Még hallatszott a csend. Még milliónyi szárny és fűrezzenés, a levegő kristályai egymáson-zizegése. alvók lélegzete, az álmodók
úszó szárnyalása vagy zuhanása. Az éjszaka bársonysötét zenéje, süllyedése a porhanyós anyagba magába fogadni a hangokat.
Csak a haldokló test elhallgatása némítja végleg el a dermedő világot. Nem a befagyott tenger – ő, aki nem mondhatja ki többé a szót: tenger, vagy Isten.
Kereszt jutalma a fáradságoknak, Mindenfelé keresztet osztogatnak. Aranykeresztet tűznek a fejedelmek Jobbágyaik mellére; a földmivesnek Oszt a természet búzakereszteket... Fakereszt illet, megváltók, titeket!
Nagy az éj és nagy a csend, kutya sem ugatja meg. Csupán a tüskés csalit fénybogara csillan itt föl a szomszéd csillagig.
Fénybogarak zöldje fénylik, messzi városok felé int egy vonatnak - s jön a vonat, a nagy hideg légbe tolat. Hogyha majd elér ide, meg se hallja senki se.
— Iszap takarja s rőt növényzet... Fekszik ébren, mert álma nem nyugalmas. — De én szerettem őt, ahogy ezer fivér sem képes szeretni! — Hallgass! — Iszap takarja s rőt növényzet!... Íme ott van koszorúja a rönknél... — De én szerettem őt, ahogy ezer... — De jobban egyetlen szeretőnél? Iszapba fúlt bele. — De én... — Szeretted-e?
Az ihlet után most Lepkék szálldosnak ki lelkemből Menekülnek mint dögletes barlang elől ahol már csak az emlékek tapadnak meg nyálkásan pióca módra szívják csak szívják ami még ér valamit bennem a maradék vért velőt az élet apadó vizét s én hagyom megbabonázva elgyengülten kiájultan a rámszakadó farkasmagánytól
Nekem a szívem örökké fiatal, olyan nincs, hogy álmaim feladjam. Küzdök a sorssal, amíg csak lélegzem, még csak élek, mindig reménykedem.
Azért az időm már vége felé járja, mégsem gondolok soha a halálra. Majd ha eljön, itt lesz a végzetem, megköszönöm az eddigi életem.
Kicsit szívem visszahúz a múltba, azért minden más volt fiatalabb korban. Jobban égett a tűz, nem kellett szítani, hajtott a vágy álmom megvalósítani.
Most már mindennap csak a mának élek, titokban holnapra szebb napot remélek. Szívemben még él, izzik az a parázs, talán jobban fűti most az élni akarás.
Akarok élni, mindennap szeretni, én fiatalon fogok megöregedni. Testem, mint kóró, mely elszárad, ám szívem belül örök fiatal marad.
Mintha szárnya kelne minden szál virágnak, Emlékeid lassan félhomályban járnak. Sok év telt már el, azóta nem tehetek róla, Minden nap emlékszem egy-egy kedves szóra. Úgy érzem, elveszek, üres minden óra.
Szavak nélkül könyv, Tánc nélkül zene, Szív nélkül lélek, Vagy talán nem élek?
Nem marad más nékem, Egy könyvben préselt rózsa. Mely újra és újra visszahúz Az eltemetett múltba.
Mikor az élet hullámvölgyébe kerülök, úgy érzem, hogy lassan elmerülök. Rabul ejt a gyötrelem, a félelem; Istenem! Miért történik ez velem? Cserben hagy a jó. Mért oly szívtelen? De... Ameddig csak lehet, remélek, bár számos esetben kétkedek. Nem tudom, mi lesz a sorsom; jó vagy rossz lesz a holnapom.
Aztán megszólal a biztató énem: soha ne veszítsem el reményem! Csak akarjam, és mellettem marad, mint hegyet ölelő sziklafalak.
Amikor lent vagyok a mélyponton, az éltet sokszor a fájó napokon, ha velem van a remény, az irgalom, akkor talán jobb lesz a holnapom.
Én nem vagyok neves költő, csupán verseket kedvelő ember, rímeket kergető. Fejemben ezernyi gondolat, hogyan szórjak virágszirmokat. Rímelek, ha boldog vagyok, netán rám törnek a gondok.
Leírom életem vágyát, értékét, szüleim el nem múló emlékét. Mindent, ami csodálatos, kegyes, ami az életben fontos lehet, legfőképpen a mély szeretetet.
Leírom, mit érzek, gondolok, igazi szépet vagy bánatot. Mikor lehúz az ádáz mélység, gúzsba köt a gyötrő kétség, de velem a remény, irgalom, segítenek átjutni kőfalon.
Kötődéssel írok a természetről, annak varázslatos szépségéről. Szelíden hívogató ormokról, őket átölelő sziklafalról, völgyekben megbúvó hajlékokról, réteken nyíló, tarka virágokról. De... Vési tollam a temérdek gazságot! Hatalmi vágyat és kapzsiságot, életek árán szerzett gazdagságot, a világnak megannyi ocsmány szennyét. Úrrá lett a Földön a kegyetlenség, eltűnőben a békesség, emberség!
Amennyiben mindezek folytatódnak, az emberek végül kipusztulnak!
2023. november 12., A 100. versem, mit itt olvastok. Örülök, hogy köztetek vagyok.
poet.hu
A mi gondolatainkat, érzéseinket foglalod versekbe, Isten áldott adott tehetségével. Köszönjük!
Táncol a napsugár a kék égen, Arany fénye melegít élénken. Virágok nyílnak tarkán mindenütt, A méhecskék gyűjtik a friss nedűt. Szellő fújdogál, simogat langyosan, Zenélnek a madarak boldogan.
