Boldog vagy boldogtalan vagyok, nem firtatom. Csakis egyvalami jár a fejemben szüntelenül, örömmel; hogy ebben a nagy összegezésben (azok végzik, akiket megvetek), melyben annyi a szám, én nem vagyok csupán egy tényező a sok között. A „mindösszesen"-ből ki kellett hagyniuk. És az efölött érzett öröm - kárpótol mindenért.
Már aggastyán. Hajlottan, kimerülten, évekkel, tivornyákkal nyomorítva az utcán lassan vánszorog tovább. S mégis, házába lépve, nyomorúságát s aggságait elrejteni, arra gondol, mi része maradt még az ifjúságból. Ma efeboszok mondják verseit.
Tüzes szemükbe látomásai hatolnak, egészséges, gyönyörteli agyukat, nemes rajzú, keményen feszülő húsukat megreszketteti a szépség, amit ő tárt a napra.
Persze: pukkadnak a párisi polgárok, mióta hirlik, hogy egy lánnyal járok, ki az uccáról tartja el magát. De a kis dögöt nagyon szeretem, ingét megvarrom, ágyát megvetem és megkefélem este a haját; bort hozok a kocsmából, a kútról vizet, ha egy vendég jön, aki jól fizet: a hátsó ajtón diszkréten távozom, hogy a gavallérok és a tiszt urak, mint a mennyben, úgy érezzék maguk a bordélyházban, hol ketten lakunk.
Persze, gyakran beköszönt a nyomor. Ilyenkor Margót látni sem tudom, gyűlölöm, mint a kést, a vérem forr, belérúgok és a haját húzom, Józsefre és Máriára esküszöm, hogy holnap reggelig agyonütöm, ha nem lesz pénz – zálogházba teszem ruháit és ha nincsen, mit egyem: káromkodom, míg a gyomrom korog, ő meg a szoba sarkában kuporog s ilyenkor napestig pofozkodunk a bordélyházban, hol ketten lakunk.
Aztán egyszerre pénz áll a konyhára, mert hirtelen nagy lett a forgalom, vagy én találkoztam a Bac uccában, avagy a Montmartre-i domboldalon egy bitanggal, ki meglógott a cehhel… S kövér Margóm akkor megint a régi, combomra csap és arcunk felderül, lefekszünk s én egy dalt trillázok néki ahogy ez a legjobb férfinek száz évben is csak egyszer sikerül. És aztán másnap estig horkolunk a bordélyházban, hol ketten lakunk.
Ajánlás: Kik ezeket a sorokat olvassátok, gavallérok, urak és kapitányok jegyezzétek meg: ha egy lányt kivántok, ki éjjel mindenre kapható, szolgálatotokra készen itt vagyunk a bordélyházban, hol ketten lakunk.
