G o o g l e ideiglenes tárolója a http://www.lib.klte.hu/klte/dep/ancient-history/kotelezo.html Internet címhez.
Kiemelt keresőkifejezések: agora antik
Bibliografia
Tételjegyzékek:
Ókori Kelet Görög történelem Római történelem
Kötelezô irodalom:
Általános munkákÔstörténetÓkori keletGörög történelemRómai történelem
Általános munkák
Bartal Antal, A classica philologiának és az összehasonlító árja nyelvtudománynak mívelése hazánkban. Bp. 1874.
Moravek Endre (Szerk.), A magyar klasszika-filológiai irodalom bibliográfiája 1901-1925. Bp. 1930.
Borzsák István (Szerk.), A magyar klasszika-filológiai irodalom bibliográfiája, 1926-1950. Bp. 1962.
Ritoók Zsigmond (Szerk.), A magyar ókortudomány bibliográfiája 1950-1975. Bp. 1986.
Bellus Ibolya (Szerk.), A magyar ókortudomány bibliográfiája 1975-1990. Bp. 1996.
L` année philologique. Párizs (megjelenik 1928-tól évente)
Havas László - Tegyey Imre (Szerk.), Bevezetés az ókortudományba. I. Debrecen, 1996, 19982.
Maróti Egon (Szerk.), Antik Tanulmányok Repertórium 1954-1978. Szeged, 1983.
Maróti Egon (Szerk.), Antik Tanulmányok Repertórium 1978-1988. Szeged, 1991.
Pecz Vilmos (Szerk.), Ókori lexikon I-II. Bp. 1902-1904. (Azóta a Tudománytár c. sorozatban öt kötetben újra kiadásra került.)
Irmscher, Johannes (szerk.), Antik Lexikon. Bp. 1993.
Kerényi Károly (Szerk.), Egyetemes történet I. Ókor. Bp. 1935. (2. kiadás: Bp. 1942.)
Burenhult, G. (Fôszerk.), A kôkori világ. (Az ember képes története) Bp. 1995.
Burenhult, G. (Fôszerk.), Az elsô emberek. (Az ember képes története) Bp. 1995.
Burenhult, G. (Fôszerk.), Óvilági kultúrák. (Az ember képes története) Bp. 1996.
Zsukov, J. M. (Fôszerk.), Világtörténet tíz kötetben. Bp. 1962. (Elám, a Hettita Birodalom és Urartu történetéhez, I. 215-222, 295-296, 359-375, 496-524, 580-586.)
Hahn István (Összeáll.), A hadmûvészet ókori klasszikusai. Bp. 1963.
Warry, J., A klasszikus világ hadmûvészete. Bp. 1995.
Mitológiai enciklopédia. (Fôszerk. Sz. A. Tokarev), Bp. 1988.
Bodrogi tibor (et al.), Mitológiai ábécé. Bp. 1970.
Hahn István, Istenek és népek. Bp. 1980 (2. kiad,)
Hahn István, Naptári rendszerek és idôszámítás. Bp. 1983.
Kerényi Károly, Görög mitológia. Bp. 1977.
The Times Atlasz. Világtörténelem. Bp. 1992.
The Times Atlasz. Régészet. Bp. 1994.
Neugebauer, Otto, Egzakt tudományok az ókorban. Bp. 1984.
Ôstörténet
Bökönyi Sándor, "Vadakat terelô juhász" - Az állattartás története. Bp. 1978.
Brentjes, Burchard, Vadállatból háziállat. Bp. 1976.
Childe, V. G., Az ember önmaga alkotója. Bp. 1968.
Clark, G., A világ ôstörténete. Bp. 1975. pp. 50-78; 103-131.
Harding, D. W., Az ôskori Európa (A múlt születése). Bp. 1986. pp. 49-68.
Grigg, D. B., A világ mezôgazdasági rendszerei. Bp. 1982. pp. 21-51.
Gyenis Gyula, Emberré válás - Az emberi test I. (Szerk. Obál F.). Bp. 1986. pp. 86-125.
Kalicz Nándor, Agyagistenek - A neolitikum és a rézkor emlékei Magyarországon. Bp. 1974.
Láng János, Az ôstársadalmak. Bp. 1978.
Láng János, A mitológia kezdetei - Az ôsi népek elbeszélései. Bp. 1979.
László Gyula, Az ôsember mûvészete. Bp. 1968.
Leakey, R. E., Fajunk eredete. Bp. 1986.
Leakey, R. E., Az emberiség eredete. Bp. 1995.
Leroi-Gourhan, A., Az ôstörténet kultuszai. Bp. 1985. pp. 13-145.
Masszon, V. M., Egy kôkori település Közép-Ázsiában: Dzsejtun. Bp. 1978.
Matolcsi János, Állattartás ôseink korában. Bp. 1982.
Mándy György, Hogyan jöttek létre kultúrnövényeink? Bp. 1972.
Molnár Béla, A föld és az élet fejlôdése. Bp. 1990.
Oates, D.-Oates, J., A civilizáció hajnala (A múlt születése). Bp. 1983.
Piggott, S., Az európai civilizáció kezdetei. Bp. 1987.
Renfrew, C., A civilizáció elôtt. Bp. 1995.
Service, E. R.-Sahlins, M. D.-Wolf, E. R., Vadászok, törzsek, parasztok. Bp. 1973.
Waechter, J., Az ember ôstörténete (A múlt születése). Bp. 1988.
Warwick, M. B.-Swanson, E. M.-Farrington, I. S., Az Újvilág (A múlt születése). Bp. 1989.
Ókori kelet
Források
Az Ószövetség könyveibôl: Gen.; Ex. 1-19; Józs. 1-18; Bírák 13-16; 1 Sám. 8-10, 16-31; 2 Sám. 6-7; 11-12; 1 Kir. 3-7, 17-18, 21; 2 Kir. 9-10, 22-25; 2 Krón. 32; Ezsdr. 7, 10; 1 Makk. 1-2; Zsolt. 137; Jer. 36; Ez. 1-3; Dán. 2-7, 13;
Az Újszövetségbôl: Máté; Ap. Csel; Jel.
Ókori keleti chrestomathia. (Szerk. Harmatta János), Bp. 1965. (Az alábbi források ismerete kötelezô: II. 1, 2, 3, 5, 6, 8, 9, 11, 14, 15, 16, 17, 18, 20, 21, 22, 23, 26, 27; III. A. 1, 4, 5, 6, 8, 9, B. 1, 8, C. 2, 4, D. 1, E. 4, F. 1, 2, 3, G. 4, 9, 10, 11, 28; V. 1, 2; VI. 2, 8, 9, 10; VII. 5; VIII. A. 4, 5, B. 2, C. 1, 3; IX. 1, 2, 3, 4; X. 3, 7, 10)
Hérodotosz, A görög-perzsa háború (Ford. Muraközy Gyula). Bp. 1989.
Az írnok panasza (Peteésze beadványa) (Ford. Wessetzky Vilmos). Az Ókori Kiskönyvtára, Bp. 1989.
A gyönyörûség dalainak kezdete - Óegyiptomi szerelmes versek (Ford. Kákosy László nyersfordításainak felhasználásával Molnár Imre). Bp. 1976.
Baal és Anat - Ugariti eposzok (Ford. Maróth Miklós) Bp. 1986.
Dobrovits Aladár, A paraszt panaszai, Bp. 1963.
Kákosy László, Ipu, a fôrangú intelmei. Antik Tanulmányok, 4(1974).323 skk.
Josephus Flavius, Apión ellen, avagy a zsidó nép ôsi voltáról. Bp. 1984.
Plutarchos, Isis és Osiris (Ford. Wojtilla Ágnes). Bp. 1976. (=Plutarchos, Isis és Osiris. ford. W. Salgó Ágnes. - Az Ókori Irodalom Kiskönyvtára, Bp. 1986.
Könyvek, tanulmányok
Blunden, C. - Elvin, M., A kínai világ atlasza. Bp. 1995.
Hahn I.-Kákosy L.-Komoróczy G., Az ókor története II. Az ókori kelet története. (Egyetemi jegyzet)
Ghirsman, R., Az ókori Irán - Médek, perzsák, párthusok. Bp. 1985.
Kákosy László, Ré fiai - Az ókori Egyiptom története és kultúrája. Bp. 1979; 1993(2. kiadás).
Klengel, Horst, Az ókori Szíria története és kultúrája. Bp. 1977.
Klengel, Horst, Nomádok az ókori Elô-Ázsiában. Bp. 1985.
Klima, Josef, Mezopotámia - Ôsi civilizáció és kultúra a Tigris és az Eufrátész mentén. Bp. 1983.
Oppenheim, A. Leo, Az ókori Mezopotámia - Egy holt civilizáció portréja. Bp. 1982.
Allerhand, J., A zsidóság története. Ókor. Bp. 1993(2. kiadás).
Amuszin, J. D., A Holt-tengeri tekercsek és a qumráni közösség. Bp. 1986.
Baines, John-Malek, Jaromir, Az ókori Egyiptom atlasza. Bp. 1992.
Bermant, Chaim-Weitzman, Michael, Egy ismeretlen ókori civilizáció - Ebla. Bp. 1986.
Balázs Étienne, Gazdaság és társadalom az ókori Kínában. Bp. 1976.
Blunden, C.-Elvin., A kínai világ atlasza. Bp. 1995.
Bright, J., Izráel története. Bp. 1977.
David, A. R., Az egyiptomi birodalmak (A múlt születése). Bp. 1986.
Desroches-Noblecourt, Christiane, Tutanhamon - Egy fáraó élete és halála. Bp. 1985.
Doblhofer, Ernst, Jelek és csodák - Letûnt írások és nyelvek megfejtése. Bp. 1962.
Dobrovits Aladár, Egyiptom és az antik világ. Bp. 1979.
Dobrovits Aladár, Irodalom és vallás az ókori Egyiptomban. Bp. 1979.
Ecsedy Ildikó, Ex oriente lux. Tanulmányok Kínáról Európa ókorában. Miskolc, 1992.
Erdélyi István, Sumér rokonság? Bp. 1989.
Fitzgerald, P., Az ôsi Kína (A múlt születése). Bp. 1989.
Gaál Ernô, Sör az ókori Egyiptomban és Mezopotámiában. Bp.1988.
Hermann, G., A perzsa reneszánsz (A múlt születése). Bp. 1980.
Kákosy László, Dzsehutimesz sírja Thébában. Bp. 1989.
Kákosy László, Egyiptom és az antik csillaghit. Bp. 1978.
Kákosy László, Varázslás az ókori Egyiptomban. Bp. 1969.
Kákosy László, Fény és káosz - A kopt gnósztikus kódexek. Bp. 1984.
Komoróczy Géza, Sumer és magyar? Bp. 1976.
Komoróczy Géza (Ford.), "Fénylô ölednek édes örömében..." - A sumer irodalom kistükre. Bp. 1983.
Komoróczy Géza, A sumer irodalmi hagyomány (Tanulmányok). Bp. 1979.
Komoróczy Géza, Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Bp. 1992.
Makkay János, Az indoeurópai népek ôstörténete. Bp. 1991.
Michalowski, K., Karnak. Bp. 1970.
Michalowski, K., Piramisok és masztabák. Bp. 1973.
Michalowski, K., Théba. Bp. 1975.
Moorey, P. R. S., Bibliai tájak. Bp. 1984.
Oates, D.-Oates, J., A civilizáció hajnala (A múlt születése). Bp. 1983.
Postgage, N., az elsô birodalmak (A múlt születése). Bp. 1985.
Rawson, Ph., Az indiai civilizáció (A múlt születése). Bp. 1983.
Rákos Sándor (Ford.), Gilgames - Agyagtáblák üzenete. Ékírásos akkád versek. Bp. 1966.
Roaf, Michael, A mezopotámiai világ atlasza. Bp. 1998.
Rogerson, J., A bibliai világ atlasza. Bp. 1994.
Seibert, Ilse, A nô az ókori Keleten. Bp. 1975.
Wojtilla Gyula, A mesés India. Bp. 1988.
Waerden, B. L. van der, Egy tudomány ébredése - Egyiptomi, babilóni és görög matematika. Bp. 1977.
Wenig, Steffen, A nô az ókori Egyiptomban. Bp. 1970.
Wessetzky Vilmos, Isis és Osiris Pannoniában. Bp. 1989.
Görög történelem
Tankönyv
Hegyi D.-Kertész I.-Németh Gy.-Sarkady J., Görög történelem a kezdetektôl Kr.e. 32-ig. (Szerk. Németh Gy.). Bp. 1995, 19962, 19993.
Források
Görög történeti chrestomathia (Szerk. Borzsák István), Bp. 1960. (Az alábbi források ismerete kötelezô: 3, 5, 7, 8, 17, 18, 19, 31, 32, 33, 45, 47, 50, 52, 53, 54, 57, 60, 61, 62, 63, 65, 67, 68, 71, 73, 74, 75, 76, 77, 78, 79, 80, 81, 82, 83, 84, 85, 86, 87, 88, 89, 93, 96, 97, 100, 101, 104, 105, 106, 107, 108, 109, 110, 111, 112, 113, 114, 118, 120, 121, 122, 123, 125, 126, 127, 128, 130, 134.)
