Alighogy don Juan Hádészbe szállt a rémes vízre s Cháronnak ott már obulust adott, egy koldús, zordszemű s kevély, mint Antisthénes, két kézre evezőt vak dühhel ragadott.
Csüggő keblekkel és szétnyíló köntösökben vonagló nőcsapat kelt a vak ég alatt: nagy, áldozati nyáj, tolonganak egyre többen, s jajuk, mint bús uszály, a csónakkal haladt.
Röhögve Sganarelle bérért nyújtotta karját, míg don Luis a mély parton bolyongni húnyt lelkeknek reszkető ujjal mutatta sarját, fiát, ki dölyfösen szórt ősz fejére gúnyt.
A szűzi és sovány Elvira, fázva, gyászban, férjét, a hűtlent s a drágát, nézte még: búcsú-mosolyra várt, hol még a régi lázban szavalt első szavak szelíd visszfénye ég.
Egy roppant kőszobor, vad fegyverek vitéze, a kormányt nyomta le s oszolt az éjszín ár; ám hűs gőggel a hős, kardjára dőlve, nézte a felszántott vizet, - mást meg se látva már.
Csak fussatok hát, mint veszett ebek, vonítsatok, ha gyilkos éjszaka körülkerít a farkasok hada, hogy fölkoncolja hitvány testetek.
Hát sírjatok csak csípős könnyeket, a végítélet nektek: harsona örök pokolra ébresztő szava, - az ördög fújja, lelketek felett!
Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni, és eltaszítva tudni: el nem éri a bűvös szférát az, ki kárhozott.
És bár lehettél volna, mint az angyal, időtlen malmot nyomni lesz sorod, mert földre buktál zúzott, sáros arccal.
II
De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél! S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg a csábító, - te megcsalt, árva testvér!
Kitárt karokkal várunk, sok keresztény, a nagy hajóra, melyet egy cél kerget, és egy szél hajt: a végtelen Lehellet, ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén:
Ne sírjatok, kiket kivert az élet, ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek, de tartsatok ki, átölelve tartva
a koldusabbat, azt, ki összetépte az életét, - mert ez segít a partra, és ez tanít a drága szóra: béke.
Ma éjjel, álmomban, megint utaztam. Anyám, szegény, írt, hogy jöjjek azonnal, a szívét panaszolta (vagy húsz éve halott már). Valami rosszarcú idegen a vonatban folyton engem lesett, látszott, hogy rosszat forral, ócska kabátok közül sunyított rám, egy kihalt állomáson leszálltam, vizet ittam, az a gyanús alak meg eltűnt a csomagommal, énnálam meg se pénz, se igazolvány…
Reggelre befagyott a konyhaablak. Csak nem bírja, hiába, kifűteni a kis rossz vaskályhám azt a köves hodályt sehogysem. Pedig föltüzelem, legyen az rongydarab vagy használt étolaj… Mindegy, nagyobb hideget is értem én… Igaz, a barakkot az az ötven ember csak belehelte… Hogy hányan ottmaradtak, de hányan… Nem is értem, én hogy lehetek itt… De engem mindig őrizett az Isten.
Csoda pedig – tíz év ott, a jéghideg pokolban, a sarkkörön, napi hatvan deka kenyéren, hetven kiló vagyok: ott nem nyomtam negyvenet sem. Aztán itthon… Söpörtem, gyapjúbálákat hordtam, a diplomámmal, és fáztam tovább a télen, amennyi szénre kellett, még annyit sem kerestem. De hányat elvittek, amíg én odavoltam! Azokból egy se jött meg. Én mégiscsak túléltem… Engem mindig megőrizett az Isten.