Csak ha dolgokhoz érek érzem magam embernek Az emberekkel pont fordítva vagyok Tudjátok jól milyen nehéz Vagy könnyű az egész Nem érzem jól velük magam Csak profilból, ha pontosan Ugyanazt a valamit nézzük Valamit, mi nem létezik S ami előtt a pap széttárja két kezét Bár nem hisz benne túlságosan Túl messze van S mi figyelmünket rászegezzük tudatlanul Kalapácsunk a mindennapi bor Vagy a Dublin-fanyar, áporodott Joyce-féle Guinness, is good for you Ez a pici, sötét, füstös palack Melyről azt hisszük ír nagyon S a folyadék a bársonyos, habos Melyet külön speciális pohárba kell Tölteni, különben nem ugyanaz S ez a tengeri nyál Megszabja társalgásunk irányát. Hogy is lehetne emberek között Hacsak hajba nem kapnak, és mivégre Jöhetne létre A nagy szembenézés, melyet mindig tragikus Színben láttam csupán Csípő a csípőn holdfény alatt Meztelenül száj szájra tapad Izzadva csak A lázas, fürge küzdelem Finoman vagy negédesen Az ismert érzést mímelik Mégsem tűnik nevettetőnek Se férfinak se nőnek Az éjben halál közelít De a férfi fecseg, panaszkodik Segítségért előbb kiált De félelemben szül a nő Munka neki a szeretet Melyből egyszer jövő lehet A férfi eltévedt madár. A küzdelem, melyet a pár Vív égvilágon egyedül Hátukra csillagfalka gyűl Szív szív ellen, férfi s a nő Minden gondolat fennakad A végtelen csillárjain Minden ügy elnapolva most Minden becsvágy csalán között Minden gőg holnapra marad Minden méltóság szélbe száll A lélek is fennakad Az őrjöngés csillárjain Egymást faljuk, hálát adunk Velünk e furcsa valami Ott lenn, amott Ostoroz, habzik, felhevül Kettejüké e valami Mely napot és holdat akar Egymás csapdáiba ragadt Angyalt is és démonokat S itt vagy te, lám, szegény ember Lihegsz kielégületlen Torkig avval, mi emberi, a tiszta Lehetetlen színes határain És itt vagy, szegény asszony A szegény férfi alatt, kinyílva A világ összes lávája előtt kitárva Ó, Pompeji, szerelmes holtak Kik együtt égtek, hamvadtak el A leglényegibb mozdulatban Mindig bele kellene halni.
*
Mi volt nyerni-, vesztenivalóm? Király, ló, futó, gyalog Vagy csak alsó vagyok Ó, sakkjátszmák, ti Életem széles mezőin S e pokolszeglet koponyámban Örökre lengő ajtóival. Ráakadtam egy nőre Ki egy ideje nőm lett Nem tudom megszokni hogy enyém Tán sosem sikerül Kérdi a boltosné Hogy van kedves neje Én meg hátrafordulok Megnézni, tényleg egy férj áll-e ott Nem vagyok tulajdonosa Semminek, micsoda ötlet ez Hinni az ember bárminek Bárkinek gazdája lehet.
*
Várt egy asszony bizony Nem visszakozhatom Mert belehalnék, lelkiismeretem félárbocon Nem mondhatok nemet A röpke igenre, melyet fülébe Akasztottam egy este Mint fülbevalót, létem fülbevalóját Elképedésem fülbevalóját, amiért jelen vagyok Még e földön, mely már nem húzza sokáig Hörög Sajog már mindenütt S egy szép napon égbe repül Ha végére értünk, öngyilkosok leszünk Mind vígabban halnak az emberek Mintha az itt maradott Nyomorultaknak azt vetnék oda: csincsin.
*
Újabb tán végső állomás Kis hotelben hevertem el Országút mentén valahol Tudom is én a falu nevét Keverem már a helyeket Az arcokat Felpofoznak előbb-utóbb A nők, kiket úgy bámulok Mintha már láttam volna őket valahol Hol is, asszonyom, kérem segítsen A nők nem hiszik el, hogy felebarátnak Is tekintheti őket valaki Rögtön idegesek lesznek, fura ügy.
*
Nem főzök már tovább Galuskát, kemény tojást, fasírtot, szardíniát S minden reggel bevásárolni Jó reggelt, kérnék, asszonyom Napos retket vagy hónapost Öné az apró, hagyja, semmi Hiányzik az a pár mozdulatom Nézem, ahogyan te csinálod Hogy alkudozol, hallgatom Várom, hogy Georges, kész az ebéd Kész újra kész lelkész egyéb Aztán panaszlod, hogy kihűlt.
