Mindenkinek tetszeni nem lehet, Mint a vadszőlő, deres a fejed. A nők, e sápadt, sovány angyalok Kenyérért állnak, rőt hajuk lobog S mint a répa, retek és mogyoró, Pattog az ősz és ropog a dió.
Minden megérett. Nézd, itt a kezem. Szorítsd meg, vágd le... Nem védekezem. Robban egy szó, mint az őrült atom Felhőre ülök, lábam lógatom S reátok így még hosszan nézhetek: Világháborúk s világnézetek.
S mert a szőlő érett, részeg leszel, Részeggel a hold versenyt énekel. S mert férfi voltál, nógattak a nők, Szomorúan mostak, vasaltak ők. Szemem is volt, láttam több csillagot S mert ember voltam, tehát meghalok.
Szem grádicsai A formák lécein át Folytonos lépcsõk Pihenõk nélkül Egyik felhõbe burkolózik Másikat nagy kés vágja el Megint másikra egy fa göngyölödik Mint egy szõnyeg Mozdulatlanul
Minden lépcsõ el van takarva
Zöld lombok szerteszórtan Széles mezõk leszámitott erdõk Ólmos korlátok karjai közt A tisztások térségeire A reggel lágy tejében Beissza a homok a napsugárt A tükrökben suhanó árnyakat Sápadt fagyos vállaikat Látványos mosolyaikat
vonzások tekintetében falfehér az arcom így mázolják át festékkel púderokkal s álarcot kapok a rám pingált ábrák jelek játék jelentőség misztérium átváltozásaiban klaunként bohócként mutatványosként színeimmel a harsogókkal s a némákkal maskarámmal tárgyak jelenségek közegében pőre magammal szem s homlokom rejtőzésében vonzások tekintetében tükrök előtt állok hogy bennük összetörjek a végtelenség szilánkjaira
többnyire kavicsos földutakon és aszfaltozottakon vezetsz többnyire betonból öntött járdák kopognak cipőd alatt és sárga csíkos gyalogátkelőhelyek
többnyire íróasztalodon lámpa világít nappal is a számítógép mellett a teleírt papírokra sorba rakott dossziékra
többnyire az emberek kilépnek életedből ám vannak akik kéretlenül is melléd ülnek noha az istenért se szólnak mintha csak befelé fordulna a nyelv a szájukban
az emberek összegyűlnek a metrón s mindenütt többnyire nem érdeklik őket a társak csak a hely ahol ülnek vagy állnak
Az őszi égről lógó komor felhő cibálja egy árva fa ágait. Lám, egyetlen még ide-oda lengő, megsodort levél még kapaszkodik.
Hideg szél jön majd, gyilkos, irgalmatlan zúzmarát hoz, s majd megdermeszt a fagy. Repülj, ne maradj, ahogy én maradtam, egyszál magadban, egyes egymagad.
*
Ha magányos fa leszek
Ha magányos fa leszek, árnyékomba hívlak, te csak fekszel a gyepen, a lombom elringat.
Ha magányos hold leszek, örökre az égen, benézek ablakodon minden áldott éjjel.
Ha forrássá változom, néked dudorászok, eloltom, ha rámhajolsz, a te szomjúságod.
Többet nem is mondhatok, ma nagyon szeretlek, hogy holnap mit mondok majd, azt holnap kérdezd meg.
Nagyzásos téboly Téged keresni, megvilágosodást várni, azt hinni, a véres való helyébe a kristályos lép, húgyagyú diktátorok manökenné változnak, birodalmak babaszobává.
Meglelni Téged még ennél is rosszabb. (Mintha volna közös elemed halmazunkkal.) Másodgyerekkorok, leporelló a kézben, képzelmi kicsapongás: a kis csillagász a Magellán-felhőn lovagol, a néger gyerek smaragdzöld selyem ornátusban oroszlános trónusról villogtat agyarakat, az eszkimó kölyök bálnarajt varázsol elő bundája béléséből.
Rájuk hagyod.
A színes, fantasztikus lapok élén mosolykobold futkos a világ egyik végétől a másikig: egy letűnt égi test, az arcod súrló fénye. Egy ujjvonással letöröllek.
a látszólag örömöt sugárzó arc igézetében kifeslett egy szál virág az égbe szökkent s abban az órában tévedhetetlenül apró fény-alamizsnára ítéltetten mosolya kikerekedett
éjszakák magaslatán jókor hasad az új hajnal hogy titokban ugyanazt az álmot örökkön-örökké virágba borítsa
ránkteríti a pőre rózsa illatát mint a felvillanó gondolatét a szív s a szél lüktetésébe simultan honnan a madarak lezúdulnak zuhanórepülésben egyik a másikban tükröződve egyszervolt mosolyukkal hogy fénytől átitatódva röptükben szerethessék egymást
moccanatlan alszol te friss májusi viola anélkül hogy sejtenéd holnap az ég újra ugyanilyen ragyogó lesz egy méhet ajándékoz néked ki szerelme hevében beteljesíthet téged
Mindenben rád lelek, ahol kereslek, a tárgyakban, melyekhez hű vagyok; a kicsiben mint legkisebb jelensz meg, a roppant nagyban mint a legnagyobb.
S ahogy a tárgyakban szolgálatodra oly kész erők működnek, az csodás: gyökérben, törzsben titkon gyarapodva, s a lombozatban mint feltámadás.
*
Tudom, titok maradsz, a mélyed a gyors idő nem érti meg. Én alkottalak ily mesésnek, midőn kezem gőgjével érted megvert egy óra engemet. Terveztelek ügyelve jól a szándékra és a buktatókra, munkám azonban nem haladt: a görbék és a vonalak elvesztek egy tüsökfonatban, míg egyszerre csak akaratlan a lehető legszentebb forma pattant elő tudat alatt.
Habár szemem nem éri át, a mű be van fejezve, érzem. Nem nyughatom azonban tétlen, s építem egyre csak tovább.
* Mindennapos munkám ilyen, mint héjt reá én vetek árnyat. S vagyok a völgyben odalenn, ha festelek, vagy ha imádlak, a sár, a lomb és a vasárnap, egy ujjongó Jeruzsalem.
Az Úr szent városa vagyok, száz nyelvvel vallom Istenemnek; Dávid zsoltára bennem zengett, s én ittam hárfák hangja mellett az esthajnali csillagot.
Az utcáim hegynek haladnak. Lakósaim magamra hagytak, túl nagy vagyok talán nekik. Meghallom, bárki lépked bennem, s magányosságom kiterjesztem kezdettől fogva kezdetig.
*
A legutolsó ház e faluban mint világ végén áll magányosan.
Az utca lassan megy az éjbe ki, nem tudja semmi visszatartani.
Két messze közt sejtelmes átmenet a kis falu, melyen át út vezet ösvény helyett riadt házak során.
A távozókra vár egy nagy menet, s útközben sokan meghalnak talán.
*
Éjjeliőr a téboly, mert őrködik. Röhögve minden óránál megáll, s mondván: ez első, amaz ötödik, az éjjeleknek neveket talál.