Igaz, szívós voltam mindig. Sokszor kiküldött apám kaszálni, az út egy hegyen vezetett át, hajnalban keltem és délre jó, ha kiértem… Apám, ha csak tehette, csak földet vett, vagy erdőt (…mert azé a haza…). És a fenyők közé gyümölcsfát ültetett egyesével. Pedig mennyire kértem: „Apám, hát mire jó ez?” (Ahogy megyek a nagy zöld sötétben, mintha lámpák gyulladnának föl: ott állt egy körtefa, gyümölccsel rakva. Máig sem értem…)
Meg pincérkedtem is. A vendégek szerettek. Csinos kölyök voltam, pirospozsgás, pufók. Emlékszem egy családra: lejöttek minden nyárra a fürdőre. „A kislánynak mit hozhatok?” kérdem az anyjától, ez a kis szemtelen meg (szép kislány volt – az a fekete, hosszú copf, egy kézben el se fért és leért a derekára) odapattan elém, nagy mérges szemeket vet rám – óriási, fekete szeme volt – „Semmi kislány”, azt mondja, „kisasszony: domniscoara!”
Egyszer később, a rozs közt, csókolóztunk is egyszer, de semmi más… Igaz, nagyon nevette, hogy milyen zöldfülű vagyok – pedig hát… Még húsz se volt, szegény… Az ereit, zsilettel… Mondták, volt valami férfi, hogy amiatt, de én nem tudom… Előbb még elküldte nekem a copfját… Mikre vissza nem emlékszik az ember, mikor már arra sem, hogy hova tette a konyhában a bögrét, mikor öt perce ott járt…
A rádió fagyot mond. Ha így tart ez a tél, kifagynak a síron a begóniák, pedig milyen szépen megfogantak a nyáron… Második feleségem volt… az első, az él ma is, csak férjhez ment, szegény, hogy nem kapott hírt tőlem nyolc éven át… És ott van a kicsi lányom sírja is… még egyéves se volt… Semmit sem ér ez az új temetőőr. Mondják, nagyon iszik. Mindig mindent magamnak kell csinálnom.
Én mindig hittem a reinkarnációban. Egy médium – Kolozsvárott lakott, és elmentem hozzá kíváncsiságból egyszer –, az csak rámnézett, és mindent megmondott rólam: hogy tíz évig leszek távol, élőhalott, hogy másik országban, más városban öregszem meg, mint ahol születtem (azt is megmondta, hol van úgy nagyjából). Na és ő azt is megmondta, eddig már hányszor és mi mindennek születtem, sőt, még le is rajzolta egy füzetbe. Még ma is őrzöm azt a papirost a tárcámban, igaz, jól el is van rongyolódva: ilyen voltam, mikor ősembernek születtem, ilyen, mint római dajka, mint sisakos, szakállas görög harcos… Mint francia vicomte a múlt században, igen sok rossztettet elkövettem, igen, és ezt a sok bűnt vezeklem le most – így van. Másképp mi célja, vagy mi értelme volna?
Meghalt, leengedték a földbe. Vége volt. Virág nő fölötte és lepkék rajzanak... Könnyű volt, meg se érezte a föld - Mennyit szenvedett, míg ily könnyüvé lett!
Arcod a szépség el ne hagyja, mikor árnyakká válnak a szelek, mikor a kapukat becsapja a néma fergeteg,
mikor a csöndnek is csak árnya már, s mint sürgönydrótokon ül az utolsó fecskepár néhány megmaradt rezgő verssoron,
mikor ha nyár is, zúzmara dereng a béna fán, mikor a gyász, mint botjával a vak, kopog az elmúlás örök falán, halálom meg ne sértsd! szép arcodat szét ne zilálja a magány.