Testvértelen szád meztelen remegni kezd és tiszta fénnyel ragyog fel melleden az ismeretlen stigma, bordáid közt a drága jel, mely örök sebet éget és többé sose tűnik el, csak mélyebb lesz a mély seb. Csak mélyül és be nem heged, örök halállal árnyal, s te fölállsz: növő szél vezet a megnyílt éjszakában. Átlépve házad küszöbét útnak eredsz a csöndbe, nem tudva merre és miért, hogy áldni fogsz vagy ölsz-e? Csak mész. Köröskörűl hegyek roppant magánya, itt-ott kivert tanyák és félszerek gazdátlan foltja villog, és küldenek, hogy vándorolj, bár buknál végre holtan a puszta földre, ajkadon kibékülő mosollyal. De ekkor szűk ösvényre érsz és hirtelen megállasz, mögötted hosszú csönd van és némán előtted áll az, kiért elhagytad mindened, száműzetésbe mentél, mert sorsodat ki fejtse meg, ki az, ha ő se testvér? Megállsz előtte, meztelen sebed kitárva, melyet a messzeségből melleden nehéz hatalma ejtett. És vársz, mint fáradt katonák, hisz nincs már senkid itten. Ő visszanéz az esten át, csak néz, és meg sem ismer.
Ügyeid, ügyeink, ügyeitek, a nappaliak, meg az éjjeliek, mind, mind politikai ügyek.
Akarod, vagy nem akarod, génjeidnek politikai múltja van, bőrödnek politikai színárnyalata, szemednek politikai látásmódja. Amiről beszélsz, annak a kicsengése, amiről hallgatsz, annak a jelentése így, vagy úgy – politikai.
Még az erdőben barangolva is politikai lépéseket teszel a politika talaján.
Az apolitikus versek is politikusak, s ott fenn a hold sem már holdmódra süt. Lenni, vagy nem lenni, ez itt a kérdés. Micsoda kérdés, mondjad csak kedves? Politikától vemhes.
Még csak emberi lénynek sem kell lenned, ahhoz, hogy politikai jelentőséged legyen. Elég, ha kőolaj vagy, erőtakarmány, szekundér nyersanyag, vagy akár konferencia-asztal, amelynek alakjáról hónapokig tart a vita. Közben emberek pusztultak el, állatok múltak ki, házak leégtek, és elvadultak a földek, éppúgy, mint a régi időkben, amelyek kevésbé voltak politikusak.
szentebbnél szentebb nagyanyám hosszú feszes szoknyában végiggombolva számtalan gombbal mint egy orchidea vagy egy szigetvilág vagy egy csillagnyáj fenn az égen
ülök a térdén és ő mesél a világmindenségről péntektől egész vasárnapig
önfeledten hallgatom s már tudok is mindent ami őt illeti
csak a származását nem árulja el Balabán Mária nagymama ez a Tapasztalt Mária
sohasem beszél az örményországi mészárlásról a török vérengzésről
így még megtakarít nekem pár év illúziót
tudom hogy kivárom s majd magam is megismerem bűvös igék és sírás nélkül is
hogy milyen a szó érdes felszíne és mi lapul a legalján
Eső kering az utcán, s idebent a lámpa körül gyűrűzik a csend, ahogy ülök és várlak. Nincs más világ: magamba búvom el. Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell, ilyenkor óriás vagyok, aki elég magának, lebegek fönn, a csont-palack felett és az sem érdekel, hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
Ülök és várlak. Mióta várok így?
Emlékszem, meggyűltek az évek, feltornyosult a megvárattatás, közben mosoly fürösztgetett, közelség, jószó, szívesség és kézfogás, lassanként gyanús lettem önmagamnak s előrebukván a jövő felé (hogy ki jön még és ki az, aki nem jön) belémfagyott a maradék lehellet és meggyűlöltem, akit várni kellett –
és most eszméletem hideg falára kikönyökölve nézek innét, s mint az igazi boldogok, a tétovázó ifjúságra s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság, az önvédelem és a gőg, a különbség, az azonosság, a fejtartás mások előtt. Ha jössz, a padló is megéled, körvonalat kap a világ, a tárgyak előrefeszülnek, türelmük szétveti az ajtót, lebiccenő fejem fölött a lámpa lélegző virág, jaj, nézd, hogy szeretek, szeretek várni rád,
nézd, én, az egykori csavargó, hogy ülök itt, nyugalmi lázban, e mozdulatlan mozdulásban, ülök és várlak, várlak – állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz, még felmutatlak a világnak.
