Örülök, hogy tetszett. Ez persze Wodehouse érdeme, nekem legfeljebb annyi írható jóvá, hogy nem rontottam rajta. :) Tőlem a Barmy in Wonderland című regény lesz a következő, valamikor jövőre jelenik meg. Biztos lesz addig más Wodehouse, érdemes a kiadónál érdeklődni.
A kiváló, sőt zseniális John Cleese meglepően érdektelen - és emellett roppant unalmasan és stílustalanul fordított - "Na, szóval" c. önéletrajzi könyvének legelején említést tesz apja ismerőseiről, barátairól is, közöttük P.G. Wodehouse fivéréről, akiről néhány több, mint bizarr anekdotát is megoszt velünk.
Tegnap este fejeztem be, nagyon tetszett! Szeretem ezeket a rövid írásokat is, Wodehouse ezekben is zseniális és itt új és új sztorik bukkannak fel, nem úgy, mint a hosszabb művekben, ahol azért elég sokszor hasonló az alapfelállás.
Mik azok a Tóbiás könyvek? Antikváriumban láttam őket,de még az életben nem hallottam róluk. Jelenleg 76-nál tartok,de van közte egy csomó ismeretlen antik kiadás.
Én nemrég olvastam el a Leleményes szövetségest. Kellemes darab, szokásos Wodehouse forma. Jelenleg a Sebastian Faulks könyvet olvasom, nekem tetszik. Jó kis tribute könyv.Van egy olyan tervem,- de fogalmam sincs mikor jutok el oda- össze akarom írni az eddig magyarul megjelent Wodehouse könyveket (az újrafordításokat is). Annyival lennék könnyebb helyzetben mint mások,hogy könyvtárban dolgozom, és évenként szépen végig lehetne menni a kiadásokon. Kiváncsi vagyok, hogy tényleg 64 magyar nyelvű könyv jelent-e meg.
Ismétlésképpen a "Valami sumákság"-ot olvasom és engem most ért egy nagy felfedezés: ez a könyv a "Pénz a bankban" c. regény "folytatása" - az abban a könyben történtek ugyanis említésre kerülnek e könyben is, ám itt Lord Uffenham másik unokahúga a főszereplő. Férfiasan bevallom, eddig ez a kapcsolat elkerülte a figyelmemet.
Az Idegnyugtató kúra c. novella első megjelenése: Rakéta Regényújság 1976. március 9., III. évf. 10-es szám, 15-20. o. A lap szerkesztőségében Az őrült Gandle címet adták neki.
Valóban. Van benne két történet, ami korábban az Európa-féle Hahó kötetben megjelent, továbbá az Idegnyugtató kúra, melyet Tamás fordított, szintén megjelent már. Ha jól tudom, újságban, de majd Lord Emsworth megmondja, pontosan hol.
Nem kívánság műsor, hogy akarunk-e címjavaslatokat tenni. Kérnek. Megtagadhatjuk persze, ettől még nem fogják azt a címet adni, amit mi a legjobbnak gondolunk. Naiv elképzelés, hogyha csak egy címet adunk, akkor az lesz a könyv címe, és pont. A szerkesztők is tudnak általában angolul, de ha nem, az se akadálya, hogy kitaláljanak valami címet. Filmfordításnál például szinte soha nem kérdezik meg a fordítót, mit javasolna. Éppen hogy azért fontos több jó könyvcímet adni, hogy találjon a kiadó közte olyat, ami az ő céljainak is megfelel és szakmailag is elfogadható. A fordítás ugyanis a könyvszakmának egyik oldala, egy fordító nem biztos, hogy tisztában van azzal, melyik cím az eladhatóbb. Ami a közhelyeket illeti, nehéz az eredeti szöveg ismerete nélkül nyilatkozni. Wodehouse maga is rengetegszer használ közhelyes, vagy legalábbis közkeletű, közismert fordulatokat, szóval a stiláris egyenetlenséget nem biztos, hogy a fordító követte el.
A leleményes szövetséges – 70-es évek óta a 64. magyar nyelven kiadott Wodehouse-könyv (leszámítva egy újrafordítást) – az író első műve, amelyben unalmas bekezdéseket ugrottam át. Fáraszt a Wodehouse-klisé: törekvő ifjonc, akit majd’ megesz a fene, hogy nősülhessen, kiszemeltje a regény végéig pocskondiázza, közben a jótevő (most kivételesen baltaarcú delnő) egy teljes fejezetben agitálja az ifjút („Ragadd meg, csókold meg!” – már a könyökömön jön ki), majd egy újabb fejezetben a fruskát korholja vonakodásáért (miközben mások is bőszen az oltár elé iparkodnak). Az író akkor sziporkázik igazán, amikor a házasság igájában sínylődő férjeket ábrázolja. Mindegy is. Amíg a kiadó végigér Wodehouse néhány híján 100 könyvén, találkozhatunk még gyöngyszemekkel, mint a My Man Jeeves (1919) vagy a Mulliner Nights (1933). Bár alighanem színdarabjai megjelentetését elsinkófálják. Levelek, életrajz… ezeket ne is pedzegessük.