Nem tudni ki lép kinek a kertjébe később esetleg házába is hol narancshéjak közt fekszik egy asszony - aki annak az asszonya lehet akinek kertjébe épp most beléptek - s a bordóvörös különben elhanyagolható alkonyi kert mintha érezné hogy a füvét taposó idegen - aki esetleg belép a házba is hol pihéit kitárva fekszik egy asszony - netán kést rejt köpenye alatt s a barnára pácolt kerítéskapu reccsen még egyet a háta mögött - nem tudni kinek a háta mögött - és csend csak rebbenő macskaneszek görbeszirmú ördögi rózsák csukják be forró kelyhüket féltékeny a kert és tapintatos tüskéit inkább az alkonyba döfi s mint gyomorban a méreg fölszívódik benne a látogató már a narancsillatú szobában áll s nézi a kitakart meztelen asszonyt kinek alvó combjai s ágyéka fölött sűrűsödik egyre a mágneses tér
kint feketében a kert s horrort játszik egy dáliaszirom
Holt ladiksor az üres stégek mellett, láncon mind: néha megreccsen egy-egy palánk, aztán a csend van s a part csak rajzolt vonal. Az ártéri fák alvó lombjában semmi mozdulás. Az ölmagas nádas, melyet megölt a múltkori vihar: csak szálról-szálra lassan éled, mintha nem volna, mintha nem lehetne valóságos ez a most virradó vidék, sem a víz, hanem csak embertelen emlék, amit ez a mai nap a felszínre felkavar - és a táj álmában mintha megjelenne egy régi nyár, (- ahogy régenszólt dalok a rádióban olykor -) egy elmúlt, elveszett évad, az édeni-első-legelső és a mag-szűz ifjúság bontaná a fehér csúcs-vitorlák háromszög-vásznát: az ébredő túlpartra hajózni át! Hirtelen fjord-tiszta fények a fulladt fák között, - felszabadult égdarabok égnek - az első sugaraktól lángol és kiég egy még éjféli felhő, egy név jut az eszembe most, egy lány neve lenne? Vagy ezé a mai hajnalé ez a név? S akkor ez a hajnal is ő?
végképp hasztalanul peregnek a szavak nincs már előtted és nincs mögötted botladozás és félszegség kora lejárt és megmarad ahogy írva áll: a halált lebíró szelíd mosoly
micsoda szédítő távolság közöttünk! szélbe markolok utánad te szívembe hasítasz mint kezdete-nincs kút már olyan vagy: a dermesztő felé nyitott és mélyen ragyogó
Mindenkinek tetszeni nem lehet, Mint a vadszőlő, deres a fejed. A nők, e sápadt, sovány angyalok Kenyérért állnak, rőt hajuk lobog S mint a répa, retek és mogyoró, Pattog az ősz és ropog a dió.
Minden megérett. Nézd, itt a kezem. Szorítsd meg, vágd le... Nem védekezem. Robban egy szó, mint az őrült atom Felhőre ülök, lábam lógatom S reátok így még hosszan nézhetek: Világháborúk s világnézetek.
S mert a szőlő érett, részeg leszel, Részeggel a hold versenyt énekel. S mert férfi voltál, nógattak a nők, Szomorúan mostak, vasaltak ők. Szemem is volt, láttam több csillagot S mert ember voltam, tehát meghalok.
Szem grádicsai A formák lécein át Folytonos lépcsõk Pihenõk nélkül Egyik felhõbe burkolózik Másikat nagy kés vágja el Megint másikra egy fa göngyölödik Mint egy szõnyeg Mozdulatlanul
Minden lépcsõ el van takarva
Zöld lombok szerteszórtan Széles mezõk leszámitott erdõk Ólmos korlátok karjai közt A tisztások térségeire A reggel lágy tejében Beissza a homok a napsugárt A tükrökben suhanó árnyakat Sápadt fagyos vállaikat Látványos mosolyaikat
vonzások tekintetében falfehér az arcom így mázolják át festékkel púderokkal s álarcot kapok a rám pingált ábrák jelek játék jelentőség misztérium átváltozásaiban klaunként bohócként mutatványosként színeimmel a harsogókkal s a némákkal maskarámmal tárgyak jelenségek közegében pőre magammal szem s homlokom rejtőzésében vonzások tekintetében tükrök előtt állok hogy bennük összetörjek a végtelenség szilánkjaira
többnyire kavicsos földutakon és aszfaltozottakon vezetsz többnyire betonból öntött járdák kopognak cipőd alatt és sárga csíkos gyalogátkelőhelyek
többnyire íróasztalodon lámpa világít nappal is a számítógép mellett a teleírt papírokra sorba rakott dossziékra
többnyire az emberek kilépnek életedből ám vannak akik kéretlenül is melléd ülnek noha az istenért se szólnak mintha csak befelé fordulna a nyelv a szájukban
az emberek összegyűlnek a metrón s mindenütt többnyire nem érdeklik őket a társak csak a hely ahol ülnek vagy állnak
Az őszi égről lógó komor felhő cibálja egy árva fa ágait. Lám, egyetlen még ide-oda lengő, megsodort levél még kapaszkodik.