Saját kezeddel ütnélek pofon, de az ütéshez nincs ma már jogom – –
hideg világban őrzöd önmagad:
a csönd, a billegő ezüstmadár a jégveremben borzadozva jár, s ha felvergődve rést lel valahol, leheletedtől földre hull a toll – – huzatot kap a boltos kapualj – – zsugorodik már nyárutón a gally – – egy éj alatt kilencet lép a hold – – s varasodik, de nem heged a volt – – ezért harminchat éve csak öregszel: szomorú kezed kinyújtottad egyszer,
de nem jöttél, amikor hívtalak – –
saját kezeddel ütnélek pofon, de a kezedhez nincs ma már jogom.
Kifosztották benned a temetőt már megint dísztelen lett a bánat kopasz már minden régi szeretőd s holló sincs ágyő a sohamárnak a szemek kápolnái üresek faluk között egy emlék se kísért s a víz híján elszáradt íriszek se támadnak föl már a semmiért
s holló sincs ágyő a sohamárnak kopasz már minden régi szeretőd
mozdulataid emlékévé lettél hát most már csak emlékezni szabad azt meg minek – mindenről letettél s csak ülsz az ablak előtt egymagad
már megint dísztelen lett a bánat kifosztották benned a temetőt
És most hogy érzed nem már nem felel parancsodra a test az ostoba elmész mint mindenki s nem érdekel hogy azt se tudod honnan és hova
Mert holló sincs ágyő a sohamárnak kopasz már minden régi szeretőd Már megint dísztelenné lett a bánat Kifosztották benned a temetőt.
Idegen vagyok. Igaz már tudod, hogy két cukorral iszom a kávét és hogy reggelente nem fésülködöm. Tudod, hogy tudom: jó a világ és rossz. Hogy néha úgy megyek, hogy állok. Idegen vagyok. Tudod, hogy erõs vagyok, néha mégis sírok, ha elbukni látszom. Hogy bátorságomban félek és hogy sokat beszélek, de igazából már én sem figyelek magamra. Idegen vagyok. A bizonyosságok elhagytak. Idegen tenyerekbõl idegen mosolyokat szemelgetek, mint egy folyton éhes madár. Mint egy folyton éhes idegen madár. Vajon meddig tart az idegenség sivatagja, vajon meddig tart e tikkasztó vándorlás? Mikor mondod, hogy isten hozott?
Fekszem a fûben, nézem, ahogy a szél belekap a szálakba, incselkedik, ... s a fûszálak játszadozva, cinkosan összenevetnek az orrom elõtt: ... bolond ez a világ. Mosolyog a tinta is a papíron: ... kéket mosolyog... ... mert olyan jó eltévedni, aztán csöndesen hazamenni, nevetni, megbánni. szép nagy könnyeket sírni,... ... mert bolonddá tesz e bolond világ, és olyan jó bolondnak lenni. Olyan jó, hogy van nekünk a cseresznyefán pirosszemû elefánt, amitõl nem szakad le az ág, és nem szakad le az ég sem. Nem is kérdem, hogy miért nem.
Ott vársz majd rám, zöld tekintetbe öltözve, ... és szép lassan majd helyére fordul a világ, s állok majd fürkészõn, izgatottan esetleg esetlen, fejem fölött a fû zöldjével, talpam alatt az ég kékjében.
