– egy hol volt, hol nem volt asztaltársaság emlékére –
Tükörlidérc
– dolce stil nuovo – Walter von der Vogelweide contra Kányádi
Ó, hogy elsuhant minden… Zuhogott érvre év. Vegzáltak és besúgtak. Ködbe veszett a rév. Süllyedt kísértethajónk erdélyi tengeren. Elvesztek mind a társak, már mindenki idegen. Holnapra tört arcunk is vodka tükrébe vész. Lamentálunk. Kitartunk. Elmenni is nehéz. És hova is húzhatnánk el? Kibicsaklik az élc. Friscóba? Firenzébe? Tükrünkből a lidérc fityiszt mutat röhögve, s mi várjuk a csodát, gróf Rettegit, Danit, Baászt, Ferkót, Gerzsont, Zsigát. Hómezőn vadlúd, vadnyúl… Vissza is jöhetnének. Tátongó képkeretben salto mortale – végzet. Idézetek, tanulság, szerelmek, könyv, gyerek… Ha mit még hátrahagyunk. S ha lesz majd még kinek.
A száműzöttek
– Zsiga és Ferkó –
Hogy hogyan került Ferkó és Zsiga ide, az Isten háta mögé, a magyar autonóm tartomány végvárába, a vásárhelyi egyetemről, nem világos?! Megfúrták volna őket tehetségtelenebb ideggyógyászok és sebészek, kihasználva az ötvenhat utáni őrületet?! Azok segítették volna lapátra őket, akik néhány év múlva pánikszerűen távoztak az ígéret földjére, de el sem jutottak a panaszfalig (ohne bűnbánat!), mert müncheni, stockholmi, Los Angeles-i klinikákon találták meg az aranytojást tojó tyúkot. „Mert énnekem – skandálta Ferkó – pénzt hoz a gyógyult betegem, s ha meghal, a hozzátartozója is!…” Ferkó különben rá is játszott a dühöngő szocializmus korában oly valószerűtlen dzsentri magatartásra. Egy káderezés alkalmával, amikor megkérdezték, 80 hold földjük volt-e, már-már őrjöngve csattant fel: aljas rágalom, mert 800!” – és fejét felszegve nézte le az elvtársakat.
A felszarvazott férjek egyesülete
Ferkó a hatvanas években a Súgásban alapítja meg a Felszarvazott Férjek Egyesületét. Apróhirdet: „kizárólag kapitális agancsokat vásárolok magam és barátaim számára!…” Számon tartják a trófeákat, hitveseik vélt vagy valóságos botlásait. Minden félrelépést. Gyakoriak a ceremoniális előléptetések. Sokan már unják, szégyellik is, de nem szállhatnak ki. Ferkó a rangidős vezérezredes, de mindenkinek van rangja: sorhajóhadnagy, keretlegény… Egy Hóra nevű, nemrég körünkbe érkező őrnagynak lesz először gyanús a dolog, államellenes összeesküvésnek véli. „Ön téved, ezredes úr – így Ferkó –, nem, ne szabódjon, nálunk már ezredes! Amikor nemrég a fővárosban volt fejtágítón, a nagyságos asszony egy átutazó hokiedzővel és egy német tanárral csalta meg…” Kihívóan fixírozza az elvörösödő szekust, akit később el is helyeznek…
A kurszki katlancsata
Ferkó nagy szervező is volt, karszalagokat osztott ki, néhány visszajáró alkoholistának, hogy tartsák fenn a rendet, s a megbízottak katonásan jelentettek, és ő minden reggel úgy vonult be az elmeosztályra, mint Napóleon egy elfoglalt városba. A katonasághoz vonzódott, bár osztotta Musil nézetét (idézte is!), s a katonákat nagy szamaraknak tartotta. Rommelről viszont mindég lelkesülten beszélt. Ilyenkor éremre kívánkozó arca is átszellemült. Lelkesedett (nem volt elfogult!) Antonov vezérezredesért is. Egy elsüllyedt nyári éjszakán borozgatva, részletesen leírta a kurszki katlancsatát, „ahol eldőlt a háború, és megpecsételődött a sorsunk!” Hajnalban, miután levizeltük a parkban ama fát, amelyik még láthatta volna Rákóczit, ha erre jár, megjegyezte: „Ha nincs Antonov, ha nem olyan zseni, soha nem vesznek kézhez a testvérek.”
Zsiga
Sokat próbált erdélyi férfi. Olajosbarna. Keze nők combján, ő is örmény. Honnan a karma? Zord is, gőgős is. Fejedelem. Kezében pohár. Operettáriákat fütyül, mikor operál. Felszarvazott férjek egyletének szóvivője. Jobbján üldögélsz, és kísért ma is a nevetése. Élő legenda. Sebészfőorvos. Mikor beindul, sok kékharisnya, kis női csuka belébolondul. Délben egykor ma is megindulsz. A sorsod része. Noha nem ülhet már az asztalfőn tizenkét éve. Sokat beszéltek éjjel, álmodban, vidám. „…a lényeg, hogy a szitán lássál által, Lacikám! Kelet kapujában semmit nem kell komolyan venni. Veszünk? Maradunk? De amit lehet, azt meg is kell tenni!”
A művész átveszi útlevelét
– Abszurdisztán. Nyolcvanas évek –
Két összekötözött láb. Jól látható a béklyó. A szabadság hazai baljós jelképeként. Akkor megint rászálltak, mert persze megjelent külföldi lapokban is, és rontotta a képet, ami aranykorunkról a művelt Nyugaton élt. „Mit akar maga, mondja! – Az ezredes üvöltött. – Kötöztük már mi meg a maguk botlábait?!” Talán ha fejre állna, de hát itt nincs fotel. „Mit akarnak maguk, Baász?” Kik azok, akik ott mind? A szabadság most sóhaj, repül Szentgyörgy felett, s ő megy kilenc hónapra ezer tó országába. „…ahol a fogyasztói társadalom csődjét is észlelheti, ha nyitva tartja vaksi szemét! – Az ezredes röhögött. – A viszont nem látásra!…”
Gróf Rettegi
– „Góg, Magóg, Demagóg!…” (V. Á.) –
Visky Árpád, Visky Árpád. Fenyvesország a te orcád. Szavalod a székelyeknek Tiborc panaszáriáját. Lázítasz hús-túrósorban. Ama színház hol nincs, hol van. Woyzeck, Woyzeck, gyere vissza! Malinádat már más issza. Alakoskodj! Hepciáskodj! Égig emel fel az ének. Mondd el kedves Csoóri-versed, libabőrözzön a végzet. „Feküdj bele a sárba, korona-rücskös tüskeágyba.” Tapsolnak is önfeledten, rögeszméiket feledten. Ideál kellett? Megkapták! Reménykedő istenadták. Hős kellett?! Hát hős is voltál! Fogcsikorgatva, de szóltál! És most ott, a másvilágon is rajtad a régi járom. Erdőszélen, januárban hallom, azóta is hallom, faágon lógsz, gróf Rettegi, bokádat szél összeveri, azt a rettentő csontzenét, csak azt tudnám felejteni.