Görög történelem. Szöveggyûjtemény. (Szerk. Németh Gy.) Bp. 1996. (Az alábbi források ismerete kötelezô: 1, 2, 3, 4, 7, 8, 9, 13, 23, 26, 39, 40, 42, 43, 44, 45, 46, 47, 48, 49, 54, 55, 57, 61, 62, 63, 65, 66, 67, 68, 69, 71, 72, 74, 75, 77, 80, 81, 83, 84, 86, 87, 88, 89, 91, 95, 96, 97, 99, 100, 105, 108, 109, 114, 115, 116, 117, 118, 119, 120, 121, 122, 123, 124, 126, 127, 128, 130, 137, 139, 141, 142, 143, 145, 147, 156, 157, 159, 160, 161, 162, 164, 167, 170, 173, 175, 180.)
Ércnél maradóbb. (Szerk. Németh György). Bp. 1998.
Aristotelés, Az athéni állam (Ford. Ritoók Zsigmond). Bp. 1954 (a Magyarázatok és a Függelék).
Államéletrajzok. (Összeállította: Németh Gy.). Bp. 1998.
Görög történetírók. Válogatás, a Világirodalom Klasszikusai sorozatban. Bp. 1986.
Hésziodosz, Munkák és napok. (Ford. Trencsényi-Waldapfel Imre). Bp. több kiadásban.
Hérodotosz, A görög-perzsa háború (Ford. Muraközy Gyula). Bp. 1989.
Homérosz, Iliasz és Odüsszeia (Ford. Devecseri Gábor). Bp. több kiadásban.
Plutarkhosz, Párhuzamos életrajzok (Ford. Máthé Elek). Bp. 1978. (Thészeusz, Lükurgosz, Szolón, Themisztoklész, Periklész, Alkibiadész, Alexandrosz, Agisz és Kleomenész életrajzok.)
Thuküdidész, A peloponnészoszi háború (Ford. Muraközy Gyula). Bp. 1985.
Könyvek, tanulmányok
Adorno, F.-Beschi, L. et al., A klasszikus Athén. Bp. 1966.
Chadwick, J., A lineáris B megfejtése. Bp. 1980.
Farrar, C., Az ókori görög államelmélet - Válasz a demokráciára. In: A demokrácia. Befejezetlen utazás Kr.e. 508-Kr.u. 1993. (Szerk. J. Dunn) Bp. 1995. pp. 37-72.
Finley, M. I., Odüsszeusz világa. Bp. 1985.
Finley, M. I., Politika az ókorban. Bp. 1995.
Hahn István, Temenos és szolgálati föld a homéroszi eposzokban. In: Népi kultúra-népi társadalom, VIII. Bp. 1975. pp. 117-135.
Hahn István, Tulajdon és birtoklás az archaikus Hellasban. MTA II. Oszt. Közl. 29(1980) pp. 59-76.
Hahn István, Külkereskedelem és külpolitika az archaikus Hellasban. Századok 116(1982) pp. 460-583.
Hahn István, Démos és kratos. In: Az antik társadalomtörténet problémái. Debrecen, 1982. pp. 7-30.
Hegyi Dolores, Médismos. Perzsabarát irányzat Görögországban i.e. 508-479. Bp. 1974.
Hegyi Dolores, A tyrannis eredetének kérdéséhez. Antik Tanulmányok (1965) pp. 191-203.
Hegyi Dolores, Az ionók Kisázsiában. Bp. 1981.
Hegyi Dolores, Görögország és a Földközi-tenger keleti partvidéke az archaikus korban. In: Az antik társadalomtörténet problémái. Debrecen, 1982. pp. 31-48.
Hood, S., A minószi Kréta. Bp. 1983.
Hornblower, S., A demokratikus intézmények létrehozása és fejlôdése az ókori Görögországban. In: A demokrácia. Befejezetlen utazás Kr.e. 508-Kr.u. 1993. (Szerk. J. Dunn) Bp. 1995. pp. 13-36.
Johnston, A., Az archaikus Görögország (A múlt születése). Bp. 1984.
Jones, A. H. M., Az athéni demokrácia gazdasági alapja. In: Ókori egyetemes történet. Bp. 1958. pp. 24-41.
Kertész István, Apameiától Brundisiumig. In: Az antik társadalomtörténet problémái. Debrecen, 1982. pp. 104-134.
Levy, P., A görög világ atlasza. Bp. 1994.
Ling, R., A klasszikus görög világ (A múlt születése). Bp. 1986.
Lloyd, G. E. R., Demokrácia, filozófia és tudomány az ókori Görögországban. In: A demokrácia. Befejezetlen utazás Kr.e. 508-Kr.u. 1993. (Szerk. J. Dunn) Bp. 1995. pp. 73-96.
Németh György, Solón törvényei és a "solóni törvények". In: Fiatal Oktatók Közleményei 2. Bp. 1986. 297-313.
Németh György, Egy demokrácia genealógiája. Századvég (1991/7) pp. 177-196.
Németh György, A négyszázak és Alkibiadés. In: Közösség és közösségszervezô erôk az antikvitásban. Debrecen, 1991. pp. 37-52.
Németh György, Két halotti beszéd. Café Bábel 7, 1993. pp. 67-77.
Németh György, A polisok világa. Bp. 1999.
Polányi Károly, Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Bp. 1976. pp. 426-464.
Polányi Károly, A polisz és az agora gazdaságtana. Valóság 20(1977)9., 22-38.
Polányi Károly, Kereskedelem, piacok és pénz az ókori Görögországban. Bp. 1984.
Ritoók Zs.-Sarkady J.-Szilágyi J Gy., A görög kultúra aranykora. Bp. 1984.
Ritoók Zsigmond (Összeáll.), Régi görög hétköznapok. Bp. 1960.
Sarkady János (Összeáll.), A demokrácia bölcsôje. Bp. 1960.
Sarkady János (Összeáll.), Gazdasági élet az ókori Görögországban. Bp. 1970.
Sarkady János (Összeáll.), Görög vallás - görög istenek. Bp. 1974.
Sarkady János, A görög társadalom fejlôdése a 12-8. században. In: Népi kultúra-népi társadalom, VIII. Bp. 1975. pp. 67-101.
Sarkady János, A görög tyrannis kérdéséhez. Antik Tanulmányok (1959) pp. 290-299.
Sarkady János, Athén és Attika a XII-VIII. században. In: Az antik társadalomtörténet problémái. Debrecen, 1982. pp. 49-84.
Sarkady János, A pylosi földbirtokviszonyok kérdéséhez. In: Ôstársadalom és ázsiai termelési mód. Bp. 1982. pp. 144-188.
Sarkady János, Korai görög földközösségek. In: Közösség és közösségszervezô erôk az antikvitásban. Debrecen, 1991. pp. 7-24.
Swiederkowna, A., A hellenizmus kultúrája. Bp. 1981.
Szabó Árpád, Homérosz világa. Bp. 1956.
Szabó Árpád, Periklész kora. Bp. 1977.
Szabó Árpád, Démosthenés és Athén. Bp. 1943.
Szádeczky-Kardoss Samu, Az ókor története III. Görög történelem. Egyetemi jegyzet.
Tegyey Imre, Nestór mykénéi és homérosi birodalma. In: Népi kultúra-népi társadalom, VIII. Bp. 1975. pp. 137-151.
Warren, P., Az égei civilizáció (A múlt születése). Bp. 1989.
Weber, Max, Az antik társadalmak gazdasági elmélete. In: Gazdaságtörténet. Bp. 1979. pp. 297-336.
Római történelem
Tankönyvek
Ferenczy Endre-Maróti Egon-Hahn István, Az ókori Róma (Egyetemi tankönyv). Bp. 1992. (A római történelem minden korszakához részletes bibliográfiát tartalmaz.)
Mócsy András, Pannonia a korai császárság idején. Bp. 1975.
Mócsy András, Pannonia a késôi császárkorban. Bp. 1975.
Mócsy András, A római kor. In: Magyarország története tíz kötetben, I/1. Bp. 1984. pp. 199-264.
Mócsy András-Fitz Jenô (Szerk.), Pannónia régészeti kézikönyve. Bp. 1990.
Alföldy Géza, Római társadalomtörténet. Bp. 1996.
Források
Római történeti chrestomathia (Szerk. Borzsák István). Bp. 1963. /Az alábbi források ismerete kötelezô: 1-20, 22, 23, 25-26, 28-36, 38-41, 43-45, 47-50, 52-65, 70, 72-80, 82-87, 90-94, 96-97, 99-101, 103-118, 121-126./
Ércnél maradóbb. (Szerk. Németh György). Bp. 1998.
Appianos, A római polgárháborúk (Ford. Hahn István). I. kötet Bp. 1967. /Az I. és II. könyv/
Marcus Porcius Cato, A földmûvelésrôl. (Ford. Maróti Egon) Bp. 1966.
Marcus Tullius Cicero, Az állam. (Ford. Hamza Gábor és Havas László) Bp. 1995.
Marcus Tullius Cicero, Válogatott mûvei. (Vál. Havas László) Bp. 1974. pp. 28-74.
Marcus Tullius Cicero, Philippikák Marcus Antonius ellen. (Ford. Maróti Egon). Bp. 1990. pp. 5-84 és a kötet Utószava.
Florus, Róma háborúi (Ford. Havas László). Bp. 1979.
Historia Augusta (Ford. Terényi István). Bp. 1968.
Josephus Flavius, A zsidó háború (Ford. Révay József). Bp. 1957. (Azóta több kiadásban.)
Julius Caesar, A polgárháború (Ford. Ürögdi György). Bp. 1968.
Julius Caesar, A gall háború (Ford. Szepessy Tibor). Bp. 1964.
Livius, A római nép története a város alapításától (Ford. Kis Ferencné és Muraközy Gyula). Bp. 1965-1976. (Megjelent a Bibliotheca Classica sorozatban is, négy kötetben) /Kötelezô az I-II. könyv és a XXI-XXX. könyv./
Cornelius Nepos, Híres férfiak. (Ford. Havas László). Bp. 1984. /Hamilcar és Hannibal.)
ifj. Plinius levelei. (Ford. Borzsák I. et al.) Bp. 1966. 1981(2) /Kötelezô: I. 24., II. 9., 17., III.14, 19, 20., IV. 4, 8, 9, 10. V. 6. VIII. 6, 16. X.
Plutarkhosz, Párhuzamos életrajzok (Ford. Máthé Elek). Bp. 1978. (Fabius Maximus, Marcus Cato, Iulius Caesar, Lucullus, Crassus, Sulla, Pompeius, Marius, Cicero, Tib. Gracchus, C. Gracchus, Antonius, Flaminius, Aemilius Paulus életrajzai.)
Sallustius Crispus, Összes mûvei (Ford. Kurcz Ágnes). Bp. 1978.
Suetonius, A Caesarok élete (Ford. Kis Ferencné). Bp. 1961.
Tacitus, Összes mûvei (Ford. Borzsák István). Bp. 1970.
M. Terentius Varro, A mezôgazdaságról (Ford. Kun József). Bp. 1971.
Feldolgozások
Az antik Róma napjai. Bp. 1967.
Castiglione László, Pompeji és Herculaneum. Bp. 1973.
Cornell, T.-Matthews J., A római világ atlasza. Bp. 1991.
Diósdi György (Összeáll.), A római jog világa. Bp. 1973.
Dumezil, G., Róma elsô négy királya, Róma három alkotóeleme. in: Mítosz és eposz, Bp. 1986. 7-69.
Fitz Jenõ, Pannonia születése. Illyricum Kr.e.35 - Pannonia Kr.u.106. Bp. 1999.
Grant, M., Róma császárai. Bp. 1996.
Hahn István-Máté György, Karthágó. Bp. 1972. (Csak a Hahn I. által írt rész!)
Hahn István, A plebs urbana a köztársaság válságos idôszakában. Antik Tanulmányok, 16 (1969) 17-44.
Hahn István (Összeáll.), Róma istenei. Bp. 1975.
Havas László, Itália ôstörténete és Róma története a kezdetektôl a köztársaság koráig (Kari jegyzet). Bp. 1986.
Havas László, Az ún. római forradalom kérdése... Századok (1978) 704-715.
Heinlein István, Megjegyzések Sulla diktatúrájához a római államrend fejlôdése szempontjából. Egyetemes Philológiai Közlöny, 63 (1939) 301-346.
Hoffmann, W., Hannibál. Bp. 1971.
Jones, A.H.M., Augustus. Bp. 1976.
Köves-Zulauf, Thomas, Bevezetés a római vallás és monda történetébe. Bp. 1995.
Maróti E.-Horváth I.K.-Castiglione L., A régi Róma aranykora. Bp. 1974.
Maróti Egon, Az itáliai mezôgazdasági árutermelés kibontakozása. Bp. 1981.
Maróti Egon (Összeáll.), Rabszolgák az ókori Rómában. Bp. 1969.
Maróti Egon, Kalózkodás a római polgárháborúk korában. Bp. 1972.
Maskin, N. A., Augustus principátusa. Kialakulása és társadalmi lényege. Bp. 1953.
