A tényleges tél beköszönte előtt még november utolsó harmadában el tudtunk jutni egy újabb rövidebb 3-as kötet szakaszra. A kicsivel több, mint 15 kilométeres túra alatt megtettük a füzet szerinti 31-es szakasznak több mint a felét. A völgyi séta nem volt nehéz, néhány hullámvölgy volt, de ezek nélkül már kb. unatkoztunk volna.
Fél 7-es kelés és reggeli után vonatoztunk el Bludenz-be a párommal együtt, majd onnan a 7:30-as Railjet fedélzetén mentünk Landeck-Zams állomásig. A 8:55-ös Martina, cunfin (Svájc) felé induló busszal utaztunk Ried im Oberinntal városába, amely ismerősen hangzik a 2-es kötetből. A polgármesteri hivatalnál lévő átszálláhelyen szálltunk le, amely három külön megállóból áll, amelyből az egyik, pont ahol leszálltunk a másik kettőtől kicsit visszább van, persze eltéveszteni nehéz, valószínűleg más lehetőség nem volt a megálló kialakítására. 9:30-kor indult az újabb buszunk az útjára, ködfoltokban haladtunk egyre feljebb Ladis falu felé, majd újfent kanyargós úton át értük el Fiss-t, majd utána Serfaus kisvárosát, ez a két kisváros szemmel láthatóan is a turizmusból él és arra épít.
1. Landeck-Zams állomás, átszállás. Régen a nyomvonalkorrekció előtt külön volt Landeck állomás és Zams, egy jó ideje viszont össze van vonva a kettő
2. napsütés a hegyoldalon Ried im Oberinntal-nál
9:55-kor szálltunk le, nem titkolt szándékunk volt Serfaus földalatti (!) „vasútját”kipróbálni: az 1,3 km hosszú és 4 állomással rendelkező légpárnás és drótkötéllel vontatott „metró”a település szélén található parkoló/buszmegállótól szállítja az utasokat a sífelvonóhoz. Nem lehet gyenge forgalom errefelé, ha a hegyen ilyen űrtechnikát kellett bevetni a tumultus elkerüléséhez. 2018-ban is láttam az U-Bahn feliratokat amikor legutóbb itt jártam, akkor csak poénnak hittem, de igazi. Sajnos a technika éppen üzemszünet miatt nem közlekedett, még javában tartott a nyári és téli szezon közötti köztes időszak, így gondolom nem terhelték a hely költségvetését a földalatti rezsijével. Pedig nem lett volna kispistázás ha járt volna, ha majd továbbmegyek vagy megyünk See felé, akkor úgyis végig kell menni újra itt. Így tehát maradt a gyaloglás a központba, amely annyi előnnyel járt, hogy rögtön tudtunk pecsételni a fő utcáról pár lépéses kitérővel elérhető turizmus információs irodában, valamint több ideig tudtuk csodálni a havas hegyeket, a 2-es kötetből szinten ismerős, ezúttal már bőven havas Furglerjoch és a fölötte magasodó Furgler csúcs is szépen látszódott, amely bő 5 éve az akkori csúcsrekordom lett. A település felső harmadában balra fordultunk és az Argen patak fölötti gyaloghídon átkeltünk, majd a Zentral egyik fontos pontjához érkeztünk: az irányukból érkező 2-es kötet jobbra fordul, hogy a balról érkező 3-as kötet útvonalával fonódva jusson el a szomszédos Paznaun-völgyben lévő Kappl városka utánig, ahol újból szétválnak útjaik, hogy aztán később újra egyesülve fussanak be „fej-fej mellett” Feldkirch-be. Innen hiányzik még egy rövid szakasz a Paznauntal-ban található See-ig, ahonnan már megvagyok a nyugati végpontig. Tehát balra fordultunk immáron St. Zeno (1410 m) területén és egy hajtűkanyar után megnéztük jobbra a kis kápolnát kívülről, majd balra a kis házi gazdaságot, furcsa egyveleg ez a luxusszállodák és a trágyaszag, de nem ez az egyetlen ilyen hely Ausztriában.
3. Serfaus, leszállás után
4. a "metrónál" nem nyertünk piros hangszórót, zárva volt sajnos
5. Serfaus, fent balra a Furgler és a Furglerjoch látható
6. kicsit közelebbről
7. St. Zeno felé vezető híd az Argen patak felett: a híd túlsó végén jobbra a Furglerjoch/Paznauntal, balra pedig Pfunds felé lehet menni
Elhagytuk a lakott területet, a fagy az árnyékos részeken még éppen csak kezdett felengedni, szép fenyveses részen haladtunk egyre lejjebb a kanyargós és jó pár helyen szép panorámás úton. 1310 méteres magasság környékén van egy mászós sziklafal (Rappenwand), különböző nehézségű utakkal, hát megmondom őszintén a 3-as nehézségű út már elég neccesnek tűnt és az volt a legkönnyebb itt. Ez csak azért érdekes, mert a 3-as kötet legdurvább szakaszán (Zittelhaus-Wallack Haus) 2-es nehézségű mászókák vannak, tehát ennél csak eggyel könnyebbek. A jó nagy esőbeálló/sütögetőhelyen leültünk tízóraizni, a hely akár bivakra is alkalmas lehet, bár egyáltalán nincsen eldugott helyen.
8. elhagyva az üdülővárost
9. kilátásra nem lehetett panasz és a jó időre sem, érdemes volt kivárni a megfelelő napot
10. napsütéses a fenyőfák mentén haladtunk lefelé
11. Rappenwand mászós sziklái
Továbbhaladtunk a folytatódó lejtőben egészen a 949 méteren levő Tschupbach nevű településrészig, ami a közeli Tösens része, melyre az aszfaltos L65-ös útról szép rálátás nyílott. Tehát Serfaus-tól bő 450 méter szintet vesztettünk. Az aszfaltozás nem tartott sokáig, a régi kápolnánál jobbra kell fordulni, majd „ütközésig” a hegyoldal felé menni, egyenesen a Tschupbach patak sziklás völgyébe lehet jutni. Balra fordultunk, majd egy nagyobb villa kerítése mellett immáron ösvényen haladtunk tovább délnyugati irányba, ezek után rövid, de hangulatos fenyveses rész következett. Schönegg-nél volt egy rövid keréknyomos gödör, majd újra felfelé vezetett az ösvény, kis kacskaringó után a Marchtal patakon léptünk át, az út innen újból lejteni kezdett, majd Stein házcsoportjának vonalából ismét emelkedni. Szép volt amúgy ez a napsütötte túra, jobb volt egy kicsit hullámvasutazni, mint a lenti úton az autók között gyalogolni. Lafairs-ba aszfalton érkeztünk meg, hogy a tábla után szinte azonnal el is hagyhassuk a következő emelkedőn, a Lafairs patak felett egy sziklás szurdoknál függőhídon keresztül keltünk át.
12. kilátás Tösens és észak felé Tschupbach előtt közvetlenül
13. Tschupbach patak szűk völgye
14. visszanézve Tschupbach-ra és környékére
15. fenyves árnyas kellemes szakasz
16. Schönegg házai
17. Marchtal patak
18. Stein (magyarul: Kő) házcsoportjai visszafelé nézve
19. Lafairs vége, Svájc közelsége néhány helyen a helységnevekben is megmutatkozik
20. Lafairs patak hídjánál
Hamarosan a hegy oldala elkezdett laposodni és az utunk is a hegyoldalból a meredek lejtő aljába került át, Birkach fölött szép sziklás részek mellett mentünk el és az ősz színeiben, na meg néhány csúcsban is tudtunk gyönyörködni. Birkach házcsoportját a „hátsó bejáraton” értük el és aszfalton hagytuk el. Hamar felismertük, hogy már nem lesz jó tovább az aszfalt, így a lakott terület után pár lépéssel tudtunk korrigálni az úttal először párhuzamosan futó széles ösvényre. Innen már látható volt a napi úticélunk az Ulrichskopf hegye alatt, Pfunds. Az ösvény eltávolodott az aszfalttól és a Pfunds-szal szemközti hegyoldalban tekergésbe kezdett. A zömében fenyvesben haladó széles ösvényről szép rálátás nyílott a városra és környékére, a hegyekre és a délkeleti irány felé, ahonnan majd a terveim szerint jövőre szemből érkezek Hohenzollernhaus felől. Pihenőhely is volt kialakítva pár lépésre a kijárt ösvénytől, egyre több ember mozgott az úton, célunk is karnyújtásnyira volt, de még ki kellett tartanunk az „U” alakban haladó kijelölt úton. Volt egy szép sziklás rövid rész is, valamint jó pár kilátópont Pfunds-ra és a környékre az egyre inkább naplementébe hajló napsütésben.
21. szép őszi színekben Birkach felett
22. visszanézve a közeli domborzatra Birkach faluból
23. Pfunds a láthatáron
24. egy kis sziklás rész Pfunds-szal szemben
Fél 4-kor értük el Pfunds szélső házait a Stuben pataknál, szépek voltak az egyre inkább fogyatkozó nap sugarai. Jobb kézről hamarosan az egyik ház előtt fabódéban becsületkasszás kis szuvenírbolt előtt haladtunk el, majd nemsokára kereszteztük a Reschenpass felé vezető főutat. Folytattuk a barangolást a városban (970 m), balos kanyar után ismét átkeltünk a patak fölött, majd régi/felújított épületek között haladva értünk a központba. A templom oldalán lévő Posthotelben próbálkoztunk volna pecsétet szerezni, de nem volt ott senki, a szemközt lévő dohányfüstös trafikból pedig a Tourinform irodába irányítottak minket. A templom után egyenesen haladva rövid időre elhagytuk a Zentral-t,hogy a közeli turizmusos irodában pecsétet kérjünk. A régies stílusú épületben szintén régies folyosón értük el az irodát, ott láttuk, hogy van közvetlen bejáratuk is az utcáról, de nem bántuk a kis kitérőt. Kaptunk pecséteket, majd visszatértünk az útvonalra és mentünk tovább a kinézett buszmegálló felé, törekedtem rá, hogy amikor majd megjövök az ellenkező irányból, akkor a lehető legrövidebb úton érjek majd el a megállóba és már a pecsétre sem volt gondom. Az Inn folyón egy relatív keskeny hídon keltünk át, az útmenti hiányzó Nepomuki szobor helyén „restauráláson vagyok” felirat szerepelt, ötletes.
25. Pfunds a lábaink előtt hevert, középtől balra lévő völgyből érkezik a Zentral a másik irányból a városba
26. régies hangulatú belváros
27. szűkos híd az Inn felett
28. Pillantás az Inn-re keleti irányba
A híd után közvetlenül egy egysávos szűk átjáró következett egy régi emeletes épület aljában, majd a házak között vezető aszfaltos utakon mentünk már kicsit sietve, immáron a Zentral-ról letérve egy másik nagyobb templom mellett mentünk el, majd egy, még az én fantáziámat is megragadó rántott húsos reklám mellett haladtunk el, amely az egyik házra oldalára volt rögzítve. Pár lépés után érkeztünk meg a Dorf nevű buszmegállóba, ez volt a mai alkalom és egyúttal a 2023-as szezon utolsó Zentralalpenweg túrájának végpontja, jövőre folytatás következik.
29. végre egy, az én figyelmemet is felkeltő reklám
30. a körforgalom mögött található Pfunds, Dorf buszmegállója, a túra végpontja
31. nem csúnya környék
A Martina felől érkező 16:15-ös járat 2-3 perc csúszással érkezett, de a landeck-i csatlakozásunk nem volt veszélyben, sőt még a Billa is meglátogatásra került az állomástól északkeletre. A pontosan érkező 17:33-as Railjet-tel utaztunk Bludenz-be, majd átszállás után egy kicsit még vonatozva érkeztünk haza.
Idén ősszel jártam le ezt a szakaszt én is, jó volt olvasni az ismerős helyekről.
Én a piszkei kálváriához is kimentem, bár első lendületre megfeledkeztem róla. Így vissza kellett kanyarodni felé, de nem bántam meg! Ajánlom figyelmedbe, ha ismét erre visz az utad!
Majdnem 2 hónap kihagyás után, december közepén húztam újra túrabakancsot. Ezúttal azonban tájegységet, sőt színt is váltottam és a Zselic helyett a Gerecse dombjai között kezdtem el kék helyett piros csíkokat keresgélni. A Közép-Dunántúli Piros igazolófüzetét a végéről kezdtem olvasni, ezért Lábatlanról indultam neki a teljesítésnek. A ködös reggelen a vasútállomáson megkerestem a piros pöttyös táblácskát, közelről megnéztem az áradó Dunát, majd a kellemes városi sétát az Öreg-hegyre vezető emelkedőn fejeztem be. Pusztamaróton eszembe jutott az első 50 km-es teljesítménytúrám, a Marót-hegy lábánál pedig a Gerecse 50. Téli erdőn át érkeztem meg a Király-kúthoz, ahonnan már csak néhány lépés volt Héreg. Könnyű, levezető sétára számítottam Tarjánig, a nap sugarai viszont megnehezítették a dolgomat az utolsó 5 kilométeren. A túra hosszabb, fényképes beszámolója a következő oldalon olvasható: https://turaelmenyeim.blogspot.com/2023/12/kdp-labatlan-tarjan-20231218.html
A siklónál, szerintem, nincs. Többször néztem, soha se' találtam. Mondjuk, nem nagyon izgatott, mert a tíz ház így is megszerezhető, a lényeg meg úgyis az út, amin odajutsz. (Coelho Nóra)
Mecseki barangolások háztól házig: Pécsvárad, Zengő Ifjúsági tábor
itt az igazoló bélyegzőt/matricát hol lehet fellelni? a tuhun jelzett házat megtaláltam, szerintem jó helyen jártam a kapu feletti "ifjusági tábor" feliratból itélve, valami esküvő készült és a bérlőktől próbáltam érdeklődni akik persze nem tudtak semmit. (és abban is igazuk volt, hogy ha ők most nincsenek ott akkor még az udvarra sem tudok bejutni)
a villanyóraszekrényben sem volt :-(
Háztól házig a bükkben: Felső Sikló, ugyanez a kérdés. Valahol (talán itt) olvashattam hogy áthelyezték a kódot mert ezt feljegyeztem ceruzával kérdőjellel a füzetembe, de a helyszínen nem találtam semmit :-(
Bükk 900-as csúcsai: szintén áthelyezés, a Nagy-Kopasz természetvédelmi okokból megszűnt, mi van helyette, a Füstös-kő-bérc? Mert a Szilvási-kőnél (ezt is felírtam magamnak hogy talán ez) nem találtam a lenyomatot adó pontot
Sok évvel ezelőtt szilveszterkor szokás volt a TV-ben bakiparádékat közölni, a közelgő szilveszter alkalmából fogadjátok az alábbi képet (DBV-sek ismerhetik)
igazából nem tudom, hogy ez valami bringás geg vagy szimplán elbaszcsizás? mint anno az MTF bélyegző :-)
A sölktal-i 5 napos túra után egy finoman fogalmazva sem unatkozós bő egy hónap telt el, mire szabadidőnk és megfelelő időjárás is adott volt a 3-as kötet hátralévő részéből csipegetni. A majdnem pontosan 20 km hosszú túrára október végén tudtunk sort keríteni, szép idő ígérkezett és az is volt végig a gyakorlatban is.
Új lakhelyünkről a hétvégi első vonatottal vonatoztunk Bludenz-be, majd pótlóbuszoztunk Ötztal állomásig, mivel még tartott az egy hónapos Arlberg vonalas vágányzár. A maradékot Innsbruck-ba Railjet-tel tettük, majd a 8:19-es vonat Talent-jével utaztunk St Jodok megállóba (1129 m), ahová 8:44-kor érkeztünk meg. Leszállás után rögtön szép kilátás nyílott a falura és az ellenkező irányú vonat is látszódott a falut szinte teljes hurokban megkerülő vasútvonalon.
1. St. Jodok megállóban, leszállás után közvetlenül, a falu látképe a háttérben a hamarosan érkező motorvonattal és a hegyekkel
Pár kép után neki is álltunk a lényegnek, a faluban a Gasthof Geraerhof-ban sikerült párom füzetébe pecsétet kérnünk, az enyémbe már szeptemberben meglett. St Jodok faluját hamar elhagytuk a forgalmas keskeny lejtős aszfalton, a fagy a napsütés hatására kezdett felengedni, árnyékban eleinte nem volt túl meleg. A papírforma szerint 29 méterrel lejjebb, 1100 méteres magasságban lévő Stafflach falucskát kevesebb mint 10 perc alatt elértük. A régi főutat keresztezve patakok összefolyásánál lévő hídon átkeltünk a Sill felett, majd pár ház után a Brenner autópálya viaduktjának irányába, azaz nyugat felé ösvényre tértünk rá. A fenyvesben vezető szuszogtatós ösvényen jó negyed órát haladtunk és hagytuk magunk mögött a Wipptal-t. A forgalmas viadukt alatt lévő házak biztosan nyugalmasabbak voltak régebben, nem mutatkozott sok élet, az ösvénytől balra lévő faház alatti üres széles terület ebben az állapotában alkalmas lehet bivakra is. A híd alatt lévő réten két őzet pillantottunk meg, majd immáron keréknyomon újabb emelkedő következett a fenyvesben az autópálya szintjéig, ahol már aszfalton haladtunk tovább.
2. Stafflach falut hamar elértük
3. felfelé a fenyvesben
4. Brenner autópálya viaduktja alatt vezetett az utunk
5. őzek a híd alatt
6. autópálya melletti rövid rész
Kis kitérőt tettünk egy jobbra lévő forráshoz és a mellette lévő kis faházakhoz, itt tízóraiztunk egyet. A 80-as évek végén, a kirakott képekből ítélve baráti társaság által épített kis „menedék” szemmel láthatólag már nem nagyon gondozott. Visszatérve az aszfaltra, amely lábaink alatt jobbra fordult, azon a soron következő elágazásban mi is jobbra fordultunk. A szelíd emelkedés folytatódott, balról elkerített legelő mellett haladtunk el, jobbról jókora rönkök voltak az út széle mellé lepakolva. Hátranézve egy kis déli irányú kilátásban is volt részünk. A soron következő, Humlerhof vendéglő környéki házcsoportnál balra fordultunk, ismét keréknyomra, úgy döntöttünk maradunk is rajta ameddig csak lehet, főleg lábbelijeink vízvédelme miatt. A hangulatos fenyvesben emelkedő úton néhány gyerekeknek szánt játék mellett haladtunk el, feljebb majdnem 1600 méteres magasságban pedig az élővilágról tájékozató táblák jelentek meg. Az eddigi egy-egy pontos kilátás több mint 180 fokossá vált a magunk mögött Wipptal irányába és kelet felé, megérkeztünk a Bergeralm felvonójához és panoráma étterméhez (1585 m). Mondanom sem kell, hogy az egész túrán itt volt a legnagyobb a népsűrűség, nem is időztünk itt sokat. Kis várakozás után az étteremben kaptunk pecsétet a füzeteinkbe, majd tovább is indultunk.
7. pihenőhelyünk
8. visszafelé, azaz kelet felé nézve, a Humlerhof vendéglő környéki házcsoport után, szép a kis kápolna
13. kilátás a felvonó mellől észak felé, lent Steinach am Brenner városa látható, a nap végén oda buszoztunk vissza
Először a fals úton indultunk el felfelé, de a korrekció után hamar megleltük a helyes utat és a népeket is magunk mögött hagytuk. Tetszetős erdei szakasz következett a keréknyomon, jobbról látszódott, hogy a Gschnitztal, ahová később leereszkedtünk, nem lesz csúnya. A Bergeralm után nagyjából fél óra alatt értük el a szép őszi színes erdőben a Gerichtsherrnalm (1683 m a füzet szerint, 1668 m van a helyszínen kiírva) épületeit. A kapunál lévő kis faház talán egy ember bivakos alvását lehetővé teszi. A nagyobb épületre, melynek felső szintje fából készült, van kiírva, hogy „Jausenstation”, azaz olyan vendéglátóhely, amely szállást (általában) nem kínál. Ha szokott is itt lenni élet, az biztosan nyáron van, mi nem találkoztunk a hangulatos helyszínen senkivel, a házzal szemközti a fából készült épületnél lévő napsütötte padra ültünk le egy kis kalóriapótlásra. Ez volt a túránk legmagasabb pontja, közel 600 méter szinttel feljebb a kiindulópontnál, innen már csak lefelé vezetett az utunk Gschnitz felé, a túra vége előtt volt egy minimális emelkedés még a cél előtt.
14. őszi erdőben tovább
15. a hangulatos Gerichtsherrnalm, a túra legmagasabb pontja
Pár lépés után a Glafernaun patak fölött pallón átkeléssel folytatódott a túra, immáron lefelé, a keréknyomról egy balos kanyar után le is tértünk jobbra. A jócskán lejtős ösvényről néhány nyiladékban szép kilátás nyílt Trins-re és környékére, valamint a Gschnitz-völgy is felsejlett, a délnyugati irányú kilátásból különösen kiemelném a Habicht (3277 m) csúcsának látványát. Az erdő után értük el Trins falu határát, ahol a túra számomra legszebb képe készült a Gschniztal-ról, fogalmazzunk úgy, hogy a völgy és az azt határoló hegyek szépsége mindkettőnk várakozásait felülmúlta. Egy újabb rövid útépítéses lejtő után balra tértünk és haladtunk tovább délnyugat felé. Bő 4,5 kilométeren keresztül haladtunk kisebb faházak és rétek között, hol üresen, hol tehenekkel együtt, szép volt a délutáni napsütésben ez a rész, hátul pedig a hegyek jól mutattak a felhős, sziklás és vad vészjósló látványukkal.
16. immáron lefelé
17. kilátás nyugat, azaz Trins felé a Gschnitztal-ra
18. Habicht csúcsa is megmutatta magát
19. Gschnitztal Trins határában, a kedvenc képem a túráról
20. az ezüstérmes kép a szoros mezőnyben, számítógépes háttérnek is beillik, hasonló látvány volt kilométereken keresztül
Balról és jobbról is egyaránt szépek voltak a környező hegyek és csúcsok, nagyon tetszett nekünk ez a rész és a végállomásunkat jelentő Gschnitz (1242 m) is, ahová az L10-es útra térve érkeztünk meg. A Stauden nevű rész után pár száz méterrel következett a lényegében egyutcás falu, amely az ún. „Zwischensaison”-nak köszönhetően (nyári és a téli szezon közötti leállás) elég csendes és nyugis volt. Ennek következtében pecséthez jutni komoly kihívás volt, először a bezárt Gschnitzerhof-nál néztem körül, majd a Gasthof Alpenrose volt a következő ötlet, mely szintén nem volt nyitva. Egy közeli háznál érdeklődtünk, de nem lettünk okosabbak. Természetesen a polgármesteri hivatal és bank együttesét rejtő hivatali épületnél szombat lévén esély nem volt semmire, a szép templommal szembeni közösségi épületnél viszont mutatkozott egy kis élet, a haloványnak látszó próbálkozásunkat siker koronázta. Az épület alagsorában foglalatoskodó fiataloknak előadtam a helyzetet és egy begipszelt lábú leányzó hajlandó volt segíteni nekünk és szépen lassan lehozta nekünk a pecsétet az emeletről. Pecsételést végrehajtottam mindkettőnk füzetébe, közben rövid kóstolóval is kínáltak a röviditalukból, kedvesek voltak és a segítség is jól jött. Örültem, hogy nem a falutábla fotót kell igazoláshoz használni majd, remélhetőleg jövőre.
21. délkelet-ázsiai hegyekre hasonlító domborzat
22. őszi színek
23. Gschnitz határában, ez még nem a közvetlenül a falu, a hegyek miatt tettem be elsősorban a képet
24. érkezés Gschnitz-be, pár perccel később
25. csendesség uralkodott a faluban
26. templom, vele szemben tudtunk pecsételni
A túra utolsó része következett, még 2,5 km volt hátra a célig, a Gasthof Feuerstein előtti buszmegállóig. Jövőre a buszról leszállva szeretnék egyből a hegyekbe indulni, így most letudtuk a völgyi aszfaltutat, valamint a Feuerstein a füzet szerinti is a hivatalos szakaszhatár. Házak és rétek között vezetett az utunk utolsó bő fél órája, majd megérkeztünk az Obertal nevű falurészben lévő Gasthof Feuerstein-hez. Talán itt lehetett volna pecsételni még, ha a faluban nem sikerült volna. Balról szép volt a vízesés a hegyek felé nézve (Sandesbach), de mi egyenesen a megállóban álló buszra szálltunk fel. A 17:16-os járat Trins-szen keresztül vitt minket vissza Wipptal-ban található Steinach am Brenner városában található Steinach in Tirol nevű állomásra, melyet a reggeli odaút során már utasként érintettünk. A 2 perc késéssel, 17:52-kor érkező Talent motorvonat fedélzetén Innsbruck főpályaudvaráig utaztunk.
27. a maradék, nem hosszú szakasz volt már csak előttünk
28. visszanézve Gschnitz és északkelet felé
28. Gasthof Feuerstein, végállomás, jövőre egyenesen tovább folyatódik majd a túra
30. Steinach in Tirol állomásra érkezik a Talent
Az alsó szinten Mpreis látogatás után az általam már többször letesztelt pizzásnál ettünk egyet, majd Raijet-tel Ötztal-ba utaztunk, ahonnan pótlóbuszoztunk Bludenz-be. A menetrend szerint nem elérhető csatlakozást gyakorlatilag szerettük volna elérni, mivel a buszok menetrendje laza volt (nem az első buszozásom volt már ez a vágányzár alatt), a fiatal női buszsofőr is megtette amit csak tudott, végül minden szöttyögős autós ellenére futva sikerült elérnünk a csatlakozásunkat hazafelé, jól esett az így nyert egy órás előny.