Jóslat
– gróf Rettegi verset mond –
’81. február 13-án leugrottunk az Andzselikába. „Rácsokat látok – nézett a tenyerébe didergőzve egy töpörödött cigányasszony. – Rácsok megett az úrficskát!…” „De hát azokat feszegetem” – rántotta el a kezét, megismételve nagy mutatványát: sálját bal csuklójára béklyózta, másik felét átvetette nyakán, s jobbjával húzta fel bal kezét, már benne volt a pohár, veresen villogott a málnalikőr, mint a vér. Egyetlen csepp se vesszen kárba!… Remegett, mint versenylovak, s a műsorát mondta: Ideköt idegszálaival a szél. Magánszorgalmú kutyák. – „Húsz éve készül Ulászló!” – Egy mondat a zsarnokságról. Halottak napja Bécsben. A barbárokra várva. A költőt színlelő művész és Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát. Cellamagány jön, hallgatok, ki voltam istenek fia. „Rácsokat látok – hátrált iszonyodva a vénség. – Bilincseket!…”
Olvasd és add tovább!
A nyolcvanas évek legelején, egy májusi hajnalon furcsa képre lehettek volna figyelmesek a korán kelő vagy az elnyúló tivornyáról éppen hazatérő szentgyörgyiek. Milicisták és káromkodó civil ruhás, veres nyakkendős, kék szemű férfiak elszántan röplapokra vadásztak a parkban, és elkeseredetten igyekeztek összegyűjteni a szelek repítette renitens röpcéket, amelyek az RKP megalakulásának 60-ik évfordulójára szervezett kiállításra invitáltak, s ami még gyanúsabbá tette az egészet (néhány napja piros-fehér-zöld ingeket fedeztek fel a főtéri Corso áruház kirakataiban, és elrendelték – akkor lettünk végképp kétszínűek! – a három szín kivonását a kereskedelmi forgalomból), a röpcédulák sarkában díszelgő felírás volt: OLVASD ÉS ADD TOVÁBB!!!, ami – ki tudja, miért – nyomasztó és baljós emlékeket ébresztett az elvtársakban…
A véres ingek
(reprezentatív folytatás)
„Ez az évtized is jól kezdődik!” – kommentálta az ezredes a májusi röpcédula-havazást, az előtte ülő szakállas férfit hosszan elnézegetve. (Még nem tudta, hogy hogyan fog végződni: sok mindent tudott, de ő sem volt jós!2) „Mégis, megőrült maga, Baász? Hallom, mezőgazdasági repülőkről is szóratni akarta a hülye röpcéit!… Mégis, mit képzel? És mit jelképeznek azok a kurva ingek?! A maga műve, nem? Egy rakás ing, vállfán. Fehérek, aztán feltűnik rajtuk egy-egy vércsepp is, az utolsók már lucsognak a vértől, és alattuk nyilván a röpcédulák, a mániái…” „A kommunista mártírokat – jött a válasz –, akiket a diktatúrák börtöneiben kínoztak és…” „A mártírokat? De mitől lennének ezek kommunisták? Na, ebből elég.!…Mi megmutatjuk magának, hogy itten nem fog rebellisként állandó botrányokat okozni!… El akar menni?! Menjen! Lásson világot. A világ szép…”
Hogy szaporodnak a gyertyacsonkok
– Kavafisz-átirat –
Előttünk állanak jövendőnk napjai, meggyújtott kis gyertyák pilinkéznek tova. Aranyló, meleg, kis élő gyertyák között marad el mögöttünk tűnt napjaink sora. Elmúló éveink halnak meg mögöttünk, ellobbanó gyertyák szomorú vonala. Néhány még füstölög. Ők még nem hagynak el. Görbe, hideg gyertyák! Nem hagynak el soha. Nem is nézek rájuk. A torzkép elcsüggeszt, önsajnálat vásó fonalára függeszt! – ha kigyúlt gyertyáim látomását nézem. Vissza nem fordulok. Borzaszt ez a látvány. Hosszú, setét sorok. Gyertyáim halálán révedek. Eltűnő társaim idézem.
Én hiszek egy teremtést, az életemet, hiszem ezt. Hiszek egy rendelést, ezt az én rendelésemet, magamat. Hiszek egy világot és hiszek egy embert, akik összetartoznak. Hiszem a költők fájdalmas csodálkozását, a meglepetést, hogy létrejöttem s a lét befogadott engem. Hiszem az embereket, mert magamat kell hinnem bennük. Hiszem a fiatalságot, a boldog és édes éneket a vizek felett. Hiszem az ideges férfiak kutató boldogtalanságát, hiszem az asszonyok harapós szerelmi dühét és a mozdulat puhaságát, ahogy a csecsemőt megtelt mellük bimbójához emelik és tikkadt homlokkal elhajolnak fölötte. Hiszem a tárgyak konok következetességét, a vonalak ősi törvényeit, a színek izgalmas zúduló sokféleségét, a szavak titokzatos igazságguzsalyozó köteleit, a szép kezeket és az állatok szemét. Hiszem az örökkévaló anyag elrejtett, belső formáit, a kényes macskák előkelőségét és a tengerek jóságát. Hiszem a jóságot és a krajcáros rosszaság izzadt, buta kárörömét. Hiszem az egyszerűség gyöngéd tömjénillatát, a gaztettek vérszagát, az érzelmesek olcsó áhítatát. Hiszem a felhőket és az évszakok változó kedvét, hiszem a világvárosi kokottok csipkeinges raffinériáját és a pénz megnyugtató gőgjét. Hiszem az osztályharcosok komor sorbaállását, a menstruáló lányok ájult reggeli ágybanfekvését, a délszaki növények fűszeres leheletét, a világerők csillagkergető vonzását. Hiszem a végtelen szegénységet, mely könyörtelen és olyan szaga van, mint az embernek. Hiszem az elemeket és hiszem magamban azt, aki tud hinni, naivan. Hiszek egy életet, életet, életet, most és mindörökkön örökké.
Herceg, lassúdj, kallódó szigetek közt örök a tenger.
Üzenném, ha volna üzenni kinek, deres rétünkön a szürke ég fölött foszlánnyá vert arany lemez a nap.
Ophélia halott, mosolyogva nézi a halott Fiút.
„Drágám, ha csak a szavakat akarod, ,szeretlek'. Sírnom kell folyton, mert nem tudtalak meghallani
.........................
........................