Többé már nem nyitom meg szívemet, sem cél felé már nem törekszem. A józan július, a rendezett, rendszert virágzó őrület érzékeinkben ég, mint só a sebben. Falak között, színes ponyvák alatt, örökzöldek között a déli pillanat sötét szentszobra horpadt szájjal, százévesen. A jéghideg, világra szegzett pillantás nem tűri meg ellenpontját: a holdnak meredt vak arcot, szélbe szórt hajat: az elragadtatást. Minek, ha égre vagy ködös jövőbe fordul, a szem? Minek a tűz, a láz, minek a sápadt megszállottság, a tövis vagy a lángok? Minek a végső szerelem? Miért választanék? Miért keressem – ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen a hús alól a szárnyas szerkezet? Ami a boldogság anyaga volt a testben, kiégett rég. Miért egyetlen remény a tízezer helyett? A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs megoldás: sem bogát megoldva, sem széjjelzilálva, sem csomóba rántva, vagy eltűnve önnön résein át a világ vizeiben.
Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan s ugy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelző karókat gátakat. Óh bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos útakon vinni tenger felé, bár verseim csücskére Tőle volna szabva rim előre kész, s mely itt áll polcomon, szent Bibliája lenne verstanom, hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan bujkálva, később mint Jónás a Halban leszálltam a kinoknak eleven süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra, megtaláljam, mielőtt egy mégvakabb és örök Cethal szájában végkép eltünök, a régi hangot s, szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy mig az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
E sötét szobákban, ahol lélekszakadva, napjaim terhét hurcolom, forgódva erre-arra, ablakokat keresek. - Mintha csak egy ablak, mely kinyílik, a megváltással volna teljes. De ablakok sehol sincsenek, vagy csak én nem lelek egyet se. De jobb is így. A fény, ha gyúl, talán megint csak újabb gyötrelem lesz. Ki tudja, milyen ismeretlen dolgokat mutathat.
Halálfej mellett állt sarútlan remete Kiáltott Átkozott bánatok szenvedések Fölös és nemkivánt kísértések becéznek Holdak és hitviták sok únt kísértete
Ha én imádkozom csillagok szerteszöknek Halálfő Elefántcsont Szétmart orr Szemek Két gödre Éhezem Kiáltásom rekedt Egy darab gróji sajt elég nekem s a böjtnek
Ó Uram ostorozd az alkony ködeit Szép rózsás farokat mutatnak fenn az égen Este A nappali virágok húnynak éppen Homály Az egerek a padlót bűvölik
Ember játékai szerelem szem-szem-gyűrű Szerelem köldökök játéka rókatánc Szem-szem-gyűrű arany játékú körbe-láng Uram add meg nekem a szerelem legyűrjön
Várom a nőt aki szem-gyűrűt rejteget Arany lángot amely titkon megy vándorútra Legyűri szerelem s keze kezembe csúszva Szívét átadja a gyűrűt az Ismeretlen
Mit vétettem neked Uram Nézd Unikornis Vagyok Hiába szép rémülete buja A vágyam tiszta mint egy kedves kisbaba Ha mint határkő áll és egyedül szorong is
Mert Krisztus meztelen dobd rá irgalmazón Uram a zsákruhát oltsd el a heveket Hórák harangjai mély kútakba rekednek Ha hullnak az esőcseppekből izokrónok
Virraszték harminc éjt leanderek alatt Krisztus én nem hiszem hogy te a Gethsemáne Kertben Megfeszitett felelj Vért izzadál-e Én a vérizzadást reméltem hasztalan
Térdelve hallgatám a szívveréseket Egyre rohant a vér körben a sok kis érbe Mely mind öreg koráll vagy szarvasgombaféle Aortám kapzsi volt mohón eszeveszett
Csepp cseppent Veriték csillámló vérpiros A kárhozottakon tudtam nevetni kell S megértettem hogy az orrom vérzik mivel Virágaim szaga olyan erőszakos
S a régi angyalon aki nem lebegett Leszállva hogy italt nyújtson egy szép kehelyben S nevettem szárnyain s elhajítom kegyetlen Kéz szőtte szőrselyem vezeklőingemet
Ördögbe Pápanők hüvelyein röhögve S csecsetlen szenteken megyek a városok Felé meghalni tán mivel még szűz vagyok Bőrök kezek szavak s remények közepette
Kék szélvihar de én kék fényben felkelek Miként a holdsugár a tengerek imádta A minden szenteket kérleltem én hiába Kovásztalan cipóm maradt megszenteletlen