Már tavaly is felmerült az 1-es kötet második bejárásából hiányzó 77 kilométeres szakaszának lejárása, de kellő motiváció hiányában ez elmaradt és mentem inkább Heiligenblut után tovább nyugat felé. Idén viszont mérlegelve a leendő terveket és élethelyzetet, rászántam magam a maradék újbóli bejárásába és ezzel bezárva a második 1-es kötet teljesítésemet, ezzel egyelőre Hainburg és St. Jodok am Brenner között folyamatossá téve a Zentralalpenweg 1-3-as kötet bejárásomat. A szakaszolás és a távok megegyeztek az első bejárással, az alvások tematikája változott ezen a szintes (közel 6200 méter fel és 6800 le), 5 napos túrán, amelynek bő utolsó 2 napjára a párom is csatlakozott. Időjárás szempontjából nyilván nehéz mind az 5 napra a tökéleteset kivárni (felmondásom után volt egy kis időbeli mozgásterem, a második kinézett időpontra indultam el végül), végül az életben néhány enyhe záporral megúsztuk az egészet. Korábban további agyalás tárgya volt, hogy két részletben járom le ezt a szakaszt, de ezt végül az időbeli hosszúsága és a viszonylag hosszú rezsimenetek miatt elvetettem.
Korán volt az ébresztő, egy órás autózás után 6 órakor már Sopronban sétáltam a bécsújhelyi vonathoz, mely 6:09-kor indult, fél órával később le is szálltam róla, majd a 6:56-os velencei Railjet-tel utaztam Unzmarkt állomásig. Útközben Leoben környékén építkezés miatt összeszedtünk egy kis késést, a 10 perces átszállási időből végül 4 perc lett, a kalauz a szokásos „pingvinezést” (vállvonogatás, reméljük elérjük, stb) adta elő, sajnos szemmel láthatólag romlott az osztrák állami vasútnál az utasközpontúság mértéke, ezt jó pár hosszú utazás alapján elegendő idő alatt állapítottam meg. Szóval az átszállás sikeres volt, az STLB kisvonata a szélső csonkavágányon várakozott, sőt még a Railjet utáni Talentes személyvonatot is megvártuk, majd megindult a két kocsis vonat a több mint 1,5 órányira lévő végállomás felé. Útközben réteken és falvakon keresztül haladtunk értékelhető tempóban, sok minden nem változott itt 5 év alatt. A feltételes megállóknak köszönhetően a késésünk is eltűnt, Murauban a vonatkereszt már szinte percre pontosan történt. Kissé elzárt rész ez a hátsó Mura-völgye, ezért is az egyik hely Ausztriában, ahol relatíve olcsón lehet ingatlant venni, cserébe az autó alapfelszerelés. Néhol akadt egy-egy szűkebb rész a Mura mentén, de szépen haladtunk felfelé, 10:57-kor pontosan meg is álltunk a végállomást jelentő Tamsweg városának állomásán. A 760 milliméteres nyomtávú vágány még folytatódik tovább a közel 10 kilométerre fekvő Mauterndorf felé, de innen tovább már személyvonatok nem járnak sajnos. 2 perc késéssel érkezett a busz az állomás mögötti megállóba, de 11:05 körül már megindultam vele felfelé a 700 méterrel magasabban lévő Obertauern felé, ahol végül 4 perc késéssel, 11:54-kor szálltam le. A megálló konkrétan a hágóban van (Obertauern, Passhöhe), 1740 méteren, mivel a 3 évvel ezelőtti Tappenkarsee felé tartó túrámról a pecsét innen már megvolt, így rögtön tudtam is kezdeni a nap érdemi részét, mely nem volt éppen egyszerűre tervezve: 18,3 km-re fekvő Keinprechthütte volt a napi célom és mindenképpen el is kellett érnem, mert holnapra egy dupla szakasz volt betervezve (az egész túra füzet szerinti szakaszainak száma 6, ha 5 nap alatt akartam megcsinálni, muszáj volt egyet dupláznom és ez a második napra esett).
1. Unzmarkt, átszállás a Murtalbahn-ra 2. Tamsweg, újabb átszállás, ezúttal kisvonatról buszra 3. délben kezdtem meg a túrát az obertauern-i nyeregből, füzet szerint 1738 m, a megállóban 1740 méteres magasság volt kiírva
Gyorsan elhagytam az üdülő- és síközpont „várost” és az emelkedős aszfalton haladtam feljebb a szikrázó napsütésben. Hamarosan már jobbról haladtam el a Hundsfeldsee mellett, majd a Seekarhaus után kezdett meredekebb lenni az emelkedő, egy kis kápolnánál megpihentem pár percre, majd folytattam az utamat. Az első nyereg a 2022 méteres magasságban lévő Seekarscharte volt, innen már a hegyek látványa és a magashegyi füves és kissé sziklás terep vette át a főszerepet. Egy rövidebb emelkedős rész után lefelé haladtam az Oberhüttensattel-ig (1866 m), nagyjából idáig tartott az első lendület, a következő hágó az Akarscharte (2315 m) volt, ide már kicsit izzadósabban értem fel. A hágó szép kilátását az előző alkalomhoz hasonlóan most is megcsodáltam, végre normális technikám is rendelkezésre állt a fotózáshoz. Innen újabb lejtő következett, jobbról a Lungauer Kalkspitze (2471 m) felől csúcstámadók látszódtak, én viszont kitartóan haladtam lefelé gondolataimba merülve a nem túl markáns Znachsattel-en (2059 m) keresztül a Giglachseehütte mellett elhaladva a Giglachsee végéig, majd újabb emelkedős ösvényen át érkeztem meg az Ignaz-Mattis-Hüttéhez (1986 m) fél 6-kor. Sokat nem változott a helyzet az előző alkalom óta, a bedobós elosztó működik továbbra is, sajnos a következő hüttében is találkoztam ilyennel.
4. közel másfél órával később visszanézve Obertauern-re és környékére 5. kilátás észak felé, távolabb a Dachstein látható 6. Oberhüttensattel 7. kilátás az Akarschartéból kelet felé 8. kilátás az Akarschartéból nyugat felé, a Giglachsee félig árnyékban 9. a tó kicsit közelebbről több napsütéssel 10. Ignaz-Mattis-Hütte 11. fél óra áram ára 50 cent, javaslom, hogy vezessék be a levegővételi díjat is
Gyors pecsételés után mentem is tovább, éreztem, hogy holtpont következik. A tó északkeleti végénél lévő almnál volt egy kis mozgás (forrás, esetleg opcionális bivakhely), innen indult az emelkedő a Vetternkar oldalában a Rotmandlspitze felé. Lassan haladtam felfelé az egyre inkább napnyugtába süppedő magashegyi tájban, eleinte még szépen ráláttam a tóra, később a hegyoldalak látványa vette át a stafétát. Egy régi hütte (Knappenhäuser) maradványaitól nem messze indul el az ösvény a hegy oldalában tekeregve egészen a 2453 méter magas Rotmandlspitzéig, ahol gyönyörű naplementés tájban tudtam gyönyörködni. Az egyre inkább szürkeségbe hajló estében nem tudtam sietni a soron következő kőtörmelékes, sziklás részen, de végül a Krukeckschartéig (2300 m) kibírtam lámpázás nélkül, onnan lefelé a hosszú szerpentines részen már kellett. Szemben a Keinprechthütte házának távolról is látszódó fényes ablakait először fentről, majd egyre lejjebbről szemléltem, reméltem, hogy a külön épületben található Winterraumot egyedül foglalhatom el, de sajnos a fel-felkapcsolódó fények a másik épületben nem erre utaltak. Negyed 10-kor érkeztem meg a napi úticélomat jelentő Keinprechhüttébe (1872 m) és a házba lépve a fiatal leányzó rögtön érdeklődött az éjszakázásom felől. Én természetesen itt is kitartottam az egyedül alvás mellett, a fiatal hölgy látva, hogy makacsságban nem vagyunk egy súlycsoportban át is adta a kommunikáció lehetőségét egy rövid hajú idősebb női kolleginájának, aki ugyanúgy fújta, hogy csak a lágerben tudok aludni, a melléképületben nem. A huzavonában az is felmerült bennem ,hogy kint alszok, a nő nem értette, hogy miért nem jó nekem húsz másik idegen emberrel együtt aludni. Mert nem és kész. Sajnos ezen a helyen kivételesen Trockenraum sincsen ami menekülőút lehetne, de a végén már felvázolta magamba, hogy lámpaoltás után hová fekszek ki a folyósóra, ekkor viszont váratlan fordulat következett: a nő szólt, hogy menjek vele és méltatta a főnök úr a arany szívét (ezúton is köszönet neki a segítő és megértő közreműködéséért) és elvezetett a melléképület felső részében található teljesen üres Winterraum hálótermébe. Miért nem lehetett ezzel kezdeni? Ezt sosem fogom megérteni. Na de a lényeg, hogy a tervem sikerült (főleg péntek este elérni ilyesmit komoly eredmény), gyors flakonból fürdés után különösebb vacsora nélkül dőltem el a kellemesen puha ágyban a hálózsákomban.
12. búcsú a Giglachseetől 13. Bersteiger sziluett 14. naplemente utáni fények a Rotmandlspitzén 15. fekhelyem a Keinprechthütte Winterraumjában
Hajnalban félálomban is fárasztó volt belegondolni a napomba, de nem volt mese, menni kellett tovább. A hüttés nő este a lelkemre kötötte, hogy fél 7-kor legyek a házban, ez így is történt. A fiatal leányzónak kifizettem a 15 euró környéki szállás árát (sajnos nem írtam fel és nem fotóztam le az árlistát, így emlékezetből ennyi rémlik, továbbá az Alpenverein szabályzata is ezt a maximum árat adja meg, ezen kívül írtam a hütte főnökének is email-t, de eddig nem reagált, ha ettől eltérő ár volt, akkor majd frissítem), majd útnak indultam, a háztól pár száz méterre az út mellett lévő faháznál reggeliztem meg (sajnos bivakra alkalmatlan). Ezek után tértem rá az ösvényre, amely először szelídebben, majd a sziklás (egy-két drótkötéllel biztosított) részen már komolyabban emelkedett a Trockenbrotscharte (2237 m, magyarul: Száraz-Kenyér-hágó) a szeles és ködös időben. Fél 9 után pár perccel érkeztem meg a hágóba, majd pár kép után lefelé vettem az irányt, még messze volt a nap vége és még ezen kívül még egy hágót és egy csúcsot kellett még legyőznöm, összesen 2000 méter körüli felfelé szinttel, majd nem kevés lefelével a napi úticélomig, a Preintalerhüttéig.
16. hamarosan indulás tovább 17. indulás után nem sokkal, ennél a faháznál reggeliztem meg 18. hátranézve lassan kel fel a nap 19. köves rész 20. Trockenbrotscharte, 2237 m
Ködös, párás időben haladtam lefelé, balról kiágazott az egyenesen a Gollingscharte alatti elágazásig vezető ösvény, ezúttal meg is volt nyitva, de én mentem tovább a már bőven látótávolságra lévő Landawirseehüttéig (1985 m), ahová 9:10-kor érkeztem meg. Kintről lefotóztam az épületet, a kint ülő társaságban foglalt helyet a személyzet egyik tagja, aki a fotón problémázott, nem is értettem az egészet, nem is volt baj, hogy pecsételés és a kinti forrásnál víztöltés után nem időztem itt, pedig a belső tér amúgy tetszetős a cserépkályhával. A keréknyom innen lejteni kezdett egészen az 1830 méteren fekvő kiágazásig a Göriachwinkel nevű helynél. A keréknyom jobbra tovább vezetett dél felé a Göriachtal-ba, én viszont egyenesen kezdtem meg a napi második emelkedőmet, a Gollingscharte felé. Hosszúnak tűnő (1,5 km kb) és fáradtságos emelkedő volt ez, továbbra is ködös és párás időjárásban. Jöttek-mentek az emberek az ösvényen, de nem voltak sokan. 2150 méter környékén csatlakozott be az imént említett ösvény, amely elkerüli a Landawirseehüttét, innen már nem volt sok hátra, de az emelkedő maradéka viszonylag meredek volt. Negyed 12-kor értem fel a 2326 méteren fekvő Gollingschartéba, amely a tőle délkeletre fekvő Hochgolling (2862 m) nevű csúcsról kapta a nevét, tisztább időben szépen lehetett volna látni már a Száraz-Kenyér-hágótól a hegy tömbjét. A Golling-hágótól a csúcsra az útjelző tábla szerint 2,5 óra a szintidő, nem lehet egy egyszerű út, mivel a hágótól a csúcs amúgy mindössze légvonalban kevesebb, mint egy kilométerre van. Amikor a második bejárást tervezgettem, akkor felmerült, hogy az 5 nap alatt az útvonalhoz legközelebb eső három csúcs közül legalább az egyiket fel kéne keresni (Hochgolling, Hochwildstelle, Predigtstuhl), de örültem ezúttal is, hogy az útvonalat be tudtam ennyi idő alatt ekkora zsákkal járni, kitérők nélkül, szóval ez a téma egyelőre várat magára. A soron következő Gollinghütte házi hegye, a Hochgolling amúgy nagy népszerűségnek örvend, főleg jó időben, ugyanis a hágóból lefelé haladva nem sokkal később elhúzták a függönyt és szépen kisütött a nap, amely a nap további részére így is maradt. Szemben jól látszódott a nap következő komolyabb kihívása, a Greifenberg oldalában vezető ösvény.
21. érkezés a Landawirseehüttéhez 22. egy kis lejtő után szemben folytatódik az ösvény 23. Gollingscharte, 2326 m 24. a hágóból lefelé jövet elhúzták a függönyt, szemből a középtől jobbra látható hegyoldalban haladtam pár órával később ismét felfelé
A Mörchenschartéból kelet felé lefele tartó ösvényhez hasonlított a lefelé utam a hágóból, kissé gatyafékes az egész. Újabb komolyabb szintvesztés következett az 1641 méteren fekvő Gollinghüttéig, először sziklás terepen, majd a Gollingwinkel-től, már füves terepen. Útközben jött szembe egy páros, akik a Keinprechthüttégi szerettek volna eljutni egy Hochgolling csúcshódítás után, el kellett keserítenem őket, hogy nem túl reális a tervük, legalábbis világosban nem. Elértem a völgy végi nagy rétet (Gollingwinkel) és a patakot, innen már minimális lejtéssel vezetett az utam a Gollinghüttéig. A hágótól idáig már kicsit többen voltak a hegyen, ez a következő emelkedőn is így volt. A házban gyorsan pecsételtem, majd indultam is tovább, idáig tartott egy napnyi szakasz a füzetben, de nekem még egyet kellett ma még mennem, így a patakon átkelve belevágtam az 1000-es emelkedőbe a Greifenberg 2618 méteres csúcsa felé.
25. Gollingwinkel a Hochgolling-gal 26. Gollinghütte, 1641 m
Nincs mit szépíteni, vánszorgás volt ez már sok helyen, egy nap alatt azért nem keveset mentem a nagy cuccal, szinte minimális pihenéssel, még ma sem álltam meg normálisan enni sem. Az ösvény először a völgy oldalában vezető részen tekereg felfelé, majd elhagyva a csenevész erdőt és borókást szépen lassan kezdenek szaporodni a sziklák a hegy oldalában lévő úton. Itt 5 éve ködben és párában haladtam kis esővel fűszerezve, nem bántam a szép kilátást, szemből a Gollingscharte köszönt vissza, majd kelet felé fordultam, ahol egyre több köves és sziklás rész volt, de a könnyen leküzdhetőbb formátumban. Szemből jött egy magyar fiatalokból álló csapat, váltottunk pár szót, ők a Gollinghüttéből szaladtak fel a Greifenberg-re, másnap mentek haza. Kár, hogy magyar területen már nem lehet ilyen magashegyi találkozásokat tartani, ez már bőven a múlt. Kezdtek fogyatkozni az emberek a hegyen a késő délutáni napsütésben, felértem a 2450 méteren fekvő Greifenbergsattel-be, ahol egy szép tó fekszik, innen már látótávolságra volt a csúcs, de még bő fél órára volt szükségem, hogy felérjek. Gyönyörű körpanorámát élvezhettem a Greifenberg 2618 méteres csúcsán, egyedül. 5 évvel ezelőtt ez a csúcs az akkori új rekordom volt, sajnos kilátás nélkül, de most bepótoltam. Északkelet felé szépen látszódott a Klafferkessel tórengetege, ahová nemsokára megkezdtem a leereszkedést, örültem, hogy végre azt a helyet is normális időjárásban és fények között nézhetem meg újra, ezúttal rendesen. A kilátás kelet és délkelet felé volt kissé a csúcsoknál felhős, de délnyugat felé innen nyílt a nap legjobb kilátása Hochgolling felé, távolabb északnyugat felé a Dachstein tömbje is képviseltette magát.
27. Gollinghütte és a Hochgolling (2862 m) egy képen, ennél jobb képet nem lehetett a mai napon csinálni a hegyről, a csúcstól jobbra lefelé a "V" alakú hágó a Gollingscharte 28. visszanézve a fáradtságos emelkedőről észak felé 29. Greifenbergsattel a tóval, amely a Schladminger Tauern legmagasabban fekvő tava 30. Greinfenberg, 2618 m 31. csipkerengeteg 32. kilátás kelet felé a Klafferkessel tavaira és a másnapi szakasz egy részére: középtől kettővel balra lévő csúcs a Hochwildstelle, tőle jobbra a másnap érintett Trattenscharte hágója látható 33. Klafferkessel tavai közelebbről 34. kilátás észak felé 35. kilátás északnyugat felé a Dachstein-nel 36. kilátás dél felé 37. kilátás nyugat felé a Hochgolling irányába, felhőitől egész nap nem tudott szabadulni
Sokáig el tudtam volna itt még nézelődni, de mennem kellett lefelé, az Obere Klafferschatéig (2515 m) vezető rész sziklás és odafigyelősebb, onnantól viszont már haladósabb. Negyed 7 előtt értem el az első tavat, egy bő fél órás tónézegetős szakasz következett a már említett Klafferkessel nevű részen, tetszett. Az is tetszett, hogy egyedül maradtam a hegyen a naplemente fényeiben, megvolt a hangulata. 7 óra után kicsivel, pár méter felfele lépéssel értem el az Untere Klafferscharte (2286 m) nyergét, innen már végig lejtett az út a napi végállomásomat jelentő Preintalerhüttéig. Szemben jobbra szépen látszott a másnapi fő kihívás, a Trattenscharte hágója, jobbról a Waldhorn (2702 m) tömbje uralta a kilátást.
38.-40. a Klafferkessel kisebb-nagyobb szép tavai 41. észak felé tekintek a naplemente fényeiben 42. naplementés kilátás az Untere Klafferscharte után: szemben a Hochwildstelle, tőle jobbra az ugyancsak "V" alakú hágó a Trattenscharte
Fokozatosan csökkenő fényekben haladtam lefelé, este 8 után értem el Lämmerkar-ban lévő elágazást, ahonnan még 45 percet írt a tábla a hüttéig, nekem kicsivel kevesebb is elég volt, az erdőben már kellett kicsit világítanom a telefonommal. ¾ 9-kor értem el a teltházas Preintalerhüttét (1657 m), sajnos az 5 napba az időjárás miatt beleesett egy péntek és egy szombat esti alvás is, utóbbi ami igazán húzós dolog a hegyen, ha az ember a házban egyedül akar aludni, mivel ma jó idő volt, így már kívülről is nagyjából lehetetlennek tűnt a dolog, trükközés (Trockenraum, folyósó, stb) nélkül mindenképpen. Igyekszem kerülni az ilyen helyzeteket és hétvége körül nem a hegyen lenni (nyári szezonban a hétköznap is igen problémás tud lenni), de ez most így jött össze. Benézve az ablakokon látszódott, hogy az esélytelenek nyugalmával lehetne indulni az egyedül alvás díjáért, ezért előtte egy kicsit szétnéztem. Úgy voltam vele ha lejelentkezek, onnantól már nehezebb lesz alternatív megoldást találni, így inkább felmértem a külső terepet. A ház melletti szomszédos Waldhornalm zárva volt, de egy közeli melléképület sufni része nyitva volt, ahol kiváló vízszintes deszkás rész állt rendelkezésre az alváshoz, a bejárat mellett forrással és mindez takarásban, tökéletes! Megörültem a hirtelen jött jó lehetőségnek, le is dobtam a cuccomat a sufniba, majd elmentem a hütte mellé térerőt keresni és páromnak hazatelefonálni. A pecsételést hanyagoltam, másnap is bőven elég volt, a sötétben pedig senki nem tudta kiszűrni, hogy a hüttéből jövök, vagy csak sétáltam valahol. Párom mondta, hogy holnap akkor csatlakozik hozzám, egyedüli fejtörést a számára a másnapi úticélomat jelentő Breitlahnhütte elérése jelentette, ugyanis szeptember 10. után már jövő nyárig nincsen oda busz, 18 km völgyi gyaloglás meg azért nem 2 perces mutatvány, de elméletileg a tervezett idejébe még az is belefért volna. Örültem, hogy jön, elvagyok sokáig magammal is, de időnként az egyedüli túrázás is tud megterhelő lenni lelkileg, főleg amikor az ember napokig nem tud senkihez sem szólni egy szót sem az anyanyelvén. Visszatértem jókedvűen a sufniba, ekkor láttam megdöbbenve, hogy két egér szaglászik a zsákom körül…hát volt egy kis fejvakarás, de azt találtam ki, hogy az egyik fallal határolt résznél lévő fa padló mellé, felteszek egy másikat és arra fekszek le. Nem kis akrobatamutatványok után végre is hajtottam a tervemet, felcuccoltam a nagyjából 2 méter magasan fekvő szűkös fekhelyemre. Gyorsan megmosakodtam a kinti forrásnál, majd lefeküdtem, de nem mertem elaludni, mert féltem tőle, hogy ha nagyobbat fordulok, akkor leesek. Nem szoktam nagy területen forgolódni alvás közben, de tudat alatt mégis tartottam tőle, félálomból két métert zuhanni egy hálózsákban azért nem lenne olyan vicces, így végül éjfél után leköltöztem a földre, a zsákom maradt fent, így a kajámat, ruháimat nem tudta megrágni semmi. Ezek után már hamar el tudtam aludni.
Hajnalban nem volt éppen melegem, végül 8 óra után keltem fel, már korábban is hallottam a faház mellett elhaladó túrázókat, egyáltalán nem bántam, hogy ezek nem a hüttében vertek fel a zörgésükkel, összességében nagyon jó volt ez így. Összepakoltam, majd 9 órakor kimentem a forrástól nem messze lévő napsütötte teraszra reggelizni, idő kellett hozzá, mire kicsit átmelegedtem és le tudtam vetni egy-két réteget. A forrásnál fogat mostam, vizet töltöttem, majd a hüttébe mentem pecsételni. A reggeli már lezajlott, a pakolásé és takarításé volt a főszerep, ezek után visszamentem a zsákomhoz és megkezdtem a felfelé vezető utat. A napi úticélom a szomszédos Breitlahnhütte volt, innentől már napi egy szakaszok voltak hátra, nem kellett nagyon sietnem. A hütte és további épületek után egy kis kőház maradványai előtt ágazik ki az ösvény balra (egyenesen a Breitlahnhüttétől nem messze lévő Schwarzensee érhető el), majd Riesach patakon átkelve durvább emelkedő kezdődik a Schneider nevű hegy oldalában. Lassan meg-megállva haladtam, a rövid fenyveses részen jól leizzadtam, a rövid törpefenyves után a füves hegyoldalban vezetett tovább az ösvény. A jobbra lévő hegyek és a Waldhorn felé nyíló kilátást emelném ki, a napsütés egész napra kitartott, jó idő volt. Az ösvény közelében, majd később ott is egyre több lett a szikla, elhaladtam a Trattensee mellett, majd nagy nehezen végére értem az emelkedőnek és egy kisebb birkanyáj mellőzése után nem sokkal felértem a 2488 méteren fekvő Wildlochschartéba.
43. Preintalerhütte a kora délelőtti napsütésben 44. A hütte és környezete a gyorsan emelkedős ösvényről 45. észak felé visszanézve látszódott a Riesachsee 46. visszanézve dél felé, a hegyek alatt futó ösvényen a Schwarzensee érhető el közvetlenül, mi csak másnap haladtunk el a közelében 47. Hochwildstelle csúcsa, 2747 m 48.-49. Trattenscharte a Wildlochscharte előtt fotózva, 5 éve innen készült a legjobb képem a túráról
Balra a korábban velem szemben legalább egy óráig folyamatosan látott Hochwildstelle (2747 m) csúcsa felé lehet kitérni, jobbra vezet tovább a kijelölt ú kőtörmelékes, sziklás ösvény, szemben a Trattenscharte volt látható a Hohes Schareck és Umlafer nevű csúcsok tömbje között, ezúttal is megkapó volt a keleti irányú panoráma, 5 évvel ezelőtt is csináltam a túra legjobb képét, utána pedig nem sokkal jól elvert az eső. Visszafelé nézve is szép kilátást élvezhettem. Ezúttal esőtől szerencsére nem kellett tartanom, az idő viszont szépen telt, majdnem 14 óra volt, mire a Trattenscharte (2408 m) hágójából elkezdtem a hosszú ereszkedést az 1070 méteren található Breitlahnhüttéig. A hágóból való lejövetel első fázisa a nagy köveken ill. azok között való lépkedés, itt előzött be egy túrázó, én pedig tartottam egy pihenőt, itt végre volt egy kis térerő. Párom keresett, kiderült, hogy St. Michael-ben nem várta be a vonatát a másik, ezért két órával később jön, jó esetben odaér a Breitlahnhüttéhez, mint mire én odaérek. Legalább a vonat pontosan elment, még ha üresen is, szép dolog ez, pár másik ember is megszívta ezt rajta kívül. Lejjebb haladva a Goldlacken tavainál már nem volt ott a kis zárt faház, itt tértem el jobbra a völgy felé. Hosszú füves, a Hohes Schareck oldalában vezető lejtős ösvény következett, balról az aktuális, Obertal (Felső-völgy) nevű völgyet láttam már az ott futó úttal együtt, de még messze volt az elérése. Nem sokkal később a Stummerkesselspitze betakarta a völgyre nyíló kilátást, a Karlkichen nevű pont előtt patakot kereszteztem, majd pár lépés vezetett felfelé a miniatűr hágóba, amelyen átbukva rögtön jobbra egy üreg található a sziklába, erősen rendkívüli bivakolásra lehet csak alkalmas. Eléggé kezdtem nyűgös lenni, 3 napja nem ettem normálisan, a terep sem volt könnyű, a nap végére terveztem egy vacsorát a házban, de ekkor még ettől is órák választottak el a végtelenített lejtőben. Valamivel lejjebb egy vizenyős részen kis hangulatos faház állt, ránézésre vadászati célokat szolgál, természetesen zárva volt. Itt tartottam egy kis pihenőt, majd folytattam a lefelé vezető utat és érkeztem a Lassachtal-ba, mely már a főbb völgye csatlakozik, ahol a hütte is van. Az erdőt egy idő után legelő váltotta fel tehenekkel, majd balról az ösvénytől kijjebb faházat láttam és megérkeztem a Lassachalm két hosszúkás faházához. 5 évvel ezelőtt már erősen szürkületben érkeztem ide, akkor nem néztem jobban körül, most viszont volt rá időm, tartottam egy újabb rövid szünetet a hangulatos faházaknál. Az idillikus környezetben fekvő házaknál van forrás és bivakra is van lehetőség, tetszett ez a hely.