Te olyan szomorú vagy, hogy neked a más bánata szórakozás és feladat is lehet s rajtad a Te örömöd se segít. Este nálad voltam és benéztem a szekrényedbe.
Üres volt. Csak egy ing lehulló, szakadt karját láttam, mint egy eltemetett emberét. Azóta sírok."
Egykor szügyükre metszett lovak vágtája porzott a kék vizeken - nyár! Neptunus mostohái, lábatlan rohanók, patakzó habzás közt földet álmodó lovak - hol tenyész a bürök, a szálára nevelt smaragd s a keményszárú, barna búzavirág.
Ülj váradban, Herceg, és álmodd a valót.
Futárod kérdi, a kerékbetörésben mivégre annyi jó, mivégre a szeletelt bebalzsamozás, zilált bokréták koszorú csendje, indián-léptű elmarasztalás s a szív kihűlt parazsán a korom rajzolat.
Futárod nem érti ezt a kompozíciót.
Pedig merő napözön, mikor a setét ég rendje szerint váratlan rést hasít tömör koloritján a foszlányaiból megéledt aranyló lemez s pengével metszett búcsújuk ökörnyál húrjait földobja, leejti.
Futárod nem érti ezt a zenét.
Moirák csendesórája ez. Romlott szövőszék, kéj nélkül rimálkodó szüzek, karikás szemű három tompa angyal, Klóthó, Lakhészisz, Atroposz tanácstalan csendesórája ez; kezük az ölükben, a kender gubancban,
lehulló köntösük szakadt, nem tudják, mi a sírás, nem tudják, mi a szekrény - Klóthó, Lakhészisz, Atroposz ők, hibernált nem alvók, álomtalanok, csak a véres szelídség az ujjaikban, arctalan arcukon sosem-volt szem homálya, szívükben koromtalan rajzolat; Klóthó, Lakhészisz, Atroposz ők, és a mi drágáink mégis, egy isten ágyasai, csókjuktól rohad az idő.
Mert eképpen van minden, Herceg. Késő mondani mást.
MELLÉK-ÓDA
Ha torlaszos ragyogás, tél hava közelít majd a zuhatag szelekkel s belepi sáncaid, mint távol Amerikák mohikán bölényét, ki fejét leszegve fogadja a fejedelmi pompát s nem mozdul, míg el nem borítja a hatalmas hócsend s rőt foszlánnyá nem enyész a rettenetes hold -
Herceg! tündér tükörben már emeli albatrosz szárnyát a csorduló semmi, a gyönyörű.
Ahol éppen nem vagy, mindig hiányzol onnan. Hívlak, mint a papírra a verset, önmagamban, és öntudatlan is, akár a sejteket a sejtek. Úgy írom, mint csillagot az éjszaka: szeretlek. Ó, ha tovább tudnám azonképp mondani, amit s ahogy elkezdenek újra meg újra tested vonalai! Mint kívülem a csontjaimra szabott egyedüllét, te légy eszméletemre tapadva bévül a hűség, és ha kiállítanak egymagad a Sarkcsillag alá, nem hagyom, hogy kikezdjen veled a halál. Már eltakarna, ahogy zsúfolódik körül a köd, feléd tolong az ősz elnévtelenedő virága, bokra közt. A betűkhöz betűket írsz. Itt téged írnak a betűk. Most ahol jársz, ahol állsz, a Nap idesüt.
Kitavaszodsz te még, meglehet utoljára, de hó és szenny alól kitavaszodsz te még: szemed könnyet nem ejt, orrodból száll a pára; alszik még reggeled, hiába keltenéd.
Tőled függetlenül virrad föl tavaszod majd, oly észrevétlenül, hogy rád se hederit, s viszonzod közönyét, nézed a nyírt, ahogy hajt, mégis újjászületsz hajnaltól reggelig.
Jóhírt s örömöt is fialt bár néha sorsod, soruk végleg betelt, már kár értük borongnod, ingyen senki se tart teli tálat eléd:
csak magad boldogulsz, arcod tisztán mutatva égnek, földnek, amint hűbb táj felé haladsz, ha lélekkel győzöd és kitavaszodsz te még.
A temető egyre csak terjeszkedett és növekedett, a holtak évről évre újabb hektárokat hódítottak el az élőktől, míg az emberek végül határt szabtak, és kerítést állítottak fel azokból a panelekből, amelyeket új házak építéséhez szállítottak oda. De a kerítésen belül, ha jól belegondolunk, egy többlakásos ház megszokott életrendje zajlott. A temető négyzetmétereit és parcelláit azok népesítették be, akik valaha a szomszédban egy ágyban feküdtek, az anyák ide is követték gyermekeiket, a nagyszülők - és ez nyomasztóan hatott - kioktatták az unokáikat. Azok az emberek, akik életükben szégyelltek bemutatkozni úgy, ahogyan az útlevelükben állt, most minden félelem nélkül hirdették a világnak a zsinagógákban, mecsetekben vagy anyakönyvi hivatalokban kapott nevüket. A másvilágra költözöttek számára olyan szavak váltak fontossá, amelyeket korábban senki sem ismert; a sírfeliratok cenzúrázatlan, földöntúlian szomorú sorokból álltak, és Oparin, aki negyedévenként kijárt a temetőbe, gyakran megállt a szinte biblikusan hangzó sírfeliratok előtt, és arra gondolt - nem, semmire sem gondolt, csak magába szívta a levelek suttogását, a hópelyhek szállingózását, belélegezte a föld illatát, a föld mélyének csendjét. Voltak napok, amikor különösen fájdalmas volt a szülei kettős sírjára néznie, és vigasztalást csak az jelentett számára, hogy szerencsére a földi világ az egyedüli világ, hogy semmiféle mennyország nincs, másként nem ragaszkodtak volna az öregek annyira az élethez, nem nyújtották volna hosszabbra létezésük idejét.
Egyik alkalommal rendbe hozta szülei utolsó lakhelyének tetejét, kihúzgálta a gyomokat, gereblyével porhanyóssá tette a virágok számára a táptalajt, és egy kis vödörrel vízért indult a szomszéd telekre, amikor észrevette, hogy nem messze tőle vagy tíz ember áll egy frissen ásott, téglalap alakú gödör előtt; a sírásók félrehúzódtak, hogy ne zavarják az utolsó eseményt, ami valami oknál fogva csak nem akart elkezdődni, mert a társaságból senki sem szánta rá magát, hogy sajátos, temetéshez illő hangon elmondjon néhány szót úgy másfél, kétperces időtartamban, ami nélkül nem lehet rászögelni a fedelet a koporsóra. Ez a tíz ember valahogy furcsán viselkedett, valami furcsa zavartsággal tekingetett körbe. Mindannyian tisztességesen fel voltak öltözve, mindannyian józanok voltak, és - ezt a sokat megélt Oparin azonnal észrevette - mindannyian azok közül valók voltak, akiket fekete autón visznek a munkahelyükre.