S megyek Szököm ó éj Lilith a huhuját Sikítja hasztalan s nagy szemmel megnyilik Tragikusan Ó éj látom hogy egeid Csöndben csillagzanak tündöklő pirulákkal
Egy ártatlan királyasszony csontváza lóg Csillagok fonalán szigorú csüggedésben Fekete éj s a fák Nem él a zöld remény sem Ha váratlan hörög a nappal és halódik
S megyek szököm Ó nap Izgalmával a reggel Baglyoknak órubin merev szelíd szemét Lezárja s nyitja már gidákét barikét S jönnek kocák lebenyalakú rózsatőggyel
Hollócsapat pödört vonala vet szegény Sárguló rozsmezőn árnyat falvak határán Hol a tisztátalan kunyhók gyanús homályán Döglött bagoly mered a gerendák szögén
Hosszú mérföldjein Bánataim betöltvén Fenyőágak hegyén a csontváz-ujjazat Eltéríti futó álmomat s útamat Gyakran s elaluvék fenyvesek puha földjén
Ó alélt este Már célomhoz érkezem A város komolyan áll a harangzugásban Most hogy bevonulok kiszenved bujaságom S a felgyűlt tömeget megáldja két kezem
A palotáidon ó város csak nevettem Mint tisztáson ha nő szarvasgombac oport Rejtőzve Vágyaim eltűnnek libasorban Magábaszáll kegyes migrénem gyógyfövegben
Mert eljöttek a nők bűnvallani Uram Én mégis szent vagyok szeretők óhajára Zelotida Lorie Lujza és Diamanta Mondják Te tudhatod te riadt nyugtalan
Engedd el sohasem bocsánatos bününket Remete tiszta törtszívű kit szeretünk Tudd szívünket fedezd el amit szeretünk Játékot ölelést mely méznél lényegültebb
S feloldozom amit gyónnak a vérbibort Költőnők meztelen s tündérek Fornarinák Nem gyötri szívemet se vágy sem árva rívás Ha látom este hogy a párok egybeforrnak
Mert mást nem akarok csak hogy húnyjon e bágyadt Szempár a lihegő gyümölcsöst tölti be Ribizkék vérhörgő fennhéjázó szine És szent vad szigora a golgotavirágnak
Egy vastag fellegrajt figyeltél ép alászállt Jövendő lázálmok felé egy elhagyott hajóval És mind e sok panaszra e bűnbánatra mind Emlékszel-é
Hullámok felcsapó halak a tengerszint virágai Egy éj ez volt a tenger S beléömöltek mind a nagy folyók
Ó emlékszem én emlékszem arra még
Szomorú fogadóban szálltam meg egyszer este Luxemburghoz közel A terem mélyén egy Krisztus függött szinte szállt a teste Az egyik férfinak menyétje volt A másik sündisznót szorongatott Kártyát kevertek S te elfeledtél akkor engemet
Emlékszel-é a pályaudvarokra hosszú árvaházak Átkeltünk városok során naphosszat mind forogtak S kiokádták éjjel a nappalok tüzét Ó matrózok szomorú asszonyok s ti társaim Emlékezzetek reá
Két matróz együtt élt és együtt tékozolt Hogy egyetértsenek nem kellett sok beszéd S kidőlt az ifjabb és egyszerre vége volt Ó drága társaim Villamos csengők a pályaudvaron marokszedő leányok éneke
Egy mészáros szánkója utcák töméntelen sora Hidakon átkelő lovasság alkoholtól ólmos éjszakák A városok én láttam őket úgy éltek mint az eszelősek
A határokra s a tájak panaszos nyájaira emlékszel-é
A ciprusokra rásütött a felkelő hold Egy epedő és folyton izgatott madár Fütyölt az éjben s őszbe hajlott már a nyár Zúgott egy nagy folyó örvényes és sötét volt
De míg a pillantások mind mind halni készen A sziszegő föveny felé gurultak ott Az elhagyott fenyéres part csak hallgatott S szemközt a hegy fala világos lett egészen
S lélek se moccant akkor ott és nesztelen A hegy felé lélegző árnyak lépegettek Felénk fordultak és rémülten ránkmeredtek S megmozdult hirtelen lándzsájuk árnya fenn
A hegy függőleges falán a testes árnyak Fölálltak néha majd guggoltak csüggeteg Szakálluk volt és sírtak mint az emberek S a megvilágitott hegyen csúszkálva jártak
Kit ismersz fel e régi megkopott fényképeken Emlékszel-é a napra még mikor egy méh a tűzbe hullt Épp akkor búcsuzott a nyár emlékszel-é
Két matróz együtt élt és együtt tékozolt A vénebb vas nyakán vasláncot hordozott S a fiatal varkocsba fonta szőke nagy haját
Anyámnak fáj a feje, nem iszik feketét – anyámnak fáj a feje, nem szed be porokat; szótlanabb sápadtsággal feji meg tehenét, szótlanabb sápadtsággal söpröget, mosogat.