Hideg szél jön majd, gyilkos, irgalmatlan zúzmarát hoz, s majd megdermeszt a fagy. Repülj, ne maradj, ahogy én maradtam, egyszál magadban, egyes egymagad.
*
Ha magányos fa leszek
Ha magányos fa leszek, árnyékomba hívlak, te csak fekszel a gyepen, a lombom elringat.
Ha magányos hold leszek, örökre az égen, benézek ablakodon minden áldott éjjel.
Ha forrássá változom, néked dudorászok, eloltom, ha rámhajolsz, a te szomjúságod.
Többet nem is mondhatok, ma nagyon szeretlek, hogy holnap mit mondok majd, azt holnap kérdezd meg.
Nagyzásos téboly Téged keresni, megvilágosodást várni, azt hinni, a véres való helyébe a kristályos lép, húgyagyú diktátorok manökenné változnak, birodalmak babaszobává.
Meglelni Téged még ennél is rosszabb. (Mintha volna közös elemed halmazunkkal.) Másodgyerekkorok, leporelló a kézben, képzelmi kicsapongás: a kis csillagász a Magellán-felhőn lovagol, a néger gyerek smaragdzöld selyem ornátusban oroszlános trónusról villogtat agyarakat, az eszkimó kölyök bálnarajt varázsol elő bundája béléséből.
Rájuk hagyod.
A színes, fantasztikus lapok élén mosolykobold futkos a világ egyik végétől a másikig: egy letűnt égi test, az arcod súrló fénye. Egy ujjvonással letöröllek.
a látszólag örömöt sugárzó arc igézetében kifeslett egy szál virág az égbe szökkent s abban az órában tévedhetetlenül apró fény-alamizsnára ítéltetten mosolya kikerekedett
éjszakák magaslatán jókor hasad az új hajnal hogy titokban ugyanazt az álmot örökkön-örökké virágba borítsa
ránkteríti a pőre rózsa illatát mint a felvillanó gondolatét a szív s a szél lüktetésébe simultan honnan a madarak lezúdulnak zuhanórepülésben egyik a másikban tükröződve egyszervolt mosolyukkal hogy fénytől átitatódva röptükben szerethessék egymást
moccanatlan alszol te friss májusi viola anélkül hogy sejtenéd holnap az ég újra ugyanilyen ragyogó lesz egy méhet ajándékoz néked ki szerelme hevében beteljesíthet téged
Mindenben rád lelek, ahol kereslek, a tárgyakban, melyekhez hű vagyok; a kicsiben mint legkisebb jelensz meg, a roppant nagyban mint a legnagyobb.
S ahogy a tárgyakban szolgálatodra oly kész erők működnek, az csodás: gyökérben, törzsben titkon gyarapodva, s a lombozatban mint feltámadás.
*
Tudom, titok maradsz, a mélyed a gyors idő nem érti meg. Én alkottalak ily mesésnek, midőn kezem gőgjével érted megvert egy óra engemet. Terveztelek ügyelve jól a szándékra és a buktatókra, munkám azonban nem haladt: a görbék és a vonalak elvesztek egy tüsökfonatban, míg egyszerre csak akaratlan a lehető legszentebb forma pattant elő tudat alatt.
Habár szemem nem éri át, a mű be van fejezve, érzem. Nem nyughatom azonban tétlen, s építem egyre csak tovább.
* Mindennapos munkám ilyen, mint héjt reá én vetek árnyat. S vagyok a völgyben odalenn, ha festelek, vagy ha imádlak, a sár, a lomb és a vasárnap, egy ujjongó Jeruzsalem.