A rigmusát gajdolja mindenütt, s triangulumjával a kürtre üt, amit megszólaltatni képtelen: így lépdel tova házak mentiben.
Álmukban hallják csak a gyermekek, hogy odakint virraszt az őrület. De a kutyák tépdesik láncukat, a házakban szűk lesz nekik a tér, és reszketnek, mikor már elhaladt, és félnek attól, hogy majd visszatér.
*
Pirosa érik most a borbolyának, szirmát a rózsa is hullajtja már. Ki most szegény, hogy véget ért a nyár, csak várni fog, nem lesz ura magának.
Ki nem tudja lehunyni most szemét, biztos, hogy abban arcok sokasága, ha jő az est, sorakozik sötét zugokban várva még feltámadásra: az mint egy agg bevégzi életét.
Nem vár új arra semmi ezután, megcsalja minden és mindenki, sőt, Te is, Uram, nagy kő vagy a nyakán, amely naponta mélybe húzza őt.
Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik, Világtalan angyalaink játszogatnak itt, Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima. És a dráma mindig mindig csak tragédia.
És az ember, szegény ember csak lapul belül, Benn, magában s ezer arccal egymagában ül, Három láng nő homlokából, zengő, mély virág És zokognak, elzokogják a litániát:
"Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek! Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek, Életünk az ember kedve, hanem hol van ő, Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?"
És az ember, szegény ember, csak lapul belül, Feje körül zengő szavak villáma röpül; No most, no most fölszáll majd az igazi ima! És a dráma mindig mindig csak tragédia.
Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság, Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul: Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...
Világtalan angyalaink sugárlábakon Átugranak a világi köntörfalakon, Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.
És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit, Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit, Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot! S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.
Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény, Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém, Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!... És a dráma mindig mindig csak tragédia.
S elmegyek és másik jön és az is én vagyok: Elsiklanak talpam alatt sziklás századok - Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök? S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.
Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?... Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.
Áldott csodáknak Tükre a szemed, Mert engem nézett. Te vagy a bölcse, Mesterasszonya Az ölelésnek. Áldott ezerszer Az asszonyságod, Mert engem nézett, Mert engem látott. S mert nagyon szeretsz: Nagyon szeretlek S mert engem szeretsz: Te vagy az Asszony, Te vagy a legszebb.
szóval megint születésnapod van ugye a nyolcvanadik? pedig tanultam számtanul hát akkor mennünk kell a hegyre na gyere a hátamra veszlek de könnyű vagy rendes tőled apám vasalt-fehér ingeitől elbúcsúztál? gáztűzhely hűtőszekrény kikapcsolva?
az "elefánttemetők" átvezetnek a szellemi princípium elé a kirekesztés árvize a parancs tűznyelvei elől a kötelesség kapaszkodóin igyekszünk a búcsú-csúcsra útközben megszabadulok a nemtörődömség ólmaitól a ridegség köveitől s mire megérkezünk szakad a hó a fülem is kipattan
én nem érem meg a nyolcvanat... azt mondod te sem? de hát te már megérted hetvenkilenc hogy csak hetvenkilenc éves vagy miért nem szóltál előbb mit csinálunk itt egy évig... na jó tudod mit akkor most elmondhatod három hónapos koromban mért hagyott el minket apám
Nekem nem volt barátom, tőlem mindenki fut, társaim elkerültek mint idegen fiut, idegent, megvetettet, ki mindég mostoha, kit senki sem szerethet, nem is szeret soha. Magányosnak születtem, baráttalan vagyok, így lettem, ami lettem, mindentől elhagyott, mindég a szenvedésre vitézül víni kész: magányosság vitéze, magam ellen vitéz, barangoló borongó, ki bamba bún borong, borzongó bús bolyongó, baráttalan bolond. Nekem nem volt barátom, nem is lehet soha, örökre már belátom, maradtam mostoha nincs szem, amely szememben a lelket lelje meg, szív, mely setét szivemben lakozni nem remeg, lelkekkel lelkesülni lelkem hiába vágy lelkeknek egyesülni nincsen menyasszonyágy.
"Vörös Rébék általment a Keskeny pallón s elrepült -" Tollászkodni, már mint varju, Egy jegenyefára űlt. Akinek azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár: Hess, madár!
Ő volt az, ki addig főzte Pörge Dani bocskorát, Míg elvette a Sinkóék Cifra lányát, a Terát. De most bezzeg bánja már, Váltig hajtja: kár volt, kár! Hess, madár!
Pörgé Dani most őbenne Ha elbotlik se köszön, S ha ott kapja, kibuktatja Orrával a küszöbön. Pedig titkon oda jár, Szép asszonynak mondja: kár! Hess, madár!
Cifra asszony színes szóra Tetteti, hogy mit se hajt: "Kend meg köztünk ne csináljon Háborodást, házi bajt, Nem vagyok én csapodár." Rebi néni mondja: kár! Hess, madár!
Másszor is jön, hoz fehér pénzt, Piros kendőt s egyebet: "Nesze, lyányom? e mézes bor Erősítse a szived: Szépnek úgy nem tenni kár!" - "Hadd jöjjön hát a kasznár." Hess, madár!
Háborúság, házi patvar Attól kezdve van elég; De nem hallik a szomszédba: Pörge Dani tűri még. A bölcső is ott van már: Künn egy varju mondja: kár! Hess, madár!
"Asszony, ördög! vidd apádnak Haza ezt a gyermeket - Ne! a varjut (hol a puskám?) Útra meglövöm neked." Varju azt se mondja: kár! El sem is rebbenti már: "Hess, madár!
Híre terjed a helységben:. "Tudjátok, mi az eset? Pörge Dani egy varjút lőtt S Rebi néni leesett!" Rebi lelke nem vón' kár: De, mint varju, visszajár Hess, madár!
Gyilkost a törvény nyomozza; Szegény Dani mit tegyen? Útnak indul, bujdosásnak, Keskeny pallón átmegyen. Szembe jött rá a kasznár. Varju elkiáltja: kár! Hess, madár!
Keskeny a palló kettőnek: Nem térhet ki a Dani; Egy billentés: lent a vízben Nagyot csobban valami. Sok eső volt: mély az ár. Varju látja, mondja: kár! Hess, madár!
Bujdosónak kín az élte; Reszket, ha levél zörög: Felvont sárkányt vesz kezébe, Hajtja éh: "megállj, görög!" Varjú mind' kiséri: "kár!... Fennakadsz te, szép betyár!" "Hess, madár!"
"Most ebédre, hollók, varjak Seregestül, aki van! De szemét ne bántsa senki: Azzal elbánok magam." Fekete volt; mint bogár: Asszony ott sír: "mégis kár! Hess, madár!"
Vörös Rébék általment a Keskeny pallón: most repűl; Egy varjúból a másikba Száll a lelke, vég ne'kül S kinek ő azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár. Hess, madár!