Anyámra durván szólnak jöttment idegenek? anyám az ijedtségtől dadog és bereked; sötét kendőjét vonván, magányát húzná össze; ne bántsa többé senki, félelmét ne tetőzze.
Anyám utakon lépdel s nem jut el sehova – szegénység csillagától sebes a homloka; vállára még az orgona- virág is úgy szakad, mintha csak teher volna, jószagú kárhozat.
Nyár van égen és földön, zene szól, muzsika, anyám csönd-sivatagján el kell pusztulnia. Gépek, gyártmányok zengnek csodáktól szélütötten, de egy se futna hozzá: segítek, azért jöttem.
Anyámnak fáj a feje, anyámnak fáj a semmi, anyám fekete rózsa, nem tud kiszínesedni. Egy éjjel földre roskad, megtört lesz majd, kicsi – Bejön egy madár érte s csőrében elviszi.
Nem szeretlek már, megindult a föld és csillag hull az égről, de nem azért mert csillaghullás hava van, hanem mert lehullott homlokodról is egy annyi magányos éjjelen szőtt glória: a szerelmem, ne csodálkozz, látod nem szeretlek többé és az ég is könnyezik, ugy-e megijedtél most is, hogy ráhullott ijedt szőkeséged közt egy esőcsepp az arcodra, pedig csak az eső esik és hidd el hogy vége; és ezt a szerelmet siratja az ég is. Ne félj, csak egy levél hullott a lábam elé, mint ahogy most már a szerelmed is lehull... Nézd már, beborult és hogy esik az eső.
Mit bánom én: süvölt, fecseg – mégsem ölhet meg engemet. Ha rángok is a félelemtől, életem akkor sem ezen dől – ha meghalok sem függök tőletek.
*
Dehát a kín, a testi kín, a csontszilánk – Ki természettől távozott, az is nyüszített, zokogott, s vérátömlesztés-tarkitotta foltos karját felém nyitotta –
Mindegy hát. Mindegy? Iszonyat, mit az elme magára vállal: a fent-kóválygó kínhalált elhessegetni a halállal.
*
Hogy tud reszketni, tehetetlen, mint egy járó, húsos növény, az ember! Hordva elfedetten, szirmai titkos belsején, a hajló borda-rejtekekben a verdesőt, a reszketőt, amellyel méri az időt, s míg színe-fodra meg se lebben, láthatatlanul egyre rázza, vibráltatva a levegőt: elfojtott szíve-dobbanása!
*
Lélekzeni, lélekzeni. Tágas, tavaszi alkonyat. Husvéti-tiszta ablakon nem torzítottan, csak a cseppnyi üveg-fénnyel megfűszerezve, odafestve villog az este.