Oparin apró léptekkel közeledett feléjük, és a vödröt továbbra is a kezében tartva hallgatózni kezdett. Volt ott egy fényűző, nyilvánvalóan nem ehhez a temetőhöz illő "A szomszédoktól" feliratú koszorú, de úgy látszik, a szalagon megnevezett emberek nem tudták pontosan az elhunyt nevét, mert halkan arról vitáztak, Gosa vagy Tosa bácsi, azaz Grigorij vagy Anton volt-e a halott. A tájékozatlanságot még csak fokozta, hogy az erősen ittas sírásók a nyélre erősített táblácskát, amit sablonnak neveznek, félrelökték a sárba, és kivehetetlen volt, mi áll rajta. Világosan csak a számok látszottak, amelyeket az a kötőjel kapcsolt egybe, amely az újszülött sírását és az öregember halálhörgését egymástól elválasztja: 1900-1987. Amikor egészen közel ért a sírhoz, Oparin meglátta a halott szokványos, halovány arcát, ritkás, ősz hajszálait, elkékülő vékony nyakát, amelyet nyakkendő övezett, zakóját amelyet nem tett tönkre sem idő, sem viselés, rajta egy kis foglalat - az elhunytat kitüntették egyszer, kapott valami kis medáliát.
Megmagyarázhatatlan erő lökte Oparint a sír felé, lepillantott a mélyére, aztán tekintetét az égre emelte, majd kezét az elhunyt homlokára tette. Oparin sohasem mondott beszédet gyűléseken, sohasem mondott valakire vagy valamire pohárköszöntőt, a munkahelyén pedig általában csak papírmunkát kapott: grafikonokat, vázlatokat, tervezeteket.
Ennek ellenére most hatalmas beszédbe kezdett.
- Kedves barátaim! Ideiglenesen létező embertársaim! Meleg tenyeremmel áhítatosan érintem meg ennek a kiváló embernek hideg, érzéketlen homlokát. Jeges ez a homlok, a hőmérséklete talán alig különbözik attól, amilyen majd a sír mélyén lesz. Amikor föld fedi be ezt a testet, el fog indulni az úgynevezett hőkiegyenlítődés, a bomlás kémiai folyamait hőkibocsátás és hőelnyelés egyaránt fogja kísérni, egészen addig, míg nem jut győzelemre az energetikai egyensúly. Ez az ember életében sem forrt szenvedélyektől, hanem csak egykedvűen szemlélte a többi fürge kétlábút, akik - temperamentumuknak megfelelően - rohangálnak, hogy átalakítsák a világot.
Ez az ember nem piszkolta be magát valami gépezet feltalálásával, amely állítólag időt és fáradságot takarít meg az embereknek, valójában pedig csak lustaságra és arra szoktatja őket, hogy mindent gombnyomással oldjanak meg.
Nem mocskolta be tisztességes nevét regény, színdarab, oratórium vagy festmény megalkotásával, következésképpen nem tette tönkre az ember védekezőmechanizmusait valami ravasz módszerekkel, hogy felpiszkálja benne a vadállatot.
Nem volt tagja egyetlen pártnak sem, vagyis személyes viszonyát az aljasságokhoz megtartotta magának, és senkinek sem engedte meg, hogy állítólag az ő nevében cselekedjék.
Hosszan tartó tűrőképessége nem volt végtelen, amiről azok a vezetők is meggyőződhettek, akik a hozzá hasonló embereket körültekintően elpusztították, de az általuk meggyilkoltak számát sohasem vitték el a nemzet számára sorsdöntőnek bizonyuló határig. Ez az ember hitt vagy legalábbis tettetni tudta, hogy hisz a hatalom múló bölcsességében, de a vezetők minden ostobaságuk ellenére mégsem merték kijelenteni, hogy mondjuk minden vörös hajú kártékony és kém, mert az ehhez az emberhez hasonló milliók a maguk tömeglétében sokkal okosabbak voltak, mint a mindenféle korifeusok, titánok, fáklyák és vezérek.
Ez az ember, akinek élettelen teste most elhantolásra vár, az integrált társadalomnak csak nagyon kicsiny részét tette ki, de az emberiség éppen neki köszönhetően őrizte meg nemzedékről nemzedékre egészséges konzervativizmusát, és nem engedte, hogy a politikai és gazdasági kalandorok a természeti törvényeket saját zavaros teóriáikkal váltsák fel.
Hangosan megtapsolva a hírességeket ez az ember - legyen áldott a neve örökkön-örökké! - nem alaptalanul vádolta őket gőgösséggel és egyéb bűnökkel.
Úgy élte le életét, hogy egyetlenegyszer sem süllyedt le a dicsőségszerzés vádjáig, és csak most, amikor ez az ember már nincs, kell előtte mint legeslegnagyobb előtt fejet hajtanunk...
Saját ékesszólásától meglepődve Oparin rövidebbre fogta beszédét, és rápillantott a kezében lévő vödörre: úgy tetszik, úgy csapkodott közben vele, mint valami szertartáshoz tartozó eszközzel.
Beszédét teljesen csendben hallgatták, mindenki lesütötte a szemét, és még akkor sem emelték fel, amikor Oparin zavarában elnevette magát és a sírásókra nézett: gyerünk, gyerekek. Kopácsolni kezdtek a kalapácsok, amint beverték a szögeket, és a lefedett koporsó, amelyet bonyolult díszítés szegélyezett, a mélybe ereszkedett, miközben fejrésze a falnak ütközött.
Oparin pedig elindult a vízcsap felé. Aztán visszatért a szüleihez. Megöntözte a földet. Leguggolt, és úgy nézte, hogyan nyeli el a vizet a porhanyós talaj.
Valaki mellé guggolt. Oparin oldalra nézett, és ismerősnek tetsző lányszemek elragadtatott kifejezésével találkozott.
- A szülei? - kérdezte a lány, csak hogy elkezdje a beszélgetést. Aztán szomorúan hozzátette: - Mintha végre felnőttem volna, miután magát meghallgattam. Hisz úgy éltem eddig, hogy észre sem vettem az embereket. És akkor hirtelen kiderült, hogy ember vagyok, méghozzá milyen ember!... Ha meghalok, az én sírom felett is mond majd egy ilyen beszédet?
- Hát valószínűleg más fog ott már beszélni... Hány éves?
- Húsz.
- Én pedig kétszer annyi. Ki volt ez az ember?