Pallottino, M., Az etruszkok. Bp. 1980.
Ranovics, A. B., A római birodalom keleti tartományai. Bp. 1956.
Reich, J., Az ôsi Itália. (A múlt születése). Bp. 1987.
Szász Béla, A Gracchusok. Bp. 1935.
Szász Béla, A római földkérdés története. I. Bp. 1935.
Szentléleky Tihamér, A szombathelyi Isis-szentély. Bp. 1960.
Szepessy Tibor (Összeáll.), A régi Róma napjai. Bp. 1968.
Szergejenko, M. J., Pompeji. Bp. 1960.
Tomasz Jenô, A római földkérdés. A köztársaság. Bp. 1943.
Utcsenko, Sz. L., Iulius Caesar. Bp. 1983.
Ürögdi György, Kard és törvény (Marius és Sulla kora). Bp. 1974.
Ürögdi György, Kleopátra. Bp. 1983.
Ürögdi György, Róma kenyere, Róma aranya. Bp. 1969.
Zlinszky János, Ius publicum. Bp. 1994., 19962.
Vickers, M., A római világ. (A múlt születése). Bp. 1985.
Warmington, B. H., Karthágó. Bp. 1967.
A G o o g l e ideiglenes tárolója a http://www.es.hu/0134/agora.htm Internet címhez.
Holokausztum és a holokauszt
Mióta csak igen kevesen tanulnak latint, az ógörög nyelvet pedig még annál is kevesebben, időnként teljes nyelvi zűrzavar üti fel a fejét a közbeszédben és publicisztikában antik eredetű szókincsünk tekintetében. Megjegyzem, a zűrzavar sokszor még ennél is nagyobb az újgörög szavak latin betűs átírását illetően, ahol az újgörög kiejtés szerinti átírás keveredik a betűről betűre történő átírással, sőt, sokszor a nem létező alakokkal. Számomra is bosszantóak ezek a hibák és pontatlanságok, ám egyre inkább kezdek nem odafigyelni rájuk, mondván, nem a nyelvhasználók hibája az, hogy ma már érettségit és egyetemi diplomát (sőt, még bölcsészdiplomát is!) lehet szerezni anélkül, hogy valaki legalább alapszinten tanult volna latinul vagy ógörögül. Ez az oka annak, hogy nem szoktam ilyen esetekben tollat ragadni, ám most mégis úgy érzem, hogy B. Ádám László és Karsai György nyelvészeti jellegű vitája (ÉS, aug. 17.) olyan kérdéseket is felvet, amelyek megszólalásra késztetnek.
B. Ádám László az Akadémiai Kiadónál Bakos Ferenc szerkesztésében 1989-ben megjelent Idegen szavak és kifejezések szótárát idézi, hogy a holokausztum szó eredetét és jelentését igazolja. Az említett szótár valóban a B. Ádám László által pontosan idézett jelentést és etimológiát adja meg, ám ebből még nem következik szükségszerűen, hogy teljesen igaza is lenne. Hadd tegyek egy személyes kitérőt a fentebbi gondolat példaszerű bemutatására! Nyelvtanárként gyakran találkoztam hasonló problémával, amikor a nyelvtanuló azzal a csalhatatlannak látszó érvvel magyarázkodik egy szóhasználati vagy fordítási hibával kapcsolatban, hogy egy szó márpedig ezt és ezt jelenti, hiszen a szótár ebben a jelentésben adja. Ilyenkor a tanárnak nehéz dolga van, meg kell értetnie a nyelvtanulóval, hogy a szó jelentése nem egyenlő a szótári definícióval. A szótári definíció valamilyen módon reprezentálja a jelentést, de nem azonos vele. Én azt az érzékletes analógiát szoktam erre példaként felhozni, hogy a térkép sem azonos a Föld felülnézeti képével, hanem azt csak valamilyen módon, valamilyen szabályoknak megfelelően (jelen esetben a térképészet egyezményes szabályainak megfelelően) megjeleníti. Valamilyen módon - és pont itt van a bökkenő. Mi van akkor, ha ez a reprezentáció nem teljes, esetleg helytelen? Nem csak nagyszótár és kisszótár, orvosi és üzleti szótár (stb.) létezik, hanem jól és rosszul szerkesztett és megírt szótár is. Vajon a szótár használójának a hibája-e, ha bízván abban, hogy az Akadémiai Kiadó neve egyfajta minőséget fémjelez, rossz szótárat vesz a kezébe? Minden bizonnyal nem; viszont nem árt, ha tájékozódunk a különféle szótárakról, azok minőségéről, ha nem szeretnénk kellemetlen helyzetbe kerülni, mint B. Ádám László a holokausztum szó jelentését illetően. Mielőtt rátérnék a holokauszt és holokausztum szavak közötti kétféle jelentésre, nem árt szemügyre vennünk a két azonos szótőből származó szó etimológiáját.
A holokauszt szó két ógörög tőre bontható fel. Az előtag, a holosz jelentése teljes, egész. Az utótag a kaio igére vezethető vissza, melynek jelentése eléget. A kaio igéből képzett igei melléknév (adiectivum verbale): kausztosz. Tehát a holokausztosz szó jelentése: teljesen elégetett. A szóképzés szabályai szerint a legegyszerűbben úgy képezhetünk ebből a melléknévből főnevet, ha semlegesnembe tesszük, így: holokauszton, azaz teljesen elégetett dolog, illetve teljes elégetés. Igaza van Karsai Györgynek abban, hogy holokausztum szó nincs a görögben, csak holokauszton. Az Idegen szavak szótára pontatlan, mert a holokausztum szó nem görög, csak görög eredetű. Ha következetesek vagyunk, akkor ennek analógiájára azt is kellene állítanunk, hogy a szimbólum szó sem létezik, csak a szymbolon, de a kritérium helyett is csak a kriterion. Márpedig ezek a szavak léteznek, csakúgy, mint a holokausztum, ám nem a görögben, hanem ilyen alakjaikban a késői, nem klasszikus latinban.
A szó etimológiája után nézzük annak jelentéseit. A görög holokausztosz szó, vagy egy másik, főnévi alakja, a holokautoma, több helyen is előfordul az Ószövetség görög nyelvű, Septuaginta fordításában, s az áldozat egy fajtáját, az elégetett áldozatot jelöli. A görög és a római vallásban az áldozati állatoknak nem a teljes testét égették el; a görög mitológiából tudjuk, hogy Prométheusz csellel vette rá Zeuszt, hogy az istenek az áldozati állatokból az értéktelenebb részt válaszszák. Ezzel szemben a bibliai holokausztosz szóban a holo- előtag arra utal, hogy ennél az áldozatfajtánál az egész állatot, annak teljes testét elégették, nem csak bőrét és a zsírját. A latin nyelvű Vulgata bibliában a holokausztum szót, a görög holokauszton latinosított formáját használják ugyanerre az áldozatfajtára. A latin nyelvű Újszövetségben is számos helyen megtalálható a holokausztum szó, vagy az előzőekben vázolt ószövetségi értelemben, vagy pedig azt jelölvén, hogy az ember teljes egészében az istennek áldozza magát. Láthatjuk, hogy a görög holokausztosz, főnévi formáiban holokauszton és holokautoma, illetve az ezeknek megfelelő kései latin holokausztum szavak kifejezetten vallási értelmű jelentést hordoznak.
A XX. században a régi holokauszt szó új jelentést kap: a zsidóságnak a nácik által történő tömeges és szisztematikus megsemmisítését értjük alatta. A holo- előtag ebben az értelemben arra utal, hogy a zsidóságot teljes egészében akarták kiirtani, a -kauszt utótag pedig a meggyilkoltak holttestének a krematóriumokban való elégetését jelöli. Mára már ezt a szégyenteljes genocídiumot értjük a holokauszt alatt - így, határozott névelővel, nyelvhasználatunkban és helyesírásunkban ezzel is jelölvén ennek a szörnyűségnek az egyedi és különleges voltát. A XX. századi holokauszt tehát már elvesztette a régi bibliai-vallási teljesen elégő áldozat jelentését, mivel a holokauszt által jelölt szörnyűségnek semmi köze nincs bármiféle vallási vagy ahhoz fűződő, áldozattal kapcsolatos mellékjelentéshez. A holokauszt szó jelentését az eredeti ógörög összetett szó - vallással és áldozattal nem kapcsolatos - értelmében kell keresnünk, mely így teljes elégetést jelent.
Mindezek után megállapíthatjuk, hogy az Idegen szavak szótára pontatlan és nem teljes, sem a szócikk alakját, etimológiáját, sem jelentéseit illetően. Ez pedig nem a szótárhasználó hibája, így B. Ádám László sem tehet róla, ha pontatlanságot írt cikkében. Arról viszont tehet, hogy bár Karsai Györgytől rossz néven veszi, hogy őt "ledorongolja", ám ő is ugyanezt teszi, az Idegen szavak szótárát ajánlva neki. Karsai Györgynek nincs szüksége arra, hogy a kétes értékű Idegen szavak szótárából tájékozódjék egy görög szó jelentéséről, hiszen könyveiből, elsőrangú Homérosz- és ókori görög drámaelemzéseiből is tudhatjuk, hogy ő a klasszika-filológia egyik legjelentősebb hazai szaktekintélye. Viszont Karsai Györgynek a tudós higgadtságával, az egyetemi tanár türelmével és tanító szándékával kellene olvasói levelében B. Ádám Lászlót oktatnia, és nem kioktatnia.
Csapó Csaba
Elet es Irodalom
XLV. ÉVFOLYAM, 34. SZÁM, 2001. augusztus 24.
authorum et anonymorum operum
conspectus alphabeticus
Agathias (ca. 536 - ca. 580)
Michael Andreopoulos (floruit ca. 1090)
Anyte (floruit ca. 290 a. Chr. n.)
Aristophanes (ca. 447 - ca. 386 a. Chr. n.)
Aristoteles (384 - 322)
credo Constantinopolitanum (325)
Dionysios Thrax (ca. 170 - ca. 90 a. Chr. n.)
Dukas (ca. 1400 - 1470)
Hannonis periplus (ca. 510 a. Chr. n.)
Herakleitos (ca. 545 - ca. 475)
Heron (floruit ca. 75 p. Chr. n.)
Hesiodos (floruit ca. 710 a. Chr. n.)
Homeros (ca. 730/20)
inscriptio Dipylonensis (ca. 740 a. Chr. n.)
Ioannes Damascenos (ca. 650 - ante 753)
Kallinos (floruit ca. 650 a. Chr. n.)
Kassia (ca. 800 - post 840)
Kleanthes (ca. 300 - 232/31 a. Chr. n.)
Lukianos (ca. 120 - post 180)
Lysias (ca. 440 - post 380 a. Chr. n.)
* Nonnos (floruit ca. 450)
Parthenios (floruit ca. 40 a. Chr. n.)
Paulus (ca. 10 - ca. 63/67)
Philogelos (ca. 450)
Georgios Pisides (ca. 580 - ca. 634)
Platon (427 - 347 a. Chr. n.)
Plotinos (205 - 270)
Theodoros Prodromos (ca. 1100 - ca. 1160)
psalmus Naassenianus (ca. 190)
Pseudo-Philolaos (ca. 200 a. Chr. n.)
Seikilos (saec. I a. Chr. n.)
ŤSyntipasť (ca. 1090)
Theophrastos (371 - 287)
Ioannes Zonaras (ca. 1100 - post 1160)
<<< primordium conspectus chronologicus >>>
A G o o g l e ideiglenes tárolója a http://www.fh-augsburg.de/~harsch/graeca/Chronologia/S_ante08/Hesiodos/hes_erga.html Internet címhez.
Ezek a kifejezések csak akkor látszanak, amikor erre az oldalra mutat a link hesiodos
AZ ABORTUSZRENDELETEK TÖRTÉNETE*
Dr. Szállási Árpád
[...}"Európa földjére Hellaszon keresztül lépett a kultúrtörténelem, s annak írott része a Susruta és Vang Dui me kortársként ismert homéroszi eposzokkal kezdődött. Periklész athéni aranykorában született a nagy hippokratészi életmű, melynek etikai summázata az azóta érvényben lévő esküszöveg. Harmadik sorában olvashatjuk: nem fogok adni nőnek sem magzatelhajtó szert, vagy csapot. Ez etikai parancs és nem abortuszrendelet, mégis reá hivatkoznak a tiltó paragrafusok akár profanizált, akár krisztianizált formában.
A hellén állásfoglalás árnyalt és filozofikus, főleg nem egységes. Hesiodos az abortuszt megengedhetőnek tartja szegénység esetén, Platón államérdekből, túlszaporodás ellen (4), Arisztotelész: ha pl. a magzatmozgás megszűntével valószínű az intrauterin elhalás, a sztoikusok pedig mindaddig, míg a magzat meg nem született."[...]
*Megjelent: Orvosi Hetilap 134. 12. 641-643.
A G o o g l e ideiglenes tárolója ideiglenes tárolója a(z) http://www.geocities.com/tapir32hu/abortus.html Internet címhez.
A G o o g l e ideiglenges tárolója azoknak az oldalaknak a másolatait tartalmazza, amelyeket a weben meglátogattunk.