Bérházak bolygó villanya. Neon-plakát néz mozdulatlan. Közöttük kicsiny ős-anya: kovácsműhely szikrája pattan. Tűzfal tövén guggol a viskó, plé-ajtaja tárva a térre, előtte szőke ló tűnődik, fel-felparázslik nagy sörénye.
A parkmezőben odatűzve még lombtalan csemete-fák. Emeli a szemet az ág, s akkor látja: még nincsen éjjel, még zöld az ég, rózsás szegéllyel, a targally vonalai ében, ismeretlen betűket írnak, s köztük, az ég zöld szeletében, fent szikrázik az esti-csillag.
*
És bent a tulipán-csokor.
Mint kit a vihar szembe-kap, oly csapzottak, oly borzasak, széltépte, lázas hirnökök, dadogják testbe-öltözött híradásuk zilált szavát, és szépségük a késen át, a késen át, mely nyeste őket, a kézen át, a bolton át, átütve milliónyi réteg bogozhatatlan kordonát, a szív riadt felhorkanását, a kéz védő mozdulatát: belecsapódik, sisteregve, vízbe a villám – két szemembe.
Ne játssz velem, hiszen te szűlted őket, féreg szülője, föld! A te műved – nincs semmi mentség – e színjátszó erkölcstelenség, mely testet old és testet ölt!
S te másik fent, te hallgatag, ezüst-küllős pillád se rebben, úgy nézed millió fiad hamvát szóródni a szelekben…
Milyen tökéletes ez a kalap. A rézkampóra elém akasztották. Zöld, bár tompítottan az, szalagja arannyal átszőtt fekete. Mennyi elszánás forrhatott alatta, a gondolat benne halálra zúzta magát. Biztosan apáról fiúra szállt. Gyötör mint valami ereklye. Szűk, de fényesre kefélték. Ha ránézek, arcomból kifut a vér. Tulajdonosa egy dagadt, tésztafejű ember, majd megjelenik érte, és akkor a szememet lesütöm, ne lásson. Szeretném, ha menetközben tenné a fejére, de biztosan áll majd és körbenéz. És nem lesz senki, aki a tiszteletére föl ne állna. Ne kelljen ráismernem, hogy láttam már valahol, vagy ne kelljen megismerkednem vele. Ha lehet, ne legyen családja, kutyája, melyet zsákba húz és megver. Ha bíró, ne kerüljek elé. Ha verőember, az első ütése legyen halálos.
Kedvesem, hol lehetsz ma este? Lásd, mintha sírnának a tücskök a fűben. Por rejt szemem elől? Mely idegen ajtó mögött az otthonod, te hűtlen?
Hol rejtőztél el? És mondd, hogy lehet, hogy elveszítettelek, én ügyetlen...? Végzetes szél sodort el - de hova? Ó, felszívódtál rejtelmes ködökben?
Hol lehetsz? Nem láthatod, hogy a lonc milyen bozóttá nőtt az udvarunkban; futnak az indák, ölelkeznek, és én azt érzem: a kettőnk csókja hol van?
Mondd, hol vagy? Nem látod, tetőnk alá hogy tértek vissza idén is a fecskék, párban, hűséggel, sok kis ivadék fészkét micsoda gonddal építették . . . !
Hol lehetsz most, hogy csupa szerelem az este, és minden kétszeresen fáj . . . Indulj útnak, bárhol vagy! Mint galamb, melyet visszahív az elfeledett táj.
Hol lehetsz? Hallod esti sóhajok panaszdalát, s ez mind semmi fülednek? Képes vagy megtagadni otthonod, a helyet, hol a kövek is szeretnek?
A kémény füstölög, mint egykoron, pihen a munka, száll alkonyi béke, ott áll az asszony a ház küszöbén - és csak várja, hogy hazatér-e férje . . .
Hazatér-e? Lásd, fáradtan lesem, görnyedt háttal, jössz-e; megint csalódnom kell majd? Ülök, várok - s a kapu is téged vár . . . hogy mögötted becsukódjon.