50. Trattenscharte (2408 m), a gyönyörű volt a hegyek látványa 51. kilátás észak felé a Goldlacken tavaitól 52. füves hegyoldalban kacskaringózó ösvény 53. balról oldalvölgy látszódik, a kép jobb szélén a Stummerkesselspitzével 54. csendélet 55. Karlkirchen után továbbra is lefelé 56. hangulatos vadászház, csak gyalog érhető el 57. lassan beköszönt az este a hegyek között 58. a hangulatos Lassachalm-nál
6 óra után pár perccel indultam tovább a keréknyomon, majd később a keréknyom hajtűkanyarjait levágja az ösvény, nemsokára kiértem az erdőből és legelőkön át a Fekete-tavi patak (Schwarseebach) melletti rendezett faházakat, majd a patak hídján átkelve az egyenes vége előtt várt rám a napi úticélom, a Breitlahnhütte. ¾ 7 volt, nem sok mozgást láttam amikor odaértem, páromat szintén nem láttam, benyitottam a kapun, csak a konyha környékén láttam egy kis mozgást. A háznál 3 fő tartózkodott, egy nagyjából korombeli srác és két idősebb hölgy a konyhában. A fiatalemberrel szóba elegyedtem, kiderült, hogy másnap, azaz hétfőn és kedden is szünnapjuk van, 7-ig vannak nyitva és már pakolnak, éppen az utolsó pillanatban érkeztem. Na az szép lett volna ha lepattanok/lepattanunk a zárt ajtókról. Sikerült megbeszélnem, hogy itt aludjunk, ugyanazt a szobát kaptuk, mint amiben egyedül aludtam 5 éve, valamint azt is lebeszéltem, hogy tudjunk vacsorázni, amit meg is rendeltem, valamint párommal is sikerült beszélnem, akiért a hüttés srác el is ugrott kocsival. Szóval elég jól alakultak a dolgok, betettem a cuccom a szobába, csináltam pár képet, majd a hüttés dolgozó is megérkezett a párommal és a vacsora is kész lett. Fenséges volt! Rántott húst ettünk karajból nagy főtt krumplival, mellé egy-egy korsó helyi sört. A reggelit bekészítették nekünk egy másik épületbe, időhöz nem voltunk kötve. Étkezés után fizettünk, 76,6 euró lett vacsorával, reggelivel és alvással a vége két főre, adtam 80 eurót kereken.
59. fenyvesben vezető keréknyomon tovább 60. szobánk a Breilahnhüttében, 5 éve egyedül is itt aludtam 61. Breitlahnhütte, 1070 m 62. vacsora találva, a minőségellenőrzést már meg is kezdtem, csillagos ötösre vizsgázott az étel
A 3 fős személyzet ezek után Gröbming felé távozott, mi pedig kipakoltunk a szobában majd fürödni mentünk. Kiélveztem a meleg víz örömét, mely itt legalább nincsen 2-3 percre limitálva, új emberként léptem ki a fürdőből, jól esett a fürdés 3 nap után. Párom is hasonlóképpen tett, majd beszélgettünk elalvás előtt. Az útja egészen kalandos volt, miután Stein an der Enns-ben két órával a tervezett idő után leszállt, 3x stoppolt és maradékot elkezdte legyalogolni, amikor a hüttés srácot kiküldtem érte. Elég korrekt volt így a nap vége, elgondolkoztam/tunk rajta, hogy máskor ilyen több napos túra során lehet nagyobb teret kéne adni az ilyen hely étkezéseknek, mert éreztem, hogy végre erőre kapok tőle, valószínűleg a normális kajálás miatt is haladtam lassan a mai napon is. Persze a zsák is nehéz volt, de az étkezést sem kéne ennyire elhanyagolni, szóval lehet több lesz majd a jövőben az ilyen „osztrákosabb” este. Este fél 10 körül tértünk nyugovóra a kényelmes emeletes ágyak felső részén.
Reggel 7 körül már fent voltunk, nem volt szükség vekkerre. A finom reggeli után negyed 9-kor indultunk el a 19 kilométerrel arrébb lévő Rudolf-Schober-Hütte felé. Először a völgyi köves úton gyalogoltunk, majd nemsokára a régi faházaknál balra tértünk egy vizes füves ösvényre, hogy utána nem sokkal ismét,már egy másik köves úton haladjunk tovább felfelé. Az út melletti vadászlesnél, melyből szép kilátás nyílik a Schwarzenseere (Fekete-tó) megálltunk egy kicsit. Szépen látszódott egy egyre magasabbra törő nap fénye, de mi még éppen árnyékban voltunk, de már nem sokáig. Maradtunk a jól járható úton egy darabig, a Vordere Neualm hangulatos faházai mellett nemsokára el is haladtunk, majd egy jó 1,5 km múlva a keréknyomból ösvény lett és elkezdtük Rantentörl felé tartó emelkedő komolyabb részét. Először hangulatos fenyvesben haladtunk egyre feljebb, majd komolyabbra váltott az emelkedő és a fenyők is kezdtek ritkulni, helyettük bokrok és páfrányok lettek egyre többen. Az 1720 méteren, a Steinkar oldala alatti réten fekvő faház meglepetésemre zárva volt, 5 éve itt még egy közepesen nomád bivakolást is végre lehetett volna hajtani, de ez most már így nem lehetséges.
63. indulás utáni percekben visszanézve szállásunkra 64. irány a hegyek felé! 65. Schwarzensee és környéke 66. Vordere Neualm házainál 67. hangulatos fenyvesben 68. egykori bivakhely és környezete a Steinkar oldala alatti réten
Feljebb haladva nem sokkal később már a Rossboden területén haladtunk a füves ösvényen, majd a Neualmbach patak melletti rész következett, majd már sziklás köves részen át érkeztünk meg a 2166 méteren fekvő Rantentörl-be. A szép kilátást nyújtó nyeregben ejtőztünk egy kicsit, nyomtam a füzetembe egy plusz pecsétet is, amely a közeli fadobozban található a „csúcskönyv” mellett. Jól járható füves hegyoldalban haladtunk tovább, a déli és délkeleti irányú kilátás uralta a panorámát a Rantengraben felé. Elértük az első kis tavat, amelynek a partján 5 éve uzsonnáztam, itt ismét megálltunk egy kicsit, majd egy másik kisebb tó mellett is elhaladtunk, itt egy elágazás is van a 2543 méteres Predigtstuhl csúcsa felé. Mi viszont a Hinterkarsee déli oldalán haladtunk innentől ismét egyre feljebb, az eleinte szelídebben, majd kicsit jobban emelkedő ösvényen értük el a Hinterkarscharte nyergét, 2274 méteren negyed 4 előtt. Párom újabb magassági rekordját egy róla és a táblával készült képpel ünnepeltük. Ismét ereszkedésbe fogtunk, majd újabb kisebb tavaktól nem messze haladtunk el. Elbújt a nap, a felhők egyre inkább gyülekeztek az égen, a Rosskar oldalából az északi irányú völgy felé nézve láttuk, hogy a távolban esik az eső, úgy festett, hogy nekünk is juthat belőle, a magashegyi pára is kezdett megjelenni a látótávolságra lévő Hubenbauertörl környékén. Egy kimosódott rövid rész okozott némi izgalmat, majd fél 5 után nem sokkal érkeztünk meg a kiszáradt tavas Hubenbauertörl-be (2051 m), ahol egy rövid zápor volt. Szerencsére nyugiban tudtam itt is nyomni egy plusz pecsétet a füzetembe, majd megkezdtük a lefelé utat innen is.
69. egyre inkább kézzelfogható a szintemelkedés 70. Rossboden, szemben a Rantentörl 71. Rantentörl (2166 m), balról érkeztünk szembe jobbra haladtunk tovább 72. kilátás déli irányban, a Rantensee és Rantengraben felé 73. Hinterkarsee, jobbról kerültük 74. Hinterkarscharte, 2274 m 75.-76. kilátás a hágóból visszafelé/nyugat és előre/kelet felé 77. Predigtstuhl csúcsa, 2543 m 78. visszanézve 79. észak felől felhők érkeztek, lejjebb a Rosskar oldala látszik 80. Hubenbauertörl, 2051 m
A lejtő első részében egy emlékmű áll, amely egy 1906-os lavinabaleset áldozatának állít emléket. Szerencsére az eső csak ijesztgetett, nyugiban tudtunk továbbhaladni, az 1800 méteres magasság alatt nem sokkal található faháznál pihentünk egy kicsit, párom már eléggé kezdett fáradni, de még volt egy pár kilométer hátra a napból. Én egész jól éreztem magam, a tegnap esti vacsora és az utána következő jó alvás feltöltött. Innen keréknyomon haladtunk tovább egy darabig a szép fenyvesben, majd az ezúttal tehenek nélküli Hubenbaueralm faházai mellett is elmentünk. Hamarosan le kellett tértünk a jól járható útról és hegyoldali fenyvesben vezető ösvényen kellett mennünk, egyre inkább „mikor érünk már oda” szellemben, kicsit hosszú volt ez a rész már így a nap végére, 5 éve is vártam már a végét. Egy ponton az irtásnak köszönhetően szépen ráláttunk a nem túl messzi Etrachsee tavára, odáig járnak fel nyáron a szezonális buszjáratok. Ezen kívül a Breitlahnhüttéhez jár még fel busz (idén szeptember 10.-ig közlekedett, tehát pont nem lehetett kihasználni), illetve a Preintalerhütte alatti Riesachfall-tól van még szintén jó időben ún. Talerbus és ennyi közlekedési lehetőség van durvább kitérők nélkül 77 km alatt, tehát egy viszonylag elzárt szakasz volt ez. A tömegközlekedés Obertauern-be a legjobb, a sölktal-i hétköznapi egy buszos „bő” kínálat 5 év alatt sem változott, szóval kinézett másnap délutánra egy stoppolás is, amivel már alapból kalkulálnunk kellett.
81. a lejtő folytatódik 82. visszanézve a Hubenbauertörl felé, szerencsék volt az idővel 83. Etrachsee is feltűnt a láthatáron
Egyre közelebb értünk az Etrach patakhoz, majd a Grafenalm házaitól nem messze mentünk el és egy utolsó emelkedőt kellett még leküzdenünk a célig, azaz a Rudolf-Schober-Hüttéig (1667 m), ahová 19:20-kor érkeztünk. A háznál autó állt, de az ajtók zárva voltak. Lyukra nem tudtunk futni, mivel ez volt az egyetlen szállás, amit fixre lebeszéltem előtte, szóval zárva nem lehet a ház. Ledobtam a zsákom és körbejártam a házat, eredmény nélkül. Ezek után párom is hangosan köszönve próbálkozott, végül a hüttés hölgy végre észrevette, hogy megjöttünk, lámpát kapcsolt és ajtót nyitott nekünk.
84. ösvény a fenyvesben 85. hangulatos rész a patak mellett a napi úticélunk előtt nem sokkal 86. Rudolf-Schober-Hütte, fények gyúltak a szürkületben
Így már azért sokkal jobb volt, egy hálóteremből nyíló emeleti szobát kaptunk, mi voltunk az egyetlen vendégek. Ezúttal is éltünk a vacsorázás lehetőségével, én sajttal-sonkával töltött rántott húst ettem krumplival, párom pedig sajtos nokedli evett, ami helyi kaja. Mindkettő nagyon finom és laktató volt, a sör is jólesett utána mindkettőnknek. A reggelit is megrendeltük, a nagyobb adagosat. Sajnos meleg vizes fürdés terén még mindig nem a legjobb a helyzet, kis jóindulattal langyos vízben sikerült fürödnünk. A szobában az ágy kissé nyikorgós volt, de nem volt kényelmetlen. A közben odakint szakadó eső kapcsán pedig azt reméltük, hogy az előrejelzés ellenére minél kevesebbet, vagy semmit nem kapunk belőle holnap. 10 óra után sikerült elaludnunk.
87. szobánk a házban 88. itt is jót vacsoráztunk
A túra utolsó napján tegnaphoz hasonlóan szintén 7 óra körül keltünk, örömmel nyugtáztam a kinti borult, de esőmentes időt. A finom és kiadós reggeli után összeszedtük a cuccainkat, majd kifizettük a kicsit borsosabb, 120 eurós számlát, majd negyed 9-kor útra keltünk a maradék 13 kilométerre. Először fenyvesben vezetett az ösvény szelídebb emelkedővel felfelé, majd annak rendje és módja szerint elkezdtek fogyni a fenyőfák és rövid borókás után a kövek és sziklák kezdték uralni a tájat. A Schimpelscharte alatti kőrengetegben ezúttal nem jött szembe a sziklák alatt lévő bivak, nem is kerestem, de nem is volt feltűnő, így nem tudok nyilatkozni az állapotáról. A felül csipkékkel körbezárt katlan egyik oldalában meredekebb emelkedő után jutottunk fel a 2273 méteres magasságban lévő Schimpelschartéra, a kőből kirakott legelős kerítés melletti útjelző tábla oszlopán lévő dobozban megtaláltam ezúttal is a benne lakó pecsétet.
89. Rudolf-Schober-Hütte, indulás tovább 90. fenyvesben folytatódik a Zentral 91. egy óra múlva már a kövek kezdték átvenni a "hatalmat" 92. rés a felhőpajzson 93. visszanézve a Schimpelschartéból nyugat felé 94. Schimpelscharte, 2273 m
Kezdett egy rövid ideig ködbe borulni a táj amikor megindultunk lefelé, hamarosan jobbra a közeli Süßleiteck (2507 m) felé nyílott kitérési lehetőség, de mi folytattuk az utunkat lefelé, balra a Schimpelsee mutatkozott, amikor a köd engedte. Elértük a számomra nem annyira kedves emlékű Schimpelrücken borókás részeit, egy helyen keresnünk is kellett az utat, a szakasz egy része szép és kellemes, majd a Schimpelbach patakon átkelve kezdődnek a nehézségek, újbóli emelkedő, vizenyős és csúszós részek formájában. Nem sokkal később meglódul az ösvény lefelé, de eléggé gatyafékes formában, eléggé oda kellett figyelnünk, hogy a patakmederré vált lejtős ösvényen ne csússzunk meg, szinte megváltás volt a három darab létra, de utána is akadt még 1-2 feledhető rész. Száraz időben jobban járható ez a rész. Jobbról itt már bőven látszott a Hohensee sötét vize, de még egy kicsit kellett küzdenünk az eléréséig. Leértünk végre a hegy oldalából, azt hittük, hogy végre fellélegezhetünk, de több helyen is mocsarassá vált az ösvény, itt már én is elég nyűgös lettem. Egy valamit nagyon utálok a túrán, ha vizes lesz a bakancsom, így viszont eléggé határeset lett az állapota. Fél 2-re értük el a Hohenseealm (1543 m) kőházát (becsületkasszás, forrásvízzel hűtött sör kapható), ahol a padoknál egy fél órás evős-ivós-ücsörgős szünetet iktattunk be.
95. Schimpelsee félig napban 96. Schimpelrücken kezdete 97. egy hangulatos rész 98. Hohensee közeleg 99. három létra, bőven kellettek 100. Hohensee egy karnyújtásnyira 101. Hohenseealm, szemben ereszkedtünk le
Ezúttal nem kellett annyira az időn aggódnunk, mint nekem 5 éve, mivel nem kellett még aznap Budapest mellé utaznom, hanem Soprontól már az autóm is rendelkezésre állt. Természetesen nem időzhettünk a végtelenségig az amúgy másodjára is számomra meglepően kihalt részen, 14 óra után megindultunk lefelé. Egy bő km ösvény várt ránk, majd onnan lefelé keréknyomon haladtunk a már napsütéses időben, ekkor már tudtuk, hogy az időjárás kegyes lesz hozzánk a túra végéig. Szép vízesések vannak ebben a Sölktal felé vezető oldalvölgyben, a völgy fenekén lévő jól járható keréknyomon már tempósan tudtunk haladni, balról néhány ház, a Bräualm faházai és a hegyek adták a fő látnivalót, jobbról Mittereck oldalában lévő, már említett vízeséseket és fenyvest lehetett szemlélni. Egy sorompó után már nem sok volt hátra Sankt Nikolai im Sölktal falujáig, ahová a Bräualmbach patak mentén ¾-kor érkeztünk meg. A templom után kisbolt, majd az egyetlen fixen szóba jöhető pecsételőhely, a Gasthof zur Gamsjäger (Fogadó a Zergevadászhoz) következett. Pecsét már volt a füzetemben, egy éppen kocsiból kipakoló és Zentralon túrázni készülő fiatal csapattal váltottunk pár szót, majd haladtunk tovább a falu szélén lévő parkolóig és főútig. Az első kötet befejezését a falutáblával közös fotókkal ünnepeltük, az első bejárásom is ugyanezen a ponton ért véget és ezúttal a második is.
102. elérve a keréknyomot már nem volt nehéz dolgunk lefelé 103. völgyi séta, balra a Bräualm 104. Sankt Nikolai im Sölktal, érkezés 105. 1. kötet másodjára is bejárva!
Harmadik bejárás egyelőre nincsen tervben, Hainburg-Fertőszéleskút között lejártam harmadjára is az utat a tavalyi év elején, de mivel azóta néhány komolyabb változás történt az életünkben (munkahelyváltás, Ausztriába költözés), így egyelőre nagyon nincsen napirenden a folytatása. Megmondom őszintén elég is volt ez az 5 nap is, nagyon fárasztó volt most ez így, különösen az első 3 nap. A Greinfenberg-re menet is felmerült bennem, hogy vajon miért nincsen több gerinctúra ebben az egész útvonalban, miért szinte csak és kizárólag a völgy-hágó/csúcs-völgy-következő hegyes hullámvasút tölti ki szinte végig az egészet. A választ nem tudom, a magasabb részeken valószínűleg nehéz lett volna összehozni a hosszabb gerinctúrákat, a kevésbé magas részeken meg inkább sokszor csak átvezet az útvonal, a hosszas tekergés egy-egy tájegységben nem jellemző. Szóval elég volt ez így másodjára, sajnos sokszor már a felkészülési fázis is feszültséggel jár/t az időjárás és az alvások miatt, terepen pedig a sok szint, nehéz zsák, napi célok teljesítése égeti az energiát és bevallom őszintén, sokszor a motivációt is. Úgy gondolom az ember nem azért megy túrázni, hogy „végre a végére érjen”, hanem ennél több miatt, sajnos ez a kissé feszkós hangulat uralkodott el ennek a túrának a zömében is. Hozzájárulhatott ehhez az ismétlés kevésbé újdonság erejével ható körülménye is, ezzel szemben viszont örülök az első és második bejárás különbségeinek és a más időjárás mellett megtapasztalt különb élményekre, más szakaszolásoknak is. A hármas kötetet szeretném jövőre befejezni, ezen túl még a jövőben érdekelne legalább részben a Zittelhaus-Neue Prager Hütte közötti főútvonal is, talán majd egyszer az is sorra kerül. Ezen kívül a gyakorlatilag a szezon első túráján megsemmisült telefonomban lévő képek pótlása is jó lenne egy Venediger csúcshódítással együtt, szóval tervezem a Matreier Tauernhaus-Kürsingerhütte-Oberschulzbachtal rész másodszori bejárását is, ezen túlmenően az új lakóhelyünk közelében is vannak jócskán témába vágó 2. és 3. kötetes újból bejárható részek. Szóval tervek vannak, viszont a 2023.-as szezon utolsó több napos túrája és ezzel, mint már említettem az 1. kötet második bejárása is lezárult. Így tehát a 2019-es, 1.-2. kötet bejárásának befejezése után, a második körben megvagyok Hainburg-tól egészen St. Jodok-ig a túrával, azon túl pedig See im Paznauntal-Feldkirch között vagyok kész, lassan kézzelfogható közelségbe kerül a hármas kötet befejezése is.
A fotózkodás után kiértünk az L704-es számú főútra, a szomszédos parkoló szinte teljesen üres volt, ott kár volt a csodára várni, hogy valaki majd jön és elvisz minket. Szóval a főút mellé álltunk be stoppolni, a lefelé tartó forgalom viszonylag gyér volt és aki jött az sem állt meg. A bő fél órával későbbi, 16:54-es vonattal kalkuláltam Stein an der Enns-ből, de negyed 5 előtt még semmi kézzelfogható eredmény nem volt, nem mertem volna rá fogadni, hogy sikerül, de végül sikerült. Az elágazásban már vagy harmadjára találkoztunk össze e rövid idő alatt is egy villanyszerelő bácsival, aki az egyik kandeláber bekötéseit javítgatta, végül hozzá mentem oda és megkértem, hogy vigyen minket le. Beleegyezett, ekkor pont megállt páromnak egy autó, de ők csak a következő faluba, Mößnába mentek, így a bácsi lett a nyerő választás, akivel elpakolás után el is indultunk lefelé. St Nikolai falunak 17 állandó lakosa van és ezt a számot a szerelő bácsi is erősíti a családjával együtt. Kérdezgettem útközben a helyi ingatlanárakról, hiszen a beszámoló elején említett és jó részben be is utazott Mura-völgye a közelben van, de ki kellett, hogy ábrándítson: a covid és az ukrán háború hatásai itt is érezhetőek az árakban, egy kisebb házra rámutattam találomra útközben, elmondása szerint az is kerül vagy 250 ezer euróba. A felkapottabb helyeken és nyugatibb részeken persze a fél-1 millió eurós ár sem ritka. A szűk tömegközlekedéshez is lett egy kis adalék: a völgybe iskolabusz hozza- viszi a diákokat (valószínűleg egységes az órarend, másképp nehéz lenne rá járatokat szervezni), amik menetrendje csak számukra ismert, idegeneket fel sem engednek a buszra. Ezt és a sok saját autót figyelembe véve már nem is annyira meglepő a helyzet. Napi egy busz reggel 6:20-kor le St Nikolaiból a völgybe (vissza nem, nem is értem ezt) csak arra elég, hogy ne mondhassa senki, hogy egyáltalán nincsen semmilyen járat, pedig gyakorlatilag ez semmi, legalábbis a túrázók részére. Ez alól kivétel a nyári időszak, amikor azért van egy tűrhető kínálat.
A szép Nagy-sölktal-i 18 kilométeres autózás egy bő negyed óra alatt lezajlott, fél 5-kor már ki is szálltunk a vasútnál, segítőnk nem fogadott el pénzt, ezúton is köszönjük a segítségét!
Így volt még egy kis időnk, zsákomat a padra ledobva elmentem a közeli benzinkút mögötti boltba egy kis ennivalót és üdítőt venni, majd felszálltunk a pontosan érkező 16:54-es vonat Talent motorvonatára.
106. Stein an der Enns, vonatunk érkezik
Selzthal-ban irányváltás után folytattuk utunkat St. Michael felé, ahonnan Bruck an der Mur-ba már cityjet fedélzetén utaztunk. Az átszállás a Railjet-re kicsit körömrágós volt, köszönhetően ezúttal is a Leoben környéki építkezés miatti pár perces késésnek. Szerencsére a „jeti” is késett, így gond nélkül elértük, Bécsújhelyen pedig a soproni vonat Desiro motorvonatára szálltunk át (sajnos pont ez jött), amely 20:37-kor indult. Negyed 10 után szálltunk le Sopronban, majd az autóhoz sétálva, Kfc-zés után négy keréken jutottunk haza.
Zentralalpen: Dominikushütte-Sankt Jodok am Brenner
Az előző túra után adta magát a következő völgybe való eljutás, így már Innsbruck vonaláig jutottam el. A táv egészen pontosan 26,7 km volt bő 1400 méter szinttel felfelé és közel 2100-al lefelé, időben 2 éjszaka és 2 nap volt az időtartama. Az első napra kénytelen voltam szállást foglalni, mivel az előző alkalommal felderítettem a Schlegeis víztározó környékét és semmilyen értelmes bivakos lehetőséget nem találtam, így ott adta magát a kiindulóponton alvás. A második éjszakára is próbálkoztam szállásfoglalással sikertelenül, így végül ismét nagy cuccal keltem útra és a következő völgy elérése előtt/annak a végében terveztem alvóhelyet találni.
Ausztriába költözésünk már küszöbön állt, így ennek keretében a leendő lakhelyünkön néztünk meg egy albérletet, így már a Dominikushütte elérése előtti nap este Vorarlbergbe utaztam, ahol a párommal találkoztam és az általa talált szálláson aludtunk (az ő ottani tartózkodása az enyémnél hosszabb volt, én csak az albérletet mentem megnézni), majd másnap elvégeztük a dolgunkat, majd elköszöntem és a 11:34-es vonattal érkeztem Bludenz-be, ahonnan a fél 1-kor induló Railjettel utaztam Innsbruckba. Gyors alagsori Mpreis látogatás után értesültem róla, hogy az eredetileg kinézett, Olaszország felől érkező gyorsvonat csak Innsbruckig közlekedett, onnan lemondták (ennek oka számomra nem derült ki), így egy személyvonattal utaztam Jenbach-ig. Az egy Talentből kiállított vonaton Innsbruck határában barna bőrű idősebb nők a hozzájuk passzoló stílusban magyarul hangosan értekeztek haladás közben, reméltem, hogy nem szúrják ki rajtam a magyar államvasúti pólót, szerencsére sikerült terepszínűnek maradnom. Jenbach-ban gyors futással elértem még másodmagammal a minket megváró kisvonatot, így már 16:33-ra meg is érkeztem a Zillertal fővárosába, Mayrhofenbe, ismét. Mivel kajám volt, nem volt miért maradnom itt, fel is ugrottam a 16:35-ös buszra, rutinosan meg is vettem a Klimaticket mellé a 2 eurós útdíjas jegyet, majd az előző alkalommal megismert úton értem el a Schlegeis víztározót fél 6 előtt pár perccel. Időm, mint a tenger volt, felmentem a Dominikushüttébe, lejelentkeztem, majd felmentem a szobámba. Hát 48 euróért nem egy emeletes ágyas szobára számítottam..hideg éppen nem volt, de ha fáztam volna sem lett volna meleg a radiátor. Elég fapados ennyi pénzért. Reméltem, hogy legalább a fürdés beletartozik ebbe az árba, de még azt is külön kellett rendeznem, így 50 euró lett a vége, reggeli nélkül.