Hó kavargó neszei az éjszakában ugyanaz a kisgyerek bámulja hogy táncol előtte a csend ámulva azon hogy itt lehet -
a hihetetlenség kitörő örömében -
Havazzatok ó havak, havazzatok bársony talpacskák, töretlen kristályok havazzatok csendet, gondolatot, az ajkakon némán kifeslő ragyogást
egy oszthatatlan gondolat pelyhei, szirmai, pihéi havazzatok sűrűn a feketeségbe fehéren lüktető szigeteket -
Havazzátok be, havak, a testemet havazzátok be gondolataink sötét szárnyait szellőztessék ki táncaitok ezt az egész tohonya mozdíthatatlan soha meg nem nevezett világot máig fakasszatok olyan boldogságot amelyből mintha örökre száműzött volna a vég -
borítsatok be békével, pillekönnyű csenddel utat, mezőt, házakat, gyerekjátékokat ahol sohasem ölelték át a szerelmet -
havazzátok be, gyerekkor gyümölcsösei a szerelem emlékének sivatagait - legyetek megannyi fehér éjszaka frissessége havazzátok be lépteinket az éjszakában -
egy oszthatatlan jelenlét kövekre és fugákra szállingózó pelyhei, szirmai, pihéi piros rózsák a kisgyerek orcáján aki egymagában füleli a földön fehérre fehéren hulló nesztelen lépteket az éjben
Most a félelem foga csattog míg tova visz. Most vagy soha a düh. Mint döfés mint dudaszó. Nincs de. No comparisons, please. Csak düh. És valami nyekken. Már rég a lényegre emelte a fejszét, e ferde kéj. Rongyos és ringyós. A húsba vág, de még hogyan. Túlfeszíti a húrt. O, it hurts so badly. Adj neki. Csapj oda. Kankutyát a szívbe. Ahol vibrál a bőr, oda, a szemrésbe bele. Te! Hogyan? Mindent elrontasz. Aludj rá egyet. De a kalapács lecsap. Mellé. Hohó. Hideg zuhany és téged én hogyan. Nem igen szeretlek. Tehát többet is elbírsz. Verj meg. Szitálódj át. Sportolj, move your ass. Mókázz. Hagyd a russian drámát. Ki, az életbe. Aki csak néz, az nézheti. Hórukk és rángj rúgj és pofa be. Átszitálódtál. Polyva a búzától. It's so easy, mondja a félagy. Gyűrűcsere. A ténynek neve van melyet nem ismer. Mert sietünk. Mi után? Magunk is bután. Csak úgy. Kábultan ettük ahogy főztük. Forrón. Nyelv és tüdő megég. Mégsem elég. A Főnök a Lovag a Kaszás. Rajta! Paripával csatába. Jelszó: possession. Kellesz, de még hogy. Szőröstül és. Bőr le, my lovely lovely girl. Szív-pucéron. Ezek az üvöltő cafatok. Ó God, a gúzst szívemről lehúzd. Hadd hátráljak a végső likba, ó. A siket kínba. Drainage. És ami nem elég, az nem elég. Mert léket kaptál. Brutális falánk lelki léket. Belepumpálhatsz bármit, elnyeli. És micsoda áramok, vallomások, big passion, ujjongások. Boy, you're wrecked. Kifolyok, kinek és minek. Te? Nem tartasz meg. Vacak csere. Kiváj engem s a lékbe fut. Tisztán, el, ó. És ahol a cet, te nem vagy ott. Csak követelsz. Többet, most, mindent! (Így adta el magát Callas s a tengerbe dalolt.) Mindent. A nagy csapda. Türelmetlen balhé: Your circle is full. You you you. Vagyok a kör, vagyok a tulok. Bűnös és büntetett vagyok. So very easy, a Csapás. Szerepek kiosztva örökre. Bukás. Hol nyáriasan virul a kéj. Egy királyság. Vonagló rét. Fogj és fuck és. Oly gyermetegen szabad az arc. Vidám a test. Még. Kócon a kéz. Turkálj s a téridő tűnik. Két szív egybedobog. Nincs Te Én Téged Engem, lőttek a latolgatásnak. Csecse becse. És hálás együtthálás, űrnyerés. Lehelet el. Mára ámen. Minden kerítésen csend ül. A zsalu mögött érzed, lendül. A halál. Zuhanok. Szerinted sokáig bírom? Oly fucking destructive. A halálban hosszú az Á. Létrát szövök belőle hozzád. Oly fucking perverted. Létrát, drágám. I can't reach you! Hatezer mérföld csak nem hoz bajba. Csimpaszkodj huzalra. És aztán? A képzelet játszik. E hazug medúza. Telefonnal csináljuk. Összefantáziálódunk. Sweety, I'll lift your skirts! Alkony hullik a házra, szekrényre, zsályafűre. A hang picsog, s az érzelmek bozótjában a szerelem magába mélyed. Saját magába. Itt kezdődnek a komplikációk. Burjánzik a nagy terv. Virágokat hajt, csúcsok, ködök fakadnak, az önkívület beburkol. Tántorgunk párákban. Lebegünk. A mindent-vagy-semmit párnája fölött. Ó, de magas. Hősies. A szakadék tébolya mentén. Mert te nem engem, hanem a képemet, hanem a szerelmet. Hanem önmagadat. Mert az első köznapi érintés széttöri a varázst. Csak köznapot ne, please. Telefonok, hangárok, elsötétített hotelszobák hipnotikus magasfeszültsége. Hol nincs gyökér, ott taglóz le a vágy. Ezt tudja nomád törzsfőnököm. Az ösztön: ösztön. S a dolgok súlya nélkül tízszeres a vonzás. Fény Sistergés Robaj Villám. A test megrendülése. Vagyunk. És egyszer csak bent. Nincs visszaút. A szenvedély gyeplője belénk vág. Darling, I am addicted to you. Elhülyülés szolgaságba vágtat. S a szolgának nyelés a dolga. Már az vagyok. Milyen? Meg nem felelő, guilty. Hosszú combú bűn-nőstény. Nice long legs. További diszkvalifikációra kiszemelve. Megkívánás mint büntetés mint megkívánás mint. Kettős jelszó. Nyiss fel, s tied vagyok. Lenyűgöz varázslatod. Ahogy madarak szöknek fel éji bozótból. A feketeségbe. Egyenesen, rövid sikollyal. Bár én is. Ki csak ki. Nem merek. Meredeken fel. Ó varázslat, ó férfi-állat. What did you do to me? I love you passionately. Aha. Hiszi a piszi. A szenvedésben szenvedély robban, kétely vacog a huzalokban. Realitások nyújtogatják nyakukat, nasty little things. Lázongó fiúk, telekkönyvi tervek. Fuck. Egy csapásra ki a szerkezetből. Könnyű mondani. Fecskebájjal ég felé, harapós ölelésből. Varázslatba nyomorgatva, még meddig. Megcsaltam magam. Önvád? Nem. No regret. No no. I met you on a plane, I considered it to be fate. With your brown shoes, your biggest smile. Fate, you know. So, don't boss me around. De a Boss az Boss. És nem elég, ami az ölbe hull. Sosem elég. I want it my way. Slussz. A harcos beszél. Pillantása szürke acél. Tusák dühe. És tűnés az álom körleteibe. Itt gyerek sír. Könnyeket rágcsál. Miféle sebek? Why? You mean good-bye? Búcsúfejsze. Alig itt, és eltűnik. Alig kapta, el se rakta. Alig ígérte, máris mégse. Alig egy nap mely egybe sző. Nyirbálva, szétvágva máris az idő. Találkozások szűk négyszöge. Arrival, departure. Most! De izzik a szív és elhamvad míg alkot. Légüres tereket. Hív a hiány. Mulasztásaink osztaga. Ó, lehorgonyzó álom. Csábítás. Férfiméretű hiány. Te bájoló, bűvölő, te erőpocsékló, lélekevő. Elnyomó erő. All these lovely words: I'm lucky to have you. Remember, I care. I caress you. A négyszög üres. Senki. Csak az osztag tombol.
