Szerintem ez nem jó irány, hogy a szorongáshoz szabjuk a hivatást. A szorongás nem mond el semmit az adott emberről, hogy az életnek mely területei érdeklik, hol érezné a szorongása ellenére is, hogy a helyén van. Engem kicsinálna, az biztos. Úgy érezném, hogy megfulladok. Szerintem pont ráerősítene a problémámra.
Egész ország olvas? :)) Itt a madár sem jár.
Tehetség? Volt egy-két eset az életemben, amikor olyan emberekkel találkoztam, akik valami nagyon durván beképzeltek voltak, és azt szűrtem le az egészből, hogy a tehetség egyetlen fizetsége az lehet, ha te szolgálsz (jó értelemben, segíted az emberiséget közvetve vagy közvetlenül), és ez a szolgálat eredményes. Bárki, aki a tehetségével nem szolgálni akar, hanem azt, hogy őt kiszolgálják, az hulladék a szememben, és ez a pár ember ilyen volt. Ha igazán tehetségesek lettek volna, akkor nem ott tartottak volna, ahol. Miért nem mentek tovább? Miért nem mentek egyetemre? Egy idő után viszont megfordítottam a kérdést. Ha olyan tehetséges vagyok, miért nem mentem egyetemre? A válasz az, hogy le kell építeni ezt a rejtett önelégültséget. Azért nem tudtam megugrani ezt a lécet a családi gáncsoskodások mellett, mert olyan hiányosságaim voltak a társasági élettel, műveltséggel, az élettel kapcsolatban, amelyek meggátoltak ebben. És lehet, hogy szervileg is, az, hogy nem tudom összeszedni magam, valószínűleg olyan pályák nem alakultak ki vagy sérültek, amelyek az önfegyelemhez köthetőek. Már lemondtam arról, hogy tehetséges lennék bármiben is. Jobb lenne erre valami más szót találni. Fogékonyság? Aztán a tehetség majd utólag igazolódik, ha igazolódik, addig lófaszt sem ér.
Az a vicc, hogy pont ma reggel futottam bele ebbe a videóba.
Igen teljesen életszerű, akár én is tarthatnám azt az ásót az öreg helyett a riportban:)
Igen mondjuk tény, hogy a könyvelőség nem igényel kreativitást, viszont szorongóknak tökéletes választás lehet, mert belemerülhetnek napi 8 órában a számok világába. (én természetesen azt sem bírnám)
Egyébként, ha jól értelmezem, akkor Neked egyszerűbb, átlagos munkahelyeid voltak?
Mármint könnyen betanulható fizikai munkák, vagy egyszerűbb adminisztráció?
Amennyiben így van, akkor kár, mert többre vihetnénk.
Két ilyen intelligens, okos, értelmes, humoros tehetség, akiket az egész ország olvas, ráadásul hozzá sem mernek szólni a témához...
Jó volt ez a poénkodás a könyvelőséggel. Csak azért, mert úgy jön ki, mint ha a kreatív munkára hoztad volna föl példának. Ha tényleg így van, mi az, amit kreatívnak tartasz benne? Én nem tudom elképzelni, mi benne a kreatív, pláne "napi 8 órában" (vagyis irodai környezetben, feltételezhetően), ahogy írod, azért kérdezem.
Miután egy párszor kiröhögtük magunkat rajta, azért sajnálom az öreget. Egy életet ledolgozott feltételezhetően ilyen fos melókat végezve, lehet, hogy tényleg nem bírta már. Teljesen érthető... bírom az őszinteségét.
Szerintem jelentkezz egy tetszőlegesen kiválasztott, kellő mohósággal rendelkező politikusnál vagy cégvezetőnél költségvetési kozmetikusnak. Az ám a kreatív munka. :))
Hát sajnos én sem találtam meg a hivatásom.:) Ha visszamehetnék az időben, akkor viszont biztos olyan szakmát választanék, ami kreativitást igényel és nem kell egész nap irodai környezetben, emberek között lenni. Pl. elmennék könyvelőnek és belemerülnék a számokba napi 8 órában.:) Hát nekem fordítva van egyébként, mert életkorral előrehaladva erősödnek a tünetek, bár ez inkább annak köszönhető szerintem, hogy túlságosan belemerültem a témába.