Az oldal valószínűleg megváltozott. Kattintson erre a linkre!
A Google nem áll kapcsolatban ezen oldal szerzőivel, és semmilyen felelőséget nem vállal tartalmáért.
Kiemelt keresőkifejezések: hesiodos
--------------------------------------------------------------------------------
AZ ABORTUSZRENDELETEK TÖRTÉNETE*
Dr. Szállási Árpád
--------------------------------------------------------------------------------
Horváth András
Vestigia Graecorum
"Görög idézetek Suetonius császáréletrajzaiban
Suetonius császáréletrajzai más latin nyelvű, történeti forrásokhoz viszonyítva sok utalást tartalmaznak a görög világra vonatkozóan. Ugyancsak érdekes, hogy jónéhány görög nyelvű idézet található a szövegben. Ezen mozaikdarabok összeillesztésével következtetéseket vonhatunk le a császárok ill. Suetonius műveltségére vonatkozóan, és bepillantást nyerhetünk abba a kérdésbe, hogy milyen szemmel látták ekkoriban a rómaiak a görögöket. Először a források formai, majd pedig tartalmi elemzését végzem el ennek érdekében, és remélem, hogy már ennek során is értékes következtetésekre nyílik majd lehetőség."[...]
HVG 2001/31. - 2001. augusztus 04. 66-67. oldal • Szellem • cikk
A kínzás kultúrtörténete •
Tortúraevolúció
[...]"Az egész emberiség történetén átívelő kínvallatás históriáját kutatók - mások mellett az angol Rhys Moses és a már említett Brian Innes is - abban közös nevezőn vannak, hogy a későbbiekben komoly szellemi erőket is mozgósító kínzóeszköz-fejlesztés csak valamikor ezelőtt három és fél ezer évvel indult meg. A szó mai értelmében vett első kínvallatásra, amikor nem az élet elvétele, hanem a test és lélek megtörése, valamint egy titok megszerzése volt a cél - állítja Innes -, csupán az időszámítás kezdete előtti 1300-as évek elején került sor. Legalábbis az erről fennmaradt legkorábbi írásos forrás szerint, amely II. Ramszesz fáraó által megkínzatott hettita foglyokat említ, akiket korbáccsal és botokkal vertek, hogy megtudják tőlük haderejük nagyságát és a csapatok pontos elhelyezkedését. Az alapelv - vagyis a különböző célszerszámokkal végrehajtott módszeres verés - sokáig nem is változott.
Mígnem - írja A kínvallatás hajnala című, 1998-ban Londonban megjelent tanulmánykötetében a már említett Rhys Moses - az e téren is újítóként fellépő görögök az időszámításunk előtti 8. században, a görög gyarmatosítás kezdetén megalkották az első kínzógépezetet, a kínpadot. A csak vízszintes - főként hanyatt fekvő - testhelyzetet lehetővé tevő alkalmatosság egyik végéhez szilárdan rögzítették a tortúrának alávetett karjait, a lábaihoz kötött köteleket pedig egy csigára hurkolták, s a csiga forgatásával, a kötél fokozatos feszítésével nyújtották a testet.
De ismeretesek más ókori mechanikus szerkezetek is, amelyek utóbb „karriert" futottak be. Polübiosz antik görög történetíró egy olyan eszközről emlékezik meg, amelyet az időszámítás előtti 6. században, Spártában regnáló Nabisz türannosz használt. A zsarnok „készüléke" egy életnagyságú női alakot ábrázoló, díszesen felöltöztetett faszobor volt, amelynek karjaiból és melleiből gombnyomásra éles és hegyes vastüskék ugrottak ki, ha kellett. Szakértők szerint ennek a szobornak középkori változata a szintén az inkvizítorok által kifejlesztett, vasszűz néven közrettegett alkotmány. Ez spanyol földön, Portugáliában, valamint Angliában egy vaslemezekből hajlított hengeres test volt, a tetején egy főkötős női fejjel. A henger elülső részén kétszárnyú ajtó nyílott, ezen át zárták az áldozatot a vasszűzbe, hogy a testbe rejtett szögek, pengék, fémtüskék kifejthessék akaratmegtörő hatásukat. Jobb esetben - például a német területeken - azonban a vasszűz csak egyfajta fullasztó „szégyenkabát" volt; ebbe zárva, a szűz fejénél fúrt lyukon át arcát szabadon hagyva tették közszemlére a bűnöst.
„A hőhatáson alapuló kínzóeszközök fejlődéstörténete szintén a görögöknél kezdődik" - állítja Moses. Krisztus előtt ötszáz évvel egy Perialosz nevű, művészi hajlamokkal is megáldott „feltaláló" például hevítéses elven „működő" bronzbikát tervezett Phalarisz kis-ázsiai türannosz számára. A köztéri szoborként is szolgáló szerkezet belseje úgy volt kialakítva, hogy abba - a bika farán nyíló ajtón keresztül - be lehetett zárni egy embert, hogy aztán alatta máglyát gyújtva nyilvános szertartás keretében lehessen a vallomást kicsikarni. A műalkotásjelleget erősítette, hogy az állat fejrészébe egy - az áldozat jajveszékelését lágy dallamokká alakító - síprendszer is be volt építve. A türannosz, talán a bronzbika hatékonyságában kételkedve, az eszköz tesztje során magát a tervezőt záratta be és főzette rövid ideig."[...]
A századvég színházának eklektikus miliőjében a közfigyelem fokozott érdeklődéssel kísér minden olyan rendezői törekvést, amely klasszikus darab színpadra állítására vállalkozik. Ezért is különös érték, hogy hosszú évek hallgatása után a színpad világához visszatért Ruszt József Szophoklész: Philoktétész című drámájának színrevitelével lépett a zalai közönség elé.
A Landorhegyi Színházban bemutatott előadás nem okozott csalódást, igazolta a színházbarátok és a szakma előzetes várakozását, hiszen Ruszt professzionális rendezésével ezúttal is bizonyította, hogy a több mint kétezeréves görög drámának a mai néző számára is létezik közérthető üzenete. A rendezői átdolgozás alapjában megtartotta a darab eredeti kompozícióját, bár a hozzátoldott bevezetés kissé funkcióvesztettnek tűnt. Ugyanakkor erénye a dramaturgiai beavatkozásnak, hogy frappáns megoldással hidalta át a Szophoklész-dráma befejezésének az isteni beavatkozás következményeként kialakult szerkezeti következetlenségét, így Philoktétész megalkuvása nem okozott töréspontot az előadás végkifejletében. Ruszt koncepciójában jól érvényesült valamennyi színpadi motívum a kar egységének megbontása, a Vangelis-dalt fütyülő hajósok felvonultatása, a bőrkabátos kereskedő szerepeltetése, a maszkot viselő Heraklész megjelenítése amelyek közül talán az átlőtt kalap szimbóluma a legnehezebben értelmezhető. Philoktétész alakjának megformálásában is a szophoklészi hős alapvonásait tekintette kiindulási pontnak, de a színpadon még markánsabban jelent meg annak sorstragédiája. Az antik-dráma kulcsfigurája a létezés vegetációs szintjén élő, a közösség számára feleslegessé vált, magányos emberalak, akinek testi-lelki kínálódásait, reménykedéseit és csalódásait aktualizálja Ruszt József adaptációja. Rajta kívül mást nem tudok én, látni se láttam, kit / Ádázabb, gonoszabb sors ért el, mint ezt, / ki nem tett semmit, / nem rabolt, igaz / Az igazakkal szemben és / Így pusztult méltatlanul foglalja össze a kar Philoktétész sorsát. Az ő darabbeli ellenpontja Odüsszeusz, a hatalom embere, aki morálisan bármire képes a közösségi cél és az egyéni érvényesülés elérése érdekében. Kettejük között húzódik meg Neoptolemos, az erkölcsi dilemmákkal vívódó ember, számára evidens, hogy a közösség elvárásait (parancsát) kell teljesítenie, ugyanakkor személyes tapasztalata megkérdőjelezi küldetésének jogosságát.
A darab konfliktusát az igazához ragaszkodó, megalázott, de a közösség diadalához nélkülözhetetlen egyes ember és a rossz ügy képviseletét vállalók összecsapása hordozza.
A drámai küzdelem végső fázisában a konfliktus a görög tragédiák szerkezetében szokatlan eposzi megoldással Heraklész megfellebbezhetetlen ítélete értékvesztés helyett kompromisszummal zárul le.
Összhatásában jó előadást produkált Ruszt József rendező és alkotógárdája. Gálffi László Philoktétész alakításával tiszteletre méltó teljesítményt nyújtott. Nemcsak a főhős alakjának karakterisztikus megjelenítésére, az ellentétes érzelmek erőteljes kifejezésére, hanem a lelki rezdülések, az árnyalatok megmutatására is futotta erejéből.
A főhős ellenfelének alakját Ilyés Róbert formálta meg. Odüsszeusz darabbeli figurájának határozott, kemény, céltudatos alkatát, jellembeli kiforrottságát, kevés szimpátiát kiváltó, erős egyéniségét találóan teremtette meg Ilyés játéka. Neoptolemoszt Horváth Illés alakította. Neki jutott a legnehezebb feladat, hiszen a darab legösszetettebb szerepét kellett eljátszania. Dinamikus, magabiztos szerepformálása azonban Gálffi és Ilyés méltó társává emelte.
Register About SOL Features Editors Translators Rights Forum Suda Classics Help
--------------------------------------------------------------------------------
Published by the
Stoa Consortium
Managing Editors
Raphael Finkel
William Hutton
Patrick Rourke
Ross Scaife
Elizabeth Vandiver
Senior Editor
David Whitehead
Programmers Emeriti
Huar En Ng
Mukund Chandak
Tools
Netscape 6:
Sidebar Tab
Internet Explorer:
Desktop Item
Help
Search Tips
Display Options
About Betacode
Headword List
Search the Greek
Abbreviations
To search, Choose a subject area aetiology architecture art history athletics biography botany clothing chronology comedy daily life definition dialects, grammar, and etymology epic food gender and sexuality geography historiography history law medicine military affairs meter and music mythology philosophy poetry proverbs religion rhetoric science and technology tragedy women zoology
or in: most fields Adler number Headword Translation Notes Keyword Bibliography Translator Vettor 10 25 50 100 per page 200
Progress Report (as of February 27, 2002)
Assigned: 9511 Translated: 8615 Vetted: 4523
Login ID: Password:
"For Attic phrase in Plato let them seek,
I poach in Suidas for unlicens'd Greek."
-- Alexander Pope, The Dunciad 4.227-8
"What's going on here? I've found some errors in these translations!" Is that what you're thinking? The Suda On Line is not only a place where you can find translations of Suda entries, it is also a place where you can see the business of translation and annotation going on right before your eyes. Read about our editorial policies and our system of distinguishing draft entries from edited ones; or do something about those errors yourself: register as a contributor! Ada would have liked that.
A revised version of the SOL became available June 23, 2000. Read about the new searches and other features in this collaborative system, and, if you want, further details on what we've been doing. If you haven't visited in a while, please be sure to check out our help resources. As ever, we welcome your comments -- but please note that if you believe particular entries could stand improvement, we prefer that you register as an editor and make your contribution directly!
Is your hunger for classical knowledge insatiable? There's a lot in the Suda about Greek and Roman science and medicine. Did you know that Democritus was omniscient? Or that Akesias was a very bad name for a proctologist? Curious what disease Erasistratos cured King Antiochus of? Or why Empedokles surrounded Akragas with the skin of an ass?
Ok, if you're not in a scientific mood, learn how Apollo prevented the oracles of the Chaldean Sibyl from being understood by hoi polloi. Read all about the annoyingly just Aristides, Philoxenos the tune-bender, who was the most courageous literary critic in history, the captivating Ammonianus (for donkeys, at least), and Chrysippus, the philosopher who left 'em laughing.
The Suda is a massive 10th century Byzantine Greek historical encyclopedia of the ancient Mediterranean world, derived from the scholia to critical editions of canonical works and from compilations by yet earlier authors. The purpose of the Suda On Line is to open up this stronghold of information by means of a freely accessible, keyword-searchable, xml-encoded database with translations, annotations, bibliography, and automatically generated links to a number of other important electronic resources. (Read more)
We wish to acknowledge support from the UK Center for Computational Sciences, which provided us with a graduate student Research Assistant for the academic year 1999-2000 and has also funded travel for presentations about our work at conferences in Maui (1999) and Glasgow (2000). The latter presentation, delivered during the ALLC/ACH convention last July 23, is now available here.
Register
You may register as a translator or editor, and join a growing list of scholars worldwide who are contributing to the project. Anyone proficient in ancient Greek is welcome to apply.
Or register yourself as a guest and get access to advanced searches, the choice of a default Greek font for your display, a look at the full roster of participants, and a listing of the assigned, translated, and vetted entries so far.
If you'd rather not register at all, but you still want temporary access to those additional features just cited, simply enter the login name "guest" and the password "sol" in the Login ID and Password boxes above (both are case-sensitive).
Guidelines for Contributors
Guidelines for Translators
Guidelines for Editors
Questions or comments?