1. délutáni fényekben utazás a Zillertalba, egy darabig utoljára 2. Mayrhofen, végállomás, ebben a szezonban negyedjére 3. Schlegeis víztározó kicsit barátságosabb időben és fényekben, mint legutóbb 4. Dominikushütte 5. szobám a házban, az árához képest igen egyszerű volt
Ezek után sétálni indultam, először a gát végéig mentem el, ezúttal kellemesebb volt a klíma, viharos szél nélkül. Visszatérve az úthoz használtam a fixen telepített szelfis fényképezőgépet, amelynek fotóját utólag le lehet tölteni a netről, évekre visszamenőleg megnézhető az összes fotó. Ezt követően elmentem nyugati irányba a balos kanyar előtti parkolóig a legutóbb már megismert úton, majd padra ülve néztem a hegyeket, közben szépen le is ment a nap. Már szürkületben haladtam el ismét a másnapi túra elágazásánál, majd tértem vissza a házba. Vacsorázás és fürdés után nyugovóra tértem.
6. séta a víztározónál 7. esti hangulat a tónál, az előző alkalommal a háttérben lévő hegyek előtt jutottam el a Furtschaglhaus felé
Nem kellett korán kelnem, így negyed 9 körül másztam le az emeletes ágy felső szintjéről és saját szervezésű reggelit követően vágtam neki a túrának. Az előző alkalommal és tegnap is kétszer érintett elágazást egy kilométer után el is értem, majd megkezdtem az Olpererhütte felé vezető hosszú emelkedőt. A Dominikushütte 1805 méteren fekszik, az Olpererhütte pedig 2388-on, szóval közel 600 méter szint várt rám. Aki egyedül szeretne túrázni, annak nem ajánlom ezt a szakaszt, ugyanis rengetegen voltak az úton, köszönhetően a szép időnek. A széles ösvény eleinte szép fenyvesben vezetett, majd a törpefenyők után egyre több lett a szikla. Visszafelé nézve elég szép kilátás nyílt a Schlegeis víztározóra. A túrából csak egy munkahelyi telefon zökkentett ki egy pillanatra, ugyanis a felmondási időmből volt még hátra pár nap és egy-két dolgot egyeztetni kellett, még volt térerő. Folytattam a túrát, 11 óra előtt kicsivel értem el az Olpererhüttét, nevét a fölötte nyugat felé fekvő 3476 méter magas Olperer nevű csúcsról kapta. Valahogy már előre nem volt számomra szimpatikus ez a hely, ezt megalapozta a pár nappal korábbi email váltást (természetesen nem volt hely) követő szállás lemondási feltételekbe való beleolvasás, amely kissé sajátságos volt, de lehet csak nekem volt új. A lényeg, hogy itt is a tömeges fogyasztás van előtérben sok másik hely mellett, szerencsére legalább felvonók nincsenek, meg keréknyom sem. Így legalább ezt a közel 600 méternyi szintet minden kocaturistának is le kell küzdenie, ha a völgyből támad. Száz szónak is egy vége: igyekeztem minimalizálni az itt tartózkodásomat, elsősorban persze nem a házzal volt problémám, ők csak alkalmazkodtak az igényekhez, hanem a rengeteg emberrel, a teraszon is teltház volt. A pincéreknek bőven volt dolguk, na de velem nem sok, én csak pecsételtem és a mosdóban vizet töltöttem, majd a zsákomat kis időre hátrahagyva megnéztem az itteni fő látványosságot: az Alelebach függőhídját, melyről készült képeket tucatszámra láttam már. Természetesen nem tudtam egyetlen normális olyan képet sem csinálni, amelybe valaki ne mászott volna bele, így fel is hagytam ezzel, öreg-fiatal egyaránt a hídnál pózolt, majomkodott, erre nem voltam kíváncsi és visszatértem a házhoz a zsákomért is továbbindultam.
8. szép időben kezdődik a szintek gyűjtése az Olpererhütte felé 9. markáns kilátás a víztározóra 10. Riepenbach patak közelében vezetett az ösvény felfelé 11. Olpererhütte és a Schlegeis víztározó 12. a híres nevezetes függőhíd, valóban szép és ezért (sajnos) keresett is
Azt vettem az utóbbi időben észre magamon, hogy egyre kevésbé vágyok ilyen hegyi terepen az emberek társaságára (ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy jó ha csak kizárólag én vagyok és mozgok a hegyen) és inkább fizetek többet de tudjak egyedül nyugalomba aludni, vagy cipelem az alvós cuccot és a bivakolással oldom meg a helyzetet. Ezúttal ennek a kombinációja valósult meg. Az úton továbbra is élénk, de legalább nem tömeges mozgás volt, a ház után jobban eloszlott a nép, a többség a háztól észak felé vezető utat preferálja. Én viszont a Pfitscher Joch (2246 m) felé haladtam egy darabig. Elhaladtam két felszállni szándékozó siklóernyős és barátnőik mellett, majd egy sziklás emelkedő következett, melynek tetejénél egy Mária szobor állt, itt volt az utolsó markánsabb kilátás a víztározóra (2430 méteres magasság környéke). Innen viszonylag hosszú lejtő következett, majd az Unterschrammbach patak keresztezése környékén érkeztem meg a lokális mélypontra, kicsivel 2300 méter alá, innen kezdődött a komoly emelkedő az Alpeiner Scharte (2959 m) felé, a Pfitscher Joch felé vezető elágazás után mintha elvágták volna az emberáradatot, egyedül maradtam az úton. Két tó mellett haladtam el, majd következett az újabb adag emelkedő. Természetesen a főszerepet egyre inkább átvették a sziklák, a soron következő patakmeder annyira kimosódott, átkelni nem tudtam rajta, vissza kellett sétáljak lejjebb, útközben jól seggre is estem, a balos túrabotom becsúszott a leerodált mederbe, nem sokkal később a kisebb vízhozamú patak mentén visszatérve még azt is lebányászhattam a helyéről. Immárom a patak túlsó oldalán folytatva az utat meredek emelkedőben haladtam tovább, majd ott, ahol az út szemből átkelne a patak túloldalára (kimosódás helye), ott jött szembe 4 idősebb túrázó, váltottunk pár szót, majd ők lefelé, én pedig felfelé távoztam, mással nem találkoztam a következő házig. Az emelkedő továbbra is jócskán fárasztó volt, érződött, hogy nem voltam száz százalékban meggyógyulva, 4 nappal ezelőtt még ágyban feküdtem megfázással, pedig ez nem jellemző rám, szerencsére hosszú évek óta nem fordult velő velem ilyesmi, minden valószínűség szerint az utolsó tehervonatos szolgálatomba menet szedtem össze valamit a vonaton köhécselő kínai utasoktól. Lassan haladtam felfelé, negyed 4-kor érkeztem meg egy elágazásba, egyenesen haladva visszatérhettem volna az Olpererhüttébe, velem szemben az Olperer csúcsa őrizte a rendet. Balra fordultam az Alpeiner Scharte felé vezető célegyenesbe, itt sem tudtam valami acélosan haladni és a vizem is fogytán volt. A terep teljesen sziklás lett, egy-egy helyen vezetett csak kevésbé a kövek között az ösvény. Láthatóan nem egy túl forgalmas szakasz volt ez. A jelzések sűrűsége megfelelő volt, az viszont zavaró, hogy a kőtörmelékes hegyoldalban az elmozdult köveken is rajta maradt a jelzés, így oda kell figyelni a helyes útra. Nagy nehezen fél 5-re értem fel a 2959 méteren fekvő Alpeiner Schartéba (Alpesi-hágó), a kilátás visszafelé és előre, nyugat felé nézve is elég szép volt. Látszódott, hogy a hágó túloldalán is kőtörmelékes lejtőn fogok haladni, ez ugye természetes ebben a magasságban, a régi bányaüzem torzója is jól látszódott. Messzebb a Tuxer és Stubaier Alpok is szépen megmutatták magukat, közelebb a Vals-völgy (Valser Tal) is jól látszódott, ami felé tartottam.
13. Mária szobor az ösvénytől nem messze, háttérben a víztározóval 14. ereszkedés az Unterschrammbach patak mélypontja felé, balra a két kis tó látható, fent jobbra a "V" alakú sziklás részen található az Alpeiner Scharte 15. bő fél órával később ugyanez az ellenkező irányból 16. Olperer csúcsa közelebbről 17. fáradtságos emelkedő 1., háttérben az Olperer tömbjével 18. fáradtságos emelkedő 2., az elmozdult sziklákon megmaradt régi jelzések miatt nem ártott figyelni a tényleges ösvényre 19. visszanézve kelet felé az Alpeiner Schartéból 20. kilátás nyugat felé, szépen látszik a Valser Tal, ahová le kellett ereszkednem 21. Alpeiner Scharte, 2959 m
Számolgattam az időt és igencsak úgy tűnt, hogy a völgyet már sötétben érném el, így reméltem, hogy a Geraer Hütte és a völgy között találok megfelelő bivakhelyet. Sétálóstól tudtam, hogy a háztól nem messze akad egy lehetőség (ő nem élt vele, csak látta), reméltem, hogy járható út lesz. Az ösvény jócskán lejtett lefelé, hamar elértem a 2800 méteres magasságban található egykori bánya felső bejáratát, mely ráccsal le van zárva, de az oldalt hiányzó kövek miatt egy karcsúbb ember simán be is mászhat, akinek van hozzá hangulata. A bányát molibdén kitermelés céljából második világháború alatt nyitották meg, döntő többségében kényszermunkásokat alkalmaztak a bánya kiépítésében és folyamatos bővítésében egyaránt. A munkásokat nagyrészt a Geraer Hüttében szállásolták el, valamint voltak barakkok feljebb a bánya bejárata alatt is. Az élelmiszerellátást a völgyben lévő Touristenrast nevű egységből oldották meg. A bányát a völggyel majdnem 5 km hosszú kötélpályás szállítószalag kötötte össze az 1400 méteres magasságban fekvő Nockeralmnál lévő feldolgozóüzemmel. A viszontagságos munka mellé halálos lavinabaleset is keserítette az itt dolgozók életét, végül a molibdén kitermelése nem valósult meg, a bányát a háború végén bezárták, a megmaradt létesítményeket 1989-ben robbantották fel. A hágó és a bánya kétségkívül a túra legérdekesebb része, a szállítószalag felső állomási állványzatának torzójához a felső bejárat után nem sokkal érkeztem meg, elég furcsa látvány volt. Nem sokkal később a barakkok alapjainál haladtam el, meredek belegondolni, hogy itt a háború alatt télen-nyáron dolgoztak, több mint valószínű, hogy embertelen körülmények között. A terep nehézségeit a helyszínen nem nehéz elképzelni és én még ideális délutáni napsütésben jártam erre. A Geraer Hütte már bőven látótávolságra volt, így nem kínlódtam a patakból víztöltéssel, inkább meghagytam ezt a kicsivel későbbre. A ház előtt is vannak látható emlékei a bányának. A 2326 méteren fekvő Gerear Hüttéhez fél 7 előtt érkeztem meg. Pecsételés után a kinti forrásnál töltöttem vizet, a kint bandázó kamaszok élőben nézhették a már kissé darabos fáradt járásomat végig.
22.-24. az egykori molibdénbánya emlékei: felső bejárat, szállítószalag és az egyik barakk maradványa 25. kőtörmelékes, de jól járható lejtő, középtől jobbra a Geraer Hütte látható 26. visszanézve a hágó felé 27. Geraer Hütte a kora esti fényekben 28.-29. Geraer Hütte belülről és kívülről
Reméltem, hogy a nem túl messzi bivakhely működni fog és nem kell a völgybe ereszkedve lámpával alvóhelyet keresnem, nem igazából tűnt ez utóbbi opciónak. A szép naplementében indultam el lefelé, a ház hamar el is tűnt hátranézve a szemem elől, még ilyenkor este is jött szembe 2 srác, akik a ház felé tartottak, majd magamra maradtam az úton. A teherfelvonó alatt áthaladtam párszor, egy-két régi elvágott betonba ágyazott vascsonkot is láttam a felvonóval azonos vonalon, ezek a már említett szállítószalag oszlopainak maradványai lehetnek, kizárásos alapon. Most ránézve a térképre már nem jelöl téves módon szálláshelyet az Ochenalm házaihoz a mapy.cz térképe, ahová fél 7 előtt érkeztem meg. Igazából előtte van egy lehetőség az útról kissé letérve, nem is akarom túlrészletezni a dolgot, aki ott van úgyis egyből megtalálja. A kis, viszonylag félreeső házikóra rápróbáltam és nyertem: egy kiváló bivakhely egy személy részére! Még egy polifom is volt bekészítve a kis tárolóba, ahová le is cuccoltam. Pár lépésre patak folyik, szóval teljes az összkomfort a helyen. Nagyon örültem a lehetőségnek, tökéletes volt számomra és még világosság is volt az előkészüléshez, fürdéshez. Levezetésképpen zsák nélkül elsétáltam az alm két faházához, az egyik ház teljesen be volt zárva, a másik hosszúkás pedig egy üresen álló istálló, erős kompromisszummal lehetne ott aludni. De nem volt miért ezen gondolkoznom, visszatértem a kiváló bivakhelyemre, kipakoltam az alvós cuccot, majd a pataknál egy gyors mosakodás következett, majd ettem pár falatot és ezek után a szép kilátásba belefeledkezve pihentettem az agyamat nyugat felé nézve. Ez egy nagyon idilli 10-15 perc volt számomra, jó lenne több ilyet megélni a túráim során, elég jó emlék. Fél 9 után becsuktam az ajtót, majd még némi telefonos nézelődés után fél 10 után aludtam el.
30. sziklafal a házzal, a szép idő sokat tud dobni a túraélményen 31. naplemente 32. nézelődés a bivakhelyemről nyugat felé a maradék esti fényekben, nyugalom a köbön!
Nem volt rossz a dupla hálózsák, főleg hajnalban, szeretem amikor használom is amit cipeltem, legalább egyszer. A deszkák között volt rés, szóval bent is a kinti hőmérséklet volt nagyjából. Néha kicsit forgolódva, de jól aludtam. Fél 7 körülre húztam vekkert, de már fent voltam magamtól, még kissé köhécselve kezdtem bele a reggeli teendőimbe, mikor kinyitottam az ajtót váratlanul egy idősebb férfi állt a kis faház előtt, majd miután látta, hogy egyben vagyok köszönt és elindult felfelé. Minden valószínűség szerint egy korai túrázó volt, aki hallotta a köhögésem, zörgésem és ezért jött közelebb. Pár falat és összepakolás után 7:20-kor hagytam el a kiváló bivakhelyet, mely még remélem sokáig szolgálja az erre hajlamosak igényeit. Immáron nagyzsákkal a hátamon haladtam el újra az Ochenalm házainál, majd haladtam a végtelenített ösvényen a Valser Tal felé. Az ösvény zöme kis lejtésű, ennél fogva jó hosszú és szerpentines. Egy csapat nem sokkal később beelőzött, majd beértem a szép az erdőbe. Egy kissé meredekebb rész után értem el a völgyet és a völgyi utat, majd 8:40-kor a felvonó alsó állomását, ekkor ez a rész még árnyékban volt, a házakat elérve nem sokkal később sütött át a nap az Alpeiner Scharte hágóján át a völgybe, majd került egyre magasabbra. A már említett házaknál (összesen 3 ház elszórva) nem lett volna lehetőség bivakra, sőt még a kis út menti kápolna is szűkös és feltűnő lett volna.
33. napkeltekor már úton 34.-35. úton lefelé 36. elérve a keréknyomot a Valser Tal végénél és a teherfelvonó alsó állomásánál 37. besüt a nap az Alpeiner Scharte hágón keresztül a völgybe
20 perccel később lett volna egy düledező út menti fa épületben egy kapunál alvási lehetőség, hát jobb, hogy ezt nem kellett élesben kipróbálnom. A házak után ugye kisütött a nap, majd jobbról szép vízesés mellett haladtam el a lejtős keréknyomon, majd a már említett kapunál lévő rozoga faház következett. Újabb vízesés és újabb faházak (Flittneralm, elvileg itt is lehet aludni, bár erre a valóságban nem utalt semmi) után balról kápolna (Flittnerkapelle) mellett haladtam el, szemből felfelé tartó turisták jelentek meg. Szombat reggel és jó idő lévén nem csoda. Innervals-t egy kapu után értem el, innen az út is aszfaltra váltott, pár lépés után jobbról érkeztem meg a Touristenrast vendéglőjéhez (1345 m, buszmegálló). A vendéglátóegység, csak 11-kor nyitott, de kopogás után a bent dolgozó hölgy adott pecsétet, később néztem csak, hogy ez a hely nem is pecsételőhely, de sebaj, elfér a többi lenyomat között a füzetben. Innentől lényegében a kiszélesedett völgyben haladtam házak és rétek között tovább. Néhány út menti kápolna mellett is elhaladtam a házakon kívül, a Jörglerhof panziója szemmel láthatólag is nagy népszerűségnek örvend (itt próbálkoztam szállást foglalni, de már nem volt hely), immáron Vals területén. Az elszórt házcsoportokból álló Vals falunak saját iskolája is van, fölszintes betonos épület mellett is nem sokkal később haladtam el. A soron következő Külső-Vals (Außervals) alatt halad a hegy gyomrában a Brenner bázisalagút, ere persze a terepen semmi nem utal. Innen már lehet látni a St. Jodok mögötti Äußere Nößlachbrücke viaduktját, melyen a Brenner hágó felé vezető autópálya halad és eléggé uralja a környék kilátását. Hamarosan a vasút szép íves vonalvezetése is láthatóvá vált St. Jodok határában, megtekinthettem az egyik hisztis gazda vasútfotósok ellen kitett áthúzott fényképezőgépes tábláját is az út mellett nem messze. A régi szoci időkben elterjedt ilyen jellegű „Fotózni tilos!” táblákra emlékeztet az egész. Ettől függetlenül a közeli ház kerítése mellett egy vasútfotós megtalálta a számára kedvező pozíciót és prédára várt, felesége ránézésre is mást gondolt a szabaidő eltöltéséről, de csendben tudomásul vette párja hobbiját. Lejtős úton érkeztem el a falu határában lévő elágazáshoz, majd szintén jócskán lejtős úton értem el Sankt Jodok am Brenner falut (1129 m).
38. vízesés 39. Touristenrast vendéglő, idáig járnak fel a buszok 40. szép időben tovább lefelé a Valser Talban 41. buszjárat érkezik szemből, St. Jodok felől 42. St. Jodok közeleg, háttérben az autópálya viaduktjával 43. St. Jodok, immáron táblával
A település nem túl nagy kiterjedésű, az ember pár lépés után a központban találja magát, amely templom vonalában kezdődik. Szerettem volna még pecsételni a vonat előtt, ezt végülis második nekifutásra a Gasthof Geraerhofban jártam sikerrel. Visszafelé indultam a templom felé, balról kolbászos automatát mellőztem, majd a jócskán bővízű Valser patak felett keltem át, majd pár lépés után a vasút alatt átbújva érkeztem meg a Innsbruck felé vezető vágány peronjához. Szépen kiszámoltam az időt, nagyjából ké tperc múlva meg is érkezett a 11:46-os járat egy Talent személyében. Érkezés előtt szépen lehet látni a hegyről lefelé haladó vonatot szemben, egy kis segítség ez a vonathoz futóknak, bár kétlem, hogy sokan lennének errefelé.
44. a kis falu központjánál áll a templom 45. St Jodok megállóhelyre érkezik a Talentből álló személyvonat, a túra végpontja
A kihasznált vonaton egy hisztis kislányos család közelében tudtam leülni a lehajtható székek egyikére, közben párommal beszélgettem, az volt a tervünk, hogy ő Münchenből hazafelé tartva, én pedig Innsbruck felől haladva érem el Salzburgot, ahol majd találkozunk. Innsbruckban az alagsori a Mpreisban bevásároltam a csak Tirolban kapható fél literes dobozos colából és egy 6-os pakk zillertali sörből, majd jól ismert pizzásnál is bevásároltam 3 szelet pizzát és feltelepedtem 12:31-kor induló Westbahn Kiss motorvonatára. A Westbahn-nak a tavalyi menetrendváltás óta van innsbrucki járata és most decembertől pedig már eljutnak egészen Bregenz-ig. Nekem bejön amúgy a Railjetek-nél komolyabb színvonal és több férőhely, örülök, hogy van alternatíva. Beburkoltam a 3 szelet pizzát 2 doboz colával, jóllaktam. A kalauz kérdésére közöltem, hogy Salzburgig utazok, ez fel is került az ülőhelyem feletti kijelzőre. Modern téma. Salzburgban átszálltam egy másik Westbahn járatra, páromat már rajta ülve vártam meg, a vonat 14:52-kor indult. Timelkam állomáson futólag szemügyre tudtuk venni a nosztalgia célból félretett több tucatnyi járművet a motorvonat ablakából. Kicsit komolyabb gyűjteménnyel büszkélkedhet Ausztria, mint a magyar oldal.
46. régi osztrák mozdonyok Timelkam állomáson az ablakból szemlélve, több tucatnyi van belőlük
Linzben ismét átszállás következett a 67-es számú Railjetre, melynek fedélzetén a bécsi főpályaudvarig utaztunk. A vonat továbbközlekedett Bp. Keleti felé, de nekünk most nem arra kellett mennünk, mivel az autó Pomogyban állt. A 17:45-ös pozsonyi vonattal utaztunk Bécsből Királyhidáig, majd ott vártuk meg a fél órával később, 18:43-kor induló dupla Talentet. A szokásos módon a vonat két Talent motorvonata Nezsiderben oszlik: az első egység a Fertő-tó nyugati partján át éri el Vulkapordányt, a hátsó egység pedig Pomogy felé közlekedik, ahová pontosan, 19:37-kor érkeztünk meg. A hosszú vonatozás után Pomogyból autóval tértünk haza.
Eredetileg St. Jodoktól terveztem indulni, de végignézve a távot és szinteket, ezeket összevetve a 4 napos időintervallummal, inkább módosítottam egy völggyel keletebbre az útitervemet. A teljes táv 80 km lett volna, bő 5300 fel, 5800 le szintekkel, így viszont a reális 58,5 km, bő 3500 fel- és 4700 lefele szint jött ki. Ami az időjárást illeti, a harmadik napra ígérkezett eső és mindenképpen kellett egy húzós nap, ha bele akartam férni az időbe, így úgy döntöttem, hogy a második nap legyen a húzós 19 kilométerrel és 2200 (!) méter szinttel. A többi nap már egyszerűbb volt, természetesen ezúttal is nagyzsákkal mentem, ismét hütte/bivak vegyes volt a terv.
Fél 8 előtt nem sokkal indultam el otthonról és autóztam Hegyeshalomig, majd onnan a 162-es Railjettel mentem Kufstein állomásig. Teljesen mindegy volt, hogy ott szállok le, vagy Wörglben, de egy hidegfront miatti erősen őszies időjárás miatt sok kedvem nem volt a szeles peronon ülni 20 percet, így Kufsteinben szálltam fel a cityjet motorvonatra, amivel Jenbach-ig utaztam. 14:11-kor indult a kisvonat, hogy egy bő 50 perces út alatt repítsen el Mayrhofen-be. Ott rögtön át is léptem a 15:05-kor induló buszra a Schlegeis víztározó felé, a Klimaticket mellé csupán a 2 eurós útdíjat kellett megvennem.
1. ismét irány a Zillertal! 2. kisvonatok találkoznak a kétvágányú pályán kb 60 km/h sebességnél, ez odahaza elképzelhetetlen sajnos 3. érkezés után közvetlenül a Zillertal fővárosának állomásán, ránézésre is kihasznált a fél órás követés
Mayrhofen központját, majd a várost elhagyva kezdett érdekessé válni az út, szűk völgyben, sziklás, keskeny utas völgyben haladtunk Ginzling felé, majd a falu után is volt egy rövidebb szűkebb utas rész. A Gasthof Breitlahner (nem összekeverendő az 1-es kötet Breitlahnhüttéjével) megálló után van az útdíjfizetős kapu a 13,3 km hosszú Schlegies Alpenstrasséhoz, itt várakoztunk pár percet, mert a szűk út miatt váltakozó irányú a forgalom, amit jelzőlámpa szabályoz, emiatt is elég bő a menetrend innen a végállomásig (25 perc). Zöld lámpát kapva indultunk el, előre álltam az első ajtóhoz, váltottunk pár szót a buszsofőrrel, miután már nekem is megvan minden jogosultságom a buszvezetésre, így már más szemmel nézve, mint korábban láttam, hogy nem egy kezdő terep ez, igencsak oda kell figyelni. Sok ilyen jellegű út van Ausztriában, Európában és összességében a világon is. Egy rendes és egy panorámás alagúton is áthaladtunk, ezek a részek még „egyvágányosak” voltak, majd nagyjából a szakasz közepétől volt kétirányú a forgalom, majd következett a víztározó monumentális, 131 méter magas zárógátja (alsó felében természetesen vízerőművel) és egy újabb rövid alagút után érkeztünk meg a célhoz. Nem volt éppen barátságos idő odafent 1780 méteren, hűvös szél fújt. Körbenéztem, fotóztam, majd a pár lépéssel arrébb lévő Dominikushüttében pecsételtem és nem sokkal később útnak indultam.