Ez az átképzés szerintem akkor igaz, ha tényleg megtaláltad a hivatásod. Te megtaláltad?
Nekem nincs semmilyen végzettségem. Valójában úgy látom, ennél nincs fontosabb, mégis olyan, mintha mindig elbotolnék ezen az úton. Mintha mindig akkor akarnának lerántani, amikor lépéseket teszek a "megmenekülés" irányába. Ez az egy reménysugár lenne pedig. Mindig a lakhatás, a megélhetés, ami előtérben van, "pénzügyi tudatosság". Közben nehéz megemészteni pl., hogy eltelt úgy 10 év, hogy soha nem volt pénzem nagyobb nyaralásra, szórakozásra, mindig különböző okokból. Igaz, hogy spóroltam is valamennyit, mert ha ez sem lenne, akkor tényleg semmi értelme nem lenne. Normális esetben egy fizetésből kéne maradjon annyi, hogy belátható időn belül vegyél saját lakást, elmehess mellette nyaralni, külföldre is, el tudj menni szórakozni. De mostmár próbálok tényleg inkább arra koncentrálni, hogy ebből a helyzetből mit lehet kihozni. Néha mégis úgy érzem, megfulladok, hogy fogom magam, és két héten belül kimegyek külföldre például. De tudjuk, hogy az sem a Kánaán. Én Márainak hiszek, hogy külföldön még idegen is leszek... hiába keresnék sokkal több pénzt, de ugyanolyan szar munkákkal, mint amik itthon vannak. Ha belerokkanok, akkor minek? Akkor a tanulásnak is lőttek. Nekem ezekből a lélektelen munkákból van elegem, amelyeket nap mint nap végigpörgetek. Nincs alternatíva. Ezekhez képest még az is sokkal jobb, ami most van.
Tehát pont ez a legnagyobb paradoxon az egészben. hogy az válthatna meg, ahol a legszorongatóbb helyzetek várnak. Abban viszont mégiscsak van valami, hogy az életkorral mintha kicsit javult volna azért a helyzet. Te nem érzékeled? Neked hogyan, mikor kezdődött?
Nekem is hasonlóan érzelmi analfabéta szüleim voltak sajnos, bár én sem haragszom rájuk, mert próbáltak boldogulni úgy, ahogy tudtak.
Sajnos én sem hiszek a pszichoterápiákban, sem pedig a gyógyszerekben.
Talán abban hiszek, hogy aki ezzel a problémával nőtt fel, de véletlenül sikerül pont olyan végzettséget szereznie, ami megfelel a személyiségének, akkor nyert ügye van.
Átképezni magát az embernek már szerintem késő, pont a szorongás miatt, mert ekkora változás csak felszínre hozza a problémákat..
"Csak nagyobb részleteket látnak a világból, így nem is hat rájuk olyan erősen, felzaklatóan."
Erre szokták mondani, hogy boldogok a lelki szegények.:)
Bár mi is olyan egyszerűen lennénk összerakva, mint az átlag elkényeztetett mai fiatalság, akinek legnagyobb problémája az életben, hogy milyenre cserélje el a fél éves telefonják, vagy épp melyik sorozatot nézze.
Sajnos szerintem van bennünk egy belső túlérzékenység, ami miatt mindent felnagyítunk ésa túlgondolunk és nem tudom mit lehet ez ellen tenni.
Teljesen magamra ismerek azok alapján, amiket írsz, gondolom sokan vagyunk így ezzel..