És volt egy éj Dorsetben. Gyapjas birkák. A ködöt vágni lehetne. Fényszóró nem döfi át. Lépésben tapogatóztunk. A tenger, a szirtek felé. Moszatszag felé. És visszafordultunk. Hol vége lett a ködnek, ott feltűnt a ház meg a tölgyek. Az ágy. Semmi vihar. Holdfény. Miért indultunk meg. A lehetetlenbe. Ösztönöd. Ösztönzöl, ösztökélsz. Csakazértis. Gyorsabban, leggyorsabban. Fire aim ready. Fire! Töröltük a tervet. Tenni, tenni. Először. Meggondolni. Másodszor. Lépéshátrányban vagyok. Too slow, too lazy, too passive, too. Nyúl dermed fényszórótól. Ránts ki a büntetés-sarokból. Nem vagy erre képes. Nem ismersz. Elég. Ki vagy te?
My sorrow is not my ecstasy. De amit megöltél, könyvekből, songokból, rongyokból, ágyakból kandikál ki. Hol van, hol nem voltál? Hurkaiddal, faltörőiddel. Fricska-férfi. Parancsnok. Szájhős. Pukkancs. God, I grieve. A betűk bevésve. Belém. A hang. Szóról szóra. Téged kigyomlálni. Munkám csak ez lehet. Átkozott művelet. Átkozott ma délben. Lágy napfény, gondtalan madárhad. Szerelem a fák közt. És arcom: vak. Ég-immúnis. Házam: lemondás. Lelépni! Leave me, lover. Az ostromnak vége. Az erőd magát szabadítja fel. Rom. De szabad. Felszabadul, szerelmem. Frivol kétségbeesésben. Don't cry. Don't be shy. És az inga leng: nem. Nem labdázik többé velem. Türelmetlenséged. Romboló ösztönöd. Én vagyok. Én. For the rest of my life. Felleg, butterfly. Ifjonti? A lányt felébresztetted, táncba vezetted. Él. Nélküled is. De ó, lemondásom, Szögletes lábad nem látom. Sem fura füled. Kereslek. Vacak ellentmondás: I miss the bliss. But it can't be you. Kisses, out of the blue. Áruló. Mesterkélt Édeneké. Gigászi csalás minden. Sebződöm sebesen. Hogyan lett, lehetett a bűvöletből szerkezet, a szerkezetből tilalmi szó. (?) Most jön az obdukció. Élő testemé, te hullarabló. You kill me! sikoltottam a hotel ártatlan plafonja felé és rohantam rohantam a Central Parkon át ki ki ki. Távol maradásod üvöltött. Mint olyasvalakié, akinek igaza van. Merő számítás tárgya lettem. Számológép úr: nyereség, veszteség csekkben, a váltó fedezve vagy mégsem. Percentage, price, cost, etc. O, how very appropriate. A szerelmi kincs is biznisz. Én neked te nekem. És: mérleg. Fél agyteke munkában. És: bíró. Mert Mister Righté az ítélet. Csipkelődve: Learn consequence! Dörmögő végszó: Now! Futok már, futok. A félelem kikötőibe gyerekországba haza to be safe. De marad az ütés és a harisnyatartók. The stick and the carrot. Fekete kombináció. S lapulásom ha látod, Emeld meg gőgöd kalapját.
More, more everything! Vagyis: nothing. S ittunk bájitalt, kortynyi vizet, kéj, kín hullámait, hevét, kegyes ég adományát, csodaszavakat, szilaj gyönyört hiteles (és meghitt) álmot álmot kezed üregében fehér phalaenopszisszal a várásban konokság feszülő viszontlátás A levegőbe dobtál Reptérlégbe my lovely lovely girl Te szívem fejedelme vágygyűrűbe tekeredve és ha utaztunk gyors kerekekként robogtunk a célba: a gyönyör játszóterére.
Kölyköm, te kedves kófic botod kemény áldását ölembe és még és még és gyere újra
újra
Wow. Álmunk kihűlve. A napok árnyak. Mind egyforma szürke. Nevermore. You realize? Eltékozolt idő, az ősz az ágyásokra hull. A levél mintha messziről esne le. Szétváltunk, kétfele. És mi van most. És mi van. És mi. És.
/Eörsi István ford./
..................
Ne a szavakat figyeljétek. Az összhatást, a hangulatot.
Kék ablakok, kék háztetők, és az eső kék fénye, Rahmanyinov dallamai tágra nyitott fülembe folynak, és könnyek hullanak vakságomba,
mert nélküle nem játszom, születésnapja délutánján főképp nem. Ha szerencsém lett volna, te vagy az oktatóm, én egyetlen diákod,
és a játékot mindig újrakezdeném. Liszt és Szkrjabin titkait súgnád meg a klaviatúra felett naptalan délutánokon! elcsitulnának viharos szívemben.
Csak a szemem lenne kék játék közben, te a kezemre koppintanál, minden oroszok legkedvesebb apja, ujjaimat gyengéden helyezed hideg, megfáradt szemedre.
Végül nem lesz más, csak csönd és pisla fény, elcsöppenõ orr, hunyorgó szemek, reszketõ kéz, a kõ fehérje, fényképek nézegetése, próbálkozás a fiam gyerekkorának felidézésével, Steinbeck és Arany, pecsétes ruha, szutykos lakás, ragadó edények, fogatlan nyammogás, elcsorgatott étel, vizeletszag és bûz, tapogatózás, botorkálás a bútorok, a tárgyak közt, erõlködés, zihálás, kapkodás levegõ után, és a mellkason valami nagy, nagy nyomás, mely össze akar roppantani.
Az eszelős zaj felveszi magányod Barlangod előtt nyögnek a sakálok Bűzös nyál és frecskelő lepedék Rondítja az írástudók kezét Kereszténység! - rikoltják, - Haza! Fajta! Két telt pofára lakomáznak rajta És - úgy fájt, hogy nem mondod ki azóta - Szennyes szájukban jelszó Európa.
HATVANKETTŐ
És a haza? Mit válaszol? A drága Hangszer, az anyanyelv, most mit felel? Visszhangzik-e, mint Petőfi szavára, Vallja-e, hogy most „élni, halni kell"? Felel - s hátrálva, megborzongva hallod: Hazám, Arany hazája, ez a hangod?... Teli tüdővel árul és tagad Mindent, mi örökségbe rámaradt.
