thalész számára a víz volt az anyagi princípium, azaz az arkhé, és hogy e kijelentése azt is magában foglalja, hogy a víz az állandóan megmaradó szubsztrátum. ... Két dolog vált világossá a jelen fejtegetés nyomán: a) az a tétel, hogy "minden dolog víz" nem szükségképpen megbízható összefoglalása Thalész kozmológiai nézeteinek; b) ha elfogadjuk is Arisztotelész beszámolóját, aligha alkothatunk fogalmat arról, Thalész elgondolása szerint mi módon állnak a dolgok lényegi kapcsolatban a vízzel. Priénéi Biasz
"A legtöbb ember gonosz" - ez a görög államférfi, Biasz életbölcsessége. Biasz, aki a kis-ázsiai Priénében az i. e. VI. században él, bíróként válik híressé az egész görög világban.
Pittakos
A hét görög bölcs egyike született Mytilénében, Leszbosz szigetén, Kr. e. 650., megh. 570. Hazáját megszabadította Melanchros kényúri uralmától; egyideig kezében tartotta a kormányt, de üdvös törvények hozatala után - amelyekben megpróbálja a nemesség hatalmát visszaszorítani és az arisztokrácival szemben álló uralmat gyakorolni -, önként lemondott kormányzói állásáról. Egyik neki tulajdonított mondása volt: "Ismerd fel a kellő időpontot." Laërtéi Diogones közli egy Kroisoshoz írt apokrif levelét, de egynéhány verse hiteles. Közli őket Bergk Poetae lyrici Graeci c. gyüjteményében.
Solon Athéni törvényhozó, a hét görög bölcs egyike, szül. Kr. e. 640 körül, megh. 559. Régi nemes család ivadéka, egyik őse, Kodros, Athén királya volt. Ifjúkorában kereskedő utakat tett, a politikai téren Salamis c. elégiájával lépett fel, amelyben Athént buzdította, hogy hódítsa vissza Megarátél a szigetet, ami sikerült is. Igy Athén kereskedelmét felvirágzáshoz juttatta, de a földmívelő lakosság tovább is sinylődött bajaiban, melyeket Drakon törvényei hiába próbáltak eloszlatni. 594-ben korlátlan hatalommal archonmá választatván, először a teherlerázás (szeiszahteia, l. o. ) által a parasztságot megszabadította az adósságból eredő szolgaságtól. Azután az alkotmány reformjához fogott. A lakosságot vagyoni jövedelme alapján, tehát timokratikus módon, négy osztályra osztotta fel: ötszázmérősök, lovagok (300 mérősök), fogatosok (200 mérősök) és a munkásnépség osztályába.. Város és vidék közt így a politikai jogokat illetőleg megszűnt a különbség, Attika minden szabad lakosa Athén polgára lett. A nép minden egyes tagjának megadta a módot, hogy szabadon érvényesíthesse tehetségét. Ipar és kereskedelem gyorsan fellendült; a nép hozzászokott, hogy a politikai életben tevékeny részt vegyen. Az egyes osztályok minden kívánságát természetesen S. sem elégítette ki; a nemesek felfogása szerint túlságos sok jogot adott a szegényeknek, ezek viszont még többet vártak tőle. E szemrehányások miatt tíz évi utazásra szánta magát, de a várost megeskette, hogy távolléte alatt nem változtatja törvényeit. Meglátogatta Egyiptomot, Ciprust, Lidiát (Kroisosszal való beszélgetése azonban csak monda). Visszatérése után nem tudta megakadályozni Peisistratos kényuralmát, azután csakhamar meghalt. műve: Tavasz, Senki se boldog Életrajzát megírta Plutsrchos; verseinek töredékeit összegyűjtve közli Bergk Poetae lyrici Graeci c. kiadása. V. ö. Keil, Die Solonische Verfassung in Aristoteles' Verfassungsgeschichte Athens (Berlin 1892).