Send e-mail directly to the project managers
or subscribe to our general Suda listserv by either of the following methods:
Point your browser to http://lsv.uky.edu/archives/suda.html and follow the directions
Or send an email to listserv@lsv.uky.edu with the message: subscribe suda [yourname]
note that the suda list has a web archive
Please report any problems to Ross Scaife.
Other Useful Resources
We've added a Help Section recently, which provides several forms of assistance...
Una selezione di titoli utili per un approccio storico e storiografico al lessico Suda
Key to transliteration and the TLG Beta Code (partial)
The Greek system of numbers
All of the c. 32,000 headwords in the Suda
HICSS presentation (overview)
More about this project
Related Web Sites
Archivio dei lemmi storici e storiografici del lessico Suda: a substantial and useful pdf file, provided by the research group on the historical and historiographical entries of the Suda (project of the Universities of Chieti, Milano -Cattolica-, Perugia and Trento) as part of the proceedings of the conference held at the Catholic University of Milano, April 29, 1998. This group is also the source of Una selezione di titoli utili per un approccio storico e storiografico al lessico Suda.
Byzantium: Byzantine Studies on the Internet
Last changed: February 4, 2001
--------------------------------------------------------------------------------
Copyright Š 2001 Suda On Line and the Stoa Consortium. All rights reserved.
Thorwald Dethlefsen
Oidipusz, a talány megfejtője
Részlet
A mítosz szó azonban eredetileg egészen más összefüggésben szerepelt. A mítosz görögül szó-t jelent, viszont a logosz ellentétét, amit mi szintén szó-nak fordítunk, és amelyből a logika szót származtatjuk. A megfelelő ige a müthologein, ez pedig azt jelenti: "elmesélni a valódi tényállást". A mítosz tehát valami valóságosról, lényegesről és ténylegesről szóló elbeszélés, ellentétben a logosszal, amely inkább arra vonatkozik, amit az ember gondol. A mítosz fogalmát ezért eredetileg nem egyszerűen valamely fantasztikus vagy csodálatos történetre vagy elbeszélésre alkalmazták, hanem kizárólag olyan elbeszéléseket jelölt, amelyeknek szent jelleget tulajdonítottak. Ezek a történetek tartalmazták az isteni, transzcendentális vagy numinózus kinyilatkoztatásokat. Nem a mítosz teremti vagy hozza létre az istenit, hanem az isteni nyilatkozik meg a mítoszban, mutatkozik meg benne és általa.
A G o o g l e ideiglenes tárolója a http://www.tabulas.hu/okotaj/23-24/utak3.html Internet címhez.
Kiemelt keresőkifejezések: konfliktus antik
drama
ÓKOR
A STOA az ókortudományban
A Klió eddigi gyakorlatával szakítva most először kerül sor olyan mű ismertetésére, mely nem hagyományos információhordozón található, formátuma nem könyv, hanem internetes adatbázis-projekt egy www-honlapon. Egy humaniórákkal, ebben ókortudományokkal (is) foglalkozó honlapról van szó, egy olyan kutatási projektről, mely a maga nemében páratlan, a benne található információkat, a feldolgozás módját és a továbblépési lehetőségeket tekintve egyaránt. Ismertetésére azért is sor kell, hogy kerüljön, mert valami oknál fogva kimaradt az ókortörténeti adatbázisokról szóló legfrissebb, egyébként kitűnő összefoglalásból (Forisek Péter: A hálózat használata az ókortudományok területén NIIF lnformációs Füzetek, I. 12. 10, Budapest, 2000.)
Egyre csökkenő rnértékben ugyan, de még manapság is van némi idegenkedés a bölcsészeti tudományok művelői között az internet felhasználásával kapcsolatban. A hagyományos értékrend szerint a kinyomtatott formában közrebocsátott gondolat és a leírt adat hitelessége a kötetben megnevezett szerző személyes, valamint a kiadó intézményes felelőssége, ezért az ott található információ megbízhatónak minősül. Az internet ellen szóló legfőbb érvek egyike, hogy oda némi jártassággal bárki bármit feltehet, bárki bármit rnegjelentethet, így az ott található tények és következtetések nem mindig felelnek meg az illető szaktudomány követelményeinek. Ezért van e műfajban nagy jelentősége azoknak a honlapoknak, melyek mögött akadémiai vagy felsőoktatási tudományos kutatóhelyek állnak, ha a projekteket megfelelő kvalitású és hozzáértő szakemberek vezetik. Amint az a későbbiekből kiderül, a STOA projekt kiadói, szerkesztői és munkatársai minden jel szerint megfelelnek ennek a követelménynek.
Az ókortudomány az egyik legdinamikusabban internetesedő tudományszak. Korábban is léteztek már és léteznek igen használható elektronikus enciklopédiái, elég csak a leghíresebbre, a Perseus projektre utalni (http://www.perseus.tufts.edu). A STOA újszerűsége és egyben nagyszerűsége, hogy a közöttük kialakult együttműködés alapján a meglévő enciklopédiákra is épít. Pontosabban saját rendszerét és anyagait úgy hozza létre, hogy kihasználva a hipertext-formátum lehetőségeit hivatkozásokat helyez el a megfelelő szöveghelyeken, és a közölt adatok mellett, és így egy mozdulattal, egy kattintással fellapozhatunk egy második, harmadik, akárhányadik enciklopédiát anélkül, hogy ki kellene lépnünk a STOA rendszeréből.
Az internetes kutatási honlapoknak, így a STOA-nak is egyik jellemzője, igen értékelendő tulajdonsága, hogy soha nincs, mert nem is lehet befejezve, lezárva, ebből következően, a szó legteljesebb értelmében up to date információkat hordozhat. A projekt kiadói, szerkesztői akár naponta is, a honlap legaktuálisabb, legfrissebb változatát képesek közrebocsátani. Ennek a naprakészségnek a jelentősége szinte felmérhetetlen a folyamatosan előkerülő forrásokkal, újabb és újabb kiértékelendő adatokkal dolgozó tudományokban, mint például az ókortudományon belül a régészetben vagy az epigraphicában. (A naprakészségre, egyben a rugalmasságra tanulságos példa: e referátum szerzője megjegyzést tett a honlap egy hibás helyhivatkozására, és harmadnap már a jó cím szerepelt az adatbázisban.)
Lássuk most már magát a STOA-t. Könnyen megjegyezhető, egyszerű név és cím alatt található, valamint definitive platformfüggetlen, ami azt jelenti, hogy nem igényel speciális operációs rendszert, bármely internetes keresővel használható. A címre kattintva, először a főmenü jelenik meg dicséretes gyorsasággal, ami nem mindig jellemzője az internetes honlapoknak , rnelynek első részében a szokásos alapinformációkra kereshetünk rá (a projekt célja, munkatársai, anyaintézrnénye, techníkai jellemzői, FAQ, vagyis a legyakrabban felmerülő kérdésekre adható válaszok és így tovább). Megtudhatjuk innen, hogy a honlap készítői a tudományos egíttrnűködés új modelljének kialakításán fáradoznak, hosszú távú együttműködés keretében készítik el új stílusú és széles érdeklődésre számot tartó anyagaikat. A STOA nincs más megoldás, idéznem kell a source of support and coordination for electronic scholarship in the humanities, with special focus on the ancíent vorld and the classical tradition. Ebben az egy mondatban benne van a STOA lényege.
A főlap törzsének első harmadát, igen dicséretes módon, a legfrissebb, aktuális információk alkotják. Az öt legfrissebb alprojekt egyike egy 2000 decemberében megtartandó konferencia előzetese (Ancient Studies New Technology: The World Wide Web and Scholarly Research, Communication and Publication in Ancient, Byzantine and Medieval Studies). E referátum elkészültének időpontjában, 2000 okóberében, e helyre belépve igen nagy meglepetésben lehetett részünk: a konferencián elhangzó referátumok teljes anyaga megtalálható volt, vagyis nemcsak úgy szereztünk információt egy tanácskozásról, hogy elutaztunk, és részt vettünk volna rajta, hanem úgy hogy még le sem zajlott! Nem hiszem, hogy ennek jelentőségét bárki fel ne ismerné, aki csak egy kicsit is jártas a tudományos kutatás eddigi, hagyományos gyakorlatában, működési rendjében.
A további négy újdonság: az egyik az Ariadne projekt cikkeire hívja fel a figyelmet, ami a Perseus projekt szövegstruktúrájának működését mutatja be. A másik a Diotima adatbázis (az USA-ban és egyes nyugati államokban oly divatos gender-problem ókori vonatkozásainak szentelt projekt) és a STOA új típusú együttműködésére, szorosabbá váló kapcsolatára utal. A harmadik egy igen jelentős projekt, a METIS: A QTVR Interface for Ancient Greek Archeological Sites friss szerzeményeire írányítja figyelmünket: a Metis jelenleg 51 széIesvásznú (nem találok jobb szót a multi-mode kífejezésre) fotót tartalmaz a legfontosabb görög régészeti feltárásokról, linkekkel, kapcsolatokkal a vonatkozó adatokra, a különböző adatbázisokhoz. S végül, az utolsó a friss információk sorában Bruce Robertson munkájára hivatkozik, és teszi elérhetővé (Historical Event Markup and Linking project), mely a történeti adatok számítógépes megjelenítési formájának gyakorlati kérdéseit taglalja, a különféle számítógépes adatfeldolgozó nyelvek és lehetőségek (XML, HTML, XSL) kapcsolatában próbál előrelépni.
Még mindig a főlapnál rnaradva, további 15, még mindig újdonságnak számító projektre való utalás következik. Ezeknek részletes ismertetésétől terjedelmi okok miatt el kell tekintenem. A legfontosabbakkal azonban foglalkoznom kell, mert a STOA lényeges részét képező projektek friss anyagára utalnak.
Három plusz egy elemet emelnék ki a 15-ből. Az utóbbival kezdve: a Suda On Line (SOL) projekt a STOA saját munkatársai és egy szélesebb együttműködés keretében megszerveződött team munkája. Mivel ezt az adatbázist részletesebben fogom ismertetni az Ókortudományi Értesítő 7. számában, itt most csak annyit róla, hogy maga a STOA egy történeti enciklopédia az ókori mediterrán világ egészéről, s a Kr. u. X. században, Bizáncban készült. Mintegy 30 ezer címszót tartalmaz, felhasználva a korábbí történeti munkákat, scholionokat, kivonatokat. Ennek az enciklopédiának az elektronikus változatát készítik el a projekt munkatársai, fel- és kihasználva a legmodernebb lehetőségeket a szöveg rögzítése és későbbi használata szempontjából: hypertext formátum, linkanyag, igen jó keresőprogram, bilingvis-megoldás (külön megjeleníthető az erdeti görög szöveg!). Tegyük hozzá, hogy a SUDA még nem jelent meg angol fordításban, alapkiadása régen készült, és nehezen hozzáférhető, a szélesebb nagyközönség nem is igen juthat hozzá. A munka jelenleg 10 százalékos készültségi fokon áll, de a feldolgozott anyag már hozzáférhető, használható.
Folytatva a sort, az első vizsgált adatbázis-rész a STOA rendszerben tulajdonképpen a harmadik az eredeti sorrendben. Ez pedig a Stoas Links Engine, egy igen jól és alaposan megszerkesztett linkgyűjtemény, tematikus kapcsolatlista további érdekes, fontos, használható honlapokhoz. Bizonyíthatóan jól karbantartott, napról napra változó számú (jelenleg 203) további utalás a kutatás szempontjából legfontosabb projektekhez. Csoportjai: Ancient World Metasites; Bibliographic Technologies; Copyright; Databases; Discussion; GIS; Graphics; Greek; Linus and Apache; Markup; Metadata; Metasites for Digital Libraries (új!); Scripts; Standards. Egyértelmű: a hely jelentősége vitán felüli a további kutatás számára.
Második a valóban másodikként szereplő projekt, Rob Chavez munkája, hivatásszerűen és mintaszerűen művelt területéről, a GIS (Geographic Information System) problémakörből (Stoa Waypoint Database). A téma felelőse korábban a bloomingtoni egyetemen a LETRS munkatársa volt, magam ott találkoztam vele és kutatásaival. Rob vállalta, hogy a régészeti terepmunkához igen fontos és más szempontból is kiemelkedő jelentőségű földrajzi adatmeghatározási rendszert (ez a GIS) az ókortörténeti kutatás igényeit figyelembe véve adaptálja, és annak szempontjából készít internetes adatbázist. Megint csak egy példával tudom érzékeltetni a feladat nagyságát és felhasználásának jelentőségét: a projekt jelenlegi állapotában is már 84 konkrét adat, faluközpont, régészeti lelőhely pontos földrajzi koordinátáit kapom meg szűkebb témám, az ókori Attika vonatkozásában ne feledjük, majdnem centiméteres pontossággal!
