Alekszandr Etkind: A lehetetlen Erósza (A pszichoanalízis története Oroszországban) — Jó könyv. Nincs pszichoanalízis oroszok nélkül, már a kezdeteknél ott sertepertélnek, Freud meg Jung leghíresebb páciense is orosz volt, Rorschachot meg egyenest elvarázsolta az orosz nép, még feleséget is oroszt választott. Aki szereti az Ezüstkor irodalmárait, annak aranybánya a könyv: még talán a francia irodalom se pezsgett ekkora intenzitással, mint a korabeli orosz – párok cserélnek szerepeket, meg hármasok állnak össze, csak hogy felélesszék Dionüszosz kultuszát; igen, kicsit megszaladt a paci kedvelt oroszainkkal, Belij, Brjuszov, az Ivanovok, Blok etc. igyekeztek kiszippantani az élet velejét, még az se okozott különösebb gondot, ha a csont megakadt a torkukon (á la Holt költők társasága), a pszichoanalízis sehol se vetett ekkora hullámokat, mint Oroszországban. Aztán persze jöttek a kommunisták, és mindenkit kizavartak az erdőből. Illetve azt azért nem, még mindenféle verziókban működtek az egyes iskolák, de arról onnantól szó se lehetett, hogy az állam felügyelete nélkül pusztán csak a művészet kedvéért analizálják egymást meg magukat a gyanús elemek. A KGB-vel (NKVD-val?) összefonódott pszichoanalízis meg egy különösen csúnya történettel megemítve. Most a Damion Searls: Rorschach-t olvasom, szinte kiegészíti ezt a könyvet.
Ezt befejeztem, ilyen jó ponyvát régen olvastam. Ez csillagos ötös. És még az epilógust is érdemes elolvasni az utolsó szóig. Angolul, eredetiben olvastam.
Megvan, de csökkenőben! az elmúlt hatvan-egynéhány évben rengeteg könyvet olvastam. Sűrűn eszembe jut, amit egykor olyan valakitől hallottam, aki szintén könyvmoly Ifjúkorunk könyveit kőbe vésik, a most olvasottakat homokba írják. Az első fele nagyon illik rám! A Kétévi vakációt pár éve olvastam újra, szinte mindenre emlékeztem belőle. Viszont nem sok mindenre abból, amit egy éve olvastam. Igaz, vannak kivételek is, ezek mély nyomot hagytak bennem. Hogy konkrét példát mondjak, ilyen volt pl. a Hajnali láz, vagy a Krumplihéjpite irodalmi társaság.
Azt persze nem állítom, hogy ez mindenkire egyformán vonatkozik. Az sem mindenkinél áll fenn, hogy ha valami végképp nem érdekel, abbahagyom. Annyi a jó könyv, és ehhez képet kevés az idő. Ezzel kissé ellentétele, hogy vannak olyan regények, amit évente egyszer újra elolvasok, és mindig mond valami újat. Úgy érzem, mintha egy régi barátommal találkoznék.
Douglas Jerome Preston-Lincoln Child: The relic (Bestia?)
Thriller-horror, de nagyon jól olvasható, kicsit Robin Cook-ra emlékeztet. A témája is nagyon érdekes, egy múzeumban embereket tépnek szét, és ez ügyben nyomoz a hatóság.
No igen, a beállítás messze nem azonos. Csakhogy nem mindegy, valaki két hétig vendégeskedik valahol, vagy több évre ott kell dolgoznia. Biztos, hogy előbb-utóbb egymás idegeire mennek. Viszont Angliába se nagyon mehetnek vissza, legföljebb nyugdíjas korukra, mert a gyarmatokon olcsó a munkaerő, apróbb-nagyobb üzletekre is sor kerül, és még fűteni sem kell! Sok esetben a feleség vagy a gyerekek sem jelentettek gondot, hiszen a benszülött nő nem volt jogilag a felesége, így a gyerekek sem voltak törvényes örökösök. Nem állítom, hogy ez helyénvaló, de a tisztviselő számára roppant kényelmes.
az orwell-könyv idézi a "Tragédia Burmában" egy részletét
Rangoon, 20-as évek:
„Olyan emberek találkoznak estéről estére, akik egyébként folyamatosan egymás agyára mennek, és kétségbeesetten igyekeznek elfelejteni saját létezésük unalmát... A klub nemcsak szórakozóhely, hanem a faji összetartozás szimbóluma is...
...
Somerset Maugham, a népszerű híresség sokkal kevésbé epés beszámolót ad a gyarmaton élőkről, akikkel 1930-ban találkozott, amikor átutazóban volt Rangunban. Maugham, aki rövid ott-tartózkodása alatt alaposan megfigyelte a rangunbeli életet, részt vett a szűk körű, de kellemes társasági élet néhány eseményében. Úgy találta, Ragunban „kellemes az élet, ebéd egyik vagy másik klubban, autózás a takaros, széles utakon, aztán sötétedés után bridzs valamelyik klubban, gin pahits [gin és gyomorkeserű], rengeteg fehér vászonba vagy selyembe öltözött ember, nevetés, kellemes társalgás; aztán autózás megint az éjszakában, hogy átöltözzünk a vacsorához, majd vissza egyik vagy másik vendégszerető házigazda otthonába, koktél, pazar vacsora, tánc a gramofon zenéjére, esetleg biliárd, aztán újra otthon a nagy, hűvös, csöndes házban”
Részemről nem vagyok turista, a munkám során jártam Távol Keleten, Európában (Keleten nem),
valamint az Egyesült Királyságban. Közlekedés repülővel, vonaton, hajón és közúton volt.