Igen, ezt is tapasztaltam, hogy minél jobban beleásom magam, néha annál inkább előhozom a szorongást. Gyakorlatilag amit az állami 15 alkalom/éves helyi ideggondozóban tapasztaltam, a jó szándék ellenére is, inkább élveboncolásnak éltem meg. Vagy semmi nem történt, vagy előszedtek belőlem olyan dolgokat, amelyekkel aztán nem kezdtek semmit. Mert legtöbbször azt hiszik, hogy majd egy-két sztorin elsírom magam, és kitisztul. Holott ez inkább ahhoz hasonló, mintha egy bohóc a kalapból egy szinte végeláthatatlan, egymás végéhez kötözött színes sálakból álló kötelet húzna elő. A problémák újabb problémákat hoznak elő, amelyek egymásba fonódtak, néha kollektív a személyesbe, személyes a kollektívbe ágyazódva. Ennek soha nincs vége. Pedig valamiféle tisztulásra szükség van, de talán nem az a legjobb megoldás, ha csak úgy kontroll nélkül beszél az ember össze-vissza arról, ami eszébe jut.
Engem gyakorlatilag túlféltettek, állandóan a tanulást erőltették, közben kortárs csoporttal nem is nagyon érintkeztem. (nem is nagyon akartam, vesztemre. Az legalább egy kiút lehetett volna. Vagy olyan felnőttekkel, akiket példaképnek tekinthettem volna, ilyen sem volt) Közben otthon folyamatosan kaptam szurkálódásokat, vagy egyszerűen csak nem figyeltek rám. Vagy gejl "szeretet" volt túldozírozva, vagy teljes közöny, ignoráció. Egy állandó, emelt hangon való kommunikálás. Az átlag beszéd és a kiabálás között félúton, baromi fárasztó volt. A lelki problémáim mintha nem is léteztek volna számukra, aztán teljesen váratlanul le akartak nyomni valamilyen antidepresszáns a torkomon. Össze-vissza kötögették be az ideghálózatomat, olyan ingerekkel, mintákkal, ahogy pont nem kellett volna. Mintha én, aki nem értek a villanyszereléshez, csak úgy össze-vissza kötögetnék be vezetékéket, aztán az sem érdekelne, hogy nem működik, vagy agyonvág valakit az áram. De az élet más területein is felelőtlenek voltak. Én azt a szót találtam rá, hogy érzelmi fogyatékos.
Már nem hibáztatom őket, már nem velük élek, de a "program", amit átadtak, időnként mintha húzna lefelé, mintha egy mocsár lenne.
Genetikában kéne keresni az okát? Nekem ez olyan determinált... mintha nem lehetne változtatni semmin. Van alapja, de mi az, amin változtatni lehet?
Nem jártam a főiskolára sokat, pont az említett probléma miatt. Ennek nyilván az is volt az oka, hogy egyáltalán nem akartam az lenni, amire képesített volna. A tantárgyakat szerettem, de semmi több. Állandóan nyomasztottak otthon még akkor is a tanulással, de nem egészséges módon, hanem mintha direkt az őrületbe akartak volna kergetni. Amikor megbízhattak volna bennem, akkor nem tették, ez elég romboló volt. Mondjuk úgy a második félévtől lett egyre rosszabb, akkor már láttam, hogy alakulnak a klikkek, én meg egyedül maradok. A második félév előtt egy hónappal menekültem el teljesen. Volt egy helyem a városban, ahol egyedül lehettem, ahogy odaértem, mintha egy kő gördült volna le a szívemről, hogy senki sem tudja, itt vagyok.
De maga az eltérő "struktúra" is kiváltja a szorongást szerintem, ha mást tapasztaltál a világról, még ha az hasonlónak tűnik is. A legtöbb ember nem lát a szónak abban a szellemi vagy lelki értelmében, ahogy a dolgok részletessége ténylegesen megnyilvánul. Csak nagyobb részleteket látnak a világból, így nem is hat rájuk olyan erősen, felzaklatóan.