HATVANHÁROM
Tagadja az Értelmet és a szűzi Eszmét, a nemes szavak lovagi Kardvillanását, jó hit már nem űzi Vérét a szabadságért ontani. Mit csinál? Pusmog. Markát tartja. Árul Származást, hitet, világnézetet. Büszkén beszél a zsidó patikárul Melyet „igényelt" s ki nem fizetett.
HATVANNÉGY
A nemzet?... Ez a hangja? Eszme, hűség, Igazság hangja?... Nem feledted el: - Ez a hang súgta: „mintha pásztortűz ég.. . " És: „...lassan szállj és hosszan énekelj"? Ez sírt, hörgött a döblini szobában? Anyanyelved volt: hitted, hogy anyád van, Hallgatod s nem hiszel többé soha: Nem anya ez. Rút, rideg mostoha.
HATVANÖT
Lúdbőrzöl, hátrálsz. Hang bőg a sötétben, Gépi hang, szűkölő, ősemberi - Mene, tekel, ufarsin ég az égen. Írták fényszórók szellemkezei, Székesegyházak s jogrendek omolnak, Ezer év emelte, szemétdomb holnap S mert az Értelemnek nincs szava több már, A nagy díszlet szétesik, mint egy ködvár.
HATVANHAT
No, ülj a földre és voníts. Ha kedved Így tartja éppen, hát voníts. Hazátlan, Ődöngj holdfényben és esőkabátban, Keresd helyét lábnyomnak s kerevetnek. Itt egy jelző hever, amott egy vásott Plakát ígér „bőrtalpú lábbeli"-t. Halottaid holnap mélyebbre ásod S egyszer tán hűlt helyed is meglelik.
HATVANHÉT
Oly tisztán, mint hegyi víz, olyan éles, Hideg fénnyel, mint a holdsugarak, Úgy tudjad, mint a vadállat, ha éhes, Mint tigris, mikor nyers húsba harap. Tudjad, mint a föld a napot, a hajnal Az illó szellőt, hús a végzetet: Hasztalan hívsz segítséget a dallal, Ki emberrel szerződött, elveszett.
HATVANNYOLC
A nap lemegy. Egy város még világít. Az út mentén dög, alváz, egy-egy ország. A szélben költők járnak, farkascsordák Nyínak, s orrontják, mit rejt a parázs itt? Te költő voltál? Nézd az ember orrát, Most leesik és lyuk marad helyében. Mit füstölögsz? A füst meghal az éjben. Miért dalolsz? A jó halál hajol rád.
HATVANKILENC
Ez a sírbolt világ volt s most kitárta Sötét mélyét, mint egy leprás torok. Kapaszkodj jól a kósza holdsugárba, Mint őseid, a conquistador-ok. Földrészek zengenek a tünde fényben, Nyög s vijjog, mint Memnon-szobor, a föld. Felelj a magányosok énekével, Mind kántál, aki sorsot örökölt.
HETVEN
Beszélj a szélhez, ember úgysem érti, Faggasd az örvényt, hív és nem felel. A Nappal nézz farkasszemet s az égi Fényben izzik, mit nem feledhetsz el. Döngesd az erdőt, felnyög s néma daccal Hallgat, ember nem kap választ soha. Keringhetsz a tébolyult madarakkal És visszahullsz sorsodba, ostoba.
HETVENEGY
A szél elállt, a hold hideg, a tenger Szürke. A halál jó. Nem látod ott Az öblöt, hol ember követni nem mer? A parton hamuban sült városok, Önts bort a tengerbe, részeg halaknak Meséld, milyen irtózatos szabad vagy, Mert ember vagy. S megérted te is holnap: A múlandó ma sem más, csak hasonlat.
HETVENKETTŐ
(Utóirat) Mint a varázsló, ki hisz is, nem is, Elhagyták ember is, meg Isten is. Súgva, mormogva, ismételve, félve Felsuttogja vad igéit az égre. Így mondhassam el én is titkomat, A szó elszáll, a hús meg elrohad. De ami szónál, anyagnál erősebb, Megérintett s lelkem, testem merő seb, Mint a bélpoklos, kin a Jel világít, Úgy jelölt meg örökre e világ itt. Láttam a titkot, s nem hallgathatok, A Bűn füstje elfödte a napot. A túlsó partra láttam, a sötét fény Igézetébe, hol a láng lobogva Kel és elalszik, Sátán csipkebokra. A világ messze van már, iszonyú Ólomhangon vonít a háború. A parázs bűn perzsel mindent ma itt: Zsidót, keresztényt, európait. A házak ajtaját vérrel jelölték. Akiben hinni érdemes, megölték, Amiért élni érdemes, gyalázat. Ágyadban dög, bűzös barlang a házad, Pecérek kezén a hivők s a hit is. Megnyíltak kapuid, Apokalipszis, A vérvád vijjog a világ felett. Aki ma csókol, holnap eltemet, Akit ma ölelek, holnap halott, Reggel elad, ki este ringatott. A világ végén ülök, Babilon Partjain, már a halált hallgatom. Az ég, a föld, a víz mind zengenek, Gyászoljon jól, ki világot temet, Sirasson jól, aki mindent sirat, Amit ma toll ír, mind sírfelirat.
Tágult tüdővel e tágabb világban Lélegzel, élsz, eszmélsz, ocsúdsz, hiszel, Vallod, hogy Fejlődés és Haladás van S az Értelem még csodákat mível... Firenzében és Oxfordban rajongva Csodálsz képeket s kéziratokat - Szegény bolond! Ha tudnád, mily rohadt Romok között bámulsz majd a csillagokra!
ÖTVENKETTŐ
De a világ hív. Déli szélben mákony Íze kábít, szomjú szád cserepes. Fakír s varázslat vár az Indiákon, Hajódon éjszín vitorla repes. Józanon is részeg vagy és a mámor Nem nyugtat. Álmodsz. Ez itt Kína, ím: Két rabló tábornok áll a határon S hajlongva köszönt egy kis mandarin.
ÖTVENHÁROM
Játszol és álmodsz. Hő véred nem alvad, Kaland nem hűti lázad, mind kevés, Mint a hajópadlat, dohog alattad A föld, s nem szűnik ez a remegés. A férfikor dereng már, renyhe csend les, Nem vagy kíváncsi többé, csak figyelmes S népek zsivajából, mely bábeli, Egy hang cseng ki... s nem tudsz felejteni!
ÖTVENNÉGY
Egy hang... Hívását idegen nem érti. Mint az anyatej, édes és fanyar, Zengő és zord, mint a magányos férfi, Vijjogó, mint az izzó zenekar. - Franciául suttogsz szerelmet, angol Jelzőt dadogsz...De most, mikor a hang szól, Megérted, mint aki hazatalál: Ez a hang sorsod lesz, mint a halál.
ÖTVENÖT
Csak magyarul érted e szót: „Szeretlek." Pillangó, hattyú, csillag, angyalom E nyelven lesz csak több, mint fogalom S ez a többlet halálos végzeted lett. A világ fénylik, nem vár senki, kába Irammal mért vágtatsz hazafele? A nyelv üzent s a végzet szól vele, Dajkád tárt karja ne várjon hiába.