Harmadikként álljon itt az a projekt, mely a leginkább számot tarthat a jelenlegi magyar ókorkutatás, ezen belül a görög történelemmel foglalkozók érdeklődésére. Címe Demos: Classical Athenian Democracy. Miután a klasszikus athéni demokrácia modern áttekintése sajnálatos desiderátuma (jelenleg, de remélhetőleg nem sokáig!} a hozzáférhető magyar nyelvű, ókortörténettel foglakozó irodalomnak (ld. pl. az érvényben lévő egyetemi tankönyvet), a projekt kifejezetten fontosnak, felhasználhatónak tűnik. Ezért is kicsit részletesebben szerepel áttekintésemben.
A projektet a STOA legnevesebb munkatársai építik és fejlesztik, közöttük is kiemelendő Chr. W. Blackwell és Chr. Cotten, valamint Amy C. Smith. Előbbi kettő mintaszerű munkája az athéni demokráciáról szóló korabeli forrásokkal foglalkozó rész (The Sources for Our Knowledge of Athenian Democracy): valamennyi fontos és használható ókori forrásról készült áttekintés, ideértve szerzőjét (linkekkel a Perseus adatbázis vonatkozó részéhez) és az egyes művek leírását (jövendő linkekkel magához a szöveghez). Igen látványos és használható A. Smíth alprojektje (Art and Iconography), melyben képeket és adatokal találunk történeti személyiségekről; attikai törzsi hérósokról és az athéni demokráciában perszonifikált, megszemélyesített politikai intézményekről. Chr. Blackwell külön részben tekinti át az elsődleges forrásokból leszűrhető következtetéseket (Articles Linked to Primary Sources). Külön részek foglalkoznak az athéni demokrácia egyes intézményeivel (Assembly, Council, Legislation, Areopagus, Apophasis és az athéni demokrácia rendfenntartó erejeként működő szkíta nyilasokkal), valamint egyes történeti személyiségekkel, például Kimónnal, vagy Ephialtésszel. Még egy jelentős alprojektet szeretnék innen kiemelni: M. Arnush a feliratos forrásokat veszi külön vizsgálat alá. Jelenleg az epigraphicai források listája már majdnern teljes, és nemsokára az elemző rész is hozzáférhető lesz.
A Démos-projekt lapján még további lehetőségek nyílnak. Található egy link egy tanácskozásról, melyet a honlap szerkesztői és munkatársai tartottak 2000 áprilisában Knoxville-ben a Demos-projektről. Megtalálható a tanácskozás teljes anyaga, és további hivatkozásokkal teszik azt még tartalmasabbá. Külön rész foglalkozik még a honlapon a fejlesztési elképzelésekről, melyek áttekintésére, megvitatására és a hozzászólásra a szerkesztők, kiadók külön felkérik a szakma képviselőit, eleget téve a STOA hivatásának, melyet a széles körű és hosszú távú nemzetközi együttműködés elmélyítése terén vállalt és vállal az elkövetkezendőkben is.
Egy korábbi rövid cikkem (Számítógép és az ókortörténet. Magyar Tudomány, 2000. október, 12391240) zárógondolata az volt, hogy immár tág a világ, a lehetőségek szinte korlátlanok a kutató előtt. A fentebbi ismertetés megerősítheti az ott leírtakat. Napról napra újabb és újabb információhoz juthat az érdeklődő az adatbázisokat bújva. Ugyanakkor meg kell tennem egy figyelmeztető megjegyzést: az internetes adatbázisok közötti szörfözés nem helyettesítheti az elmélyült értékelő-elemző munkát: a megszerzett adatokat be kell építeni saját oktatási és kutatási gyakorlatunkba, különben az adatbázisok fellelése öncélú játékká válhat, és így pont azt a célt nem éri el, amire szánták: elősegíteni újabb és újabb történti szintézisek megszületését a tudomány és a felsőoktatás szolgálatában és hasznára.
The Stoa: A Consortium for Electronic Publication in the Humanities (A Stoa. Konzorcium a humán tudományok gépi publikációjára). Editors: Anne Mahoney and Ross Scaife (http://www.stoa.org)
Az antik kultúra továbbélésének egyik formája: a gemmák
A kötet első megtekintésre is belophatja magát a szívünkbe azzal, hogy címoldalával szemben a Bibliotheca Corviniana Ptolemaios kódexének címlapját helyezték el, melyet Mátyás király könyvtárának legrangosabb illuminátora, a firenzei Attavante készített, és ma a párizsi Bibliotheque Nationaleban őriznek. A reneszánsz mesterművön antik érmék és kameók ábrázolásai sorakoznak az indás keretben. (A kameók a gemmák azon csoportját alkotják, melyeken a vésés reliefként domborodik ki.) A hat kameó közül öt ma is megtalálható a firenzei Medici-gyűjteményben. Íme, máris egy példa a továbbélésre és újrafelhasználásra, melynek első virágkora kétségtelenül a XV. század volt.
A téma jelentőségét mutatja, hogy a Center for Advanced Study in the Visual Art szümpoziont tartott róla európai és amerikai szakemberek részvételével. Az antik gemmák szerepe sokoldalú volt: vallási, politikai, gazdasági, esztétikai, mágikus, gyógyító. J. Boardman előadása szerint még az interaktív média szerepét is betöltötték azáltal, hogy könnyen szállíthatók voltak. Eljutottak a Római Birodalmon kívüli területekre is, ezzel magyarázható, hogy egy szasszanida tál díszítése a Nápolyban őrzött Dionüszosz és Ariadné kameó másolataként jött létre. A gemmák tehát, a pénzérmékhez hasonlóan, a klasszikus motívumok közvetítői voltak távoli vidékek felé.
M. Henig Et in Arcadia Ego címen a szatírok és maenasok ikonográfiájával, és a mögöttük meghúzódó jelentéssel foglalkozik. A görög művészetnek ezek a gyakran féktelenül viselkedő alakjai a rómaiaknál nagyobb vallásos tiszteletnek örvendtek. Bacchus vagy Liber Pater szemükben az emberiségnek a haláltól való megváltójává vált. Priapus mint termékenységisten rendszeres áldozatban részesült. A rómaiaknál ülő szatírként ábrázolt Marszüasz nem a vadságot testesítette meg, mint a görögöknél, hanem az emberi lét tragédiáját, törekvéseinek, szabadságának korlátait. Így válhatott a Forum Romanumon szobra a libertas megtestesítőjévé. A keresztény középkorban a művészetből eltűntek ezek az alakok, a reneszánsz idején viszont annál nagyobb erővel tértek vissza. A bacchikus felvonulások pompája az antik természet- és életszeretet újjáéledését jelentette a gazdagodó polgárság és az őket körülvevő humanisták világában.
Az ókor végétől a középkoron át keresztény gemmakészítés is folyt, de meglehetősen szerény mennyiségben. Ezzel is magyarázható, hogy előszeretettel használták fel újra az antik gemmákat keresztek, kelyhek, ereklyetartók díszítésére. Nehezen megválaszolható kérdés, hogy az újrafelhasználók törődtek-e a rajtuk látható pogány ábrázolásokkal, és ha igen, hogyan értelmezték azokat. Erre a kérdésre keresi a választ E. Zwierlein-Diehl Interpretatio Christiana című előadásában a kölni Három királyok-ereklyetartóba foglalt gemmák vizsgálatával. Az aranyból és ezüstből a XII. században készült, három hajós bazilika formájú ereklyetartót 304 vésett gemma díszíti. Ezeknek lehetséges keresztény értelmezésével foglalkozik a kiváló gemmakutató, kiindulva E. Panofsky azon megállapításából, hogy a XIXIII. század folyamán minden klasszikus alkotást keresztényként értelmeztek.
Néhány példa az átértelmezésben határokat nem ismerő fantáziára. Az ereklyetartó legszebb ékköve az ún. Ptolemaiosz-kameó volt. (El is lopták a XVI. században, ma a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzik.) Ezen II. Ptolemaios és II. Arsinoé portréi láthatók. A kameót a XIII. században leíró Albertus Magnus azonban egy harmadik fejről is említést tesz, mely teljesen fekete és szakállas, szerinte egy aithiopsz (valójában az uralkodó sisakját díszítő pánportréról van szó). A VIII. századtól kezdve alakult ki az a szokás, hogy a Három királyokat életkor és bőrszín szerint megkülönböztették egymástól, kifejezésre juttatva ezzel azt is, hogy a három földrészt képviselik: Ázsiát, Afrikát és Európát. Így lett Menyhért öreg, Gáspár fiatal, Boldizsár pedig fekete. Az ereklyetartó domborműveinek fő jelenetében ábrázolt Három királyok imádása ahonnan nevét is kapta érthetően vezetett ahhoz a gondolathoz, hogy a fölötte elhelyezett díszes kameó ugyancsak a 3 királyokat ábrázolja.
A Ptolemaiosz-kameótól jobbra, ugyancsak egy kameón a trónoló Nero látható Iuppiter-jelvényeivel, jogarral és sassal, vele szemben Agrippina, aki koszorút tart felé. Iuppiter vagy az uralkodó ábrázolását sassal a keresztények Szent János evangélistaként értelmezték, az őket koszorúzó Viktoriát pedig angyalként. A Ptolemaiosz-kameótól balra elhelyezett nagyméretű gemmán az ülő Vénusszal szemben Mars áll, közöttük repülő Ámor tart koszorút Vénusz feje fölé, egy másik Ámor pedig jobbjánál látható. Az előbbi értelmezések ismeretében ezt a jelenetet is tekinthették úgy, mint a Mária elé járuló egyik királyt, a koszorút tartó Ámort angyalnak, a karjánál lévőt pedig a kis Jézusnak.
Más esetben a tükrébe tekintő Vénuszt minden aggály nélkül Máriával azonosították, nem törődve meztelenségével. Sőt, az Énekek éneke egyik dicséretével még összhangban lévőnek is találták: Tota pulchra es amica mea et macula non est in te (4:7). A tükröt Mária egyik attribútumának tekintették, ez volt az ún. Arma Virginis. A loretói litánia megszólításai között szerepelt a speculum veritatis is. Ha mellette még medence szélén álló galambok is voltak, ez csak kiteljesítette a szimbolikát, minthogy a galambok is Mária jelvényei közé tartoztak.
A Hercules oroszlánbőr köpenyét magán viselő Omphalét Keresztelő Szent Jánosnak tekintették, három fej kombinációját pedig melyben legtöbbször Szilénosz vagy szatír maszk is volt a Szentháromság ábrázolásának. Két egymás mellett álló Fortuna az angyali üdvözlet, a felemelt jobbal álló Sol (Napisten) áldást osztó Krisztus, a fején lévő sugárkoszorú pedig a dicsfény. Ennek az értelemnek a megerősítésére gyakorta még egy keresztet vagy egy nimbust is véstek föléje. A fa alatt kratér szélén álló papagájokat ábrázoló gemmát egy kereszt középpontjában helyezték el. A keresztény értelmezők a borvegyítő edényt nyilván medencének tekintették, mely Krisztusnak mint fons vitae-nek a szimbóluma, a papagájokat páváknak, melyek a galambokkal váltakozva jelentek meg a keresztény szimbolikában, a fát pedig az élet fájának, mely a kereszt szimbóluma is, és gyakran kapcsolódott össze a forrás jelképével. Egy szamár hátán ülő Szilénoszt, kit egy szatír kísér, Franciaországban három apát is úgy használt pecsétlőként 12451260 között, mint Krisztus Jeruzsálembe való bevonulásának jelenetét.
A szerző végső megállapítása ezek után az, hogy a Három királyok- ereklyetartón a gemmák nemcsak a színes ékkövek díszítőszerepét töltötték be, hanem ábrázolásaikkal a műkincs keresztény gondolatvilágának kifejezéséhez is hozzájárultak. A gemmák összeválogatója és elrendezője munkáját tudatosan, korának gondolkodásmódja szerint végezte még akkor is, ha a rendelkezésünkre álló források hiányossága miatt ennek minden részletét nem tudjuk megfejteni.
Az antik gemmák értelmezése és felhasználása a reneszánsz idején gyökeresen megváltozott. A Mediciek udvarában a XVI. században a gemmaábrázolások a hatalom jelvényeinek szerepét töltötték be (M. McCrory előadása), így használták mintaként a kor illuminátorai, festői, szobrászai, ahogy erre példa a bevezetőben említett corvina címlapja. Használatuk betölthetett pusztán díszítő szerepet is, ahogy a Milánóban készített kővázák esetében, melyek felületébe előszeretettel foglaltak gemmákat. Ekkor alakult ki a gemmák módszeres gyűjtése és felhasználása az antik világ megismeréséhez és megismertetéséhez. A gyűjtéssel párhuzamosan megindult a lenyomatok, másolatok, hamisítványok készítése is, melyek hamarosan egész Európa műkereskedelmét elárasztották.
A gemmák iránti érdeklődés még Oroszországba, sőt annak távoli vidékeire is eljutott. J. O. Kagan (Ermitázs) két XIX. század eleji orosz kameóval foglalkozott, melyeken a klasszikus hős mint az ideális uralkodó jelenik meg. A szentpétervári nagy udvari műhely mellett az uráli Jekatyerinburgban és az altáji Kolüvanban is folyt gemmametszés a közelben található féldrágakövekből. A klasszikus és a reneszánsz hatás ha vékony szálon is egészen odáig eljutott. Ez is bizonyság arra, hogy a gemmák még abban az időben is milyen eredményesen töltötték be a média szerepét.