Még az jutott eszembe, hogy lehet minél jobban tájékozódik az ember és próbálja magát belevetni magát a témába, megoldást keresve, annál jobban megnehezíti a saját dolgát, mert egyre inkább ez kerül a fókuszba...
Pár hónapja kezdett el ennyire érdekelni a téma és úgy érzem minél jobban elmerülök benne, annál inkább figyelem magamat is és lehet ez erősíti a dolgot.
Hosszú éveken át a jó kis tudatlanságba burkolózva ellavíroztam az életben és kezdem azt hinni, hogy a legjobb, ha az ember nem is foglalkozik vele, hanem elfogadja valahogy a helyzetet.
Nálam sem az idegenekre korlátozódik, sőt idegenekkel elő sem jön, talán pont azért, mert tudom, hogy nem kell megfelelni.
Az eszemmel egyébként is tudom, hogy nem kell senkinek megfelelni, de gondolom tudtad alatt mégis egy állandó megfelelési kényszer dolgozik bennem, ami ellen küzdök ugyan, de eddig ezek szerint eredménytelenül.:)
idegenek laza szövedéke valóban szabadságot ad, csak az a nehézség, hogy egy új közegben legyen az akár munkahely, vagy egyetem, egy idő után elmúlik ez a kezdeti távolság és egy idő után, amikor már semmi sem új, nincs semmi újdonság, akkor jönnek elő a gondok.
Nálam pl. ilyenkor kezd el fárasztóvá válni egy közösség, amikor már mindenki tud mindent mindenkiről és jön az "intimitás".
Mármint nem is intimitás, inkább bizalmaskodás, vagy hogy mondjam, amikor már mindenki megnyílt és elvárássá válik minden helyzetben a közvetlenség egymással.
Érdekes, amit írsz a vélt vagy valós ítélkezésről, rosszindulatról.
Szerintem ez a mi problémánknak az egyik kulcsa, hogy nem tudjuk megkülönböztetni, hogy egy adott szituációban vélt, vagy valós "támadás" ér minket, ami miatt egy-egy teljesen ártalmatlan szituációt is túlgondolunk.:)
Én például elég rossz környéken nőttem fel, rossz iskolába jártam, ahol mindennapos volt az egymás piszkálása, bántása, ami akkoriban fel sem tűnt, mert egyrészt viszonylag jól viseltem, másrészt természetesnek gondoltam, mert mindenki így viselkedett mindenkivel.
Úgyhogy egyrészt ez is közrejátszhatott abban, hogy sokszor támadásnak, ítélkezésnek veszek egy-egy olyan dolgot, vagy poént, ami nem az.
Csak azt nem értem, vannak akiket jóval több támadás ért, mint engem, mégsem lett belőle problémájuk.
Erre meg rá lehet sütni, hogy genetika..
A főiskolai nehéz időket, hogyan tudtad átvészelni?
Fokozatosan lett egyre rosszabb, vagy kiváltotta valami?
Ebben igazad van, hogy két külön dolog elvileg a kettő, de én néha nem tudom különválasztani. Illetve nem tudok elképzelni egy extrovertált embert, amint gondot okoz neki, hogy pl. nézik evés közben, és emiatt szorong. A szocfóbosok talán inkább egy kisebb halmaz az introvertáltakon belül.
Nálad idegenekre korlátozódik? Azt mondhatnám, hogy nem feltétlenül az számít, idegen vagy ismerős-e az illető. Illetve sokat fejlődött a szocfóbom, biztos azért is, mert nagyjából megszoktam bizonyos embereket, de ez nem ilyen egyszerű. Fiatal közösségben jobban szorongok. Ez 10-15 éve is így volt, ezért nem tudtam pl. főiskolára járni többek között. Pont akkor jött a szorongás, szépen lassan kúszott be, amikor már eltelt egy félév, és a másodiknak már a közepénél tartottunk. A vélt vagy valós rosszindulat, vélt vagy valós ítélkezés jobban kiváltja. Néha az idegen emberek biztonságosabbnak tűnő közeget nyújtanak, mint az ismerősök. Idegenek laza szövedéke, akiket nem kényszerítenek tartósan egy szűk légtérbe, ahol mindig van mivel foglalkozni, áramlanak az emberek, nincsenek klikkek, talán az a szabadság... ha már intimitás nem lehet.