4. várakozás a szabad jelzésre a Gasthof Breitlahner közelében lévő fizetős kapunál 5. Schlegeis víztározó zárógátja a buszból nézve 6. Schlegeis víztározó, először az északi, majd jobb/nyugati partja mentén vezet a túra 7. a gát a Dominikushütte ablakából nézve 8. Dominikushütte, a hivatalos szakaszhatár, a kijelölt útról 2x1 km kitérővel érhető el
A Zentral pár száz méterrel később érkezett meg szemből, jobbra folytatódott is tovább az Olperer hütte és St Jodok felé (tehát a Dominikushütte kitérő). Én viszont ezúttal egyenesen mentem tovább Mayrhofen irányába a szép fekvésű hegyi víztározó mentén. Nemsokára balos kanyar következett, egyenesen tovább a Pfitscher Joch felé vezet az út, amely a domborzathoz viszonyítva egészen alacsonyan található, mindössze 2246 méteren. Nézegettem bivakhelyeket a következő túrához, de semmi érdemlegeset nem láttam. Rövid kitérőt tettem a víztározó 1965-1971 közötti építésének áldozatainak emlékművéhez, majd haladtam tovább délkelet felé. Két étterem következett, a Zamsereck majd a Fischerhütte, de egyiknél sem láttam semmilyen bivak lehetőséget. Időnként viharos szél volt, be kellett öltöznöm, azért szokatlan augusztus első felében ilyen hűvös idő itt, hosszú nadrágban és garbóban gyalogoltam tovább, így is majdnem kabát kellett helyenként. Szép nagy ez a víztározó, összesen több mint 126 millió köbméter vizet tud tárolni, legnagyobb mélysége 59 méter. A túlsó partján nem épült ki út, csak egy rövid részén ahol most is munkagépek álltak, a térkép vízerőművet jelöl oda. A hátam mögött, észak felé az Olperer csúcsa sűrűn szégyenlősen a felhők mögé bújt, csak ritkán volt látható az elkövetkező szakaszon. Korábban tüzetesen végignéztem műholdképről is az út menti bivak lehetőséget, így az utolsó lehetőséghez kitértem, amely egy ház volt rövid bekötőúttal. Minden teljesen zárva volt, csak egy viszonylag szeles terasz állt volna rendelkezésre. Terveim szerint haladtam is tovább a Furtschaglhaus felé, ez csupán egy lehetséges alternatívaként merült fel korábban, de tekintve a másnapi hosszú napra teljesen elvetettem. Így végülis kiderült, hogy bivakolásra itt nem tudok számítani (ha ez a ház alkalmas lett volna az is 2x3 km kitérő, szóval az már kicsit sok), így végül a következő túrán Jodok felé a Dominikushüttében aludtam. Visszatérve ismét a keréknyomra értem el 4 kilométeres tó melletti gyaloglás végét és keltem át a dél felőli végén a másik oldalra (előtte jobbra biciklitároló). Egy gyalogló páros jött szembe, az idő a kevésbé szeles helyen már barátságosabb volt, le is vetettem a plusz rétegeket, készülve a soron következő emelkedőre. 1860 méternél hagytam el a keréknyomot, amely a Furtschaglhaust ellátó kötélpálya alsó állomásáig vezetett tovább még pár száz métert. 5 méter híján 2300 méterre kellett felkapaszkodnom az igencsak szuszogtatós ösvényen, ahol ilyenkor szokásos módon sűrűn megálltam.
9. a szép fekvésű víztározó északnyugati sarkánál 10. színek és formák, jól nézett ki a túlpart út nélkül 11. visszatekintve, felül az Olperer és környéke ködbe bújt 12. közelítettem a völgy (Zamser Grund) vége felé 13. rövid, de fáradtságos emelkedő első részéről visszanézve
Igazából nem volt miért sietnem, csak sötétben nem akartam menni. A cikk-cakkos ösvényen patakátkelés következett, majd folytatódott a szlalomozás felfelé. A kötélpálya újbóli keresztezése után már nem sok volt hátra, 20 óra után pár perccel érkeztem meg a házhoz. Nem volt éppen gatyarohasztó idő, 3 fok, álló helyzetben hamar fogyott a hőérzet. Beléptem a házba pecsételni, voltak bőven bent, reméltem, hogy összejön az egyedül alvás. Szerencsére igen, a hüttés srác megértette, hogy másnap hosszú napom lesz, nem kellett a szokásos nyögvenyelős köröket lefutni (nincsen hely, aztán mégis van), beszélt a főnökkel és felajánlotta a Winterraumot, tökéletes! Ezen kívül vettem még egy érmét a meleg fürdéshez, így is bőven baráti, 17 eurót fizettem (természetesen Alpenverein kedvezménnyel). A Winterraum fogalmazzunk úgy, hogy egyszerű kivitelű volt, a bal oldali emeletes ágyak le voltak szalagozva munkálatok miatt, a kályha helyett is csak a füstcső lógott ki a falból. Tegyük hozzá, hogy hidegfront miatt volt hideg most, nem megszokott ez az alacsony hőmérséklet ilyenkor. A vicc az, hogy szeptemberben pedig augusztusi időjárási körülmények között tudtam túrázni, szóval pont felcserélte a természet a dolgokat. Az egyetlen rendelkezésre álló konnektort birtokba vettem és hazatelefonáltam. Virslit főztem főzővel vacsorára, majd fürödni mentem. Sötétben közel fagyott, nem vagyok egy fázós típus de a fürdés után vacogtam. A 4 eurós meleg fürdő (eddigi számomra legdrágább) ellenére csak pisilt a zuhany, de a semminél több volt. Visszatérve a szobámba ledőltem, a kis hálózsákomhoz bőven kellettek a takarók is, hogy ne fázzak az ilyenkor szokatlanul cudar hűvös időben.
14. érdekes napnyugtai fények a Furtschaglhaus előtt 15. Furtschaglhaus, 2293 m 16. lakosztályom a Furtschaglhaus Winterraumjában
Valaki hajnalban mászkált fent a konyha környékén és a zörgés, nyikorgás hajnal 4 körül lehallatszott, szóval az alvásom vége nem volt tökéletes. Korai kelés után reggeliztem, majd fél 7 előtt pár perccel elindultam. Tartottam a hóhelyzettől, ugyanis a soron következő magaslat a 3134 méteres Schönbichler Horn volt, ahol már nem kevés sziklára is kellett számítanom a túrám legmagasabb pontján. Szerencsére nem volt gond. A beütemezett időket is tartanom kellett, a Greizer Hütte innen majdnem 2 szakasznyi távolságra volt. Az emelkedőn haladva hamar „üzemi hőmérsékletű” lett a testem, így nem volt gond a hőérzettel. Továbbá a nap is szépen kezdett el sütni, szép idő ígérkezett mára. A széles ösvényes füves terepet fokozatosan átvette a sziklás terep, egy kis oldalgerincre kellett felmennem, majd azon haladtam tovább, itt már egyre több volt a hó. A környező havas, sziklás csúcsok és hágók elég szépek voltak, amerre néztem, nem kellett csalódnom. A poén az volt, hogy már lentről láttam a csúcskeresztet, de furcsa módon a csúcsnak egyáltalán nem volt csúcs formája, ebből a szögből úgy nézett ki, mintha egy csipkés gerinc egy tetszőleges pontjára rakták volna ki a keresztet. Tehát nem volt az a tipikus csúcs felé haladós kilátás.
17. baráti hőmérséklet augusztus 8.-án, 0 fok 18. indulás után nem sokkal 19. a tegnap este még durvának gondolt út nem volt vészes szerencsére feljebb sem 20. zergék a hegyoldalban 21. Großer Möseler, 3479 méteres csúcsa felé nézve, nehéz rá azt mondani, hogy csúnya lenne 22. Schönbichler Horn és csúcskeresztje már távolról látható volt, innen nézve nem egy markáns hegy, mintha valaki csak úgy kitette volna a keresztet valahová
A csúcs alatti Schönbichler Scharte előtt volt egy kis havas drótköteles sziklás rész, majd a kis hágóban álltam meg körbenézni, a kilátásra nem lehetett panasz. Pár aggódó pillantással kerestem a lefelé vezető utat, reméltem, hogy nem nekem kell a behavazott sziklákon lépdelve keresgélni. Ledobtam a zsákomat, majd a megtettem a csúcsra vezető rövid kitérőt, a kilátás pazar volt! 360 fokos teljes körpanorámát élvezhettem, emellett teljes szélcsend is volt. Nem gondoltam, hogy majd pont a csúcson fogok leülni melegedni, de furcsa módon így történt, ugye az ember a csúcson hamarabb vár viharos szelet, mint mondjuk a völgyben tegnap.
23. havas rész következett 24. kilátás dél felé, a nap is kezdett kisütni 25. visszanézve a felfelé útra 26. havas drótköteles rész a csúcs hágója alatt nem sokkal 27. Schönbichler Horn, 3134 m, az eddigi legmagasabb hegyem nagyzsákkal, bár konkrétan a csúcsra nem vittem fel külön 28.-31. gyönyürű volt a kilátás minden irányba: nyugat, kelet, észak majd dél felé nézve 32. visszanézve a Furtschaglhaus felé 33. alpesi életérzés, az ilyen pillanatokért (is) érdemes a túrát járni 34. Berliner Hütte komplexumai a távolban
A csúcsra menet meglett a lefelé vezető út is, visszatértem a zsákomhoz. Még pont időben voltam fent a nap első csúcshódítójaként, mert már befutottak a Furtschaglhaus felől a korán kelők. Magamra véve újra a terhet megtettem a kis felfelét, majd a drótkötéllel biztosított lefelé vezető „ösvényre” tértem rá. Ösvénynek túlzás lett volna nevezni a kitaposott köveket, de ez volt a kijelölt út. A hegy keleti oldala sziklásabb volt, mint a nyugati, oda kellett figyelni hova lép az ember. A szép napsütéses időben egyre többen jöttek szembe és visszanézve az innen már szép csúcsot formáló hegyre, ott is szinten folyamatos volt az érdeklődés. A sziklás lefutó oldalgerinc után szelídülni kezdett a terep és már zavaró kezdett lenni a népsűrűség. Balról észak felé a Zemmgrund völgye és mögötte a hegyek, jobbról pedig a Waxeggkees gleccsere és az olasz határon húzódó 3000-esek adták a kilátás javát, persze szemből is gyönyörűen látszódtak a hegyek. A sziklák helyét az út mellett fokozatosan füves területek vették át, egyre közelebb került a csúcsról is látható Berliner Hütte, mely a napom közepét jelentette. Egy sziklás lépcsőnél kicsit megcsúszott a bal lábam és a kis szikla oldala szépen végighorzsolta a sípcsontomnál. Még cicanaciban is (egész nap rajtam volt, nem volt annyira meleg, hogy csak rövidnadrágban legyek) komoly fájdalom volt ez, szinte ordítani tudtam volna egyet, le is ültem 2 percre. Semmi komoly nem volt, de vérzett és még e sorok írásakor (2023. november) is szépen látszik a heg a sípcsontomon, majd akkor tűnik el, ha sok idő múlva lenő annyira a bőr. A folytatásban egy gleccservájta patakvölgybe kellett leereszkedni, amely elég vontatott volt, kezdtem érezni, hogy utolért a holtpont, mely ki is tartott a Berliner Hüttéig (2042 m). Egy már törpefenyvesben lévő elágazásnál balra meleg zuhany felirattal az Alpenrose nevű szálláshely invitálta a túrázókat, én viszont jobbra mentem tovább, majd ereszkedés után átkeltem hídon a Waxegg patakon. A lokális mélypont után még emelkedett is az út a hüttéig, ahova kissé kitikkadva érkeztem meg 13 óra után pár perccel. Fél órás evős pihenőt terveztem itt tölteni, a zsákomat a nagy ház előtti lépcsőnél lévő melléképületnél hagytam, majd a házba tértem be pecsételni. Sétálós képeiből már tudtam, hogy a hely egy élő múzeum, de még így is meglepett: hegyi házhoz képest jó nagy terek, szinte csarnokszerű ebédlő és minden kis tábla, ajtók, minden retró. A néhány demotivált fiatalból álló személyzet szerencsére nem talált be a szokásos kérdésekkel, így gond nélkül tudtam pecsételni, majd később wc-re menni és ott kidobni a szemetemet.
35. irány lefelé 36. augusztusi fagy 37.-38. lefelé továbbra is 39. Zemmgrund völgye nyugat felől "érkezett" 40.-41. Berliner Hütte belülről és kívülről
Pár falatot ettem az imént hátrahagyott zsákomhoz visszatérve, majd muszáj volt indulnom, hiszem még csak a nap felén voltam túl, még várt rám bő 800 méter szint a következő hágóig, a Mörchenschartéig, majd onnan lefele 1000 méter szintvesztés, hogy onnan újra majdnem 400 méter szintet leküzdve érjem el a Greizer Hüttét. 13:40 körül indultam el és kezdtem meg az utat felfelé a Zemmgrund nevű völgyből, a házat hamar magam mögött hagytam, szemből eleinte még bőven érkeztek emberek, de aztán fokozatosan csökkenni kezdett a nép. Szelíd volt az emelkedő felfelé, így jó ütemben tudtam haladni. Jobbról a Steinmadl csúcsa mutatkozott, mellette pedig a gleccserből táplálkozó patak szépítette a tájat. Ezek fölött illetve jobbra szemben az olasz határon lévő csúcsok (Felsköpfl 3235 m, Schwarzenstein 3369 m) és a Großer Mörcher (3285 m) között húzódó havas terület adta a szép kilátást. Patakátkelés után az elágazásban maradtam egyenesen, majd szerpentinezés következett a Fekete-tóig/Schwarzsee (2470 m), a szembejövők elismerően nyilatkoztak a mai etapomról, minden volt csak rövid nem. A Schwarzsee után volt egy kellemetlenebb meredek emelkedő (a közepénél elágazás észak/Ginzling felé, kitérési lehetőség a magyaros nevű Zsigmondyspitze (3062 m) felé), utána 2700 méter magasság környékén újra normalizálódott a helyzet, ekkor éreztem, hogy ismét holtpontot vagyok, szerencsére egy kis ücsörgés és pár falat átlendített. A sziklák vették át a stafétát az utolsó részletben a hágóig, tetszett a vad környezet. A hágó előtti kőomlásos részen még néhány tíz négyzetméter havon is kellett haladnom, majd 16:50-re értem fel a 2872 méteren fekvő Mörchanschartéba. A hágó térkép szerinti neve a Nördliche/Északi Mörchenscharte , a Südliche/Déli Mörchenscharte a térképen kissé elbagatellizált jobbra lévő magaslat után található, nem vezet rá semmilyen ösvény és a helyszínen sem utal irányába a rendszeres járhatóságára semmilyen jel. Visszanézve a Schönbicler Horn már messzinek tűnt, a porcukros tájat szemben felváltotta a barátságosabb zöldes árnyalat. A durva lejtő alját innen fentről még nem is lehetett látni, a szemben a hegyre épült Greizer Hüttét viszont igen, erősen úgy tűnt, hogy sötétedésre fogok odaérni, előbb nem.
42. visszanézve nyugat felé a Schönbichler Horn irányába, innen nézve már komolyabb hegynek néz ki, mint a túloldalról 43. kényelmes ösvényen ismét felfelé 44. gleccservájta oldalvölgy délkelet felé, a csúcsok az olasz határon sorakoznak 45. Schwarzsee 46. holdbéli táj 47. Mörchenscharte, utolsó méterek a hágó előtt 48. kilátás kelet felé, szemben középen a napi úticélom, a Greizer Hütte 49. visszatekintve nyugat felé
10 perc pihenő után indultam el a viszonylag vad sziklás hágóból, majd rövid drótköteles rész után simán lehetett lefele haladni. Néhány „tenyérnyi” hófolt akadt a közelemben, de ezeken nem kellett áthaladnom. Helyette volt végtelenített szerpentizés lefele a szépen lassan beköszöntő naplementében. A táj szép volt, a szemben őrt álló Greizer Hütte meg szépen lassan szemmagasságba került, majd az alá. Amikor már azt hittem, hogy egyedül mozgok a környéken, akkor jött szembe egy túrázó, aki a Schwarzsee-nél tervezett bivakolni. Melege nem hiszem hogy volt, tovább az is biztos, hogy már sötétben érkezett meg az úticéljához, a Greizer Hütte telítettségéről nem tudott infókat mondani. 1900 méter előtt volt egy újabb drótköteles rész, majd egy hosszú létrán kellett lemászni, ezek után érkeztem meg az elég széles sziklás medrű Floitenbach patak hidjához, mely az azonos nevű völgyben száguldott észak felé. 3 órát vett igénybe a lejövetel a Mörchen-hágóból és eléggé fáradt voltam már, így bő 1800 méter szint után és cseppet sem volt kedvem a maradék bő 350-hez, de nem volt már hátra. B terv lehetett volna még a Greizer Hütte felvonójának alsó állomása, de egyrészt kitérő lett volna, másrészt meg a másnapi esős időre tekintettel, sem akartam a szükségesnél hosszabb utat megtenni.
50. komoly lejtő volt órákig 51. Lapenscharte már a másnapi túra része volt 52. Greizer Hütte 53. esteledik a Floitengrund völgyében 54. rövid drótköteles rész, nem sokkal később egy létra is volt 55. átkelés a Floiten patak fölött az azonos nevű völgy közepén
Elcsigázva vonszoltam magamat a cikk-cakkos vizenyős ösvényen egyre feljebb, a fények egyre fogytak, 3 darab kis hídon kellett átkelnem az aktuális patak felett, ezen kívül egy újabb fém lépcső is biztosította a haladást az úton, gondolom az ösvényt elvitte valamilyen csuszamlás, esőzés. Errefelé ez nem ritka dolog, Sétálós tavaly szakadó esőben járt erre és a Floiten-völgy alján egy rommá ázott túrázót kísérgetve vették észre együtt, hogy a völgyi utat kőomlás zárja el. 21:25-kor értem el a Greizet Hüttét, ledobtam a zsákomat a bejáratnál, majd bementem lebeszélni az éjszakázásomat. Először itt is megvolt a tele vagyunk kör, pedig reménykedtem, hogy az itt különálló épületben lévő Winterraumot ezúttal is megnyerem, de ebben a várakozásomban csalódnom kellett, amikor a házhoz értem és ott fényeket láttam. Szóval ezek után rátértem az előzetesen általam pár perccel előbb megszemlélt Winterraum hátsó ajtajára, mondta a srác, hogy ott istálló van. Semmi gond, jó lesz az nekem! Odaadta a kulcsot, hátramentem a melléképület hátsó ajtójához és beléptem. Valóban istálló volt, nem patyolat tisztán, de az első rövid sokk után feltaláltam magam: két oldalára támasztott trepnit tettem az egyik karám közepére és azt a padláson talált fóliával fedtem le, így már adott volt egy tiszta rész az alváshoz a zsákból kipakoláshoz. B terv lehetett volna a padláson alvás, de ahhoz jó pár nehéz és méretes faanyagot kellett volna arrébb tenni, de így nem volt rá szükség. Örültem ennek a lehetőségnek, ezerszer szívesebben aludtam egy fűtetlen és amúgy koszos istállóban, mint idegenek között. Megfőztem a csomag virslit második felét késői vacsorának, majd törlőkendős tisztálkodás után eldőltem.
56. esti hangulat a Greizer Hüttében 57. fekhelyem, célnak teljesen megfelelt
Nyugalomban aludtam egészen negyed 9-ig, nem csalódtam az alvóhelyemben, nem is fáztam (dupla hálózsák+ruha). Mára a tervem a tegnapi 19 km-es szintrekordos nap után csupán annyi volt, hogy a közeli Lapenschartén átkelve a katlant körbejárva érkezek a szomszédos Kasseler Hüttéhez, majd leereszkedek a völgybe és bivakhelyet keresek. A reggeli rutinnal nem siettem, összepakolást és pecsételést követően visszavittem az istálló kulcsát a ház személyzetének, ők is úgy gondolták, hogy ez egy ingyenes lehetőség volt. Szokatlan volt az érkező kéményseprőket látni a hegyen 2228 méteren. Mint említettem nem kapkodtam, így csak negyed 11 után kicsivel indultam el a ködös időben felfelé. A tegnap megjárt Mörchenscharte lejtőjén több kisebb csapat is igyekezett felfelé az időnként csöpögő esőben. A soron következő Lapenscharte 2701 méteres magasságban fekszik, így bő 450 méter szintet kellett megtennem, azt gondoltam ennyi lesz a nap fő kihívása, ebben mérsékelten volt igazam. Az emelkedő északi irányba vezetett felfelé, majd 2430 méter körül fordult északkelet felé és vált meredekebbé, majd a végén már sziklássá. 2500 méter környékén volt egy kiágazás a Gigalitz felé, mely a hágótól északra tornyosul 3001 méter magas csúcsával. Maga a hágó nem annyira éles, mint pl. a Mörchenscharte, hogy 2 lépés után már lefelé tart az ember, hanem van egy kisebb laposabb rész, a környéken kissé alacsonynak mondható sziklás Lapenschartéban.
58. Greizer Hütte az indulás előtt nem sokkal 59. a tegnap délutáni ereszkedés szemrevételezése a Mörchenscharte felől, a képről érzékelhető igazán a markáns szintvesztés 60. visszanézve a Greizer Hüttére és a Winterraum épületére, valamint a háttér hegyeire 61. Lapenscharte következik 62. kilátás kelet felé a Lapenschartéból, az időjósok nem tévedtek, egész nap nyálkás, esős idő volt, nem bántam, hogy nem ez a nap lett a húzós 63. "füstölgő" sziklás csúcsok a hágóból nézve
Jó páran jöttek szembe útközben, majd később is. A hágóból lefele eleredt az eső, jó 10 percre megálltam emiatt, majd továbbra is ködben haladtam lefelé. A kőomláson átvezető rész nem volt olyan vicces, jelzések sem voltak sűrűn meg a hófoltoknak sem örültem. A sziklás rész vége után füves és kisebb köves „vegyesbe” érkeztem, ez néhány kivételtől eltekintve a völgy eléréséig így maradt. 2270 méteren lévő elágazásban a gatyafékes meredek ösvény omlás miatt le volt zárva a Stillup-völgy felé, a 2 kilométeres ösvényen 1000 szintet kell veszteni, szóval nem is csodálom, hogy erózió/omlás áldozata lett. Innentől vette kezdetét a nap nagy részét kitevő katlanos hullámvasút, amely a Kasseler Hüttéig tart 6 km hosszban. Az egyetlen említésre méltó látványosság az Eisenklamm sziklafala volt, amely nagyrészt fémsodronyokkal és egy-két hágcsóval volt biztosítva, itt pont esett újra az eső, majd elállt és ez váltakozott a nap folyamán végig, majd estére tartós eső lett, szóval az előrejelzés nem tévedett sokat, csak a mennyiség és az időbeni elosztás tért el a prognózistól.
64. a hágó alatti kőrengeteg nem tartozott a kedvenceim közé ködben 65. a nap maradék részének jellege hasonló volt, a háttérben lévő katlanban haladtam az elkövetkező órákban 66. pillantás a Stillupgrund felé, nem nehéz elképzelni a közelben kiágazó és lefelé vezető ösvény lezárásának okát 67. Eisenklamm
Az Eisenklammtól még 5 km volt a hütte, de a köd miatt még mindig nem láttam, de haladtam tovább a térképen sem túl szimpatikusnak tűnő hurokban. Amikor végre nem sokkal később megláttam a Kasseler Hüttét azt hittem eldobom az agyam: tudtam, hogy a szemközti oldalon kell keresni, de hirtelen elég messzinek tűnt és a katlanos rész egésze nekem holtpont volt amelyre az időjárás is sok lapáttal tett. Néhány tucat méter szint fel és le, valamint rengeteg patakátkelés következett, nagyjából 10-15 percenként egy, egy konkrétan elég necces volt a kimosódás miatt, pár másik sem volt éppen nagy élmény. Ritka pillanat volt, amikor egy-egy fél percre tisztán lehetett látni a Stillupgrund völgyét észak felé, ahová pár órával később mentem le. Szóval a katlan feledhető volt, lehet szép időben másképp emlékeznék rá. A Stillupbach patakot már függőhídon keresztezte a túra, majd egy szimbolikus kapu után jobbra kiágazás következett Olaszország irányába, a Keilbachjoch felé. Még egy kis emelkedő, majd sziklás rész után értem el a hüttét és vált végre világossá az órák óta szakaszosan hallott idegen zaj eredete: egy munkás vésőgéppel dolgozott komoly zajszintet produkálva, mellette egy lánctalpas munkagép is sürgött-forgott, egy másik munkagépen éppen nem volt személyzet, lehet a vésős ember ült rá vissza később. Szóval fél 6 után értem el a Kasseler Hüttét, kicsit furcsán volt a bejárat az építkezés miatt (szemmel láthatólag bővítés a cél), pecsételés után nem is időztem itt sokat. A rossz idő ellenére is közel teltházasnak tűnt a hely, egyre inkább taszít az ilyesmi mostanában, ehhez képest az ekkor még nem is ismert esti bivakhelyemre is megnyugodva gondoltam, ahol kisebb komfort mellett legalább egyedül lehetek.