- Gosa bácsi. De lehet, hogy Ványa bácsi. Mindenki elfelejtette. Állt egy nagy moszkvai ház, benne nagy családokkal, a ház alagsorában pedig élt egy ember. A kisfiúk nagyon szerették. Megjavította a biciklijüket, megragasztotta a labdájukat. A kisfiúk aztán nagyobbak lettek, elkezdtek az odújába egy-egy félórára lányokat cipelni, volt, hogy borra, mozira kértek tőle kölcsön. Aztán a gyerekekből férfiak lettek, szétszéledtek, az öreg meg fogta magát és meghalt, az öregasszonyok meg telefonálgatni kezdtek a hajdani fiúcskáknak, mert nem volt miből eltemetni az öreget. És most összegyűltek, összeverődtek.
Oparin felállt. A lány is. Egymás mellett álltak. A lány csodálatos szemében homályos álmodozások kavarogtak. Odamentek a vízcsaphoz, megmosták a kezüket. A kerítésen túl fényes paralelepipedon emelkedett, írott aranybetűi ezt hirdették: "Az éjszakában tévelygek, és gyermekkoromra emlékezem." A lány felvetette éles állát, amint olvasta, és elgondolkodott.
- Hogy kell ezt érteni?... Miért csak a gyermekkorra?
- Számára a gyermekkor az egész sírig tartó létezést jelenti. Felnőtté csak ott vált - és Oparin a föld felé bökött. - És még sokáig, sokáig felnőtt marad, örökre.
A lány összerázkódott, fázósan fölvonta a vállát. Ajka pedig ezt suttogta: "Micsoda szörnyűség..."
Mesélni kezdett magáról. Most fejezi be a Filmművészetit, filmszínésznő lesz, már el is játszott néhány kisebb szerepet, hiszen az egyetemistáknak évfolyamdolgozatként, diplomamunkaként rövidfilmeket kell készíteniük. A színházban is kapott már egyszer egy egészen kicsi szerepet, nagyon jelentéktelennek nézett ki ott a színpadon, de többet nem is vártak tőle. Még csak nem is másod- vagy harmadrendű hősnő, hanem csak úgy, valami hétköznapi ember volt. Különben pedig, folytatta lelkesen a lány, göröngyös a kezdő színésznő útja, de a halhatatlanságba vezet! És ő el fogja érni a célját, feltétlenül! Hiszen olyan erőteljesen hatoltak belé az egyszerű, nagy emberről mondott szavak, hogy most már tudja, hogyan játssza majd el az egyszerűségükben jelentős asszonyokat. Megjeleníti majd a vásznon Opheliát meg Osztrovszkij hősnőit, aztán a kortársakat, és eljön az idő, amikor a nevezetes cannes-i lépcsőn kézen fogva vonul fel egy híres rendezővel, és a film hírnevet fog neki szerezni!...
A hajdani kisfiúk már beültek a kocsijaikba, integettek a lánynak is, hogy menjen, valaki még dudált is egyet.
A lány elköszönt Oparintól, búcsúzóul a kezét nyújtotta, és rápillantott csodálatos szemével. Oparin utána nézett, és lelkét sír előtti bánat nyomasztotta. A szülei itt nyugszanak, a felesége egy másik temetőben, otthon csak üresség várja, és időnként annyira vágyódik valami jelre a sorstól, amelyik egyszer csak úgy, minden ok nélkül egy csokor réti virágot vinne a lakásába.
Közben rájött, honnan volt ismerős a lány csodálatos szeme. Ránézett, amikor elment a koporsó körül álló meglepett társaság mellett. Kérdezett ez a szem tőle valamit, ígért neki valamit, könyörgött hozzá, ő pedig engedett, mert szeretett volna jobbnak, többnek, okosabbnak mutatkozni, mint ezek a férfiak, le akarta győzni őket valamivel, ha mással nem, hát ezzel a fellengzős szóáradattal, hogy a lány észrevegye őt, hogy nem, nem egy egyszerű ember válaszolt annak a csodálatos szempárnak a hívására.
Tehát ez a félelem. A sötét pók a deszka alá iszkol. Nézem a vérgyöngyöket bőrömön, és sebesen gondolkozom: az utolsó dollár, az utolsó szelet kenyér, az ajtó alatt sistergő villám. Nem tudom, fáj-e vagy nem, de úgy hiszem, igen. Emlékszem a denevérre, amit évekkel ezelőtt a padláson találtunk, hogy kimerült a lógó partvisok közt, nem sejtvén, hogy elengedjük. Felállok, hogy lássam, tudok-e járni. Tehát ez a félelem. Kinyílik a csapóajtó; a homályban megmozdulnak a függönyök, mintha csontjai lennének a szélnek.
Abban az idõben akármerre néztem, szomorúság nézett vissza rám. Noha titkolni próbálták anyukámék, tudomásomra jutott, hogy Benedeket, a kutyánkat el kell pusztítani, mert rosszindulatú daganat van a hasán. Kifelé készülõdött az életbõl Soma is, és ez még inkább növelte bánatomat. Vak tengerimalac volt Soma, egy biológia órán loptam az ápolónõképzõbõl. Két másik, hasonló állatkával kaptuk valami kísérleti gyûjtõhelyrõl, s az volt velük a cél, hogy felboncoljuk õket. Somát azonban hazacsempésztem, és egy fûrészporos ládába költöztettem. Négy éven át lakott ott. Nyáron szeretett napozni, télen meg Artúr mellé húzódott (a kályhánkat neveztük Artúrnak), de legboldogabb olyankor volt, ha az ölembe fészkelõdhetett. Dörmögött, és csókolgatta a kezemet. Idõközben azonban megöregedett s láthatóan a halált várta. Kuporgott a fûrészporos láda sarkában, és enni sem akart. Mindezek tetejébe jött az esemény, amit úgy könyveltem el: a "falevélügy". Postai boríték érkezett a címemre Németországból, s benne egy száraz, töredezett falevél. Egyetlen betû se volt mellette, de így is nagyon érthetõ volt a mondanivalója. A végsõ szakítást jelentette azzal a fiúval, akinek én adtam a falevelet, amikor elutazott vendégmunkásnak. Azt írta késõbb, hogy bekeretezte és a falra akasztotta, meg hogy mindennap nézegeti, mert most az a levél helyettesít engem is, a hazáját is, és mindent, amit szeret. Néhány korábbi levelünkben azonban vitatkozni kezdtünk valamin, és azzal fenyegetõzött, hogy visszaküldi nekem a falevelet, és azt majd úgy tekintsem, hogy mindennek vége köztünk. Be is következett. Akkor gondoltam elõször arra, hogy énnekem meg kell halnom. Meghal a kutyánk, meghal a malacom, a szerelem is meghalt számomra - nincs más menekülésem. Segédápolónõként dolgoztam egy olyan kórházi osztályon, ahol tíz-tizennégy éves nyomorék gyerekeket kellett kiszolgálnom. Szépnek találtam ezt a munkakört, de sokszor nagyon meggyötörtek a gyerekek. Vagy túlságosan szerettek, vagy túlságosan gyûlöltek, és egyik érzésüket sem tudtam jól kezelni. Felhalmozódott bánataimat erre a munkahelyi gondomra vezette vissza anyukám, és azt javasolta, hogy próbáljak más munkát keresni. S