ÖTVENHAT
Magyarul akarsz szólni magyarokhoz, Beszélni Világról és Értelemről, Könyveket írsz (akad közötte sok rossz), Kürtöd nincs és Jericho össze nem dől, De hangodra felel néha egy lélek. Szavad zavaros porfelhőket ver fel S amíg kutyáddal sétálsz és öregszel, Csivog s vinnyog az irodalmi élet.
ÖTVENHÉT
Otthon vagy? Hol vagy „otthon"? Csak a nyelvben, Minden más fonák, zavaros, homályos. Mint egy barokk képen - arany keretben Egy férfi -, idegen vagy és magányos. Sikered van és tudod: félreértés, Gáncsolnak, s nem tud fájni semmi sértés. A „Krisztiná"-ban polgár vagy, honos Szerkesztő úr s házrésztulajdonos.
ÖTVENNYOLC
Magányod mély és ha kitörsz belőle Zúzott fejjel hátrálsz vissza, te dőre! Nem tudod még? Nincs otthonod, hazád már Csak a betű, amelyen nincsen áldás Még egyszer fény ragyogja át magányod Lakodból gyermeksírást hallani Aztán csönd lesz. Felejtsd el ezt az álmot Már versben sem tudod elmondani.
ÖTVENKILENC
Élsz, „úr ír" - s már ideges tűzzel fénylik A világ, mint vihar előtt a táj. Villanásokat zord zörej kísér itt, A távol zúg, zsong, harsan, kiabál. Mellékmondatot kalapálsz kerekre S egyszerre mintha görcs állna kezedbe, Felnézel és iszonyodsz: mint akit Álmából tűzvész ébreszt s elvakít.
HATVAN
Az Értelem torz vigyorral kísért meg, A Haladás lárvát visel, halott Álcát, a sátán vigyoroghatott Így a Hegyen, mikor embert kísértett. Nagy vásárt csap - hisz marad is, meg jut is - S a piacon ugrál, visít a bugris, Árul, mint régen a züllött papok, Búcsút, kötést és mézes madzagot.
A hold, a hold! Ő megmaradt! S a titka Ma sem több, mint amit a tengerek Tudnak róla: nők vérét igazítja S amit megérint, hűs lesz s megremeg. Otthontalanok lámpása, hasonlat, A versek s a világ egén, vezess! Holdfény, mutasd a kút tükrén a holdat, Világ, tükrözd, amit a szív keres!
NEGYVENKETTŐ
Mutasd a tájat, hol Afrika lángol, Huszonhat éves fürt hull homlokodra. Most érkeztél az Istenek nyomából... Betűket rajzolsz az égő homokba S amíg pálmák, szerecsenek, kalandok Között lobogva kémlelsz valamit: Elhagyod, mint hajód az arany partot, Az ifjúság parázsló partjait.
NEGYVENHÁROM
Mindent, mi volt, feledhetsz már, de ezt nem! Forgott a föld és bolygók tűntek el. Reggel érkeztél meg a Gare de l' Est-en S azt hitted, minden téged ünnepel. Az Értelem szikrázott, mint a lámpák, A nők szemében vad fény lobogott. Száz frankod volt s két papírdobozod, A sarkon már a Matin-t kiabálták.
NEGYVENNÉGY
Mert költő vagy, holdfényben jársz, az éj les: „Gordon, s'il vous plait!" - S hang mordul: ez ő! Henriquet úr, a mindig ünnepélyes Házmester és temetésrendező. Magasban élsz, macskák és szenvedélyek Visítanak szűk erkélyed felett. Csak a házmester tudja nevedet. Csodálkozol. Mi az élet? Nem érted.
NEGYVENÖT
De Párizs zúg, irdatlan szíve dobban, Kő, szó, fény, hang, minden szívdobbanás. S ifjú szíved visszadobog titokban, Többé nem szólítja így soha más. Versekért hevülsz és hozzá szerényen Almaboron élsz és fehér kenyéren - A pék, mikor megcsalta felesége, Szakállt növesztett és elment vidékre.
NEGYVENHAT
Valami hív, küld, űz és futni késztet, A Golf-áram csattog a partokon. A részletben gyanítod az egészet, Vonz az idegen, taszít a rokon. Női karok zárnak be, s Bonnban egy ház, Velencei bordély s a székesegyház Chartres-ban, hol kékek az ablakok: Mind látták kóbor, nyurga alakod.
NEGYVENHÉT
Valami űz! Egy szó, emlék: szabadság! Valami hív! Az időtlen, a vad Üzenet, mely tán véredben maradt rád S megérted, hogy európai vagy. Betűzöd könyvben, emberben, zenében, Nincs álmod tőle, nem nyugodhatsz ébren. Itt Byron hívta, ott Galilei - Szív nem nyughat, míg nyomát nem leli.
NEGYVENNYOLC
Tengerre szállsz, az ősi dajka ringat, Szájad égeti ez a sós lehelet. A Szabadság elhagyta partjainkat, Szomjan kell hát nyomában útra kelned. Sziklák fehérlenek és mint hazádnak Oly sok hazátlan, nyugtalan fia, Először veted szabad földön ágyad: S nagylelkűn őrzi álmod Anglia.
NEGYVENKILENC
Zöld gyepre lépsz, kék sárkány ring az égen, Shakespeare járt itt és Stuart Mária. Túl minden hívságon és szenvedélyen, A Hyde-parkban alszik Titánia. Tengernagyok lepkét fognak s a hordó Kong néger s hindu szónokok alatt, De ha éjjel zörgetik kapudat: Biztos, hogy csak a táviratkihordó.
ÖTVEN
Az óriási díszlet most kitárul, A Sziget körül fénylik a világ. Fény villan föl az Óperencián túl S új tájkép dereng annak, aki lát. Nem zárhatnak már semmiféle ólba, Megtagadsz minden meghitt kalodát. Megismertél egy igazibb hazát A hazák fölött. Neve Európa.
Feküdj le, ez a város ravatal most, Az ifjúság pihen e romokon. Ezer házból rakták e katafalkot, A kék szalont már fölverte a gyom. Egy templom és egy ló teteme ásit, Egy férfi könnyű gyermektestnek ás itt Olcsó sírt, s vén nő dúdolgat, rekedt - A szél üres szobákban sepreget.
HARMINCKETTŐ
S ez volt a házi A boldogság, a hőskor! Az utcatábla itt hever, szemét És törmelék lepi, valami őspor - Itt nézted meg először a szemét. Lógodi-utca, függőkert, s a nyeszlett Kandúr a Bellevue omlott kertfalán! Itt volt helye a roskadt kerevetnek S a lábnyom még az övé talán.
HARMINCHÁROM
Ez volt a híd. Itt mentél teleholdkor. - Félúton a konflis lefékezett - Clark Ádám építette s a reformkor. Sirályok lengtek ivei felett. A korláton sok öngyilkos hajolt át, Vízben hever most öngyilkos, s a korlát. Az Alagúton hűs szél szalad át, Tapogatja a halottak haját.