A hirtelen váltás annak köszönhető, hogy az elején nem értettem, hogy miért szúrtál oda, úgy, hogy nem is ismersz, de közben leesett, hogy a rossz tapasztalatok miatt tetted.:)
Nem azért, mert "hátha ez bejön", mert egyszerűen tényleg nincs semmi hátsó szándékom azzal, hogy ide írok, csak tényleg azt gondoltam, hogy lehet itt eszmét cserélni, de rájöttem, hogy halott ez a fórum..
Nem tudom miért, de minél többet olvasok szociális szorongás témában, annál inkább érdekel a téma.
Most már ott tartok, ha engem nem érintene ez a dolog, akkor is érdekelne a pszichológiai háttere, meg minden, ami ezzel kapcsolatos.
Egyébként érdekes, amit írsz, mert én úgy tudtam az introvertáltság és a szociális fóbia két külön dolog, mert elméletileg az introvertált emberek jól érzik magukat a bőrükben és nem is szeretnének másmilyenek lenni, ellenben a szocfóbokkal, akik viszont szeretnének nyitottak lenni és szociális életet élni, csak a gátlásaik miatt nem teszik.
Vagy lehet, hogy a kettő között van átmenet?
Fene tudja...
Amúgy tényleg rengeteg energiába telhet tudatni másokkal, hogy milyen vagy, mert egyszerűen ezt az emberek nem értik meg, sőt el sem tudják képzelni, hogy lehetséges ez.
Ismerek rengeteg olyan embert, aki szó szerint rosszul van, ha pár órát egyedül kell lennie és nem szól hozzá senki, szerintem ezek az emberek társaságfüggők..
Milyen furcsa, hogy vannak emberek, akik a társaság hiányától szoronganak.:)
Neked egyébként minden helyzetben előjön a szorongás, vagy csak idegeneke korlátozódik?
Biztos vagyok benne, hogy más az intrók kisugárzása, mivel nem pakolják ki mindenüket a platzra. Próbáltam már, de rengeteg energiába kerül folyton tudatni másokkal, mindenkivel, hogy én milyen vagyok. Mintha kifacsarna ez az egész. Akár rosszindulatot vált ki, akár szimpátiát.
Imádom a fekete pólókat, pulóvereket. Van olyan feketés-szürkés pulóverem, ami ha tönkremenne, külön gyászszertartást kéne neki tartani. :) Ezt a színes papagájok nem érthetik meg.
Meg van még egy pár ilyen dolog, belső vagy külső, amelyeket szeretnek lenézni, és amelyek társadalmilag értéktelenítik az embert.
Nehéz itt megbízni bárkiben, főleg az utóbbi 3-4 évben. A való életben is egyébként.
Rólad sem lehet tudni, hogy ez csak egy hirtelen váltás a kommunikációban, "hátha ez bejön" alapon, vagy tényleg őszinte. Mondjuk, hogy az utóbbi, itt végülis nem múlik rajta semmi. (de fenntartom, hogy bármikor az előbbi is lehet)
A legrosszabb, hogy ugyanazok a meg nem értettségek jönnek szembe, amik gyerekkoromban is. Szerintem ennek semmi köze hozzám, mint egyénhez, inkább az introvertált embereket utálják, kezdik ki, próbálják lenyomni, akarják valamilyen gügyögő gyámolítással fogyatékosként kezelni, meg sem kérdezve jobban tudni, milyen pályára kéne menniük, legyen-e párkapcsolatuk, milyen nőképpel azonosuljanak. Meg nyilván nekik kéne a beképzelt geciket körbeugrálni. Utána azon csodálkoznak, hogy nem szeretnék lábtörlő lenni és nem igénylem az ilyen emberek társaságát. Nehéz ilyen közegben fejlődni. (most nyilván elsősorban a való életre értem)
Úgy jött le, mintha az a névtelenség mögé bújó, frusztrált, mindenkinek beszólós fórumozó lennél, de akkor ezek szerint rossz tapasztalataid vannak ezzel a fórummal, itt fórumozókkal kapcsolatban.