Nagy Dóra fordítása most nem korrekt, hanem kiváló. Veretes Wodehouse-szöveg nem tűri a homályló foltokat, eltűntetni kell (akár két közhelyes fordulat egybefűzésével), itt pl.: „…olyan tiszta vagy, mint a hó” helyett: „...olyan tiszta vagy, mint a ma született hó”.Másutt: „…reszketett, mint a nyárfalevél”. Lehetne helyette: „…cidrizett, mint aki sarkára lépett a frásznak”. Csontig koptatott frázis sehol sem helyénvaló: „…mint kés a vajon”. A közhelyek, hibabesorolásukat tekintve, az egyenetlen stílussal rokonlatosak.
A szerkesztő – ha nem pénzcsináló vállalkozásban ráosztott szerep (közben még igazgató is, raktáros, utolsó ajtóbezáró) – azért lett, mert nincs számottevő írói vénája, viszont az alkotók kezdeti stiláris hibáit kapásból kiszúrja, kisujjában van a nyelv stb., stb., az íróval, fordítóval karöltve dolgozik, s nem pedig dilettantizmusát bizonyítandó jelentéktelen változtatásokat végez a kéziraton, főképp nem hatalmát fitogtatva a címen okoskodik. Nem helyes, ha a fordító címváltozatokat készít, s a szerkesztőre bízza a választást, ezáltal elismeri maga fölött a hatalmát („A kiadó van az íróért, nem pedig fordítva” [Morcsányi Géza] – persze a valóság azért mindig más), álljon ki a munkájáért, és vésse jól eszébe: jó szerkesztővel sosem kell összefeszülni, partnerségre törekszik, javallatai mindig atyaiak.
Az Igenis, Jeeves c. kötetben (A műalkotás c. novella) Bertie Woosternek legalábbis az arcképe monoklit visel.
„A minden tekintetben ocsmány látnivalók közül, amelyek valaha a szemem elé kerültek, ez a plakát játszi könnyedséggel vitte el a pálmát. Galád merénylet volt a Wooster-arc ellen, mégis tévedhetetlenül felismerhető volt, mintha a nevem ott állt volna alatta. Most értettem meg, mire gondolt Jeeves, amikor azt mondta, hogy a képen sóvár arckifejezésem van. A plakáton ugyanez az arc vadállati mohóságot tükrözött. Ott ültem a képen, és a húsz centi átmérőjű monoklin át a tekintetemmel faltam egy tányér levest, mint aki hetek óta nem evett.”
Értem. Akkor ez lehetett a forrása. És annak is, hogy a Csöngetett, Mylord?-ban Teddy arról beszélt, hogy Bertienek idétlen a monoklija. Mert egyébként én sehol nem találtam nyomát, hogy ilyet viselne. Psmith viszont hangsúlyosan monoklis.
Elromlott a copy paste-em. :) A másodiknál is alighanem elszunnyadtam és úgy látszik a szerkesztő se szúrta ki.
Az értékeléseddel egyetértek. Természetesen nem kis előítélettel kezdtem meg a munkát, de engem is meggyőzött. Jó kis történet kerekedett, és a poénok se rosszak. A kiházasítás viszont nekem se tetszik, de alighanem ugyanaz a motiváció van mögötte, mint amiért Cervantes "megölte" Don Quijotét, hogy elejét vegye a további fojtatásoknak.
Kiolvastam az "Ásó, kapa, Jeeves"-et és nagyon tetszett. Azt kell mondjam, hogy én simán elhittem volna, hogy egy eredeti Wodehouse műről van szó - leszámítva a végét.
SPOILER
Bertie-t és Jeeves-t kiházasítani? Ez komoly? Számomra ez a karakterek megerőszakolása, ez nagyon nem tetszett. Titkon drukkoltam, hogy csak ne ez legyen a vége, jöjjön az utolsó oldalon egy fordulat... de sajnos nem jött. Nem tudom, mire volt jó az eredeti szándékot "lezárni" (hisz mindig megússza Bertie az utolsó percben az oltárt), de ez a befejezés számomra nagyon nem volt szimpatikus.
SPOILER VÉGE
2 hibát leltem a könyvben. A többször előforduló "Az ormos ház rejtélye", amit Bertie olvas, valamiért a 39. oldalon "A csúcsos ház rejtélye" lett. Illetve a 136. oldalon ezt látom: "... 15-ik (sic!) Royal Warwicks Tüzérezred..." Gondolom, ez valami elütés lehetett csupán.
Gyerekkorom óta nagyon szeretem az illusztrált könyveket. Ma már, sajnos, a kiadók megspórolják az illusztrálás költségeit, és még Fekete István, sőt, Verne regényei is siváran, illusztrálatlanul jelennek meg. Nekem az ilyen kötetek még ingyen sem kellenek.
A Wodehouse-könyveken is sokat élénkítettek, színesítettek Zsoldos Vera illusztrációi, melyek minősége egyenetlen volt ugyan, de néha igen jól megfogta a lényeget. Egyetértek veled abban, hogy a legjobb címlapot A nénikém nem talpig úrinő!-höz alkotta, itt valósággal remekelt. A páratlanul finom és komikus elegancia, ahogy Jeeves fél kézzel átnyújtja a macskát Bertie-nek, nagyszerűen érzékelteti a pazar humort, amellyel Wodehouse e regényében megörvendezteti az olvasót.
David Hitch borítói nekem sem tetszenek, egyáltalán nem esetem ez a stílus. Reich Károlyhoz és Csergezán Pálhoz képest – csak hogy két nevet említsek a kedvenceim közül – a fasorban sincsenek ezek a rajzok.