Engraved Gems: Survivals and Revivals. (Vésett gemmák: továbbélés és újjáéledés) Ed. by Clifford Malcolm Brown. Studies in the History of Art 54. Symposium Papers XXXII. Washington, 1997. 320 o.
Mihelyt Róma a Földközi-tenger medencéjének nagyhatalmává vált, nemcsak közvetlen kapcsolatba került a hellenisztikus világgal, hanem a Kr. e. I. század végére be is kebelezte ezt a területet. Ezzel együtt befogadta a magáénál fejlettebb és gazdagabb görög kultúrát is. Ettől kezdve a rómaiak kulturális önmeghatározása óhatatlanul a görögökhöz való viszonyításon alapult. Ennek a jelenségnek egyik kulcsfontosságú időszakát, a Kr. e. I. századot vizsgálja M. Fuchs a szobrászati emlékek alapján.
A görög művészet termékei iránt a római nobilitas körében a Kr. e. II. század második felétől növekedett meg az érdeklődés. Hajórakomány számra indult meg előbb a már korábban készült, híres művészektől származó szobrok Itáliába áramlása, majd pedig mikor ezek elfogytak, megindult a másolatok készítése. Ennek a nagyarányú kereskedelmi folyamatnak a tanúbizonyságai az elsüllyedt hajórakományok, melyekből néhány napvilágra került. Egy ilyen szállítmány előkészítéséhez tartozhattak azok a bronzszobrok is, melyek 1959-ben, a pireuszi kikötőben kerültek elő, s azóta a város Régészeti Múzeumának büszkeségei. A szobrok mellett előkerült pénzérmék alapján a leletegyüttes Kr. e. 86-ot követően kerülhetett a romok alá, így annak köszönhette görög földön maradását, hogy Sulla ekkor pusztította el Pireuszt.
A négy nagyméretű bronzszobor stílusa Kr. e. VI. (Apollón esetében), illetve IV. (Athéné és a két Artemisz esetében) századra utal, így általános volt az a vélemény, hogy ebből az időből származó eredeti alkotásokról van szó. A szerzőnő azonban aprólékos stíluselemzéssel és öntéstechnikai megfigyelésekkel bebizonyítja, hogy készítésük a Kr. e. I. század első negyedében történhetett, de természetesen VI., illetve IV. századi minták felhasználásával. Ebből logikusan következtethető, hogy a szobrokat eleve megrendelésre készítették, a megrendelők pedig aligha lehettek mások, mint rómaiak.
Mi lehet a magyarázata annak, hogy a Kr. e. I. század első felében érdeklődés mutatkozott archaikus stílusú szobor iránt, amit tudvalevően már akkor régiesnek, merevnek (durus, rigidus) tekintettek? Cicerótól tudjuk, hogy Verresnek, Szicília helytartójának a szemében a műtárgyak gyűjtése során a szobrok hírneve és a régisége nagy vonzerőt jelentett. Ez tehát nem esztétikai szempont volt, hanem a műgyűjtőkre gyakran jellemző kultúrtörténeti. A hellenizálódás Rómában a Sullát követő generációban érte el a csúcspontját. Róma társadalmi és politikai elitje görög iskolázottságú volt, kulturális tekintetben a görögök jelentették számukra a mércét. Ezért szándékozott Cicero egy történeti munkát írni, hogy e téren se maradjanak el a görögök mögött (in hoc etiam genere Graeciae nihil cedamus). Varro párhuzamosan foglalkozott görög és római költőkkel. Enniust második Homérosznak (alter Homerus) tartották.
A Kr. e. I. század első felében tehát teljesen természetes volt a rómaiak számára, hogy a görögök nyomdokain haladnak tovább. Kr. e. 89-ben a déli-itáliai görög Pasiteles Rómába települt, ahol polgárjogot kapott és egy klasszicizáló stílusban dolgozó szobrásziskolát hozott létre. Műhelyében megvoltak a híres művek (opera nobilia) öntőmintái (proplasmata), melyek felhasználásával és kombinálásával új szobrokat és szoborcsoportokat hozott létre. Ezek természetesen eklektikus alkotások voltak, eredetiségük átdolgozásukban vagy újraformálásukban rejlett, és elsősorban az ékességet (decorum) várták el tőlük. Bár az esztétikai kiindulópont a természet utánzása volt (mimesis), de ennek társulnia kellett a fantáziával, amit az ember nem lát, továbbá a szépség (pulchritudo), a méltóság (maiestas) és tekintély (auctoritas) eszméivel. Pasiteles az akkori világ leghíresebb alkotásairól öt könyvre terjedő művet is írt, azaz tudós művész (artifex doctus) volt.
A Kr. e. I. század közepe után változás állt be az eredeti művek felhasználásában. Míg korábban ezek kiindulópontot jelentettek az új, szándékuk szerint még tökéletesebb művek létrehozásához, tehát az átalakítás, változtatás természetes volt, addig a köztársaságkor végén egyre inkább az eredeti pontos másolására törekedtek. A változás magyarázata a művészet dekoratív funkciójának előtérbe kerülésében rejlik. A megrendelő határozta meg ezt a célt, és az egyre inkább állandósuló kínálatból választott, így a művész mozgástere leszűkült. Ez az egységesítési törekvés más területen is megfigyelhető: a grammatikában, a retorikában, a nyelvhasználatban egyaránt az atticizmus vált irányadóvá.
A késő hellenisztikus szobrászok kreativitása, egyénisége ezt követően háttérbe szorult a megrendelővel szemben. Ettől kezdve a kanonizált mesterek műveinek pontos másolatai felé fordult az érdeklődés. A műalkotás nem önmagában kívánt hatni, hanem egy meghatározott együttesben és környezetben rendelkezett mondanivalóval. A klasszikus minták hű visszaadásának purista törekvése a köztársaságkor végének értelmiségi köreiben jelentkezett először, amit azután az augustusi művészetpolitika dogmává tett.
Michaela Fuchs: In hoc etiam genere Graeciae nihil cedamus. Studien zur Romanisierung der späthellenistischen Kunst im 1. Jh. v. Chr. (E tekintetben se maradjunk el Görögország mögött. Tanulmányok a későhellenisztikus művészet romanizálódásához). Mainz, 1999. 98 p., 67 Taf.
Marion Meyer: Görög vázák szerelmi jelbeszéde (Gesztelyi Tamás) 51
Klio 2001/1 (Sajnos ezt az ismertetest nem tudtam megnyitni, talan mas szerencsesebb lesz. Ha valaki megszerzi es eljuttatja ide, vagy hozzam, megkoszonnem)
Az ókori Alexandriából meglehetősen kevés a hozzáférhető régészeti emlék, ezért nagy izgalmat váltott ki a közelmúltban Alexandria partjainál megindult víz alatti kutatómunka. A hellenisztikus világ legnagyobb kulturális központjára vonatkozóan, szerencsére, több írásos forrással rendelkezünk. Ezen források hangsúlyozzák az alexandriai Museionnak és Könyvtárnak a kultúrában betöltött fontos szerepét. Andrew Erskine azonban rámutat, hogy ezen intézmények nemcsak a művészetekre és tudományokra gyakoroltak hatást.
Alexandria palotakomplexumában a hellenisztikus kor korai időszakában létrehoztak egy tudósokból álló közösséget, a Museiont, ehhez kapcsolódóan pedig a híres könyvtárat. Mivel kevés bizonyíték áll rendelkezésünkre, nem tudjuk biztosan, hogy I. vagy II. Ptolemaios volt-e az alapító valószínű, hogy I. Ptolemaios hozta létre az intézményt, és utóda alatt indult jelentős fejlődésnek. A Museion nevét vallási jellegéről kapta, hiszen eredetileg Athénben állott a Múzsák szent ligete ők köztudottan a művészeti és kulturális tevékenység görög istennői voltak. A Museionra utaló legkorábbi forrásunk Strabón, bár ide vonatkozó feljegyzései igen rövidek és az alapítás után mintegy 300 évvel születtek. A könyvtárról Strabón nem is tesz említést, magáról az épületről pedig szinte semmit sem tudunk. Könyvállományát minden uralkodó igyekezett gyarapítani, a könyvpiaci vásárláson túl sajátos eszközökkel is: a kikötőben horgonyzó hajók összes könyvét elkobozták, lemásolták, és a tulajdonos a másolatot kapta vissza. Vigaszt legfeljebb az jelenthetett, hogy a másolat az ókori világ legjobb minőségű papiruszára készült. A Museion és a könyvtár alapításával kapcsolatban gyakran fölmerül Aristotelés neve: Strabón állítása szerint ugyanis Aristotelés tanította meg Egyiptom királyait arra, hogyan rendszerezzék a könyvtárat.
Ezt azonban nem kell szó szerint értenünk, Aristotelés ugyanis nem érte meg a Ptolemaiosok egyiptomi uralmát. Strabón valószínűleg arra utal, hogy a könyvtárat Aristotelés saját könyvtárának mintájára rendszerezték. Másrészt egy tudós csoport Museionként való megszervezése is Aristotelés athéni iskoláját követi. Nyilvánvaló volt a kapcsolat a Ptolemaiosok és Aristotelés követői, a peripatetikus iskola között: II. Ptolemaios nevelője a filozófus Stratón volt, aki később az athéni peripatetikus iskola vezetője lett. Egy másik filozófus, az Athénból elűzött zsarnok, phalérnumi Démétrias Egyiptomba menekült és valószínű, hogy ő javasolta a Museion és Könyvtár felállítását. Az alapításnak lehet más oka is írja Erskine , ez pedig a tudósok és művészek támogatásának uralkodói gyakorlata. Pindarost a szicíliai Hierón támogatta, Euripidest a makedón Archelaos, Platón pedig Syracusai tyrannosával állt kapcsolatban.
A Ptolamaiosok egy-egy kiemelkedő egyéniség támogatása helyett azonban a tudós tevékenységet patronálták, a művészek, kutatók számára generációról generációra öröklődő intézményesített védnökséget alapítottak. Miért töltött be a Museion és a könyvtár ilyen fontos szerepet? Erre a kérdésre a választ a hellenisztikus világ összefüggései és a Prolemaiosok törekvései adják meg: Alexandros halála után I. Ptolemaios megszerezte az Egyiptom feletti hatalmat. Katonai erején kívül azonban nem volt tömegbázisa, ezért igyekezett hagyományt teremteni, hogy ezzel is hangsúlyozza az Alexandrossal való kapcsolatát. A görögök szemében megpróbálta legitimálni uralmát. Ezért tette át a királyi udvart Alexandriába, ezért vitette erőszakkal a palotakomplexumban felépített mauzóleumba Alexandros holttestét.
A birodalomteremtő makedón királlyal való kapcsolatát igyekezett más módon is kifejezésre juttatni: Alexandrost a dinasztia kultuszának részesévé tette, emlékirataiban pedig érthető módon hangsúlyt kap Ptolemaiosnak Alexandros csatáiban betöltött fontos szerepe, végül pedig még azt is megkockáztatta, hogy a Ptolemaiosok őse nem is Lagos volt, hanem maga II. Philippos. Mivel Aristotelés Alexandros nevelője volt, így a kötődés az aristotelési iskolához tulajdonképpen az Alexandrossal való kapcsolatot próbálja alátámasztani.
A Museion és a könyvtár nemcsak a tradíciót és a Ptolemaiosok uralmának legitimálását nyújtja, kulturális szempontból is fontos, hiszen az Egyiptomba beköltözött görög lakosság számára a görög múlttal való kapcsolatot jelenti. Az egyiptomi őslakosságnak megvolt a saját történelme, hagyományai, az ide érkezett görögök azonban elvesztették kapcsolatukat eredeti kultúrájukkal. A homérosi szövegek, athéni tragédiák a görög múlttal való folytonosság érzetét szándékozták megteremteni. A görög identitás egyik jellegzetes és drámai megnyilvánulása egy, a Kr. e. III. század elején Alexandriában tartott felvonulás. Erre vonatkozó egyetlen forrásunk Athenaeus. A körmenetet Dionysos tiszteletére tartották, hatalmas Dionysos-szobrot hordoztak körbe, felvonultatták a hadsereget és egyéb látványosságokkal kápráztatták el a nézőket. Az alapjában véve vallásos körmenet mindemellett a görögség identitásának megerősítésére, az egyiptomiak feletti fölény kinyilvánítására is szolgált. A Ptolemaiosok az egész görögség vezetőivé akartak válni, ezt mutatja, hogy Ptolemaios és Alexandros szobrát egymás mellett állították föl, Ptolemaios szobra mellett állt a Korinthos városát megszemélyesítő szobor is (a korinthosi szövetséget II. Philippos hozta létre, s ez nagy segítségére volt Alexandrosnak Perzsia elleni háborúja során).
