Kötetlen beszélgetőtopic azoknak, akik 1960.01.01. és 1969.12.31. között születtek, valamint azoknak akik valamely perverzió mián az ekkor születettekkel szeretnének eszmét cserélni.
Tiszteletbeli topikgazdánk: Sarkany.
Igen, BÁR csak élne, nagyon sok veszteségünk van már, nekem jóbarátom volt, nálam 20 évvel fiatalabb, anyukám, nevelőapám, osztálytársam, kollégák, barátok, innen a Fórum-ról sajnos már több is, és még sokan mások Fiatalon veszítettem el őket, és Ők is élhetnének még, hisz fiatalok voltak. Sokat szomorkodom is rajta, de mindíg azzal zárom le a dolgot, amit nevelőapám mondott a halála előtt nem is olyan sokkal.
Kislányom a halál az élet része, a szeretteinket, csak fizikai valójukban veszítjük el, de amig szeretettel gondolunk rájuk itt maradnak velünk, és soha ne feledd el, kapsz helyetettük gyermekeket, unokákat és új barátokat, akik majd egyszer ugyan így fognak szenvedni miattad, nekik kell irányt mutadnod és kötelességed őket felkészíteni erre.
Különben tartsatok Őrültnek én úgy gondolom nevelőapám még mindíg itt van velem és sokszor vígasztal engem.
A természetes az lenne, ha az öregek...és hangsúlyozom, hogy az öregek mennének el előbb, s nem a fiatalok, és az öregek is csendesen...
Az én anyukám testében legalább 10 daganat volt...én még el tudtam búcsúzni tőle...de szívesen cseréltem volna valakivel amikor az utolsó napjaiban mellette ültem a kórházi ágyán. 11-én halt meg, 13-án töltötte volna be a 65-öt.Élhetett volna még!
Így van! A fiam ma 29 éves. Éppen itt az ideje, hogy apa legyen. Ha mindig azon tűnődnénk, hogy most éppen miért ne vállaljunk gyereket, akkor bizony elgondolkodhatunk azon is, hogy a háború alatt hogy születtek a mi szüleink.
Nem volt semmijük a nagyszülőknek, csak bombalyuggatta falak amik valaha a házukat vették körbe....
ha akkor ők gondolkodnak, akkor én most nem lennék.:)
Azon vagyunk, hogy lassan, de biztosan egy szebb jövőjű országba költözhessenek...sőt mi is! Itt nekünk már nincs jövőnk...sőt a dédunokáinknak sem lehet...ahogy nézem a zuhanórepülést.:(
25 körül már én is nagyon szerettem volna babát, de aztán úgy döntöttünk, hogy elôbb építkezünk :) Jó döntés volt, nem bántam meg. Csak a suliban éreztem néha kicsit túlkoros anyukának magam :))))
Szerintem is jól látod. Oké, csak valahogy mindig szomorú az, amikor valami elmúlik. És ahogy megy az idô, egyre több ilyen élménye van az embernek. És akkor persze jönnek új dolgok, de már tudod, hogy azok is elmúlnak. És más ez, mint ahogyan régen tudtad (mert ugye tudtuk ezt mindig is), mert más átélni. Már nem olyan könnyed vállrándítás, már nem olyan könnyû mondani, hogy a változás az élet része, természetes folyamat bla, bla, bla. :)
Viszont, hogy vidámat is mondjak: unokáknak én is örülnék, de majd csak úgy kábé 10 év múlva. A leányzó most 16, szerintem várhatna még vele :) Mondtam neki, hogy ne sokat gondolkozzon, nem tervezek sokáig élni, de azért a sulikat még próbálja meg befejezni :D Nem egyszerű velem, én belátom :))))))
Visszaolvastam kicsit... úgy kábé 6-7 oldalt, százasával számolva. Egészen rali haláláig. Ott megálltam. Aszontam magamban, valami baj van ezekkel a hatvanasokkal. Mintha valami megzakkant volna bennünk, valahol. Komolyan mondom, mintha nekünk most kéne megszokni, hogy elmennek mellôlünk emberek. És mi lesz utána, hogyan tovább?! Olyan szomorú ez... és mintha meg kellene tanulnunk, hogy az élet megy tovább. Mindig megy tovább, nincs mese.