68. a völgy végi katlanban kellett egy közel hurkot megtennem, szemben a Kasseler Hütte 69. Stillup-völgy egy éppen ködmentes pillanatban 70. szimbolikus alpesi kapu 71. visszanézve a katlanra, talán szebb időben jobb élmény lett volna 72. érkezés a Kasseler Hüttéhez 73. a belső térről igazán normális képem nem lett, így ezt választottam ki, melyen egy 1927-es kép látható
Érkezés után szűk 20 perccel már úton is voltam lefelé, a kinti sütőgetőhely mellett elhaladva a köveken lépkedve lefelé, a ködös, borongós idő továbbra is kitartott. Jó pár szerpentin, majd egy kisebb vízesés következett, egy család jött szembe, innen már pedig jól lehetett látni a szemből, a hegyről becsatlakozó ösvényt, ahová pár perccel később megérkeztem. Az egyenes hegyre tartó és a balra a völgybe vezető ösvény egyaránt helyes út, ugyanis az egyenesen a Karl von Edel-Hütte felé vezető út ugyancsak Mayrhofenbe vezet és a Zentral alternatív útvonala, tehát egyenrangú mindkét útvonal a teljesítés szempontjából. A néhány helyen kötéllel biztosított „Siebenschneidensteig” nevű útvonal az Edel Hütte felé 9 órát írt fekete besorolású úton. Sétálós tavaly ezt az útvonalat járta be, az útvonalon egy bivakház is található, mely Aschaffenburger Biwak névre hallgat. Nekem nem voltak ilyen ambícióim se most, se korábban, nekem teljesen megfelelt a völgyi út, szóval balra fordultam az elágazásban, majd nekiállt esni az eső, amely már így is maradt estig. Néhány kis szerpentin után hídon keltem át a Sonntagskar bővízű patak felett, majd haladtam lefelé a hegyoldalban. Füves, bokros részeken haladtam néhol törpefenyők mellett egyre lejjebb. Egy zárt, bivakolásra alkalmatlan objektum mellett is elhaladtam,majd megérkeztem az erdőbe, három alkalommal fenyőfák lombja alatt pihentem meg az eső elől, majd elértem a Kasseler hütte teherfelvonójának alsó állomását, ahol az aszfaltos út végetér a völgy felől. Itt sem volt semmi lehetőség bivakolásra, minden zárva volt. Az 1640 méteren lévő alsó állomásról a jócskán lejtős aszfalton gyorsan tudtam haladni a ködös tájban, az eső átmenetileg csendesedett, hamarosan az út közelébe társult be balról a néhány órával korábban már hídon keresztezett Stillupbach. Az aszfalt keréknyomra váltott és úgy haladt tovább észak felé, a patak köves széles medre hol közelebb, hol távolabb futott az úttól, a Taxachalm előtt egy jobb oldali vízfolyásnál hűtött két rekesz sör, illetve tehenek mellett haladtam el. Szerettem volna már alvóhelyet találni, szerencsére az első házakra nem kellett már sokat várnom, bő fél órával a felvonó alsó állomása után kínálkozott egy jónak tűnő lehetőség.
74. középtől balra felfelé halad az útvonalalternatíva felfelé, én viszont az elágazásban élesen balra, azaz lefelé hagytam el a hegyeket 75. lefelé a Stillup-völgybe 76. jól járható haladós völgyi úton
Az eső komolyabban rákezdett amikor egy elágazáshoz értem: szemben egy nagyobb gazdasági épület volt, amelyben ránézésre is komoly, zajos munka folyt, jobbról pedig egy távolról csendes, alkalmasnak tűnő emeletes faházat láttam meg. Pár másodpercre azt gondoltam, hogy odamegyek a szemközti épületbe megkérdezni, hogy mi lenne ha a faháznál aludnék, de úgy voltam vele, hogy valószínűleg nem oda tartozik és amúgy sem szerettem volna magamra felhívni a figyelmet, így a ködös időt kihasználva a villanypásztort kiakasztva az emeletes faházhoz mentem. Az emeletre vezető lépcsőnél egy nagyobb terasz nézett a hegyoldal felé, ide le is cuccoltam. Minden ajtó zárva volt,de nekem bőven megfelelt a terasz, a lépcső elé védett helyre terveztem letenni a matracomat. A mozgásérzékelős lámpa hatósugarát kitapasztaltam, majd kipakoltam és előkészítettem a fekhelyemet, közben szakadatlanul szakadt az eső tőlem két méterre. Egyetlen zavaró körülmény volt csak, egy gurulós berendezés, melynek hűtőventillátorja folyamat ment, arrébb tolni a súlya miatt esély nem volt. Ettől függetlenül jó volt a hely, a zajszintet is megszoktam egy idő után. Még pont sötétedés előtt meg tudtam vacsorázni (leves+virsli), majd ledőltem aludni.
Reggelre az eső elállt, 6-ra húztam vekkert, de már fent voltam korábban magamtól is. Kikelve a hálózsákból próbáltam életet lehelni magamra, amikor a házhoz vezető keréknyomra nézve azt hittem nem hiszek a szememnek: a villanypásztort kiakasztva éppen tolatott be egy furgon a házhoz több! Na mondom most lesz kiverve az a bizonyos testrészem…nem volt mit tenni, kár is lett volna bármit tagadni, az amúgy sem az én műfajom. Ugyan nem mentem be semmilyen olyan helyre ahová nem szabadott volna, de a magánterületre lépés azért fennállt, reméltem ezen nem fog rugózni senki. A tolatásban segítő férfi meglátott, de nem foglalkozott velem, ahogyan a kocsiból kiszálló másik ember sem, pedig nem bújtam el, vállaltam, hogy itt aludtam. Végül egy magas, ősz szakállas osztrák bácsi lépett oda hozzám, ő lehetett a ház tulajdonosa. Barátságosan kezet nyújtott, én sűrű elnézések közepetette ecseteltem, hogy este nagy esőben megoldást kellett találnom az alvásra és nem okoztam semmilyen kárt, ami úgy is volt. Természetesen az úriember egy fél pillanatra sem problémázott az ottlétemen, sőt előadásom annyira meggyőzőre sikerült, hogy még azt is megkérdezte, hogy osztrák vagyok-e? Hoppá! Nem is tartottam fel az urat, összeszedtem cuccaimat, majd még egyszer elnézést kértem, továbbra sem volt gond és megtudtam, hogy a berregő berendezés napelemmel kapcsolatos cucc. Az idősebb társaság láthatóan egy hosszú hétvégére készült (már korán így csütörtök reggel) a jó pár rekesz sörrel. Elindultam és közben arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy nem jöttek korábban, ugyanis később már igen nehéz lett volna értékelhető helyet találnom. Visszatértem a jelzett útra, majd folytattam a Mayrhofen felé még hátralévő majdnem 700 méternyi lejtő lejárását. Néhány perccel később az éppen zárva tartó Grüne-Wand-Hütte (1436 m) mellett mentem el, szerencsére itt nem kellett pecsételni, nehéz is lett volna zárt ajtóknál.
77. bivakhelyem reggel, sok vizet nem zavartam 78. immáron újra a jelzett úton haladok lefelé 79. Grüne-Wand-Hütte egy tetszetős fenyvessel
Innentől újra aszfaltos az út. A tájba a rétek mellé egyre több fenyőfa vegyült, vízesésekből sem volt hiány, almok (tehenekkel vagy nélkülük) mellett haladva szépen haladtam, közben kisütött a nap is. A Stilupperhaus modern épülete mellett két 1600-as években épült öreg faház állt (Moosegger Aschte, 1627), korukhoz képest nem voltak rossz állapotban. Nem sokkal később fenyvesben vezető úton értem el a Stillup víztározót, az 1100 méteren lévő szép fekvésű hegyi tó jól nézett ki a reggeli napsütésben, a bő 2 kilométer hosszú tó melletti rész tetszett, a turistaút egy helyen az aszfaltos út alagútja mellett vezet el. Egy helyen megálltam zoknit cserélni (éjjel érthető módon nem lett teljesen száraz a bakancsom), majd nemsokára egy rövid alagutas rész következett. Nemsokára elértem az engem kissé szocialista építészeti stílusra emlékeztető Alpengasthaus Wasserfall-t, idáig járnak fel a buszok a városból, innentől robbanásszerűen megnőtt a népsűrűség, kocsival, kisbusszal, biciklivel vagy gyalog, a város felé haladva egyre inkább zavaró volt a sok ember. A parkoló után egy újabb, ezúttal panorámaalagutas rövid rész következett a tó végi zárógáttal. A 28 méter magas zárógát alatti házakban nem szívesen laknék. A keskeny aszfaltos úton egyre gyakrabban kellett félreállnom az autók miatt, a helyenként két oldalról is villanypásztorral elkerített részek miatt nem is volt ez mindig olyan egyszerű, szerettem volna minél hamarabb letudni ezt a nyüzsis szakaszt. Az melletti almok közül a Lacknerhof nagy épületét emelném ki, itt a völgy már kezdett összeszűkülni, a két oldal sziklafalai és erdői egyre közelebb értek egymáshoz. Nehezen belátható lejtős, kanyargós és néhol sziklás rész következett (helyenként padok és források is voltak), majd két teherfelvonó alsó állomását érintve végleg beértem az erdőbe.
80. továbbra is lefelé vezet az út 81. egy vízesés a sok közül 82. nem tegnap épült 83. visszanézve a völgy végére és a katlanra 84.-87. csendéletek a Stillup víztározóval 88. kezd szűkülni a völgy 89. a legszűkebb részek egyike
A hátralévő pár kilométeren tempósan haladtam, autók és biciklisek jöttek szembe számtalan mennyiségben, az Ahornbahn felvonója alatt átbújva (balra kilátás Mayrhofenre és a Zillertalra) már tudtam, hogy közel a cél (jobbról újabb forrás,egyben az utolsó) és nem sokkal később el is értem a 6 napja már megismert elágazást a fizetős bódéval, ami után az utam becsatlakozott az előző szakaszéba. Innentől a korábbi túra útvonalával megegyező módon érkeztem meg Mayrhofenbe. Spar után (Zillertaler sör beszerzési hely, Ausztria egyik legjobb söre) az állomás felé vettem az irányt, ezúttal legalább tudtam a menetrendet. Most is a 12:19-kor induló (ezúttal inga)vonatot vettem igénybe, az előző úthoz hasonlóan most is érkezett gőzös vontatta hosszú nosztalgiavonat, nyáron ez itt mindennapos.
90. Mayrhofen közeleg 91. az útdíjas bódénál értem el a múltkori alkalommal bejárt szakaszt, hozzá csatlakozva mentem tovább a városba 92. Mayrhofen állomásra érkezik a gőzmozdonyos nosztalgiavonat 93. vonatkereszt Rotholz állomáson, Jenbach következik
Jenbachból ugyancsak az előző túrán használt 67-es számú Railjettel utaztam Bécsig, majd ott előre sétáltam az első vonatba (Salzburgban az Innsbruck felől érkező vonat rázár az előtte állóra, mely Münchenből jött és együtt mennek a bécsi főpályaudvarig), a hátsó ugyanis a bécsi reptérre ment, érdemes erre odafigyelni, egyszer én is megnyertem egy grátisz utat akaratlanul is a repülőtérre. Hegyeshalomból az előző alkalomhoz hasonlóan autóval, móvári Kfc-zés után tértem haza.
Vártam már a folytatást, csak a kérdés, hogy a folytatás is várt-e engem? Komolyra fordítva a szót: számos buktatóval és kalandokkal járó öt napos túra volt ez, az összesen 75 kilométeres szakasz a tavalyi végponttól pecsétes kitérővel a közepén a mayrhofeni vasútállomásig. Közben napsütés, köd, jég, eső. Szintek terén sem kellett szégyenkeznem, több mint 4100 méter felfele és 5 kilométernyi szint lefelé. Szállások terén vegyesfelvágott volt a terv: 5 nap alatt 2 éjszaka hütte, 2 éjszaka bivak volt a terv, ez sikerült is. Időjárás terén is voltak komoly anomáliák, főleg a második és az utolsó két napra volt komoly eső várható. Ezen kívül a túra egy komolyabb gleccseres szakaszt is tartalmazott, ami már a tavalyi Sonnblick ereszkedésnél több odafigyelést igényelt. Ez a rész Ausztria tizenharmadik legmagasabb, egyik leghíresebb csúcsa, a 3666 méteres (más források szerint 3662, vagy 3657 m) Großvenediger alatt vezet el, tehát a magasságrekordom megdöntése is a küszöbön állt. Természetesen nagy túrazsákkal keltem útra, amely hazatérésem után is 20 kilót nyomott.
Minden lehetséges körülmény a zökkenőmentes szezonnyitó túra ellen dolgozott: rengeteg elfoglaltság, rendes és ház körüli munka és az önképzés is mind-mind elvette az időt a felkészülés elől, egyedül kettő túrát tudtam 2023. nyara előtt az SNP-n csinálni, ezen kívül a kéken mentem egy rövidet Hosszúpereszteg-Gérce között, nem volt túl acélos felkészülés. Szerencsére ennél azért bőven többször jutottam el úszni (sokszor, keveset), valamint az itthoni ház körüli cipekedős, lapátolós munkák is dobtak egy kicsit a kondimon. A 2 hetes szabadságom előtt a főnököm este 10 óráig tervezett velem (egy nyűgös éjszakázást követő 3,5 órás alvást követően), amely már önmagában is necces volt, ezt még megfejelte a mozdony útközbeni műszaki hibája, de végül időben vissza tudtam térni Hegyeshalomba, ahol az autómat hagytam és egy hideg vizes zuhanyozás után ledőltem a pihenőszobába, nagyjából éjfél körül tudtam elaludni. Nem volt ám hétalvás, mivel az első, 4:13-as brucki személyvonatom már rajta voltam, hiszen az utazás Kelet-Tirol északi részére összesen 9 órába telt (ennyi idő alatt repülővel már azért komoly távok tehetőek meg), pedig nem voltak nagyon ráérős csatlakozások. Bruckban találkoztam azzal a tehervonattal amit én továbbítottam volna végig, még jó, hogy nem vállaltam be a túlórát, simán lekéstem volna mindent. Királyhidáról tovább Bécsig gyorsított személyvonat vitt tovább, majd az 5:28-kor induló Railjettel folytattam az utamat Salzburgba. A reggeli időpontnak hála nagyjából nyugodtan lehetett utazni a szokásos tömegnyomoros téboly nélkül. Salzburgban 21 perces átszállás után egy klagenfuth-i IC-vel utaztam Spittal-Millstättersee állomásig, ahol szintén nem kellett túl sokat várnom (konkréten ismét 21 percet) a lienzi személyvonat Cityjet motorvonatára. Dráva-völgyi vonatozás után Lienzben volt 28 percnyi időm, igyekeztem minden netes beszélgetésemet lezárni és innentől már jobban a túrára hangolódni, telefontöltöttség megtartása sem ártott.
1. ki korán, az indulhat 5:28-kor Bécsből, legalább nem volt tömeg 2. átszállás Spittal állomáson 3. talán egyszer a Dolomitok is terítékre kerül
12:05-kor indult a busz Huben is Osttirolba, ott a 3 perces átszállás sem okoz problémát, mivel megvan a csatlakozás minden irányba, erre szépen oda is figyelnek a sofőrök. Egyedüli felszállóként indult el velem a járat a végállomása felé, útközben még voltak szakaszosan utazók, végül rajtam kívül még egy pár szállt le a végállomáson. Matrei im Osttirolból szépen látszott a tavaly szeptemberben lejárt szakasz egy része (Kalser Höhe, Hohes Tor környéke), majd nem sokkal később szálltam le a végállomáson, a Matreier Tauernhaus-nál 13:02-kor. A hosszúra nyúlt utazás után végre következhetett a nap érdemi része. A háznál éppen szünnap volt, még jó, hogy a pecsétet beszereztem tavaly. Az egyetlen árnyékos padot befoglalta a buszról szintén leszállt páros, így a ház előtti padok egyikére ültem le enni. A vonaton ettem, de ekkor még ki volt tágulva a gyomrom, így kívántam a kaját és furcsa módon pont a szalámira mozdultam rá, ami nem szokott annyira gyorsan fogyni. Amint szépen kipakoltam a háztól kijött egy ember és elzavart, nehogy már a saját kajámat egyem az ő padjukon a bezárt ház előtt. Hiába, megvolt a prioritás. Közben a páros távozott az árnyékos padtól, így letelepedtem oda. Elindult a traktoros Wandertaxi a hegy felé, engem is invitáltak, de a gyaloglást választottam, nem a kispistázást.
4. Matreier Tanuernhaus, a tavalyi utolsó túrám vége, az idei első túrám kezdőpontja
Étkezés után 13:25 felé végre elindultam felfelé. A háztól nem messze lévő parkoló után sorompó zárja le az utat a Gschlöß-völgy felé, innentől csak jogosultaknak lehet továbbhaladni, meg nyilván bárkinek négy keréken is egy bizonyos összeg leszurkolása után. Innentől kezdődött a komolyabb emelkedés, nem sokkal később a közeli Wohlgemuthsalmot már jóval feljebbről szemléltem. E sorokat emlékezetből és térkép alapján írom, mivel nagyjából két tucatnyi képem (fényképezős meg utólag Facebook-ról lementett) maradt meg a túra első két napjának zöméről, mivel Venediger környéki komoly esőzésben szétázott és szétkorrodált alaplapú telefonomról egy bitet sem sikerült lementeni...ez az eset is rávilágít az újabb kivitelű okostelefonok egyik komoly hátrányára: víz esetén nem lehet azonnal áramtalanítani az akksi kivételével, hanem szépen feszültség alatt eszi szét a mikroszkópikus rozsda az egészet. Elég sokan jöttek szemből, főleg sima de voltak babakocsis kocaturisták is, valamint a két pótkocsis traktoros járat is, mely a völgyben párszor megfordult még én gyalogoltam, szintén komoly kihasználtságnak örvendett. A következő említésre méltó pont a Dichten és a Tauern patak összefolyásánál található vízesés volt. Kicsit szelídült az emelkedő, majd az Außergschlöß előtt megint kicsit belehúzott. Az Außergschlößalm vendéglőjétől, mely egy magasabb ponton fekszik, szép kilátás nyílott a Venedigerre és környékére, eléggé lelkesített a látvány, valamint az is, hogy másnap közel 1000 szinttel feljebb fogok lenni.
5. nem volt csúnya a háttér 6.-7. hegyek és a gleccser látványa a Venedigerrel, eléggé inspiráló pillatok voltak az Außergschlöss-nél
Lejtő következett, majd a faházak után egy egykedvűen dolgozó vezetős markológép mellett haladtam el. Az emelkedés nem volt vészes, a következő jelentősebb pont egy sziklakápolna volt (Felsenkapelle). A gondosan felépített kápolna belseje is szép volt, nagy szükség esetén még alvásra is alkalmas lehet, a környéken amúgy semmilyen értékelhető bivakhely nincsen, de hát ezen nincsen mit csodálkozni. Folytattam az utamat tovább a Gschlöß patak mellett fekvő úton, az egyre jobban kinyíló völgyben. Innen nem messze található már az Innergschlöß házcsoportja, itt van egy Venedigerhaus névre hallgató panzió is,a tucatnyi régi stílusú faház mellett, amelyek jó részét láthatóan hétvégi házként használják. A Wandertaxi is idáig jár fel, innen felfelé már ha lassan is, de kezdett csökkenni a népsűrűség. A Gschlöß-völgynek talán a leglaposabb részén haladtam felfelé, szépen látható volt már a Vorderer Kesselkopf (2713 m) tömbje, aminek az oldalán haladva kell majd felküzdenem magam a Neue Prager hüttéhez, 2782 méter magasságba, ezzel közel 1300 méter szintet felfelé haladva a kiindulóponttól (A Tauernhaus 1511 méteren fekszik). Főleg a közeli gleccseres tanösvény felől egyre többen jöttek velem szembe, komoly létszámú csoportok is, majd a letérési pontot. A teherfelvonó alsó állomása át kellett kelni a patakon, majd a hegy lábánál indult a kíméletlen emelkedő felfelé, innen több mint 1000 szintet kellett legyőznöm a célig, nem volt egy két perces mutatvány. A hegyre feltekergő ösvényen eleinte még egész sokan jöttek szembe, majd később szinte egyedül mozogtam a környéken. Kétszer haladtam át a felvonó kötélpályája alatt, majd a már említett gleccseres tanösvény kiágazása következett. A fárasztó menetben nagyjából tudtam tartani az ütemtervemet, a képeim készítési időpontjából az imént leírtak miatt nem tudok adatokat mondani, de vánszorgó tempó ellenére túlságosan sokat nem tértem el a szintidőtől. Az Alte Prager hütte elérése tűnt egy hosszabb lépcsőnek a túrában, de este 7 felé sikerült oda is felérnem. Tetszett a múzeumként helyreállított egykori menedékház, az üvegfalakkal lezárt terek előtt egy ember pont el tud aludni fedett helyen, ha sziklák végébe épített budiba hagyja a cuccát. Hozzáteszem a pazar kilátást nyújtó hely 2489 méter magasan fekszik, legfeljebb egy melegebb estén lehetne bevállalni. Szép kilátás nyílott a Gschlößtalra, valamint a még hátralévő részre és a gleccserre is.
8. visszanézve a Gschlösstalra 9. kis zoom: a közelebbi házcsoport az Innergschlöss, a hátsó pedig az Außergschlöss 10. visszapillantás az Alte Prager Hütte előtt nem sokkal 11. a gleccser vége az Alte Prager Hüttével szemben 12.-13. Alte Prager Hütte és környezete, kár hogy a múzeum egyik része nincsen megnyitva becsületkasszás bivakházként, akinek több komfort kell annak csak egy órát kell innen gyalogolnia
A már látótávolságban lévő napi célhoz még egy órát kellett gyalogolnom, a „régi Prager” Hütte fölött csatlakozik be a Zentral főútvonala, amelyet a Zittelhaus alatti Pilatusscharte-nél hagytam el még tavaly nyáron és jutottam el ide a 02B jelű legfőbb variáns (covid után igen rosszul csengő szó ez még mindig) útvonalán haladva. A terep egyre inkább sziklássá vált, majd fél 9 előtt nem sokkal, 7 óra túrázás és 11 km után értem el a Neue Prager Hüttét. Összességében egy jó 1-1,5 órával léptem túl a szintidőt, de abszolút belefért a napba ez, nem hiába ragaszkodtam a korábbi érkezéshez (a következő vonattal csak délután 3-ra értem volna le). A kétszer 3-4 óra alvás után, valamint a szükségesnél kevesebb felkészülés ellenére, valamint a nehéz zsák mellett nem éreztem rossznak a teljesítményemet. A ház előtt nézelődő egyik fiatal párral szóba elegyedtem, kissé meghökkentem rajta, hogy a srácnak magyaráznom kellett merre van Magyarország. Persze nem lehet mindenki 5-ös földrajzból, de aki ide feljön attól azért egy minimum képben levést vártam, na de sebaj. Ledobtam a zsákomat az emeletes kőépület előtti padra, majd a ház oldalsó részénél mozgó idősebb úriembert szólítottam meg, mivel ránézésre ő volt a főnök. Azt válaszolta, hogy a „Főnök az időjárás”, ebből tudtam, hogy jó volt a megérzésem. Előadtam a legfőbb szokásos dilemmámat, az egyedül alvást, először nem kecsegtetett túl sok jóval, de szerencsére a mögöttem érkező páros bevállalta az idegenekkel alvást a matraclágerben, én így megkaptam egyedül a Winterraumot. Tökéletes, cserébe fűtetlen, de nekem jó lesz. Felmentem az étkezőbe pecsételni, kifizetni a 18 eurós szállásdíjat, majd pár szót még váltottam a főnökkel, aki mint kiderült Dél-Amerikában hegyi vezető és csak nyáron van itt. Látszott is rajta, hogy pár dolgot már megtapasztalt a hegyen. Közben besötétedett, befészkeltem magam a Winterraumba, majd megfőztem a vacsorára szánt 2 pár virslit. Fürdési lehetőség, zuhanyzó nincsen, ivóvíz a mosdón kívül a Trockenraum előtti ajtónál kint van még. A főnök óva intett az egyedüli gleccserezés kapcsán, azt javasolta, hogy a fél 6-kor induló egyik csapathoz csatlakozzak. A főnök elmondása szerint 3200 méterig még nincsenek gondok, afölött jelennek meg a gleccserhasadékok, amelyek életbeszélyes méretűek is lehetnek. Beülőm és kötelem nem volt, de annak örültem volna, ha legalább egy tapasztaltabb csoport közelében tudnék haladni. Ennek megfelelően 4:50-re húztam vekkert. Vacsora közben osztrák céges telefonomon tudtam pár szót váltani a párommal, majd elmentem fogat mosni és vizet tölteni, közben 7 fokra csökkent a hőmérséklet kint. A ház amúgy modernnek mondható, a régi és új elemek szépen vannak benne kombinálva, nekem összességében szimpatikus volt (a hajnalban az emberek miatt nyöszörgő faszerkezet kevésbé volt jó, de hát majdnem 2800 méteren ne legyenek az embernek extra elvárásai). Kellett a dupla hálózsák és még magamra húztam egy takarót is, majd 22 óra után eltettem magam másnapra.
Többször fent voltam az éjjel, azért kicsit tartottam ettől az egész gleccserezéstől, meg a délben érkező esőtől is. 4:26-kor már fent voltam magamtól, fentről is hallottam a mozgolódást, így egy kicsit előbb keltem. Reggelizés és összepakolás után még félhomályban 5:20-kor indulásra kész voltam és meg is indultam az első Venediger csúcstámadó csoport után.