azon a napon, amelyen megérkezett a száraz falevél, meg is állapodtunk szüleimmel, hogy bejelentem a felmondásomat. Szüleim a konyhában ültek, én pedig a szobába húzódtam, hogy megírjam a felmondólevelet. Annyira rossznak éreztem azonban az idegállapotomat, hogy bevettem egy Belloidot. Bíztam nyugtató hatásában, ezért elhatároztam, hogy elõbb németországi barátomnak írok. A napok múltával ugyanis mindinkább elfogadhatatlannak éreztem, hogy végleges a szakításunk. Sehogyan se tudtam azonban elkezdeni az írást. Próbáltam a felmondólevelet fogalmazni, de az sem indult be. Csak néztem az üres papírt, aztán meg a falat bámultam. Egyszercsak észrevettem, hogy másznak a szögek a falon. Mind fölfelé mentek, azután hirtelen oldalt kanyarodtak. Annyira megijesztett a látvány, hogy bevettem újabb három Belloidot. Kisvártatva mohón kortyolni kezdtem a vizet, és még huszonöt darab tablettát lenyeltem. Gondoltam én arra, hogy ettõl talán meg is halok, de nem bántam. Szüleimet azonban óvni akartam, ezért elköszöntem tõlük, azt hazudva, hogy randim van egy barátnõmmel. Az utcára érve már nagyon elszerencsétlenedtem. Kiszáradt a szám, és óriásinak éreztem a nyelvemet. Sokfajta bölcsességet hallottam és olvastam a halálról, s most az a mondás jutott az eszembe, hogy a halál perceiben erõsödik az élnivágyás. Szó szerint ez történt velem. Riadtan villamosra kapaszkodtam, rohantam a körzeti orvoshoz, és elõadtam neki a történteket. Azonnal mentõt hívott, és beszállítottak az öngyilkosok kórházába. Középkorú, igen rosszkedvû, de még inkább rossz modorú doktornõhöz kerültem, aki utasított, hogy vetkõzzek le. Igen ám, de ott bámészkodott a mûtõsfiú meg két vihorászó medikus, ezért megtagadtam az orvosnõ utasítását. Erre azt kiabálta, hogy akik ostobának születnek, azok ostobaként halnak meg, végül azonban kiküldte a fiúkat. Miután megvizsgált, valami fekete folyadékot itatott velem, és befektetett egy olyan kórterembe, ahol rajtam kívül még tizenöt, aznap beszállított nõ feküdt. Ez a társaság minden addigi kínjaimat újabbakkal tetézte. Iszonyú éjszakám volt velük. Szemernyit nem aludtam, ugyanis szünet nélkül magyarázott, vitázott, siránkozott három-négy szobatársam. Többen mesélni kezdték szánalmas történeteiket. Most fogtam fel annak az apukámtól hallott mondatnak az értelmét, hogy a titkolt fájdalmak nem olyan szörnyûek, mint a közös nyomorúságok. Meg az is eszembe jutott, hogy jobb lett volna meghalnom, az állítólagos túlvilágra menekülnöm, ahová nem követtek volna ezek a népek. S mindennek tetejébe egyik öregasszony szidalmazni kezdett, mert szerinte mi, húszévesek lejáratjuk az öngyilkosság tekintélyét. Divatnak tekintjük és minden apró szeszélytõl vezérelve rögtön eljátsszuk az öngyilkolósdit, ezért azokat sem tekintik "valódiak"-nak az orvosok, akik pedig komolyan gondolták. Attól kezdtem félni, hogy élve maradok ugyan, de megbolondulok. Reggel végre elbocsátottak, de elõbb alá kellett írnom egy papírt, melyen a hivatalnok szerint az állt, hogy lemondtam az öngyilkossági szándékomról. Azért kértem a hivatalnokot, hogy mondja meg: mit írok alá, mert csak odafirkantottam a nevem, hogy minél hamarabb kívülre kerüljek. Erre azonban még jóval késõbben kerülhetett sor. A kórház pszichológusnõjéhez küldtek, aki mindenáron különleges magyarázatokat igyekezett föllelni a tudatomban. Amikor közöltem vele, hogy szerelmi bánatból tettem, gúnyosan mosolygott és tagadóan ingatta a fejét. Azt mondta, nem hiszi, mert ennél intelligensebbnek lát. Õneki is volt már szerelmi bánata, nem is egy, de nem gondolt öngyilkosságra. Elmúlt már negyven, de bízik egy jó házasság lehetõségében. Ezt a fejtegetését azzal hárítottam el, hogy nem akarok tájékozott lenni az õ magánügyeiben, viszont az enyéimet hagyja meg nekem. Ezután hosszasan firtatta, hogy milyen a családi környezetem. Rögeszméje lett ugyanis, hogy ott a bajok forrása. Hiába bizonygattam, hogy az én szüleim a legjobb szülõk a világon, be akarta magyarázni, hogy a tudatom alatt igenis a szüleimmel van a bajom. Olyan méregbe gurultam, hogy azt kiáltottam: õvele van bajom, mivel olyan ostoba, hogy agyáig ér a talajvíz! Ekkor végre kizavart a szobából. Repültem haza. Azt hazudtam otthon, hogy a barátnõméknél aludtam, de nagyon keveset, és most szeretnék lefeküdni. Somát és a kutyánkat kerestem, és szegény anyukám némi tusakodás után megvallotta, hogy elpusztultak az éjjel. Ekkor olyan zuhatagban szakadt rám a sírás, ahogyan legszeretettebb embertársait gyászolja valaki. Anyukám is pityeregni kezdett, de erõs a gyanúm, hogy õ nem kedvenc állatainkat siratta, hanem engem sajnált. És ez így volt rendjén, mert egy anyának mindig van könnye... Kábultam ébredtem, és értetlenül bámultam az udvarra, ahol egy idegen férfi dolgozott apukámmal. Úgy mondta anyukám, hogy vízvezeték-szerelõ a fiatalember, és azért van itt, mert bevezetjük végre a vizet a lakásba. Valamilyen motorra spóroltak anyukámék, és azt szerelik most a férfiak. Pár napig otthon maradtam, ámbár csöppet sem éreztem betegnek magam, de szívesen segédkeztem anyukámnak a háztartásban, leginkább a fõzésben, tálalásban. Nálunk étkezett a szerelõ is, és harmadik napon félig tréfásan megkérdeztem tõle: vajon a vízvezeték-szerelés lenne az a munka, ami hosszabb ideig tart bárminél? Erre komoly arccal azt válaszolta, hogy az õ elve szerint mindent alaposan kell csinálni, ha már felvállalta az ember. Aztán máig szó szerint emlékezetembe véste, amit hozzáfûzött: "Nem elég akarni a jót, hanem azt is kell tudni, hogy mi a jó! Nagy hibájuk az embereknek, hogy nem ügyelnek erre, ezért olykor a jót is rosszul csinálják." Nemcsak ezek a szavak, de az õket megszólaltató hang is kellemesen visszhangzik bennem. Pontosabban: inkább a hang tett rám nagyobb hatást, mert a mondottak értelme homályos maradt elõttem. Azonkívül azt sem egészen értem, hogy olyan durvára dolgozott kezekkel, mint amilyen ennek a fiatalembernek van, miképpen lehet a karomat és a hajamat olyan gyöngéden simogatni...