Az Úr szent városa vagyok, száz nyelvvel vallom Istenemnek; Dávid zsoltára bennem zengett, s én ittam hárfák hangja mellett az esthajnali csillagot.
Az utcáim hegynek haladnak. Lakósaim magamra hagytak, túl nagy vagyok talán nekik. Meghallom, bárki lépked bennem, s magányosságom kiterjesztem kezdettől fogva kezdetig.
*
A legutolsó ház e faluban mint világ végén áll magányosan.
Az utca lassan megy az éjbe ki, nem tudja semmi visszatartani.
Két messze közt sejtelmes átmenet a kis falu, melyen át út vezet ösvény helyett riadt házak során.
A távozókra vár egy nagy menet, s útközben sokan meghalnak talán.
*
Éjjeliőr a téboly, mert őrködik. Röhögve minden óránál megáll, s mondván: ez első, amaz ötödik, az éjjeleknek neveket talál.
A rigmusát gajdolja mindenütt, s triangulumjával a kürtre üt, amit megszólaltatni képtelen: így lépdel tova házak mentiben.
Álmukban hallják csak a gyermekek, hogy odakint virraszt az őrület. De a kutyák tépdesik láncukat, a házakban szűk lesz nekik a tér, és reszketnek, mikor már elhaladt, és félnek attól, hogy majd visszatér.
*
Pirosa érik most a borbolyának, szirmát a rózsa is hullajtja már. Ki most szegény, hogy véget ért a nyár, csak várni fog, nem lesz ura magának.
Ki nem tudja lehunyni most szemét, biztos, hogy abban arcok sokasága, ha jő az est, sorakozik sötét zugokban várva még feltámadásra: az mint egy agg bevégzi életét.
Nem vár új arra semmi ezután, megcsalja minden és mindenki, sőt, Te is, Uram, nagy kő vagy a nyakán, amely naponta mélybe húzza őt.
Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik, Világtalan angyalaink játszogatnak itt, Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima. És a dráma mindig mindig csak tragédia.
És az ember, szegény ember csak lapul belül, Benn, magában s ezer arccal egymagában ül, Három láng nő homlokából, zengő, mély virág És zokognak, elzokogják a litániát:
"Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek! Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek, Életünk az ember kedve, hanem hol van ő, Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?"
És az ember, szegény ember, csak lapul belül, Feje körül zengő szavak villáma röpül; No most, no most fölszáll majd az igazi ima! És a dráma mindig mindig csak tragédia.
Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság, Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul: Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...
Világtalan angyalaink sugárlábakon Átugranak a világi köntörfalakon, Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.
És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit, Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit, Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot! S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.
Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény, Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém, Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!... És a dráma mindig mindig csak tragédia.
S elmegyek és másik jön és az is én vagyok: Elsiklanak talpam alatt sziklás századok - Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök? S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.
Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?... Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.
Áldott csodáknak Tükre a szemed, Mert engem nézett. Te vagy a bölcse, Mesterasszonya Az ölelésnek. Áldott ezerszer Az asszonyságod, Mert engem nézett, Mert engem látott. S mert nagyon szeretsz: Nagyon szeretlek S mert engem szeretsz: Te vagy az Asszony, Te vagy a legszebb.
szóval megint születésnapod van ugye a nyolcvanadik? pedig tanultam számtanul hát akkor mennünk kell a hegyre na gyere a hátamra veszlek de könnyű vagy rendes tőled apám vasalt-fehér ingeitől elbúcsúztál? gáztűzhely hűtőszekrény kikapcsolva?