Periandros (latinos formája: Periander, Korinthos kényura, a heraklitia Kypselos király fia, Kr. e. 629. jutott a trónra. Okos politikával megerősítette trónját, közmunkák révén keresethez juttatta a népet; gyarmatokat alapított, miáltal az ipart és kereskedelmet fejlesztette. Udvarára a tudományok és művészetek nagy fényt árasztottak, s így Korinthos neki köszönte nagy virágzását. Azonban családi zavarai és az intézkedései ellen tapasztalt fondorlatok elkeserítették és kegyetlenkedésekre ragadták. Meghalt 585. A 7 görög bölcs neve közé P. -é is fel van véve, de már az ókorban, így maga Platon is, kétségbe vonták, hogy ez a kényúr lett volna, s inkább egy másik P. -t, talán rokonát tartották a bölcsnek.
Khilón
Neki tulajdonítják a figyelmeztetést: "Ismerd meg önmagad". Khilón, spártai államférfi (i.e. VI. század) arra törekszik, hogy kiépítse a legmagasabb állami tisztviselők ellenőrző funkcióját. Ezenkívül szerepet játszik Spárta belső életének militarizálásában. A spártaiak Khilónt hősként tisztelik.
Kleobulos Lindos tirannusa, a dór Rhodosz szigetén, a hét bölcs egyike. Kb. 600. Kr. e. Neki tulajdonítják a mondást: "A mértéktartás a legfontosabb."
v Ατυχίαν μη ονειδίζειν, νέμεσιν αιδούμενον. Την ατυχία να μην την κοροϊδεύεις, σεβόμενος την θεία δικαιοσύνη.
v Σωφροσύνην φιλείν. Να αγαπάς την σωφροσύνη.
v Ουδέν άγαν. Τίποτα να μην κάνεις με υπερβολή.
v Αρχή άνδρα δείκνυσιν. Η εξουσία δείχνει τον άνδρα.
v Άρχων, κόσμει σαυτόν. Όταν κυβερνάς να στολίζεσαι (με αρετές).
v Τους υπηκόους ο άρχων παρασκευάσειε φοβείσθαι μη αυτόν αλλ΄ υπέρ αυτού. Ο άρχων πρέπει να κάνει τους υπηκόους του να φοβούνται όχι αυτόν αλλά μήπως αυτός πάθει τίποτα.
v Κρατίστην είναι δημοκρατίαν όπου τοις πονηροίς ουκ έξεστιν άρχειν και τοις αγαθοίς ουκ έξεστιν μη άρχειν. Ισχυρότατη είναι η δημοκρατία εκείνη όπου στους μεν πονηρούς δεν επιτρέπεται να κυβερνούν, στους δε καλούς δεν επιτρέπεται να μην κυβερνούν.
v Άργος μη ίσθι, μήδ’ αν πλουτής. Μην μένεις χωρίς εργασία ακόμα και αν είσαι πλούσιος.
v Ανάγκα δ’ ουδέ θεοί μάχονται. Εναντίον της ανάγκης, ούτε και οι Θεοί μπορούν να δώσουν μάχη.
v Χαλεπόν το εύ γνώναι. Είναι δύσκολο πράγμα να ξέρεις τι είναι το σωστό.
v Μη πάσι πίστευε. Να μην πιστεύεις σε όλους.
v Φοβού τα αισχρά. Να φοβάσαι αυτά που είναι ανήθικα.
v Κάτοπτρον είδους χαλκός εστίν, οίνος δε νου. Ο χαλκός είναι καθρέπτη του προσώπου, ο οίνος δε του μυαλού.
v Δίδασκε και μάνθανε το άμεινον. Να διδάσκεις και να μαθαίνεις ό,τι είναι το καλύτερο.
v Μη πλούτει κακώς. Να μην αποκτάς πλούτη με κακό τρόπο.
v Καιρόν γνώθι. Να αναγνωρίζεις την ευκαιρία.
v Το παρόν ευ ποιείν. Κάνε σωστά τη δουλειά σου
v Συνετών ανδρών, πριν γενέσθαι τα δυσχερή, προνοήσαι όπως μη γένηται. Ανδρείων δε, γενόμενα ευ θέσθαι. Οι συνετοί άνθρωποι, προτού συμβούν τα δύσκολα, προνοούν για να μη γίνουν. Οι γενναίοι όμως τα αντιμετωπίζουν όταν αυτά συμβούν.
v Φίλον μη λέγειν κακώς, αλλά μηδέ εχθρόν. Μην κακολογείς τον φίλο σου αλλά ούτε τον εχθρό σου.