A munkaidő szoros-megtervezett volt mindenütt, de azért gondoskodtak röviden a látnivalók megtekintéséről is. Másfelől nekem inkább jelentett maradandó élményt egy-egy helyi emberrel
való elbeszélgetés, kíváncsi voltam, hogy ők hogyan látják a világot, hogyan gondolkodnak,
ez nekem fontosabb volt mindig mint a "tereptárgyak" (amelyek nagy része albumokban látható).
Lehet, ez a könyv ezért is kötött le, semmi "angolos sztereotípia", semmi "trendi", csak egy normális
értékrendű ember írása saját hazájának bejárásáról a végétől az elejéig a "mellékutakon" gyalog.
(Nagy-Britannia vége alul Délen van, az eleje fent Északon).
Kiváncsivá tettél. A Katedrálist olvastam tőle, de nem rajongtam érte. a többit ezek után inkább hanyagoltam. viszont ajánlásod után felírtam a listámra a Sasok szárnyán-t.
Ügyesen helyezte el műveiben a perverzitást, erőszakot, keverve-kutyulva krimivel és áltörténelemmel.
A stílus bejött, milliók olvassák az így meggazdagodott jóorrú sarlatánt.
De van egy kivétel. Egy 1978 - 79 -es megtörtént eseményről, annak főszereplője felkérte,
hogy írja azt meg hitelesen, az abban résztvevők elbeszélése alapján. Ez jó választásnak-reklámnak bizonyult, hiszen egy ismert név kellett a dokumentum regény piacra dobásához, eladásához.
A "Sasok szárnyán" c. könyv, így a szerző egyetlen értékes műve lett.
Ezúttal nem azon fogok siránkozni, miért nem tetszik egy könyv, vagy mi ne legyen benne, Találtam egy olyan olvasnivalót, ami nagyon megtetszett! Cécile Pivot: Kis francia könyvesbolt a címe. Ez feltámasztja a levélregény műfaját, bár ez azért előfordul mostanában. Egy könyvesbolt tulajdonosa levélíró tanfolyamot hirdet. Ha lehet, kézzel kell írni, és postára kell adni! Érdekes sorsok bontakoznak ki, egy szülés utáni depresszióban szenvedő nő, egy olyan fiú, akinek meghalt a testvére, egy határozatlan férfi, aki nem tudja, mit kezdjen magával, és így tovább, Rájönnek, hogy ha nem elsiránkozzák, hanem leírják a gondjaikat, érzéseiket, akkor valahogy rendezettebbek leszenk a gondolataik. Nem, egyáltalán nem mindig értenek mindent és mindig, de lassacskán közelednek az álláspontok. Végre maradéktalanul örültem egy könyvnek, és egy nap alatt kiovastam.
Újra elolvasva a 29932 hozzászólásomat, sóhajtozok. Elolvastam az Ugyanúgy más, mint én című könyvet, Három szerző írta, inkább nem sorolom fel őket, Nos, ebben a félmúltbeli fekete adósrabszolgaság adja a regény emlékezetes részeit. A rabszolgák felszabadítása szép dolog, jó dolog, no de mihez kezdjenek magukkal az emberek? Beálltak mezőgazdasági munkára. Kaptak egy darabka földet saját használatra, egy putrit, no meg némi ruhát, Vásárolni hitelbe vásároltak, a telep boltjában, és valahogy mindig úgy adódott, hogy kerestek öt dollárt, költöttek öt dollár öt centet. Ráadásul nem tudtak sem írni, sem olvasni, sem számolni, a gyapot lemérését a gazda, illetve a megbízottja intézte, el lehet képzelni, mennyire precízen. Nem is csoda, hogy az egyik főhős 27 éves korára elunja, felugrik egy tehervonatra, eljut egy nagyvárosba, és hajléktalanként él, Ott legalább nem dolgozik napi 12-16 órát.
Aztán találkozik egy milliomos műkereskedővel, aki egy jótékonysági szervezetnél ételt oszt, és valahogy összebarátkoznak. Már ez irreális, de a történet lekötött. Csak sajnos, nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy ezt a regényt valami vallási szervezet pártfogolta. Ezzel együtt olvasható, csak nem nagyon hiszem!
Akad néhány kőgazdag, aki lakberendezési folyóiratokban, illetve interneten közzéteszi a lakását, legalábbis egy részét. Ez nem mindig szerencsés ötlet.
Jellemzően a könyvben a cselekményre figyelek, annyira nem jelenitem meg magamban a palotákat, bár pl jártunk a Fertődi Kastélyban ezért az nem olyan neheéz.
De olvastam 1 krimit ahol a főhős egy szupergazdag erőditményébe akart bejutni, ezért minden szót elolvastam amit kőgazdag lakóhelyéről leirt.
Akkor nem is értettem honnan tudhat ilyet. Csupán a képzelet? Vagy tényleg volt olyan milliárdos akinek járt az otthonában?
filmen egy báli hangulat bemutatása fél-egy percbe kerül, és többletként (akár ellenpontként) felvillanthat egy-két olyan arcot is, amelyiken nemcsak az általános hangulat ragyog vissza.
könyvben erre van 2-4 oldal. Egy jó írónak 1-2 x fél oldal elég a báli hangulat érzékeltetésére, a többi mehet az ellenpontokra, az allúziókra, az ilyenebb vagy olyanabb narrációra...
De mikor meseszép jelenetek vannak a filmben, és pedig korhű , hiteles jelenetek. Nem tudnék elképzelni olyan jelenetet mint a báli jelenetek , a háborús jelenetek, olyanokat se mint a paloták berendezései. Ld. Háború és Béke jelenetei. ??