az "elefánttemetők" átvezetnek a szellemi princípium elé a kirekesztés árvize a parancs tűznyelvei elől a kötelesség kapaszkodóin igyekszünk a búcsú-csúcsra útközben megszabadulok a nemtörődömség ólmaitól a ridegség köveitől s mire megérkezünk szakad a hó a fülem is kipattan
én nem érem meg a nyolcvanat... azt mondod te sem? de hát te már megérted hetvenkilenc hogy csak hetvenkilenc éves vagy miért nem szóltál előbb mit csinálunk itt egy évig... na jó tudod mit akkor most elmondhatod három hónapos koromban mért hagyott el minket apám
Nekem nem volt barátom, tőlem mindenki fut, társaim elkerültek mint idegen fiut, idegent, megvetettet, ki mindég mostoha, kit senki sem szerethet, nem is szeret soha. Magányosnak születtem, baráttalan vagyok, így lettem, ami lettem, mindentől elhagyott, mindég a szenvedésre vitézül víni kész: magányosság vitéze, magam ellen vitéz, barangoló borongó, ki bamba bún borong, borzongó bús bolyongó, baráttalan bolond. Nekem nem volt barátom, nem is lehet soha, örökre már belátom, maradtam mostoha nincs szem, amely szememben a lelket lelje meg, szív, mely setét szivemben lakozni nem remeg, lelkekkel lelkesülni lelkem hiába vágy lelkeknek egyesülni nincsen menyasszonyágy.
"Vörös Rébék általment a Keskeny pallón s elrepült -" Tollászkodni, már mint varju, Egy jegenyefára űlt. Akinek azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár: Hess, madár!
Ő volt az, ki addig főzte Pörge Dani bocskorát, Míg elvette a Sinkóék Cifra lányát, a Terát. De most bezzeg bánja már, Váltig hajtja: kár volt, kár! Hess, madár!
Pörgé Dani most őbenne Ha elbotlik se köszön, S ha ott kapja, kibuktatja Orrával a küszöbön. Pedig titkon oda jár, Szép asszonynak mondja: kár! Hess, madár!
Cifra asszony színes szóra Tetteti, hogy mit se hajt: "Kend meg köztünk ne csináljon Háborodást, házi bajt, Nem vagyok én csapodár." Rebi néni mondja: kár! Hess, madár!
Másszor is jön, hoz fehér pénzt, Piros kendőt s egyebet: "Nesze, lyányom? e mézes bor Erősítse a szived: Szépnek úgy nem tenni kár!" - "Hadd jöjjön hát a kasznár." Hess, madár!
Háborúság, házi patvar Attól kezdve van elég; De nem hallik a szomszédba: Pörge Dani tűri még. A bölcső is ott van már: Künn egy varju mondja: kár! Hess, madár!
"Asszony, ördög! vidd apádnak Haza ezt a gyermeket - Ne! a varjut (hol a puskám?) Útra meglövöm neked." Varju azt se mondja: kár! El sem is rebbenti már: "Hess, madár!
Híre terjed a helységben:. "Tudjátok, mi az eset? Pörge Dani egy varjút lőtt S Rebi néni leesett!" Rebi lelke nem vón' kár: De, mint varju, visszajár Hess, madár!
Gyilkost a törvény nyomozza; Szegény Dani mit tegyen? Útnak indul, bujdosásnak, Keskeny pallón átmegyen. Szembe jött rá a kasznár. Varju elkiáltja: kár! Hess, madár!
Keskeny a palló kettőnek: Nem térhet ki a Dani; Egy billentés: lent a vízben Nagyot csobban valami. Sok eső volt: mély az ár. Varju látja, mondja: kár! Hess, madár!
Bujdosónak kín az élte; Reszket, ha levél zörög: Felvont sárkányt vesz kezébe, Hajtja éh: "megállj, görög!" Varjú mind' kiséri: "kár!... Fennakadsz te, szép betyár!" "Hess, madár!"
"Most ebédre, hollók, varjak Seregestül, aki van! De szemét ne bántsa senki: Azzal elbánok magam." Fekete volt; mint bogár: Asszony ott sír: "mégis kár! Hess, madár!"
Vörös Rébék általment a Keskeny pallón: most repűl; Egy varjúból a másikba Száll a lelke, vég ne'kül S kinek ő azt mondja: kár! Nagy baj éri és nagy kár. Hess, madár!