Magasról integet lilán az orgona, Árassza bódító illatát távolra. Rigó ácsorog a smaragd falombon,
Viszi trilláját a fuvallat kacéron. Áramlik a langymeleg kellemesen, Ránk telepszik a vidámság lelkesen. Tovaszáll a rosszkedvünk nesztelen, Unalom elűzve győzedelmesen. Nincsen már itt lehangolt komolyság, Kellett már nagyon a kikeleti vígság.
Vagy én távoztam tőlük messzire, repedt tojáshéjat, elhagytam őket. Fészkem már nincs, repülni nem tudok, a porban lent érzem a levegő örvényeit. Gondolat- és üresség- foszlányok a szétszakadt messziségben. És félelem. A halál: félelem, s az élet is, az új meg új haláltól.
A mélység és a tömeg összeolvad a mágneses erejű feketébe. Oly anyaggá, mely sűrűbb az anyagnál, hol a zsúfolt atomok nem mozognak. S ha nem is az a fekete, sötét szemcsék ikrásodnak a levegőben. Pedig itt nincs hideg, és nincs meleg sem, az érzékelhető itt ismeretlen.
E semminek nevezett létezésben már nincs rés a részecskék rácsa közt, hol a lelkekbe életet lehelne egy lélegzet sötét-világosa.
E világban nem látszanak a képek, a fény, kontúr, megkülönböztetés. A reszketés egymásra préselődik. Lehet, hogy ez az Isten. A teremtés előtt vagy után várakozó massza.
Sejtelmes lebegés, fájdalmas mámor, tünékeny pillanat, tündöklő zápor. Könnyező játék, röpködő fények, kavargó álmok, éhező lélek. A ma is nehéz volt, s hiába a könnyek, hiába törlöm le, holnap sem lesz könnyebb.
Mennyi boldogság. A nagy csend a lakásban. A nyugodtan végzett munka. Hogy kimehetsz a konyhába, meginni egy pohár tejet. Mennyi boldogság. Végigsimítod kezeddel az asztal felületét, és érzékeled a szabálytalanságokat. Letörlöd vizes ronggyal a párkányt. Mosott ruhát teregetsz. Mennyi boldogság. Telnek a percek, de csak magukat számolják, nincs senki, aki mérné a múlást. Így kellene mindig, kívül a körforgáson. Mennyi boldogság. Régi szavak a számítógép képernyőjén. Friss, hűvös levegő a nyitott ablakból. Halk lépteid, mintha vigyázni kellene valaki álmára. Pedig csupán a harc alszik körülötted: éled az időleges békét.
Hozzád eljutni annyi, mint a semmin átrohanni. Mint átélni - sejtő kezdetek mélyén - a tiszta végzetet. Téged harapni annyi, mint mindig éhes maradni. Mint a test szagától részegen vágyakozó állat-fejem forrón lágy, lüktető húsodba fúrni. Csak vége ne legyen! - Reménytelen. .. Szétválaszt bennünket az értelem, a rend. - S az öröm sem tud egybe gyúrni. Kétféle vágy, kétféle nem vagyunk. S kétféle félelem.
A csatornán eső dobol nyugtató, halk aritmiát. Fekszem. Az álom elsodor. Forró, fehér fény járja át az agyam, s mint az alkohol, mind mélyebb mámorba bocsájt. Öt érzékemben dolgozol, s nincs erőm nem gondolni rád. Jövőm formálod a jelenben, élő törvény vagy életemben, s így bennem lassan minden eldől: Te mentesz meg a végtelentől, de benned mégis megtalálom, és feltámasztom a halálom.
Hány óra is van fiúk?! Hány órát süt a Nap? Hány órát fúj a szél? Hány óra is van fiúk? Hány országóra barátságóra hűségperc bátorságpillanat?! Hány óra is van fiúk hány órát süvít a szél dobog a szív és süt a Nap? Ítélő arcotok elé mikor adjam föl magamat?
KISS DÉNES
Törékenységem
Végleges határaim mutogatják kerítések és tűzfalak — Erdőim fölette magasság egekbe veszett a patak Most már csak madarak tartják törékenységem országszélét Megingott minden bizonyosság Fölvérzik örökölt hajszák a lélek hajszálrepedését
Ami leírható, úgyis csak kevesebb, mint ami van. Láttam egy férfit a ház előtt: későbbi önmagam. A költő, ha az, nem ír és nem beszél. Ha hallod:csak kabátgallérján a szél. Ha meg hangot ad, épp a Nagy Úton csoszog át. Olyankor ő az aszfalt, olyankor ő a láb.
Kék fonál
Néha a gyermek jön, de gyakrabban a lány. Emlékek állóvizéből bukkan fel, és terül a víz színén, akár az olajfolt vagy a tavirózsa. Állok a parton ilyenkor, tétlenül az ablak előtt.
Túl vagyok.
A történetek, ha nem szövi őket senki az elfolyó időbe, szétfoszlanak, mint állóvíz alatt a kék fonál.
Néha tavasz van, néha nyár. Olykor ősz, és mostanában gyakrabban a tél: a táj fehér habbal telik meg, jó sörrel színültig a pohár. Muszáj leinnom róla a habot, muszáj.
Hótiszta papírlap sivár sivataga nem várja hogy írjak toll-mankómra dőlve magamhoz induljak mert ennek az útnak nincs kezdete vége ember oda jut csak ahova a csillag sötétből sötétbe
Anyám az embert jaj az embert határtalanból darabolták Végzetes sorsa szabja dolgát kövület csöndje muzsikája önmaga alatt gyújtott tüzet mikor a szikrát megtalálta