14. a pecséten kívül az egyetlen bizonyítékom, hogy jártam a Neue Prager Hütténél, ez a kép ködben akarja ábrázolni a ház tábláját, inkább kevesebb, mint több sikerrel, reggel negyed 6-kor
A napi úticélom kapcsán magasra tettem a lécet: a hegy túloldalán fekvő Kürsinger Hütte utáni házat, a Warnsdorfer Hüttét szemeltem ki, mivel így esély komoly elméleti esélye volt, hogy 4 nap alatt végigmegyek Mayrhofen-ig. 16,4 km volt a kiszemelt táv, de mellé gleccserrel és 1500 méter szinttel, de azzal vigasztaltam magam, hogy a holnapi nap már lazább lesz. Köd ereszkedett le a környékre egy időre, helyenként komolyan keresni kellett a kis csapást a sziklák között, elég gyéren jelzett szakasz volt ez, amely sajnos igaz a hegy túloldalán fekvő Kürsinger Hütte felé vezető részre is. Pedig egy nagyon népszerű csúcstámadó szakaszról van szó, szóval nem is értem ezt az elhanyagoltságot. Borult időben a háztól 1,5 óra után értem el a gleccser beszálló pontját, közben utolért a második csúcstámadó csoport. 2 srácból és 2 lányból álló csapat igyekezett lebeszélni a tervemről, az egyik leányzó konkrétan az azonnali visszafordulást javasolta. Én nem az a típus vagyok aki rögtön visszafordul ha nehézség van, szóval úgy voltam vele, hogy legalább megpróbálom. Ekkor még én sem tudtam, hogy a szintidőt egy órával túllépve, ködben és esőben sikerülni fog az egész, persze bíztam benne ekkor is. Felvettem a hágóvasaimat és a meleg sapkámat, majd a csoporttól elköszönve megindultam toronyirányt felfelé, az első csoport irányába, akiket még pont láttam felfelé indulni. Az első pár lépés először szokatlan, majd belejön az ember. A teljesen jeges huplin átkelve érkeztem meg egy lankásabb és már havas részre, itt már jól látható volt az előttem haladó 5 ember. Lassan haladtam a hó (olyan volt mintha homokban kéne mennem) és a nehéz zsák miatt. A nyomok jól követhetőek voltak, az út egy idő után kétszer jobbra és balra fordult, jó volt az előttem haladók alapján puskázni a helyes irányt. Az említett nehézségek és az újra meredekebb hegyoldal miatt lassan haladtam, beértek a mögöttem haladók, akiket magam elé engedtem. Lassan, egyenletes tempóban haladtak megállás nélkül, természetesen összekötve. Kicsit közönyösnek éreztem ezt az egész hozzáállást, persze csodát nem vártam, de annyit mondhattak volna akár, hogy haladjak a közelükben vagy valami. Persze nem kötelessége senkinek a „kisebbet” gondoznia, de azért a hegyen alap az, hogy amiben tudjuk segítjük a másikat. Ők persze azt gondolták, hogy hülye vagyok, hogy ennek az egésznek így nekivágok és vessek magamra. Na mindegy. Az aktuális komolyabb emelkedő után ismét lankásabb rész következett, ekkor kezdett jobban rákezdeni a szél és a köd, majd nemsokára az eső is. Megálltam egy csokit megenni, majd továbbra is csak lassan tudtam haladni, egyszerűen sűrűn meg kellett állnom kifújnom magamat. Nem hiszem, hogy a kevesebb oxigén miatt lett volna ez, hanem sokkal inkább a mögöttem hagyott két fárasztó nap miatt, valamint a többször említett közel minimális felkészülésnek. Nem sokkal később a korábban beelőző 4 ember is eltűnt a láthatáron a fehér tájban és a ködben. Kicsit félelmetes érzés volt, de tudni kell ezt ilyenkor kezelni. A lankásabb rész végén ismét átbuktam egy ponton, ahol már szétfutottak a léptek és nem tudtam egyértelműen beazonosítani, hogy merre menjek tovább. Tőlem jobbra látótávolságra volt a Kleinvenediger 3470 méteres lapos csúcsa, amely viszont északi irányból meredek és sziklás. Gps segítségével belőttem a jó irányt, valószínűleg áthaladtam 1-2 kicsi hasadék felett is a hóban, ez a legveszélyesebb dolog itt: az ember azt sem tudja hova lép a (szűz) hóban, legrosszabb esetben belelép egy akkora hasadékba, amibe be is zuhanhat, a többit azt hiszem nem kell ecsetelni. Én összességében megúsztam egyszer egy térdig és nem sokkal később egy combig besüllyedéssel az átkelést. Szebb időben lehet még ennyi sem lett volna. Haladtam felfelé a szelíden lejtős nyomon, amely felvezet térkép szerit 3500 méter magasság környékéig, majd onnan hátraarcot vesz és megindul lefelé. Természetesen az időre és az időjárásra tekintettel a csúcstámadást már régen elvetettem, így ez a vargabetű sem volt szükséges, tehát letértem a nyomról és egy 150-200 méteres utat törve magamnak érkeztem meg a Venedigerscharte 3407 méteres pontjára, amely az új magassági rekordomat jelentette, egyúttal átléptem Kelet-Tirolból Salzburg tartományba. Nem sokkal a Venediger-hágó előtt találkoztam az első csoport 5 emberével, tőlem alig pár méterre voltak, de a köd és az eső miatt csak közelebbről láttam őket meg. Furcsa volt, mert ennyi idő alatt kizárt, hogy megfordultak volna a csúcsról, a kóválygás is valószínűtlen volt, lehet inkább visszafordultak. Hát igen, ilyen körülmények között már nem árt mérlegelni: behúzni a csúcsot viharos időben nulla kilátással, vagy biztonságban visszatérni időben. A már említett combig süllyedés a csoporttal való találkozás után történt meg, majd elértem az igazából széles Venediger-hágót, amely a Großvenediger és a Kleinvenediger között helyezkedik el. Normál körülmények között adta volna magát a csúcs, de így szó sem lehetett róla. Megtalálva újra kijárt utat megindultam lefelé. Képek és a térkép alapján kicsit tartottam ettől a meredekebben lejtő részről, de a valóságban a lefelé pár cikk-cakkban megtört út semmilyen nehézséget nem okoz. Lejjebb érve csökkent a lejtés meredeksége, az eső is elállt ideiglenesen és némi kilátás is lett. Technikailag problémamentes volt ez a rész, azonban a havas rész végén újra megjelent a jég és a hasadékok, ezeket kellett kerülgetni, de nem volt nehéz meg nem is voltak pár lépésnél nagyobbak a kitérők, viszont nagyon oda kellett figyelni rájuk és a köd is visszatért. Bakancsom ekkortájt ázott át rendesen, majd visszatért az eső újult erővel, nagyjából fél 12 felé, innentől már esett végig a Kürsinger Hüttéig. Már vártam a ködös gleccseres szakasz végét, azt hittem a továbbvezető normál út egyértelmű lesz, de nem volt az, talán jó időben inkább. Útkeresés következett, megpihentem egy áthajló szikla alatt, csak az indulásnál tűnt fel hogy bokáig vízben voltak a lábaim. Meglepő módon felfelé kellett egy kicsit menni, majd egy erősen hosszadalmas és vontatott rész következett a házig, azt hittem már sosem érek oda a rövidebbnek gondolt úton. Útközben sokszor kellett ugye néznem a telefonomon a térképet, melyet a rendkívül komoly dekás esőkabátom zsebébe tettem.
15. nagy ugrás: a 3407 méteres magassági rekord után már bőven nézek vissza a gleccser végére, jobbról a hegyoldal mögül haladtam idáig
Természetesen átázik, de nem gondoltam, hogy olyan mértékben, hogy a telefonomra veszélyt jelentsem. Nem sokkal később még egyszer ránéztem, majd a hütte előtt nagyjából 10 percnyire kikapcsolt magától. Ez már elég rossz előjel volt, de úgy voltam vele, hogy a házban majd tartok egy szünetet (a kapucnis felsőmben is már a könyökömnél éreztem a vizet) és majd megnézem ott. Elővettem a másik telefonomat, nem volt kedvem már a ruházattal variálni, úgy voltam vele, hogy ezt a keveset már kibírja az előző helyen ez is (két teljesen egyforma készülékről van szó), nagyjából 10 perc után értem el a Kürsinger Hüttét. Belépve az ajtón ledobtam a vizes cuccomat, majd engedélyt kértem és kaptam rá, hogy egy szünetet tartsak itt, fogyasztás nélkül. 13 órakor értem a házba, szóval egy bő órával léptem túl a füzet 6 óra 15 perces szintidejét, amelyet az időjárás, a gleccser és a nehéz cuccra vetítve nagyon jónak tartottam és éreztem még a lendületet a továbbhaladáshoz. Tehát hiába tűnt vánszorgásnak az út egy része, a többiben valahogy sikerült visszahozni ezt és végeredményben jó időt futni. A ház ablakából amikor a köd engedte láthatóvá vált a következő kihívás a Krimmlertörlkees gleccsere.
16. egészen pontosan 59 perccel később készült az első képem a másik telefonommal, továbbiakban fotózni tudtam vele, még ha telefonálni nem is, balra látszik az Obersulzbach gleccsertó 17. érkezés a Kürsinger Hüttéhez 18. szemben a Krimmler Törl gleccsere, erre mentem volna tovább még ma 19. rommá ázás után a hütte előterében
Részemről egy óra elég lett volna ejtőzni meg szárítkozni, de a telefonjaim állapota elég kritikussá vált: az eredeti készülék teljesen meghalt, a második pedig félig, a kijelzője alá is befolyt a víz. Hát ennyit dekás esőkabátról. A telefonjaim amúgy jól záró tokján felül van egy lyuk, amely bemenet ha jól tudom egy hangszóró részére és az első telefonomba ott folyt be így víz…eddig fel sem tűnt ez az apróság, de most hirtelen eléggé mellbevágó lett. A második telefonom kamerája is bepárásodott belülről, kezdett teljesen meghülyülni: gps nem ment, wifi nem ment, térkép éppen ment de lassan, telefonálni nem lehetett vele, kiírta, hogy nincsen térerő (ez most is ilyen benne, ez a része teljesen elszállt, megette a víz és az oxidáció). Szóval a gleccseren való átjutás öröme hamar átfordult komoly kétségekbe, sőt a túra befejezése is felmerült. 15 óráig nem sikerült semmilyen előrelépést elérni, továbbá kicsit kezdett kínos lenni az ottlétem is ebben a formában, a rendelkezésre álló idő is nagyon necces volt már a folytatáshoz, így meghoztam a döntést: maradok itt éjszakára. Szerencsére nem kellett lefutni a szokásos köröket, aránylag könnyen találtak nekem egyedüli alváshoz helyet, a tetőtéri ún. Venedigerbiwak nevű szobát kaptam meg, összesen 5 fekhellyel. Tökéletes volt a célra, az odavezető út viszont számomra igen furcsa volt: a második emeletre lépcsőn feljutva volt egy matracos rész csak úgy a folyosón, gondolom szép időben teltház van ott is (még ilyen gané időben is rengetegen voltak a házban, szerintem másik üres szoba már nem lett volna), majd még egy fél emeletet kellett lépcsőzni, majd egy tűzzáró ajtó után egy hálóterembe értem, amelynek egyik sarkából pár lépcső vezetett fel az 5 ágyas szobába, a hálóterem másik sarkában is ki volt alakítva egy ilyen helyiség, a kettő között pedig több méter magas mászófal volt. A hálóteremben zömében emeletes ágyak voltak, nem tudom hogy sokan hogyan és miként tolerálják ezt az idegenekkel alvós átjáróházat, nekem biztos nem menne ez. De a legfőbb átjáróház a már említett folyosói matracos rész. A magas földszinten foglal helyet amúgy a recepció, a konyha és az éttermi rész, az első emeleten szobák vannak és mosdók, a másodikon szintén. A tényleges földszinten van a nagy méretű Trockenraum, amely fullosan ki volt használva az eső miatt. folyamatosan figyelnem kellett a cuccaimat, mert időnként átrakosgatták mások, hogy a saját cuccaik száradásához előnyt szerezzenek, persze félteni engem sem kellett ilyenkor. A 2 órányi recepcióval szembeni ücsörgés alatt felgyülemlett rossz érzés nem sokat javult a továbbiakban. Kaptam kölcsön egy hajszárítót, azzal melegítettem a telefonjaimat és a felsőmet, a második telefon egy idő után megemberelte magát, az első halott maradt és az a mai napig is. Terveim szerint talán jövőre sikerül újrajárnom ezt a részt, jó lenne egy Venediger csúcstámadással egybekötve. Idénre terveztem ezt, de más dolgok és a hütték korai bezárása miatt erről sajnos le kellett mondanom. Kissé a társas magány állapota állt fent, voltak körülöttem, de el voltam zárva a külvilágtól: se net, se telefon, se sms. Elég furcsa volt, visszamentem 20 évet az időben. Páromat fel tudtam a recepcióról elkért telefonnal hívni, ennyi volt az otthoni kommunikáció mára. Viszonylag régen volt már velem olyan, hogy okostelefon nélkül voltam összezárva a gondolataimmal. Érdekes volt belegondolni abba, hogy az ún. mai kényelem milyen törékeny, elég egy viszonylagos apróság és könnyen megbénul az egész. Ezen kívül pedig nagyon rá vagyunk szokva, hogy a fél világ a zsebünkben lapul és ez kissé veszélyes irány, de semmi esélyt nem látok rá, hogy a világ hirtelen más irányba tartana. Ami még szintén furcsa volt, hogy a szándék, kondíció megvolt a folytatáshoz, a felszerelésben sem keletkezett kár, csak ebben a két készülékben, ami már elég is volt, ahhoz hogy a befejezést fontolgassam, különösen azután, hogy a szárítást követően a telefont a töltést sem érzékelte. Mondom se telefonálás (gondoljunk csak abba bele, hogy az ember hirtelen bajba kerül, ne kerüljön rá sor, de kizárni nem lehet és nem tud segítséget hívni), se időjárás, se fotózás, se menetrend, stb. Érdekes volt. Végül rányomtam a telefont a töltőre, a töltést pár másodperc után eldobta, majd újrakezdte. Nem tudtam mit kezdeni vele, az egyik alkalmazott hölgy adott egy tál rizst, az hátha segít a szárításban, a szándéka kedves volt, de műszaki szemmel nyilván értékelhetetlen volt az egész, másnap reggel visszavittem neki. Az eső amúgy 15 óra után nem sokkal elállt, de a másnapi nehézségeket figyelembe véve utólag nem bánom, hogy nem vágtam neki. Továbbá a Kürsinger Hütte nekem szimpatikusabb volt a Warnsdorfernél. Vacsorára ezúttal is megettem 4 virslit, majd a meleg vizes fürdőt vettem igénybe. A meleg fürdés 2, a szállás 13 euróba került, szóval az árak barátiak voltak. A korai kelésre és a testi-lelki nehézségekre tekintettel már magamhoz képest nagyon korán, fél 9 felé vízszintbe helyeztem magam, majd 9 után nem sokkal el is aludtam.
20. a Großvenediger első megmászásának emléktáblája a házban 21. áljon itt egy képpótló térképrészlet a mai szakaszról (forrás: mapy.cz)
Nagyon jól aludtam! Kényelmes volt az ágy és ami még ennél is fontosabb: nem zörgött senki sem bunkó módon, pedig ezért sem húztam vekkert, mert majd úgyis felvernek a szokásos módon. De nem. Félhomályban hallottam egy kis zörgést lentől, de a nagy hálóterem felől nem sok zaj hallatszott, 8-negyed 9 felé néztem ki, üres volt a terem, mindenki úton (vagy a kajáldában) volt. Biztosan hozzájárult a remek alvásomhoz a szoba kedvező elhelyezkedése is a házon belül. Nem kapkodtam el a reggeli rutint és a készülődést, 10 óra előtt pár perccel indultam el lefelé. A fentről szépen látható Felső-Schulz-patak völgyi gleccsertóig (Gletschersee Obersulzbachtal) 300 méter szintvesztést kellet elkövetnem, jó pár létra és mászóka segítségével. Helyenként nem volt túl komfortos nagyzsákkal mozgolódni, de legalább a hágcsók, létrafokok nem voltak csúszósak. A már sziklás ösvényes részen jött szembe egy apa-fia páros, ők egy körtúrát csináltak sisakkal, beülővel felszerelkezve, én hozzájuk képest elég „natúr” módban nyomtam.
22. szobám összepakolás után nem sokkal, korrekt hely volt 23. indulás utáni pillanatok, kis napsütéssel és szivárvánnyal tarkított táj északnyugat felé nézve (Oberschulzbachtal) 24.-26. igen, oda kell lejutni a gleccsertóhoz mászókákon keresztül, szemben a Krimmler Törl gleccsere
Nem sokkal később rákezdett az eső, egy jó negyed órás kényszerpihenő következett egy nagyobb szikla mellett, jól el is zsibbadtak a lábaim. Az ösvény kifutott a gleccsertó sziklás lefolyásához, majd a nem kis vízhozamú patakot egy hídon át kereszteztem. Elmentem a tó partjáig, megint erőlködött egy kicsit az eső, azt hittem naivan, hogy a mentőcsónak tárolójába be tudok húzódni előle, de sajnos az koppra a csónak méretére van szabva. Szerencsére az eső ezúttal is csak ijesztgetett, ez még 2-3 alkalommal előfordult a következő bő fél órában, de aztán már a nap folyamán nem kellett ezzel foglalkoznom. A jó hideg hőmérsékletű tó szélétől pár lépésnyire „csúcskönyv” található pecséttel (2204 méteres magasság), utóbbit használtam is, nem árt egy-két plusz pecsét a füzetbe. Néhány tucat méternyi drótköteles korlátos út után nekivágtam a felfelé vezető útnak (nincsen éppen agyon jelezve, először el is mentem mellette), kissé elcsigázottan, semmi hangulatom nem volt ehhez a hosszú emelkedőhöz, sokat kivett belőlem a tegnapi nap és az aktuális feszültség a telefonom miatt, amin továbbra sem volt telefonálásra használható. Most már tudom, hogy tönkrement az erre szolgáló egység benne, de ekkor még reménykedtem benne, hogy valóban nincsen térerő és később majd lesz. Tudtam, hogy odahaza lassan idegesek lesznek miattam, de sajnos nem tudtam mit tenni. Jócskán szuszogtató hosszú és sziklás emelkedőben haladtam, ilyenkor viszonylag sűrűn meg szoktam állni pihenni, nézelődni, lassan kisütött a nap is. Fél 2 után értem el a Krimmler Törl gleccserét, a beszállási pont elérése nem volt túl egyszerű, jelezve sincsen konkrétan, AS (Ahogy Sikerül) szabvány érvényesült. Felvettem hágóvasaimat, majd elkezdtem a jeges részen felfelé haladást. A sziklás emelkedők után felüdülés volt a gleccser enyhébb emelkedése, a hasadékokra viszont fokozott kellett figyelnem, időnként pár lépéses kitérőkre kényszerültem, de összességében sokkal egyszerűbb és rövidebb volt, mint a tegnapi Venediger alatti rész.
26. Obersulzbach gleccsertava, 2204 méter 28. emelkedő következik, nem volt éppen 2 perces téma leküzdeni 29. visszapillantás a Kürsinger Hüttére 30. Obersulzbachtal, észak felé nézve 31. Krimmler Törl gleccserének beszállópontjánál, balról a Großer Geiger (3360 m) lefutó oldala látható ködben 32. egy gleccserhasadék (németül: Spalte) amely már komoly sérülést tud okozni, az ennél nagyobbak meg már egyenesen életveszélyesek lehetne. Látva és megkerülve őket semmi gond, de szűz hóban gyalogolva könnyen orosz rulett alakulhat ki 33. gleccsertúra, szemben a Gamsspitzl, tőle jobbra lent a Krimmler Törl, kellemesebb volt mint a tótól a jégig vezető sziklás rész
A nap jócskán sütött, sikerült meg is égnem kicsit, a szél csak a jeges rész vége előtt kezdett el komolyabban fújni. A valóságban nem létező jelzések a 2776 méteren fekvő Krimmler Törl előtt balra vezetnek fel az igencsak meredek Gamsspitzl oldalába. Sétálóssal később beszéltünk erről a részről, ő balról kerülte a csúcsot és úgy jutott fel rá, én toronyiránt mentem. A jeges rész havasra váltott és a 45 fokosnál komolyabb emelkedőben már 1-2 helyen kezdett megcsúszni a hóban a hágóvas, így óvatosan a sziklás részre tértem át, a vasakat elraktam, majd kőről-kőre jelleggel értem el a 2888 méter magas, magyarul Zerge-csúcsot. A szél miatt a Krimmler Törl előbb már beöltöztem, ez a csúcson fújdogáló viharos szél miatt is szerencsésnek bizonyult. Nem sokat voltam egyedül a csúcson, a hátam mögül a Warnsdorfer Hütte felől, majd alulról kerülve érkezett meg egy 7-8 fős holland csoport a csúcshoz. Váltottunk pár szót, majd elindultam lefele. Nem titkolt hátsó szándékom volt, hogy majd lejjebb megpróbálok tőlük hazatelefonálós/interneteléréses segítséget kérni. Jól és tempósan járható szép rész következett, egy óra alatt el is értem a 2324 méteren lévő Warnsdorfer Hüttét. Előtte egy a hüttétől pár percre tébláboló telefonozó cseh leányzó nézett nekem időjárást, hát nem nyugtatott meg. A házban az éttermi részben persze rögtön jött a „mit iszok, eszek?” kérdés, de én csak egy minimális telefon és power bank töltést és pecsételést szerettem volna. A pecséthez közeli egyik képen pont a születésem évében történt ház átépítése volt látható. A nálam ránézésre is fiatalabb de eléggé pénzközpontúnak tűnő hüttés srácnak vázoltam, hogy a telefonjaim tönkrementek és valahogy szeretném utolérni a páromat pár szó erejéig. Valamit beszélt a konyhás nővel, majd annyit mondott, hogy lejjebb lesz telefonálási lehetőség, itt nincsen. Oké, nehogy felajáld a fél perccel korábban kezedben lévő vezeték nélküli "vezetékes" telefont…bezzeg ha fizettem volna ez tuti nem okozott volna problémát. Visszatértem a kinti asztaloknál hagyott zsákomhoz, közben befutott a holland csapat is, sajnos nekik sem volt térerő a telefonjukon, egy kérdést megért.
34. visszanézve a gleccserre a Gamsspitzl előtt, sajnos jobbra a Großvenediger ködbe bújt egész napra 35. Kürsinger Hütte a távolban, alul a gleccser teteje látható 36. kilátás a soron következő völgyre, a Krimmler Achentalra a csúcsról, balra helyezkedik el a magyaros nevű Westliche Simonyspitzte (3481 m), valamint a Dreihenspitze (3499 m) az osztrák-olasz határon, sajnos a csúcsok nem látszódtak 37. Gamsspitzl, 2888 m, azaz Zerge-csúcs 38. érkezés a Warnsdorfer Hüttéhez 39. a ház belseje, ritka dolog hütte étkezőjét nyáron üresen fotózni késő délután
Sikerült még vizet vételeznem, aztán elindultam lefelé. A felvonó után hamar eltűnt a ház látványa, a soron következő pecsételőhelyig, a Krimmler Tauernhaus-ig 700 méter szintvesztés várt rám. Az eleinte néhol kissé vizenyős ösvényen egész jól lehetett haladni, vállaim kezdtek kicsit fájni a zsák miatt. Szemben viszont szép volt a hegyoldal, hátrafelé nézve a völgy végi hegyoldalak is tetszetősek voltak. A szemből lassan tőlem balra kerülő hegyoldal túlsó felén már Olaszország van, a Bimlücke/Forcella del Picco felé vezető ösvény haloványan vezetett felfelé Ausztria déli szomszédja irányába. Az ösvényt végre felváltotta a keréknyom a „kajalift” alsó állomása után, az útjelző tábla bőven sok időt adott meg a Krimmler Tauernhaus-ig. Jó pár alm mellett haladtam el az egyre erősebbé váló Krimmler Ache patak mellett vezető úton a krimml-i gleccservölgyben (Krimmler Achental). Útközben egy helyen láttam egy jó bivakhelyet az út mellett, de még korai lett volna megállni, ekkor még erősen kérdéses volt a másnapi folytatás, így minél jobban meg akartam közelíteni a napi úticélt jelentő házat. Közben szépen fokozatosan kezdett fogyni a világosság, a völgy kezdett kiszélesedni és az eldugott bivakhely esélye egyre csökkenni. Egy terepjáró is megállt mellettem, hogy merre megyek, mondtam a ház irányába, így továbbhaladt.
40. kellemes gyaloglás lefelé ösvényen 41. folytatás a köves úton 42. valamivel később visszatekintve a Krimmler Achental végére, nem lehet panasz a kilátásra, tegnap napközben is jól jött volna az ilyen időjárás, akkor talán több képet tudtam volna megosztani a túra első részéről is
Nem sokkal később láttam meg az útvonal kiágazásától nem messze lévő ház teraszát, amelyet komolyabban szemügyre vettem. A kissé premier plánban lévő terasz annyira nem volt optimális, viszont váratlanul találtam egy teljesen megfelelő helyen lévő kis kápolnát, amelyben keresztbe elfértem, így gyorsan meg is született a döntés: itt fogok éjszakázni! A kis kápolna remek eldugott helyen volt és a közeli kiágazás miatt optimális volt arra az esetre is, ha másnap folytatnám utamat, ha nem akkor 3x járom le a házig vezető utat, de legalább a hely teljesen rendben van. Magamhoz vettem a füzetemet, pecsétpárnámat, majd a direkt ilyen kis kitérőkre szánt dekás tornazsákba raktam, majd visszatértem az útra és elindultam a ház irányába tovább lefelé. A bő 2,5 kilométert gyorsan pörgetnem kellett, mivel már 8 óra is elmúlt, sietnem kellett, ha nem akartam lámpázni. Útközben volt egy másik kiágazás is tovább Mayrhofen felé, ezt is jelezték a táblák, ez egy ösvényes verzió, nekem viszont a mapy.cz az előbb említett változatot jelezte, ezt követtem. Útközben legfeljebb alkalmas teraszokat láttam csak alváshoz, örültem, hogy az éjszakai szállásom megoldódott, már csak a pecsételés, időjárásnézés, telefonálás és visszatérés volt hátra. Tempósan haladtam a szép völgyben lefelé, így fél 9 felé érkeztem meg a Krimmler Tauernhaushoz (1622 m).