HARMINCNÉGY
Vigyázz, itt vérbe lépsz, ez itt a sáros Bástya, a hullák még az égre néznek, A mélyből füstjel üzen fel az égnek, Lenn ég valahol a Krisztinaváros. A „Baltá"-ból a citerás cigánynak Nyoma veszett, csak bűz maradt s az árnyak S a Vár-templomban összefekszenek Döglött lovak és halott hercegek.
HARMINCÖT
Itt most pihenj meg, ülj a járdaszélre, A Gránit-lépcső itt zuhan a mélybe. Az ablak előtt, nyári reggel, boldog Fényben itt lengtek a gesztenyelombok. Az ablak mögött regényt írtál, ájult Másodpercekben az ég is kitárult. - Itt készültél egy messzi, messzi útra, Nézz jól körül. Ez volt a Mikó utca.
HARMINCHAT
Mi jöhet még? A magány és az álom, Mélyebb, sötétebb álom, mint a bús Férfikor után jön az esthomályon, Marad a magány és a pőre hús. Nincs életed, szobádnak fala nincsen, Nincs képkeret, sem kép, mit bekerítsen. Nincs mit siratni. S nincs, aki sirasson. A szél morog, e halottmosó asszony.
HARMINCHÉT
No, ülj a földre és voníts! Ha kedved Így tartja éppen, hát voníts. A holdat Igézheted, vagy a vigyorgó holtak Húsnál holtabb nevét üvöltheted. Vinnyogj, mint Jób, mert amit ő sem értett E szemétdombon, te most már megérted S a múltra, melyet alvilági tűz fal, Mint vasfüggöny hull most le ez a tűzfal.
HARMINCNYOLC
Ne csitulj, szív! Ne feledj! A bocsánat Híg levében ne oldjad föl e vádat! Ne tűrd, hogy langy közöny és nyomorúság A kénsavat szenteltvízzé hígítsák! Égj, mint olajtorony, őrült, szökellő Láng, melyet nem olthat el sunyi szellő. Pattogj, szikrázz, maradj izzó parázs: Nem-engesztelt, forró, vad jeladás.
HARMINCKILENC
S mint a kártyás, hajnal felé, ha sárga Ujjaival a frakknadrág zsebében Pisztolyt keres, s egy hang ezt mondja: „Még nem!" - Hőkölj meg és nézz vissza a világra. Mi maradt még? A hold, Kína, a fjordok - Szent Ferenc pőrén s halottan volt boldog. - Vesztettél, állj fel és köszönj. Szemed Megint a Csillagra emelheted.
NEGYVEN
A hideg Csillag ég, ocsúdj, hazátlan, Egy másik haza hív, neve Esély, Födetlen fővel és könnyű kabátban Veled kalandoz a nyugati szél. Fürdőszobád a láva már belepte, De hív a tenger, merülj, meztelen! A meghittből lépj ki a végtelenbe, Holt mintákból kelj fel elevenen.
Aki elszánta magát a halálra, Figyelmes lesz, mint a jó süketek. Egy tárgyra néz és az egészet látja, És az egészben lát egy részletet. Minden közel jön hozzá, mint az őzek És minden messze, mint a sós vizek. A végtelen számára ismerősebb És a közel kancsin idegenebb.
HUSZONKETTŐ
A rózsa fényben égett és kiáltott, Az égre nézett, mint Jeanne d'Arc Rouenban. Fogadd el e vad máglyát, a világot, Van végtelenség is, ha pillanat van, Ez a nyár máglya, rajta ég az ember. Hol volt, hol nem volt, a szakálla kender - S az égő hús körül langy zene kél: A nyár, a rózsák és a szenvedély.
HUSZONHÁROM
Az indiánt röpíti könnyű csónak, Páfrányok közt suhan a kánoé. - Így röpít emléke a könnyű csóknak, Ne sírj. Skalpod az indiánoké. Vércse rikolt, körülnézel, s nem érted. Őserdő zúg, elmúlt az ifjúság, Soha többé nem hal meg senki érted, Ülj a földre, s szaggasd meg a ruhád!
HUSZONNÉGY
A felhőt, egy fát, a madarat nézzed, Már darabokra tört szét a világ, Nincs erő, mely megtartsa az egészet, Tanácstalan nyögnek a szilvafák. Itt egy cserép. Ott egy földrész. Az álom Párája leng, mint köd a víz felett. Egy gondolat kihuny a láthatáron, A vagonban sírnak a gyerekek.
HUSZONÖT
S mivelhogy a szélnél is illanóbb S a futópornál nem hűségesebb S a háló, mit közönnyel fon a pók Tartósabb és a méreg édesebb, Élj úgy, mint aki titkos szót hozott. Hallgass, mint aki tud valamiről. A néma Isten térdén könyököl, A szavakat belepi a homok.
HUSZONHAT
Egyszer ember járt itt, a fák taroltak. Nézd ezt a tájat, erre ember élt. A tűzben sárgán feküsznek a holtak, Ez a szikla meghalt egy emberért. Reszket a föld, mert emberláb taposta, A fák nem néznek többé a magasba. Rőt róka nyí, hiéna fölcsahol, Mind remeg: embert szagol valahol.
HUSZONHÉT
Vigyázz, egy ember! Bukj le! A bozót Sűrű, a vad erdő is befogad tán, Sörényével eltakar az oroszlán, Hiéna nem bántja a bujdosót. Feküdj kígyóhoz, tigrishez, görényhez, Mutasd, hogy dög vagy s a jó puma nem mer Falni belőled! A sás veled érez - Vinnyogj, szűkölj, rejtőzz, vigyázz! Egy ember!
HUSZONNYOLC
A szenvedély világít. Már sötét van. Egy állat kullog még zsákmány után. A bércek ormain alszik a mértan. Kókuszdiót fal egy orángután, Ez a világ. Már csak a szenvedély él, Mint naphta-láng, kék oszlopok között Komorabb, mint az értelem s a kéjnél Kegyetlenebb anyagba öltözött.
HUSZONKILENC
Itt egy lakás volt, ott egy asszony égett. Egyszer meg akartam itt halni érted. Egy utca még vonít, egy ház rikácsol, Azt kérted, beszéljünk valami másról. A tűz, mint égi szennyvíz, már lefolyt A csatornába, két patkány visított. Szoknyádból letéptél egy véres csíkot, Az égen megjelent a telehold.
HARMINC
Itt volt a színház, száz kürt felocsúdott, A zene átjárt tested szövetén. A páholy bíbor bársonyán a húsod Égett, mint ez a foszforos lepény. Kék angyal lengett itt, ezüst köd illant, A világban eloltották a villanyt. A játék téboly volt, a láng valóság S hanyag kezed leejtett még egy rózsát.
Én télben éltem, mint a katonák, Szakállam nőtt és körmöm fekete. Gondolj reám, ha mégy a havon át S feléd süt még egy szempár melege. Gondolkoztam s te rózsákat kötöztél, Hajam tépte a fanyar, közönyös szél. Megőszültem és álltam a határon: Őriztelek téged és vad magányom.