Hólyagos záporral jött meg a hajnal, mégsem szomorkodtak a helybeliek, Regéctől Fonyig röppent a hír: vadat ejtett a professzor úr! Nagy az öröm, vidul a nép, hisz megtapad erre, ha telik a kedve, még talán házat is vesz a nődoktor, szárnyal a remény, egekig ér, lesz tereprendezés, bontás, meg irtás, új padló, kerítés, cserepezés, van pénze biztos, drága puskákkal érkezett most is, no meg az autója, Mitsubishi, Misumisi, suttogja Kappan bárgyú mosollyal s a stampó rum mögül a jövőt lesi, ő már egész sor új nyaralót lát, menedzser-portát,
végig a Fő úton tornácos házak, friss faragással, csillogó eresz is kell az uraknak, meg dupla kereszt, mert jönnek majd ide mind, csapatostul, a többi doktor úr, meg a jogászok, feleségek is, velük gyerekek, ha van eszük, megvesznek itt mindent, jó a levegő, tiszta a nép, Mogyoroskáról meg csak irigykedve bámulhat erre a sok élhetetlen, segélyből élő, rongy mocsadék. Tibi helyesel, Doberdós kontráz. Albert is számol, elég lesz-e a gép, emelkedik a kocsma, alul a kor mocska, homálylik sok álom, párás szemükben leng a siker, jönnek a vevők, gyorsan eladni, pénzzé tenni, ki mit szeret a múltat, a jelent, s az eztán jövőt, az erdőt, a vadat, a falut, a rétet, akár a kocsmát is, házőrzőt, asszonyt, a napfényt, az esőt, amit csak lehet... Táncol a falu bódult örömében, csak Regéc vára komorlik a hegy tetején, árnyékát rosszallón veti a tájra, romfala félbeszegi a fellegeket.
..... Vándorlok kifosztva mindenből, mi drága, Fenyeget egy élet sivár éjszakája... Gyenge rózsatőről hova lett a rózsa?... - Verje meg az Isten, ki letépte róla!
A leghosszabb folyó forrásvidékén Erdei tisztás terped, Nedves, ködös hely ez, Hol oszlopokban áll a fény S madár csivog, akárha papírt repegetnek.
Távol megmívelt földtől, forgalomtól Pingvinek, bálnák, béke Töretlen álmába fonva. Sóhajt a tenger, újraéli Az időt, mikor még nem volt vitorla.
Hol nincs villany, s a láp fortyog csak csendesen, Elszórva kavics, kankalin, Tollpelyhek, ürülék. A héja fészkel itt s a kiveszett fajok Sirámát éjjel visszahallja még.
Száműzött istenek rejtőznek itt Századok óta észrevétlen, Kőben, vízben, A fák kérge alatt, Saját természetük révületében –
Hol évszakok között nincs növekvő gazdaság, Nincs gépkocsi, se komputer, A légben vegyszer sose volt, Ahol a gondolat: kövek simogatása, S pár perc a bölcsesség, míg kél a hold.
Alighogy don Juan Hádészbe szállt a rémes vízre s Cháronnak ott már obulust adott, egy koldús, zordszemű s kevély, mint Antisthénes, két kézre evezőt vak dühhel ragadott.
Csüggő keblekkel és szétnyíló köntösökben vonagló nőcsapat kelt a vak ég alatt: nagy, áldozati nyáj, tolonganak egyre többen, s jajuk, mint bús uszály, a csónakkal haladt.
Röhögve Sganarelle bérért nyújtotta karját, míg don Luis a mély parton bolyongni húnyt lelkeknek reszkető ujjal mutatta sarját, fiát, ki dölyfösen szórt ősz fejére gúnyt.
A szűzi és sovány Elvira, fázva, gyászban, férjét, a hűtlent s a drágát, nézte még: búcsú-mosolyra várt, hol még a régi lázban szavalt első szavak szelíd visszfénye ég.
Egy roppant kőszobor, vad fegyverek vitéze, a kormányt nyomta le s oszolt az éjszín ár; ám hűs gőggel a hős, kardjára dőlve, nézte a felszántott vizet, - mást meg se látva már.
Csak fussatok hát, mint veszett ebek, vonítsatok, ha gyilkos éjszaka körülkerít a farkasok hada, hogy fölkoncolja hitvány testetek.
Hát sírjatok csak csípős könnyeket, a végítélet nektek: harsona örök pokolra ébresztő szava, - az ördög fújja, lelketek felett!
Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni, és eltaszítva tudni: el nem éri a bűvös szférát az, ki kárhozott.
És bár lehettél volna, mint az angyal, időtlen malmot nyomni lesz sorod, mert földre buktál zúzott, sáros arccal.
II
De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél! S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg a csábító, - te megcsalt, árva testvér!
Kitárt karokkal várunk, sok keresztény, a nagy hajóra, melyet egy cél kerget, és egy szél hajt: a végtelen Lehellet, ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén:
Ne sírjatok, kiket kivert az élet, ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek, de tartsatok ki, átölelve tartva
a koldusabbat, azt, ki összetépte az életét, - mert ez segít a partra, és ez tanít a drága szóra: béke.
Ma éjjel, álmomban, megint utaztam. Anyám, szegény, írt, hogy jöjjek azonnal, a szívét panaszolta (vagy húsz éve halott már). Valami rosszarcú idegen a vonatban folyton engem lesett, látszott, hogy rosszat forral, ócska kabátok közül sunyított rám, egy kihalt állomáson leszálltam, vizet ittam, az a gyanús alak meg eltűnt a csomagommal, énnálam meg se pénz, se igazolvány…
Reggelre befagyott a konyhaablak. Csak nem bírja, hiába, kifűteni a kis rossz vaskályhám azt a köves hodályt sehogysem. Pedig föltüzelem, legyen az rongydarab vagy használt étolaj… Mindegy, nagyobb hideget is értem én… Igaz, a barakkot az az ötven ember csak belehelte… Hogy hányan ottmaradtak, de hányan… Nem is értem, én hogy lehetek itt… De engem mindig őrizett az Isten.