43. tovább a Krimmler Tauernhaus felé, tornazsákkal 44. Krimmler Tauernhaus, pecsételőhely
Pecsételtem a bejáratnál elhelyezett pecséttel, majd egy sétálgató pártól érdeklődtem internetelérés kapcsán, hiába. Végül beléptem újra az épületbe és a recepciós hölgy segítségét kértem. A hölgy készségesen segített, mondta, hogy van Wandertaxi lefelé Krimml-be naponta 4 alkalommal (7:30, 9 óra körül még két alkalommal délután) adott egy kis névjegykártya méretű menetrendet is. Ezek után megnéztük az időjárást, meglepődve láttam, hogy másnapra csak 0-2 mm esőt jeleznek. Teljesen beleéltem már magam a hazaútba, de így gyorsan felülbíráltam magamat és ha per pillanat nehezemre is esett, de a túra folytatása mellett döntöttem. Amikor megkértem a hölgyet, hogy lépjen vissza a másik napra az meteoblue-n akkor megcsörrent a vezetékes telefonja, majd legnagyobb meglepetésemre kérdezte, hogy én vagyok-e a János? Mondom igen, erre átnyújtotta a kagylót, melynek túloldalán a párom szólalt meg! Ez volt ám a meglepetés, megelőzött, az időjárás után akartam felhívni, mivel akkor már tudtam, hogy megyek-e haza másnap vagy maradok. Később átbeszélve az egész sztorit derült ki, hogy a Kürsinger-ben is keresett engem, de a recepciós azt válaszolta neki reggel 7 körül, hogy én már úton vagyok, amikor még bőven fent aludtam. Persze a recepciós nem köteles számon tartani mindenki nevét és helyzetét, amely napi szinten változik, viszont ebből a téves infóból a párom azt következtette ki, hogy nekem már valahova lassan meg kellett érkeznem és otthon a polcomról levett üres 3-as kötetből matekozta ki, hogy merre járhatok és elsőnek próbált rá a Krimmler Tauernhaus-ra és egyből elért. Igazán jól esett ez, tetszett ez a talpraesett megoldás és végre őt is és rajta keresztül szüleimet is sikerült megnyugtatnom. A ház személyzete is mosolyogva nyugtázta a történteket, a kb fél perces beszélgetés nonverbális jeleiből magyar nyelvtudás nélkül is lehetett tudni, hogy mi a helyzet. Megköszönve a segítséget mosolyogva léptem ki a házból és most már rezsimenetként tempósan tértem vissza az alvóhelyemre. Pont nem kellett lámpáznom az úton még, áttöröltem magamat a lényegesebb helyeken törlőkendővel, majd főztem gyorsan egy levest és eldőltem.
45. "jóccakát!"
Hajnalban többször ébredtem fel és hallottam, hogy kopog az eső a tetőn, nem is kevés. Végül fél 9 után keltem fel, de még mindig esett az eső. Pont ezen a napon tanultam meg, hogy a „0-2 mm” a legveszélyesebb dolgok egyike az előrejelzésnél, mert az ember abban a hamis tudatban kel útra, hogy szinte kizárható az eső, de ez a nap is rácáfolt erre, meg volt rá azóta is erre példa. 10-20 mm vagy afölött tudja az ember, hogy mire számíthat, de ebben az esetben azért jobb időt vártam. A reggel 9-es lefelé menő buszt már nyugodtan lekésettnek lehetett tekinteni a Krimmler háztól, így határidőt szabtam: ha 10 óráig eláll az eső akkor megyek tovább, ha nem akkor megindulok lefelé és stoppal megpróbálok lejutni Krimml-be és onnan haza. Muszáj volt egy vonalat húzni, mert a túrán a Zillergründl víztárózó és Mayrhofen között terveztem aludni (vészmegoldás a Plauener Hütte lett volna, de ebben az esetben 24 km maradt volna a célig és másnapra 10-20 mm esőt jeleztek) amelyhez azért kellett idő, ha viszont a hazatérést választom, az is jócskán időigényes lett volna. Szerencsére tűréshatáron belül, fél 10 után elállt az eső és kisütött a nap, így a folytatást választottam. Visszatértem a keréknyomra, majd megkezdtem az 1200 méteres emelkedőt felfelé, ugyanis a soron következő hágó, egyben a nap legmagasabb pontja a Zillerplattenscharte 2860 méteres magasságával várt. Reméltem, hogy a Plauner Hüttében tudok egy jó kis rántott húst enni vacsorára eme jeles napon, ugyanis a születésnapom volt ez a nap.
46. első méterek után visszanézve a ködös völgybe immáron újra úton
A keréknyomon felfelé haladva volt egy kis ködös szakasz, balról a Windbach patak mellől megérkezett a tegnap este a völgyi oldalon látott ösvény. A jócskán bővízű patakot nem sokkal később hídon kereszteztem, majd kitisztult az idő, napsütés vette át a stafétát és kezdetét vette a túra számomra legszebb része a Windbachtalban (Vadpatak-völgy). Egyszerűen nagyon tetszett a magas hegyek között elterülő nyugalmas völgy, a nem sokkal később érintett Wildbachalm (1882 m), pedig időnként eszembe jut amikor világvégi faházakról álmodozok. A tetszetős faháznál nem olcsó becsületkasszás patak vize által hűtött sörös láda volt, nem éltem a lehetőséggel. Szerintem nincsen túl nagy forgalma ennek a lehetőségnek, én beértem a patakból víztöltéssel. Folytattam az utamat, a szelíden emelkedő ösvényen megéltem a túrám legszebb perceit (a dobogón második a tegnapi nap, főleg annak a második fele), amint haladtam felfelé a szép völgyben a patak mellett, körbevettek a hegyek és mindezt végre napsütéses, de nem forró időben. Nem sokkal később egy öreg tehénpásztor jött velem szemben, a patak túloldalán társa haladt. Gumicsizmában valószínűleg kevésbé kellett tartaniuk a megszaporodó vizenyős részektől, patakátkelésektől, melyek kezdtek megszaporodni. A vizenyős részek után nagyobb sziklák kezdtek az út környékén megjelenni, majd az olasz oldal (dél) felől egyre kevésbé bizalomgerjesztő felhők kezdtek a felém beúszni az égboltra, felnézve pedig azt láttam, hogy pont fixen a kék ég és a felhők határán vagyok.
47.-51. Windbachtal előre és hátrafelé is nézve, azt hiszem nem kell magyaráznom miért volt ez a rész számomra a legszebb ezen a túrán
A már említett déli irány felé vezet az út tovább egyenesen a völgy vége, a Krimmler Tauern (2633 m) hágón, amelyen át a második világháború után sok zsidó menekült távozott Olaszországba. Ezt többnyelvű háromszögletes táblák hirdetik a Zentral kiágazásánál, én viszont előtte tartottam egy eső miatti negyed órás kényszerpihenőt egy kis nagyobb pocsolya mellett egy sziklán ülve. Az ilyen kényszerpihenőkből az elkövetkező órákban jó pár volt. A már említett elágazásnál jobbra tértem, innentől indult az emelkedő izmos része, ugyanis a faháztól mindössze 250 méter szintet emelkedtem és még közel 800 méternyi várt rám. Mellette nagyon örültem a csodálatos időnek. A térképen szinte végig egyenes vonallal jelzett emelkedő valóságban szerpentines, első felvonásban 2450 méter fölé visz fel, a Jég-tó (Eisssee) alá, majd folytatódik felfelé egy kis szünet után. A tó alatti sziklás részen birkákkal találkoztam, jólesett a néhány tucat méternyi szinte sík haladás, majd következett az emelkedő következő etapja. A völgy közben szépen telt párával, ez nem szokott sok jót jelenteni, a kényszerszünetek továbbra is napirenden voltak, kicsit feljebb pont egy ilyen ücsörgés alatt láttam meg déli-észak irányú úton haladó csapatot. Ez én pár perccel korábban bejárt utamat csak a „szinte síknak” titulált pár méteren érintették észak felé haladva. Nekem viszont nyugat volt az irányom, sziklákon haladva jutottam egyre feljebb az ránézésre is hideg vízű tavat is lépésről lépésre messzebbről szemléltem, majd végre 15:51-kor felértem a 2860 méteren fekvő Zillerplattenscharte hágójába, amely Salzburg és Tirol tartomány határán van. A soron következő panorámában látnom kellett volna legalább a Zillergründl víztározónak egy részét, de helyette totális ködben volt a völgy, csak néhány közelebbi és távolabbi magaslat emelkedett ki a ködből és ez később sem változott, csak rosszabb lett. Az innen nyugat felé következő három hegygerincen nem vezetnek át utak, még részben sem (csak a völgyekben vannak jelzetlen utak), így innen hosszú lejtő következett Mayrhofenig, illetve azon túl is hosszú völgyi haladás van (ott már van az útnak hegyi alternatívája, de ez nem képezi ennek a túrának a tárgyát).
52. a Windbachtalból két komolyabb emelkedő vezetett ki, a képen az első részlete látható 53. visszanézve a Windbachtalra 2400 mérettől, a párával telítődő völgy az álmoskönyvek szerint sem jelent sok jót 54. birkanyáj kb 2450 méteren 55. Eissee, ha jobb idő lett volna lehet közelebb megyek, így viszont haladtam 56. nem sokkal később már így szemléltem a méretes hegyi tavat 57. a sziklás emelkedő folytatódik, a kép közepétől jobbra az egyik csipke aljában található a Zillerplattenscharte 58. Zillerplattenscharte, 2860 m, utolsó méterek a napi tetőpont előtt 59. visszatekintve kelet felé, ahonnan feljöttem, jobbról jöttek korábban (is) a felhők Olaszország felől 60. kilátás nyugat felé, ennél kevésbé ködösre számítottam
Bevallom őszintén kicsit alábecsültem az innen a Plauner Hüttéig vezető szakasz hosszát, reméltem, hogy másfél óra alatt letudom és fél órát hagyva a vacsorának 18 órakor elindulok a hüttéből lefelé, hogy sötétedésig szállást vagy bivakhelyet találjak. Ebben a várakozásomban csúnyán csalatkoznom kellett, ami némi feszültséget hozott magával. Születésem ideje után nem sokkal megálltam egy kicsit, körbenéztem, szelfiztem egyet, immáron egy évvel öregebben. 16:40-kor értem el az aktuális elágazást, ahonnan már észak felé haladtam tovább, hamarosan teljesen ködben haladva. A jelzettségre amúgy a környéken nem lehetett panasz, ködös időben is követhető volt, amúgy is nehéz lett volna elvéteni az irányt. Sziklás, vizenyős, időnként esős, sűrűn szitkozódós kellemetlen és végtelenítettnek tűnő szakasz vette kezdetét, végül 18:01-re értem el a Planuener Hüttét (2364 m). Rossz hír volt a totálisan elúszó vacsora, pedig ezen az amúgy szimpatikus helyen szívesebben fogyasztottam volna valamit, mint pl. az egy nappal korábban megjárt Warnsdorfer Hüttében. Jó hír viszont az volt, hogy kiérdemeltem a 3-as kötet bronzjelvényét, ugyanis a Tappenkarseehüttétől indulva itt zárult be az egybefüggő lejárt 15 szakaszom (egy nappal korábban ez is egy érv volt a folytatás mellett). A hüttében voltak bőven vendégek, de korántsem volt teltházas, a kilátás fotózásával nem kellett törődni, mert teljesen el volt húzva a függöny továbbra is. Egy kedves és segítőkész szlovák származású hüttés hölgy telefonjáról sikeres tudtam párommal beszélni és kissé sajnálkozva (tényleg szívesen töltöttem volna még itt egy kis időt), de el kellett köszönnöm.
61. Zillergründl víztározó fölött tejköd volt, sajnos később is, a kép percre pontosan születésem után 32 évvel készült 62. feledhető szakasz ködben a Plauner Hütte felé 63.-64. Plauener Hütte kívül és belül, szimpatikus hely volt
Feledhető volt a lefele út, először a hütte kötélpályája alatt szlalomoztam el a tejködben, majd a Kuchlmoos patakon átkelve hegyoldalban vezető szűk ösvényen haladtam egyre lejjebb, alaposan letörölve a vizet ahol csak lehetett a belógó növényekről. Egy idő után természetesen a bakancsom is vizes lett belülről, pedig kevés dolgot rühellek annyira egy túra során, mint vizes lábbal gyalogolni. Elértem 1880 méteren a Zillergründl víztároró mellett futó köves utat, amely meglepő módon először emelkedett, majd lejtett. Biztosan nem egyengették ki még jobban a hegy oldalát amikor kialakították. Viszont továbbra is teljesen sűrű volt a köd, a légvonalban 70 méterre lévő vízpartot sem láttam. Jó egy kilométer múlva értem el a hegyoldalban vezető szervízút alagútját, érdekes pár száz métere volt a túrának. A túloldalon is teljesen elhúzott függöny, csend és hullaszag fogadott. Jó időben nyüzsgő tömegek helyett most még az Adlerblick étterem is zárva volt és építkezés miatt a busz sem jött fel idáig. Az út egy alagútban folytatódik tovább ismét, amely egy hurkot leírva veszti el a szintet lefelé, az ösvény viszont pár lépés után balra folytatódott. Egyszer kereszteztem az utat, majd másodszorra már rajta is maradtam, egyelőre semmilyen bivakhelyet nem láttam, pedig már 8 óra is elmúlt, egy órán belül tanácsos volt találnom valami megoldást. Két elképzelésem volt: A nem messze lévő Bärenbadalmnál szállást találni (esetleg ott pótolni az elmaradt vacsorát és hazatelefonálni), vagy bivakolni. A másnapi viszonylag korai indulás viszont mindenképpen játszott, dél környékén szerettem volna elérni egy vonatot hazafele, annyi rémlett a menetrendből, hogy óránként van csatlakozás Magyarország felé. Nem sokat haladtam a keskeny aszfaltos úton, nemsokára ismét ösvényre tértem rá, majd a Ziller patak közelében mentem egyre lejjebb. Elérve a völgy alját gondoltam szétnézek a túlparton lévő faháznál, hátha van alkalmas alvóhely, de nem volt híd a patakon, átugráshoz pedig meg már túl széles volt. Továbbhaladva pár perc múlva érkeztem meg a régi Bärenbad vendégházhoz, mely zárva volt, csak a bejáratnál világított kívül egy italautomata. Az épülettől jobbra lévő fatárolóba be voltak hányva a deszkák, csak egy jelentősebb rendrakás után lehetett volna ott aludni, viszont az ötlet ellen szólt, hogy az út mellett volt szinte közvetlenül és a deszkák között nyitott volt. Nem fáztam, de augusztus elejéhez képest őszies volt az időjárás. Továbbhaladva es kis emelkedő után ismét lejtett, majd a rendes Bärenbadhoz érkezve láttam, hogy az is teljesen be van zárva. Oké, szállás és kaja kilőve, akkor marad a bivak. Átkeltem a patakon majd pár lépés után a patak melletti kis faházat néztem meg, mely zárva volt. Az idő vészesen fogyott, nem sok esélyt láttam már arra, hogy jelentősen arrébb keressek valamit, így a szemközti faházaknál néztem körbe, de csak egy nyitott garázs jöhetett volna szóba. Nem volt más hátra, az első házba bekopogtam ahol fényeket láttam, ki is jött a bácsi, biztos meglepődött egy külföldi nagyzsákos túrázón este 9-kor, aki csak valahol aludni szeretne. Készséges volt és felajánlotta, hogy a garázzsal szemben lévő istálló felső részén a szénatárolóban aludhatok. Tökéletes! Megmutatta a helyet, többször lelkemre kötötte, hogy ne gyújtsak rá, aztán jó éjszakát kívánva magamra hagyott. Megcsináltam a fekhelyemet, majd végre levetettem a vizes bakancsaimat. Kissé már darabosan mozogva vacsoráztam meg, kint szépen eleredt közben az eső.
65. a háztól lefelé vezető út ugyancsak feledhető kategóriába került, az időjárás sokat tud segíteni vagy rontani ebben 66. pár száz méter hosszú alagútban 67. az alagút északi kapujánál sem volt jobb a köd helyzet 68. továbbra is lefelé 69. elérve a Zillergrund völgy laposabb végét, háttérben jobbra hátul a Bärenbad faházának teteje látható 70. éjszakai szálláshelyem az istálló szénatároló padlásán, a célnak megfelelt
Vacsora és a törlőkendős „fürdés” után dőltem el és hallgattam a fémtetőn kopogó esőt. Nem sokkal később a közelben lévő tehenek is abbahagyták a mozgást, a kolompjaik után nem sokkal én is álomba merültem.
Forgolódva telt a hajnal, az eső is esett még, mikor ébredeztem. Negyed 7 körül keltem fel, majd összepakolás után szerencsére már eső nélkül indultam el 7 óra előtt pár perccel. Kilépve az épületből látszódott a víztározó monumentális gátja, 18 km volt még hátra innen, az eső eleinte néha esett, néha nem, aztán már tartósan elállt. Segítőm már nem volt otthon, így tőle nem tudtam elköszönni, rátértem a tegnap esti útra, majd ismét átkelve a patak hídján a bezárt fogadónál balra tértem. Innentől szinte végig aszfalton haladtam a végállomás felé, az út eseménymentesen telt, a köd miatt komolyabb tájképeket sem tudtam csinálni. Néha érintettem egy-egy fenyőerdőt, de amúgy alapvetően rétek és házcsoportok között vezetett az utam Mayrhofenig. 8 óra előtt pár perccel érkeztem meg a Gasthof in der Au vendéglőhöz, mely pecsételőhely. Elsőre úgy tűnt, hogy marad a fotózás, de szerencsére a konyhán volt egy néni aki beengedett és adott pecsétet, amúgy teljesen üresnek tűnt a hely.
71. másnap reggel a bezárt Bärendbad épületénél, balra fordulva haladtam tovább 72. Mayrhofen határáig maradtam az aszfalton 73. házcsoport a Gasthof in der Auval, pecsételőhely
Továbbhaladva mellőztem balról egy vízerőművet, a következő említésre méltó pont a következő vízerőmű közelében lévő kötélpályák és kápolna volt. Itt már bőven járt a busz, ha nagyon durva eső vagy más akadályozó nehézség merült volna fel, akkor végső esetben azzal is lehetett volna távozni, de nagyon nem akartam emiatt az aszfaltos rész miatt külön visszajönni, így reméltem, hogy nem fog komolyabb eső jönni, szerencsére így is lett. A Klaushof nevű buszmegállónál áttért az út az egyre izmosodó patak bal oldalára, innentől több volt az erdei, fenyveses rész. A következő hídnál egyenesen az ösvény le volt zárva, ezt nem is bántam (örültem, hogy éjszakai szennyeses „kezeléssel” és többszöri zoknicserével közel elfogadhatóak lettek a bakancsaim nedvesség szempontjából, nem hiányzott az újabb vízutánpótlás), maradtam az aszfalton.
74. köd és fenyves 75. Zillergrund völgyére jellemző tájkép 76. vízesés, akadt a környéken pár belőle 77. buszjárat a völgyi szűk és fizetős úton 78. Mayrhofen minden lépéssel egyre közelebb kerül
11 óra előtt nem sokkal értem el az út végén lévő sorompót, ugyanis ez az út is fizetős és aki erre buszozik szintén fizetnie kell, hasonló módon, mint tavaly a Bielerhöhe felé menet, ha jól emlékszem egy euró a tarifa, autósoknak 10, motorosoknak pedig 5. A Ziller patak felett ismét átkelve tértem vissza az amúgy jelzés nélküli jelzett útra, amely egy rövid jól járható ösvényes szakaszt leszámítva egy rendes út volt. Puccos szállodák után következett a már említett ösvényes rész, majd végre elértem Mayrhofen szélét. A következő kereszteződésben a túra útvonala balra fordul a Stillup-völgy felé, a következő túrán szemből terveztem ugyanide érkezni, ezúttal viszont jobbra fordultam. A völgy felé haladó autósoknak, motorosoknak itt is útdíjat kell fizetniük, ebben a térségben úgy látszik nem spóroltak a fizetős utakkal.
79. Mayrhofen határában 80. balról érkeztem, egyenesen folyatódik a túra a Stillup-völgy felé, legközelebb szemből terveztem érkezni
Jóleső lejtő következett, kicsit futottam is, szerettem volna a pecsételést követően még boltba menni, majd a dél körül induló vonatot elérni. Beérve Mayrhofen (780 m) központibb déli városrészébe gyorsan nőtt a népsűrűség, a Hotel Andreában tudtam pecsételni és telefonálni páromnak is gyorsan. Tapasztalat, hogy ilyen puccosabb helyeken érdemesebb a több csillagos szállodákba betérni, mivel itt a recepciósok általában jobban világot látott emberek, mint az egyszerűbb helyeken, eddig legalábbis működött ez a taktika. A patak hídjához érve jobbra fordultam a központba, ahol minden van és annak ellenkezője is ami a boltokból szóba jöhet. Igyekeztem minimalizálni az ottlétemet, a Sparban gyorsan vettem kaját, majd odaköszöntem a bejáratnál beszélgető két magyar férfinak. A központot forgalmasabb útkereszteződésben balra hagytam el, majd a következő sarkon jobbra fordulva érkeztem el az állomás végébe, majd konkrétan az épülethez. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy a vonat 11:49-kor elment, én pedig 55-re értem oda (a délre érkezést sikerült teljesítenem). Az érkező kisvonat mozdonyvezetőjétől kértem és kaptam segítséget a hazafele utam menetrendje kapcsán, a forgalmi irodában a forgalmista ki is nyomtatta nekem, plusz a képernyőt is lefotóztam. Nem megszokott dolog ez már manapság, de a telefonom állapota miatt muszáj volt, ekkorra már biztos, volt hogy a térerőt érzékelő egység is tönkrement. 12:19-kor indult el a kisvonat (előtte gőzmozdonyos nosztalgiavonat érkezett Jenbach felől), útközben az egyik állomáson kapott valami kis impulzust és kaptam egy nem fogadott hívásos sms-t, valamint netem is volt egy pillanatra, majd újra megszűnt az egész. A forgalmas kisvasúti vonalon ezúttal is jó élmény volt utazni, idehaza sajnos csak álom a fél óránként közlekedő kihasznált járatok, meg a részben kétvágányú keskeny nyomtávú vonal is. Sajnos az ehhez fogható kecskeméti, nyírvidéki és korábban hegyközi hálózatot már régen kinyírták.
81. Mayrhofen központja 82. kisvonat Mayrhofen állomáson indulásra várva 83. vonatkeresztezés utáni indulás Fügen-Hart állomásról Jenbach felé
Jenbach-ban átszálltam a 13:31-kor érkező Railjet-re, mellyel Hegyeshalomig utaztam, Salzburgtól már helyem is volt, addig az egyik ajtó lépcsőjében ücsörögtem. Hegyesből autóval tértem haza móvári Kfc-zés után, erről az egyszerűnek nem nevezhető túráról. Ettől függetlenül összességében nem éreztem magam rosszul (még ha voltak is komoly mélypontok) és a következő túrát is vártam.
Jól megláttad a problémát, nyilván a Z4-et nem fonódik a P+ -al!
Vannak, akik viszont így festenek, hogy egy kereszteződébe érkezéskor már látszódjon, hogy a P+ 2 irányban megy tovább.
Én sem szeretem ezt a sok felesleges festést, de végül a most készülő új füzetbe belekerült, hogy ha másként nem lehet jelezni, akkor hogyan legyen megoldva.
(ilyenkor mind a két irányt jelölni kell majd, hogy ne legyen félreértés, tehát egy db P+ jelzés kell és jobbra és fölé is kell egy különálló nyílhegy előjelző szereppel )
Szeretném értelmezni a cikk 4/7 számú fényképén látható turistajelzéseket.
A kép szerint P kereszt és Z négyszög jelzésű jelzések mentén érkeztem ide a csomópontba, ahol a Z4 jelzett út véget ér. A másik két jelzés szerint a P+ itt elágazik, egyrészt egyenesen, és a második jelzés szerint jobbra a leágazáson is P+ jelzés halad tovább. Ez ugye szabálytalan, mert egy jelzés nem ágazhat kétfelé.
A leágazás irányából részlegesen látszik a fára festett két jelzés. A Z4jelzett út indulása (vélhetően ponttal) a leágazás felől érkezve, és balra kanyarodva van jelezve, pedig onnan, a leágazás felől nem érkezik ez a jelzés. Ez hiba, mert a jelzéseket csak a jelzett turistaút mentén kell elhelyezni.
A P+ jelzés, aminek balra, vagyis az érkezési irányomba nincs iránynyíl, tehát nem erre megy tovább, pedig onnan ezen érkeztem Ez így ellentmondásos, mert a jelzett utakat mindkét irányba jelzésekkel kell ellátni.
Felvetődik, hogy az érkezési irányból nem is jön P+ jelzés, csak a leágazás felől érkezik a csomópontba és jobbra halad tovább. Ez esetben a fotón lévő P+ és P+ nyilas jelzések hibásan lettek felfestve, mert ide is érvényes szabály, hogy jelzést csak a jelzett utakon kell elhelyezni. Így ez a csomópont mindenképpen zavaró, és fölösleges jelzéskialakítású.
Írtam levelet a hellokukacra, de nincs válasz. Úgy gondolom, fordulhat úgy bárkinek az élete, hogy kisebb gondja is nagyobb annál, hogy ilyesmivel foglalkozzon. Hagyjuk... de maga a túraelképzelés azért jó.
Mi néhány éve kezdtünk bele (talán 2021 körül). Igazolófüzete akkor nem volt, a megadott pontokon fényképpel igazoltuk a lejárt túrákat a kiíróval egyeztetve. A mozgalmat nem volt lehetőségünk folytatni így a további sorsáról nincs információm.
"Akárhogy is alakul a jövő, nagyon örülök neki, hogy 6 évvel ezelőtt belevágtam. Rengeteg élménnyel és emlékkel lettem gazdagabb, amelyek bármikor képesek színt vinni a szürke hétköznapokba, ha eszembe jutnak. Már ezért megérte..."
...és bár kicsit sajnálja az ember, ha hamar vége lesz, de mindig van új cél. Nekem 10 éve volt vége a teljes körnek, de azóta is boldogan járom az újabb túrákat.
A tempóm nem gyorsabb, mint korábban az OKT-nél, csak többet megyek egy nap. Ott 4-6 órát mentem egy nap, itt most 7-8 órát. Nehezen tudom megoldani, hogy elmenjek több napra, így egy nap alatt kell 300-400 km-t kell utaznom egy túrához, igyekszem kihasználni a napot. Ezért is töröm a fejemet, hogy mi legyen most, hogy egyre rövidebbek a nappalok.
Én is érzem magamon, hogy elkapott a lendület. Túl vagyok a Kék Kör felén, könnyebb a terep, már most kacsintgatok az Alföld felé. De, azért olyan szemmel is nézem most is a tájat, hogy hova lenne érdemes visszamenni a családdal 1-2 napra. És az is eszembe jut néhányszor, hogy "majd amikor legközelebb járom az RPDDK-t"...
Akárhogy is alakul a jövő, nagyon örülök neki, hogy 6 évvel ezelőtt belevágtam. Rengeteg élménnyel és emlékkel lettem gazdagabb, amelyek bármikor képesek színt vinni a szürke hétkoznapokba, ha eszembe jutnak. Már ezért megérte...