TIZENKETTŐ
A szó a hallgatásban lesz hatalmas, Mint a görebben a tenyészetek. Borulj arccal a nedves földre, hallgass, Isten csak ennyit mond: „Enyésszetek!" Szavak nélkül mondd el a mondhatatlant. Aki hallgat, az angyallal beszélget. Sokan a szélben járnak s fütyörésznek, A haldoklók némán nézik a paplant.
TIZENHÁROM
Te Rendetlen, vigyázz, a Rend veszélyes. A szarvas a vadaskertben megőrül, A sötét fák alatt a szenvedély les, Vércseppek csöpögnek a háztetőről. Zene, magánjog s geometria Nem őrzik többé rendben a világot, Esőköpenyben jár az éj fia, Vadmacska nyí s borzongnak a virágok.
TIZENNÉGY
A semmiből még valamit kitépni, Neved két kézzel feldobni az égre, Melleden feküdni és mit se kérve Az ördögöknek bőrömet ígérni. Felrobbantani hidat, utat, házat, Igézni madarat, mely tovaszállott, Zsebkés hegyével megjelölni vállad, Meghalni s elfeledni a világot.
TIZENÖT
Úgy építlek, mint a kagyló a gyöngyöt Nem vagy sehol, s ha vagy, milyen kevés! Emberré lesznek a nyálkás göröngyök Téged lassan épít a szenvedés Anyagodon az emlék átvilágol Leborít a vágy, ez a könnyű fátyol Emel és tart a süket szenvedély: Anyagtalan kő vagy, szerelmes éj.
TIZENHAT
A kancsi fény, amely szemedben égett A köd, amely szemem egyszer befödte A kesztyű, melyen átdobolt a véred A vágy, amely testem gúzsba kötözte A perc, amely rikoltott és elillant Az élet, ami nélküled is élet A kéz, amely eloltja most a villanyt A szó, mely meghal s nem hív vissza téged.
TIZENHÉT
Úgy jött, mint a pálma a sivatagban Árnyéka volt és mézédes gyümölcse Tevék és számumok között haladtam Mint a kétely és megismerés bölcse Eltikkadtan bámultam fel az égre Mit akart velem Allah és mivégre? Mért volt a kétely és a szomjú kín? Igy vándoroltam, árva beduin.
TIZENNYOLC
A nap égette, könny felmarta orcám Szél cserzett és én tudtam ez az út Hozzávezet ez ösvény s végre hozzám S ki nagyon fáradt, végül hazajut Minden lépés ezt mondta: majd a végén Túlhaladsz az értelem bús sövényén S az út értelmét végülis megérted: Igy tudta meg, hogy elérted.
TIZENKILENC
Aztán kinyílt az ég, mint Jákob álma A vándor térdelt és csodálkozott Dús árnyad elborított, ifjú pálma És harmatod most tisztára mosott. Harmatban és illatban állok itten S csodálkozom, mért tette ezt az Isten? Hűs törzsed leng a szélben, hallgatok. Hallgat a sivatag, s a csillagok.
HÚSZ
Thalatta! Só és jód! Már csak az álom Mélyvizében dereng, mint a hajók A sötétfényű, kék és zöld dagályon. Foszforeszkál egy hasas vízipók, Fűrészhal reszelget a gyorsnaszádon, Rozsdás fövenyből ősz fű nő alatta, Összefolyik a tenger és az álom - Aludj, merülj, kiálts, rokon! Thalatta!
A körök körbe s lefele vezetnek, Az élet minden körrel hűvösebb. Adj pontosabb hangzást az ékezetnek! Ne mondj te titkosat, sem bűvöset, Csak azt a szót mondd... Mint a víz a kőből, Bokorból láng, s égből tüzes kövek: Úgy hirdesse e szó, hogy az idő öl És utánunk halnak az istenek.
KETTŐ
Másképp van ez. A kígyók is temetnek. Az angyalok arca sápadt, sovány. Felhők és indulatok tengereknek Adják puha lényüket, ostobán. A tunya törvény vicsorog a mélyben, Az Isten is komoly. Mit is reméljen? Szavával, mely hegyeket igazít, Könyörtelen hívja az igazit.
HÁROM
Az élet néma tánc volt. Mint a lányok, Úgy adta meleg keblét az idő. A holdfényben egy néger fuvolázott, Rózsát szagolgatott egy úrinő. Mint a vadak, mikor félnek s dobolnak Az oroszlánok vonítják a holdat S a kenguru is búvik: én, szegény, E vad varázsban mit tehettem én?
NÉGY
A világ füst, a szó kemény valóság. Sírodon közönnyel nőnek a rózsák. Egy szó is nő a sivatag időben, Szól, mint a sphynx, ki nem férfi, de nő sem Szerencsétlen, mi néked a világ itt? A mélyvízi hal teste is világít, Az emberiség meghal és a porban Gyíkok osonnak hosszú libasorban.
ÖT
Ez a kávéház nem buddhista zárda, Vigyázzon jól, aki lelkét bezárta. Egy nő itt régen szenved bazedovban, Nincs szív, amely szíveddel összedobban. A telefonos keblén rág az ínség, A varjak közt van kölcsönös segítség. A szenvedély tud sírni, mint a gyermek, Jó az Isten és cukornáddal ver meg.
HAT
De te csak játszol, mint a tenger és a Lampion alatt a zöldkörmű gésa, A holddal játszol és az elemekkel Szerződésed van, soha ne feledd el. Pecsét van rajtad és kemény ítélet, Megparancsoltak neked valamit S ha csontod latra, húsod fontra méred, Nem szabadulsz magadtól soha itt.
HÉT
A lányok jók, mint a méz és a vegyszer, Mely bódít s villanyosan ingerel. Én még hazamegyek hozzájuk egyszer, Vár egy hideg szó és egy hő kebel. Kezük korsót emel, de a nyakukban Mint gyöngyfüzér, a szűz harmat csorog, Szájuk piros, mert nékik igazuk van, Kezükben sugárból font ostorok.
NYOLC
Te azt hiszed, az angyal elaludt már, A fák között tapad az esti szél, Mint az ökörnyál. Ha most elaludnál, Az angyal álmodban is elkísér. Élsz részegen, dülöngve, a bolondok Kancsi dühével igéznek a dolgok, Meteor hull rád és vágyak hevítnek: Az angyal mosolyog. Csak ő segít meg.
KILENC
A haldokló figyel. Az éji lámpát Nézi komolyan és türelmesen, Mint a fényszóró, mely a ködön át lát, Úgy néz át szeme a híg életen. Kezük emelik, néha mosolyognak, Egyik tejet kér, más a csillagoknak Int és elhallgat: mint a gyermekek, Mikor komoly játékba kezdenek.
TÍZ
Aki meghal, csak azt tudja, keményen Történik akkor vele valami. Azt mondják, egy csillag fut le az égen, Néha kuvikolást is hallani. Ő csak néz és néz: mert most róla van szó, Hold, állatok, gondolatrendszerek, Mind rágondolnak. S míg szól a harangszó, Idegesen néznek az emberek.