''Pittakosz, Phittakosz, Pittakos, Pittacus (Kr. e. VII-VI. század) Görög államférfi, Mütiléné türannosza, a legendás hét bölcs egyike Előbb támadta Mütiléné türannoszát, később a város polgárai teljhatalommal ruházták fel, hogy a polgárháború miatti zűrzavaron úrrá legyen (aisymnétés): tíz évig tartó eredményes kormányzás után önként vonult vissza a magánéletbe. Életére és politikai tevékenységére nézve egyik legfőbb forrásunk a költő Alkaiosz, aki verseiben többször említi s akinek egy ideig elvbarátja és harcostársa, később ellenfele volt. Alakja egy népdalban, a „Malomdal"-ban is megjelenik: „Őrölj malom, őrölj, mert maga Pittakosz őröl, pedig ő Mütiléné királya" Népszerűsége miatt életrajza az idők folyamán novellisztikus-legendás elemekkel gyarapodott. Sztobaiosz „Anthologia" című művének III. fejezetében tizenhárom állítólagos mondását idézi.''
A szolast vizsgaljuk, elejerol is, vegerol is. De hogy lett a kiralybol molnar? Unnepi osszefoglalonknak legyen ez majd a mottoja, egy rovas a rovatban. Gondolkodni valo az eljovendo tiz evre.
Jol gondolom, olyan abece kellene amellyel irhatsz? Olyat sajnos nem tudok. Kazinak voltak regen ilyen cimei. Talan visszanezve, az indulasnal, megvannak. Mintha az Ujszovetsegi Szoszedetnel is lenne ajanlat. Kedezd a levelezojukben Harmai Gabort. Tiz eve meg Lepcsomaszo neven irt ide. :) O a Szoszedet ''gazdaja''.
άμβων = μεταφορικά τα μουνόχειλα. (αμβων κυριολεκτικά είναι το χείλος της γαβάθας) (εύπολις , " ώ πολλών ήδη λοπάδων τους άμβωνας περιλείξας" = α αυτός πολλών μουνιών τα χείλη έχει καταγλύψει")
Kepes beszedben, a szemeremajak. Szo szerint, a mely tal pereme.
''Az egyiptomi papiruszok és az ugariti agyagtáblák tartalmaznak olyan irod. összeállításokat, amelyeket rituális v. kultikus drámák szövegkv-ének (libretto) lehet tekinteni. Az ilyen drámák, amelyek összevethetők a misztériumjátékokkal és az emberi társad. és a természet fordulópontjaihoz kapcsolódnak, nemcsak azt árulják el az isteneket, természeti erőket és hasonlókat megszemélyesítő cselekvő személyek szavai és tettei révén, hogy milyen mély vallási meggyőződés húzódott meg ezek mögött az események mögött, hanem azt is tanúsítják, hogy mintegy „sacramentum”-nak tekintették őket, amelyektől az élet folyása, egész jó sorsuk függ. Az ún. mitikus és rituális isk. az egész ókori K lit-jában közp. helyet biztosított a rituális drámáknak; ezekben a drámákban a csúcspont valamelyik istenség halálának és feltámadásának a bemutatása (pl. Marduk istené a babilóniai újévi ünnepen). Az istenség szerepét maga a kir. játszotta. A. R. Johnson, G. Widengren, I. Engnell stb. megkísérelték kimutatni, hogy Izr. is ismerte ezeket a drámai műfajokat. Jóllehet vitathatatlan, hogy Izr-ben a kir. szakrális személyiség volt, a Bibliából merített érvek (pl. Dávid szerepe: 2Sám 6; a kir. pokolra szállása, vö. Zsolt 18; 22; 49; 116; 118) teljesen elégtelenek Johnson és társai tételének bizonyítására. Némelyek az Én-ben ósz-i dráma töredékeit vélik felfedezni, de a cselekmény egysége és a feltételezett bonyodalom nagyon is vitatható. M.F.''
