lelkem mélyén bús világok elhalkuló ködvirágok mert a szívem már nem enged nem lehet jó újra bennem így az élet nem szeretett s utamra most elengedett
sosem bántam, hogy létezek olyan vagyok, hogy kérdezek ám az élet nem válaszol de csendesen visszakarol
erdőt járok, lassan megyek utam állják magas hegyek nincs itt senki, kapaszkodok segítség kell, fohászkodok nem hallják meg, amit kérek régen letűnt istenségek más dolguk van, mulatoznak míg műveik omladoznak
egyszer mégis, mégis adnék zuhanásból szárnyra kapnék de e földön nem maradnék régi utat átfaragnék ám szárnyaim csak nem jönnek csak arcomra sötét könnyek
vihar tombol, sziklát mászok pedig csúcsra nem is vágyok de a nagy szél hátha lelök de már csak a szívembe bök nem sodor le, sziklához nyom kapaszkodik a magányom
felérek a tetejére fordul világ a helyére fenn a bércen öreg erdő szívem néma, már nem kérdő földi világ, mégis csendes itt élek majd, míg jössz kedves
nem jól gondozom megóvott kertedet meg nem érthettem ősrégi tervedet döntött fák között élők még kérdezik igaz szeretet majd mikor érkezik mikor lehetünk máson könyörülő életet óvó halkra szelídülő egymást ölelők világot megvédők igaz szeretők segítséget kérők
fekete hamu elfáradt lelkemben testem haldoklik rég szép volt kertedben gyere vén halál mérgez saját vérem de az életet újra visszakérem
alkony elalszik csillagok ébrednek de e földtől már semmit sem kérhetnek
fiatalon öregedni régi kincset keresgetni kopott átok, ezt találom erdőmben a fákat vágom vágott rönkök, széles ösvény önző ember, hazug fösvény
öreg vagyok fiatalon hazuggá tett a hatalom hazug lettem oly sok napon téli vihar fájó fagyon nyáron pedig fojtó meleg nem érkezik a kikelet
szellő támad, de már későn meg is simít, halkan kérdőn még pár évig megteheti a lelkünket terelgeti nem tolakszik, csendben teszi ami fontos, el nem veszi
öreg lettem, de már régen napom alszik derűs égen de ha többé nem harcolnék élet ellensége volnék régóta vesznem kellene de küzdenék még ellene
fiatalon öregedni régi kincset keresgetni kopott átok, azt találom erdőmben a fákat vágom vágott rönkök, széles ösvény önző ember, hazug fösvény
öreg vagyok fiatalon hazuggá tett a hatalom hazug voltam oly sok napon téli vihar fájó fagyon nyáron pedig fojtó meleg nem érkezik a kikelet
szellő támad, de már későn meg is simít, halkan, kérdőn még pár évig megteheti a jövőnket terelgeti nem tolakszik, csendben teszi életedet el nem veszi
öreg lettem, de már régen napom alszik derűs égen régi sóhaj bennem marad egyedül vagy, régi magad rég veszni kellene ha nem harcolnék folyton ellene
összefolynak napok fájnak a holnapok ami még haragos csendben halkul bennem régen készülődök még sem lehet mennem engedhetnél idő a régi hazámba betonerdőn kívül szépcsendes magányba
küzdj még az életért küzd még a harcodat sohasem adod fel add hát a dacodat makacs az életem de folyton vezetett hol vagy te első egy világ keresett
megrettent a jelen elhal minden játék fáj a sok pusztulás kietlen a tájék
lassan szellő ébred újra el kezd fújni hagyja az emléket hagyja még csitulni arcodat simítja régi szeretettel de jön a miénk is harcos seregekkel s elül a gyilkos harc csendesedik minden apró morzsákból épül fel a kincsem
lopom az időmet s ellopom másokét maradj hát életben egy ébredő világért de fáj is az élet keserves siralom nevetőn sajgató emléksző vigalom
szürke betonváros nő ki a talajból kivágták a fákat onnan már tavalytól eltűnik az élet tapossa az ember megőrli az önzés mint a malomhenger odébb még egy erdő de már azt is vágják felgyulladnak ismét a sötétlő máglyák
csak egy kis ritka fű marad mutatóban amit kitaláltak elit mulatóban eszmék háborúznak halottak halomban de vetnek, aratnak esznek vigalomban hiúság harcol pusztulást élvez így sarcol az önzés s egy haldokló kérdez
nem mesélek de utamról letérek városból kimegyek emléket égetek csillagok emlékét életem legvégét
új élet, keress örök lét, szeress mert elbukok szüntelen senki sincs bűntelen harcolni vég nélkül de egyszer majd megbékül s majd újra tanulok kérni amikor már nem kell félni ahol nem fáj élni
suhansz kétkeréken szívem vasa vágtat öreg lett a lelkem de minden más várhat ezeregy mormogás két henger lelkében varázslat bűvöl el kanyarok kertjében
nem előz meg senki öröké szabadság egy velem a gépem ritka már manapság
fák suhannak messze az utunknak szélén tán szépen búcsúzom majd az utam végén hűséges gépezet öröké csak barát te még nem értheted hogy engem most mi bánt
s újra futunk együtt kanyarok lelkében varázsod már örök lelkemnek kertjében