Csoda pedig – tíz év ott, a jéghideg pokolban, a sarkkörön, napi hatvan deka kenyéren, hetven kiló vagyok: ott nem nyomtam negyvenet sem. Aztán itthon… Söpörtem, gyapjúbálákat hordtam, a diplomámmal, és fáztam tovább a télen, amennyi szénre kellett, még annyit sem kerestem. De hányat elvittek, amíg én odavoltam! Azokból egy se jött meg. Én mégiscsak túléltem… Engem mindig megőrizett az Isten.
Igaz, szívós voltam mindig. Sokszor kiküldött apám kaszálni, az út egy hegyen vezetett át, hajnalban keltem és délre jó, ha kiértem… Apám, ha csak tehette, csak földet vett, vagy erdőt (…mert azé a haza…). És a fenyők közé gyümölcsfát ültetett egyesével. Pedig mennyire kértem: „Apám, hát mire jó ez?” (Ahogy megyek a nagy zöld sötétben, mintha lámpák gyulladnának föl: ott állt egy körtefa, gyümölccsel rakva. Máig sem értem…)
Meg pincérkedtem is. A vendégek szerettek. Csinos kölyök voltam, pirospozsgás, pufók. Emlékszem egy családra: lejöttek minden nyárra a fürdőre. „A kislánynak mit hozhatok?” kérdem az anyjától, ez a kis szemtelen meg (szép kislány volt – az a fekete, hosszú copf, egy kézben el se fért és leért a derekára) odapattan elém, nagy mérges szemeket vet rám – óriási, fekete szeme volt – „Semmi kislány”, azt mondja, „kisasszony: domniscoara!”
Egyszer később, a rozs közt, csókolóztunk is egyszer, de semmi más… Igaz, nagyon nevette, hogy milyen zöldfülű vagyok – pedig hát… Még húsz se volt, szegény… Az ereit, zsilettel… Mondták, volt valami férfi, hogy amiatt, de én nem tudom… Előbb még elküldte nekem a copfját… Mikre vissza nem emlékszik az ember, mikor már arra sem, hogy hova tette a konyhában a bögrét, mikor öt perce ott járt…
A rádió fagyot mond. Ha így tart ez a tél, kifagynak a síron a begóniák, pedig milyen szépen megfogantak a nyáron… Második feleségem volt… az első, az él ma is, csak férjhez ment, szegény, hogy nem kapott hírt tőlem nyolc éven át… És ott van a kicsi lányom sírja is… még egyéves se volt… Semmit sem ér ez az új temetőőr. Mondják, nagyon iszik. Mindig mindent magamnak kell csinálnom.
Én mindig hittem a reinkarnációban. Egy médium – Kolozsvárott lakott, és elmentem hozzá kíváncsiságból egyszer –, az csak rámnézett, és mindent megmondott rólam: hogy tíz évig leszek távol, élőhalott, hogy másik országban, más városban öregszem meg, mint ahol születtem (azt is megmondta, hol van úgy nagyjából). Na és ő azt is megmondta, eddig már hányszor és mi mindennek születtem, sőt, még le is rajzolta egy füzetbe. Még ma is őrzöm azt a papirost a tárcámban, igaz, jól el is van rongyolódva: ilyen voltam, mikor ősembernek születtem, ilyen, mint római dajka, mint sisakos, szakállas görög harcos… Mint francia vicomte a múlt században, igen sok rossztettet elkövettem, igen, és ezt a sok bűnt vezeklem le most – így van. Másképp mi célja, vagy mi értelme volna?
Meghalt, leengedték a földbe. Vége volt. Virág nő fölötte és lepkék rajzanak... Könnyű volt, meg se érezte a föld - Mennyit szenvedett, míg ily könnyüvé lett!
Arcod a szépség el ne hagyja, mikor árnyakká válnak a szelek, mikor a kapukat becsapja a néma fergeteg,
mikor a csöndnek is csak árnya már, s mint sürgönydrótokon ül az utolsó fecskepár néhány megmaradt rezgő verssoron,
mikor ha nyár is, zúzmara dereng a béna fán, mikor a gyász, mint botjával a vak, kopog az elmúlás örök falán, halálom meg ne sértsd! szép arcodat szét ne zilálja a magány.
Nem tudni ki lép kinek a kertjébe később esetleg házába is hol narancshéjak közt fekszik egy asszony - aki annak az asszonya lehet akinek kertjébe épp most beléptek - s a bordóvörös különben elhanyagolható alkonyi kert mintha érezné hogy a füvét taposó idegen - aki esetleg belép a házba is hol pihéit kitárva fekszik egy asszony - netán kést rejt köpenye alatt s a barnára pácolt kerítéskapu reccsen még egyet a háta mögött - nem tudni kinek a háta mögött - és csend csak rebbenő macskaneszek görbeszirmú ördögi rózsák csukják be forró kelyhüket féltékeny a kert és tapintatos tüskéit inkább az alkonyba döfi s mint gyomorban a méreg fölszívódik benne a látogató már a narancsillatú szobában áll s nézi a kitakart meztelen asszonyt kinek alvó combjai s ágyéka fölött sűrűsödik egyre a mágneses tér
kint feketében a kert s horrort játszik egy dáliaszirom
Holt ladiksor az üres stégek mellett, láncon mind: néha megreccsen egy-egy palánk, aztán a csend van s a part csak rajzolt vonal. Az ártéri fák alvó lombjában semmi mozdulás. Az ölmagas nádas, melyet megölt a múltkori vihar: csak szálról-szálra lassan éled, mintha nem volna, mintha nem lehetne valóságos ez a most virradó vidék, sem a víz, hanem csak embertelen emlék, amit ez a mai nap a felszínre felkavar - és a táj álmában mintha megjelenne egy régi nyár, (- ahogy régenszólt dalok a rádióban olykor -) egy elmúlt, elveszett évad, az édeni-első-legelső és a mag-szűz ifjúság bontaná a fehér csúcs-vitorlák háromszög-vásznát: az ébredő túlpartra hajózni át! Hirtelen fjord-tiszta fények a fulladt fák között, - felszabadult égdarabok égnek - az első sugaraktól lángol és kiég egy még éjféli felhő, egy név jut az eszembe most, egy lány neve lenne? Vagy ezé a mai hajnalé ez a név? S akkor ez a hajnal is ő?
végképp hasztalanul peregnek a szavak nincs már előtted és nincs mögötted botladozás és félszegség kora lejárt és megmarad ahogy írva áll: a halált lebíró szelíd mosoly
micsoda szédítő távolság közöttünk! szélbe markolok utánad te szívembe hasítasz mint kezdete-nincs kút már olyan vagy: a dermesztő felé nyitott és mélyen ragyogó