Valóban érezni felületességet és tényleg mindenki a névtelenségben éli ki magát, bár szerintem ezzel önmagában még nem lenne probléma.
Egyébként azt hiszem kezdem érteni a reakciódat, mert én sem igazán értem, hogy aki ide kiírja, hogy levelezni szeretne, utána miért nem képes válaszolni... :)
Vagy lehet annyira szocfób valaki, hogy már az írás is nehézséget okoz?
Az már kemény.:)
Vagy, ha egy hét után erőt vesz magán és válaszol, akkor kettő darab felületes mondatra és egy sablonos kérdésre futja...
Nem baj van itt pár száz oldalnyi hozzászólás, majd abból szemezgetek.
Nem maga a levelezés a lényeg. Én a valódi embereket, párbeszédeket, örömöket, fájdalmakat hiányolom innen. Gyanítom, hogy a levelezésre való felszólítás ellenére itt nem zajlik túl sok levelezés. :)
Nekem is van ilyen problémám, pont ezért idegesít. Nem hiszem, hogy csak azért, mert valaki levelezni akar a témában, majd jó "tippeket" fog adni. Ötleteket, tippeket? Amúgy is röhejes. Átjönnek ide a kézműves tanfolyamról meg a recskapartiról, mert mellesleg szocfóbosak, és begyűjtenek innen is néhány "ötletet", "tippet"? A suliban működött dogaírásnál, hogy lelesi a szomszédjáról, lelki problémák esetén is ezt kell tennie nyilván. Nem látod, hogy ez hol felületes? Mint amikor egymásnak teljesen idegen kiscsajok együtt lesznek öngyilkosok. Miért?
Kellő ideje vagyok itt ahhoz, hogy felismerjem az ismétlődő mintázatokat.
Mert az, aki folyamatosan másnak hazudja magát, az nem a névtelenségben éli ki magát? :)
Természetesen csak magamról beszéltem, ha valakinek levelezni támad kedve, levelezzen.
Szerinted bárkinek is az itt a célja, hogy megragadó legyen?
Miért ne levelezhetnének egymással, annak reményében, hogy ötleteket, tippeket szerezhetnek egymástól?
Mindenki valamilyen szinten ugyan olyan, mert ugyan azokkal a problémákkal küzd, az pedig, hogy épp milyen néven ír egy fórumra szerintem teljesen lényegtelen, mert ez egy anonim fórum, semmi jelentőssége.
Miért vagy itt egyébként?
Az érezhető, hogy egy frusztrált, szerencsétlen kis pöcs vagy, aki szeret beleokoskodni mindenbe és a névtelenségben éli ki magát.:)
Ha nem így lenne nem vennéd a fáradtságot, hogy írj egy olyan témájú fórumba, ami téged nem érint.
Ugye erről van itt szó?:)
Még rosszabb, ha tényleg mind ugyanolyanok vagytok. Bármelyikőtök felcserélhető bármelyikőtökkel. A "mindent kipróbált", éppen gyógyszerszedés felé kacsintgató bűbájos kiscsajok és a lelki beteg kanos kisfiúk. Mi a különbség? Ugyanazok az élmények, leírások. Minden ugyanaz. Nincs benne semmi megragadó. Ezért csodálkoznék, ha valaki számára lenne. Tényleg, ossza már meg, mi ebben az érdekes vagy azonosulható! Miért lenne bárki a sorstársam, csak azért, mert azt szuggerálja, hogy ő az? Ki akar egy patyomkin nikkel levelezni?