A Ptolemaiosok nemcsak a politikai, hanem a kulturális vezető szerep megszerzésére is törekedtek. Alexandria tudósai a ptolemaiosi birodalom legkülönbözőbb részeiből jöttek: Eratosthenés és Kallimakhos Kyrénéből, Aristophanés Byzantionból, Philitas Cos szigetéről, Theokritos pedig Syrakusaiból. Az uralkodók minden görög könyvet igyekeztek megszerezni a könyvtárnak, a beérkező munkákat a tudósok katalogizálták, rendszerezték. Kallimakhos a szerzőket tudományágakba sorolta, megírta életrajzukat, felsorolta műveiket, mindezt 120 könyvnyi terjedelemben (pinakes).
A könyvtár egyik fontos tevékenysége volt, hogy a görög irodalom kiemelkedő munkáit javították, gondozták, kommentálták. Így például Homéros műveit Zénodotos javította, amelyben később Aristarkhos javasolt javításokat.
A Museion és a könyvtár jelentőségét mutatja, hogy a pergamoni Attalidák megpróbálták utánozni, ők is könyvtárat alapítottak Pergamonban, Athénben középületet emeltek, sőt még magukhoz akarták csábítani az alexandriai tudósokat is igaz, nem sok sikerrel. Valóságos kulturális háború robbant ki, amelynek örvendetes eredménye, hogy rég elfeledett, eredeti kéziratok kerültek elő, ugyanis mindkét könyvtár egyedi munkákkal igyekezett büszkélkedni.
E kulturális harcban titkos fegyver volt a papirusz. Az idősebb Plinius megemlíti, hogy a Ptolemaiosok betiltották a papirusz kivitelét, ez a pergamoniakat arra késztette, hogy papirusz helyett finoman kidolgozott kecskebőrt használjanak.
A. Erskine véleménye szerint a Museion és a könyvtár tehát nem egyszerűen csak kulturális intézmény volt, hagyományt, identitást teremtett a görögségnek és a Ptolemaiosok politikai céljainak kifejezője, sugalmazója lett.
Andrew Erskine: Culture and power in Ptolemaic Egypt : The Museum and Library of Alexandria (Kultúra és hatalom a Ptolemaios-kori Egyipromban : Az alexandriai Museion és könyvtár) Greece and Rome, XLII. 1995/1 3848.
Kurt A. Raaflaub a Brown Egyetem klasszikus filológus és történész professzora, számos munkájában foglalkozik az ókori görög és római történelemmel. A Homer, the Trojan War, and History című tanulmányában arra a kérdésre keresi a választ, hogy Homérosz Iliásza valóságos történelmi háború eseményein alapszik-e vagy sem. Gondosan összegyűjti mindazokat az érveket, amelyek alátámaszthatják a trójai háború történetiségét, majd azokat is, amelyek ellentmondanak, s mindezekhez hozzáteszi saját feltevéseit a problémával kapcsolatban.
Mióta Heinrich Schliemann megtalálta Trója és Mükéné romjait, a történettudomány egyik legizgalmasabb kérdése az, hogy mutathatók-e ki összefüggések a feltárt romok és a homéroszi eposzok között. A kutatók egyik csoportja, hogy csak Carl Blegen vagy később Denys Page nevét említsük, szilárdan amellett foglal állást, hogy a trójai háború történeti hitelességéhez nem férhet kétség. Mások ellenben, köztük Moses Finley, szkeptikusan megjegyzik, hogy mindazok, akik azt állítják, hogy Trója egy háború során pusztult el, semmiféle bizonyítékot nem tudnak felmutatni arra vonatkozólag, hogy kik rombolták le a várost. A vita napjainkig tart, de ezidáig egyik álláspont képviselői sem tudták igazukat meggyőző érvekkel alátámasztani. Schliemann azért ment Anatóliába, hogy bebizonyítsa, a homéroszi eposzok történelmi helyekkel és eseményekkel álltak kapcsolatban. Eredményei hihetetlenül látványosak voltak, de vajon az általa feltárt Trójáról és Mükénéről olvashatunk-e az Iliászban?
Az bizonyos, hogy Trója városa hosszú időn át, főként a Kr. e. XIVXIII. században gazdag és erős település volt. Fontos kereskedelmi csomópontban helyezkedett el, és kikötője biztonságos horgonyzóhely volt a hajók számára, melyek olykor hetekig is itt kényszerültek a kedvező szelekre várni. Gazdagsága és elhelyezkedése ismert volt, és ezért nyilvánvalóan célpontjává vált a rablóhadjáratoknak. Trója több mint negyven feltárt rétegéből bizonyos, hogy több is ellenséges támadás következtében pusztult el. Az egymást követő rétegek jól megerősített települések képét mutatják, amiből nemcsak a város fontosságára következtethetünk, hanem arra is, hogy lakói folyamatos fenyegetettséget érezhettek a hely kritikus földrajzi fekvése miatt.
A Trója VIh és a VIIa rétegeket szokták általában a homéroszi Trójával azonosítani. Az előbbi a XIII. század első felében pusztult el (egyes tudósok szerint nem is háború, hanem földrengés vagy tűzvész következtében), a másik pedig a XIII. század második felében vagy a XII. század elején. Emily Vermeule a VIIa réteg településének pusztulását inkább a XV. századra datálja, más kutatÓk pedig az 1100 körüli időkre helyezik. Bármelyik dátumot is fogadjuk el, egyik sem utal arra, kik rombolták le a várost. A tárgyi leletek egyértelműen bizonyítják, hogy Trója kereskedelmi kapcsolatban állt a mükénéi világgal, annak viszont semmi nyoma nincs, hogy a köztük levő politikai viszony milyen természetű volt. Az Iliászban a görög hadakat Mükéné uralkodója vezeti. III. Amenophis templomában egy szobortalapzat felirata megemlít egy Danaya nevű országot és annak városait, Mükénét, Thébait, Messzénét, Naupliát, Küthérát, Éliszt és talán Amüklait. Ha bizonyosak lehetnénk afelől, hogy a lista a főváros nevével kezdődik, akkor ez igazolhatná, hogy létezett egy királyság a XVXIV. században, Danaya, melynek központja Mükéné volt és a görög szárazföld nagy területeit tartotta ellenőrzése alatt.
Homérosz a görögöket hol achaioi, hol danaoi néven említi. Az egyiptomi szövegemlékek megerősítik, hogy a danaoi név már a bronzkorban is használatos volt. A XII. század elejéről való Medinet Habu-féle iratokban szó esik egy tenger közepén fekvő szigetekről való danuna nevű népről és ugyanitt szerepel egy ekwesh nevű nép, melyet egyes kutatók a hettita szövegekből már ismert ahhiyawa néppel azonosítanak, akik talán a Homérosznál olvasható Achaioinak felelnek meg. Az Ahhiyawa királyság földrajzi elhelyezkedése bizonytalan. Egyes nézetek szerint Kis-Ázsiában kellett lennie és Rhodosz lehetett a központja, s ennélfogva meg kell különböztetni a Peloponnészoszon fekvő Danaya-tól. Mások ellenben úgy vélik, hogy Anatólia nyugati részén elterülve magában foglalta Milawanda-Milétoszt is, amelyről a legújabb kutatások megerősítik, hogy a bronz korban mükénéi település volt és így az ahhiyawa és danaya nevek ugyanazt a népet jelölnék. A hettita szövegemlékek más neveket is említenek: Wilusa/Wilusiya talán Ilion és Taruisa Trója lehet. Ismeretes, hogy a XIII. század elején Wilusa egyik uralkodója, Alaxandus vazallusa volt Muwatallis hettita királynak. Nem indokolatlan ez esetben Párisz-Alexandroszra gondolni, aki a mítosz szerint a trójai háború okozójává vált. Alaxandus talán az ő őse volt? Kérdéses azonban, hogy Wilusa kiterjedt-e egészen Trójáig. A hettita szövegek nem említenek semmiféle kapcsolatot Wilusa és Ahhiyawa között, egyetlen levelet kivéve, melyből H. Gütterbock értelmezése szerint az derül ki, hogy valamelyik ahhiyawa király és az egyik hettita uralkodó (talán III. Hattusilis) között nézeteltérés támadt Wilusa miatt, de végül békét kötöttek. Gütterbock szerint a szövegemlék inkább diplomáciai konfliktusra utalhat, mint tényleges háborúra, bár ennek lehetőségét sem lehet kizárni. Ha Ahhiyawa népe azonos az akhájokkal, akkor ez a levél bizonyítaná a görögök jelenlétét a bronzkori Kis-Ázsia nyugati partvidékén, valamint összeütközéseiket a hettitákkal, és azt, hogy az egyik incidens oka Wilusa volt. Bizonytalan azonban, hogy Wilusa Tróját jelöli-e és az is, hogy a hettita szövegemlékek egy trójai háborúról vagy a trójai háborúról beszélnek-e. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a trójai szövetségesek között Homérosz egyszer sem említi a hettitákat, vagy azt, hogy görögök élnének Kis-Ázsia partvidékén. Az Iliászban Agamemnon nem azért a seregek vezére, mert ő uralkodik a görög szárazföld vagy szigetek felett, hanem mivel ő viszi a legtöbb hajót és embert a háborúba.
A trójai háború késő bronzkorba való datálásának három oka is van: egyrészt az, hogy a város lerombolása és az előbb említett két rétege összekapcsolható legyen, másrészt Homérosz a mükénéieket tartja a hódítóknak, valamint az ókori szerzők kronológiai számításai is szerepet kapnak. Ez utóbbiak azonban puszta feltevések, melyek többnyire görög vagy közel-keleti királylistákon alapulnak. Hihető-e, hogy Homérosz ilyen sok és pontos ismerettel rendelkezett egy a bronz korban valóban lezajlott háborúról, amikor az ő idejéig a szájhagyomány útján terjedő eposzokat melyek eredete a mükénéi korig is visszanyúlhat írásban nem rögzítették?
A dalnokok által előadott hősi énekek mindig a hallgatóság igényeihez igazodnak, így az adott társadalom körülményeit tükrözik, melynek előadó és befogadó közönség egyaránt részesei. Az eposz sajátsága, hogy a történet egyes komponenesei variálhatók, a költő kihagyhat bizonyos részeket, de akár hozzá is tehet. Minden költő és minden nemzedék tulajdonképpen új tartalommal megtöltött eposzokat hoz létre, mely felhasznál régi elemeket, de folyamatosan változtatja a múlt képét, míg végül a hajdani események és az előadó korának körülményei teljesen egybeolvadnak.
Az Iliászban egyes szereplők és harci jelenetek leírása helyi történetből ered, mely elterjedt az egész hellén világban és eredetileg nem állt összefüggésben Trójával. A lükiai Szárpédón és a rhodoszi Tlepolemosz párviadala olyan helyi háborúra utal, melynek során a rhodosziak megkísérelték elfoglalni Lükiát. Hektór főként a görög föld középső részéről és Thesszáliából való ellenfelekkel harcol. Ismeretes, hogy Hektor sírja Thébaiban volt. Lehetséges tehát, hogy a hős küzdelmei eredetileg a közép-görög hagyományban formálódtak meg és itt élt jóval előbb, mint ahogy a trójaiak vezérévé tette a hagyomány. A mükénéi lineáris B táblák hosszú időn át bizonyítékként szolgáltak arra, hogy az eposzok történeti személyek emlékeit őrzik, mivel több olyan nevet is tartalmaznak, melyeket a homéroszi költeményekből ismerünk. Ma már azonban tudjuk, hogy számos név ezek közül a görög világ egyes részein ősi istenségeket jelölt. Így Helené faistennő volt Rhodoszon és Lakóniában, valamint Argoliszban is volt kultusza. Az Iliászban ősi termékenység istennőből Aphrodité halandó hasonmásává alakult át. A mükénéi tárgyi leleteken látható harci jelenetek arra ösztönözték a kutatókat, hogy az eposz ilyen témájú leírásait a bronzkori körülmények reminiszcenciáinak tekintsék. Homérosznak azonban nem kellett egész a bronzkorig visszanyúlnia, hiszen rendelkezésére álltak a VIII. századi iónok e téren szerzett tapasztalatai, és a hasonló témák a Közel-Keleten is nagy népszerűségnek örvendtek. A görögség és a Közel-Kelet közötti kulturális kölcsönhatás épp Homérosz idejében vett nagy lendületet. Az epikus költeményekben is kimutathatók a keleti hatások nyomai, elegendő, ha csak a faló motívum alkalmazását említjük, mely a IXVIII. századi asszír reliefeken látható kerekes ostromgépek ismeretén is alapulhat.
Még ha feltételezzük is, hogy a nagyszabású Trója elleni háború a XV. században (Emily Vermeule datálását alapul véve) rövid időn belül a hősi énekek tárgyává vált, melyet rendszeresen előadtak a mükénéi előkelők palotáiban, már e két-három évszázad alatt jelentős átalakulásokon mehetett keresztül a történet. A világ pedig gyorsan változott, a mükénéi paloták vezető szerepe elenyészett, a külső kapcsolatok igen korlátozottakká váltak. Nem valószínű, hogy nagy, időben és térben távoli háborúkról szóltak az énekek. Sokkal hihetőbb, hogy a törzsfők és embereik szórakoztatására helyi háborúkról és hősökről daloltak az énekmondók. A korábbi történetek így vagy a feledés homályába vesztek, vagy alkalmazkodtak az új valóságtartalmakhoz és ezért felismerhetetlenekké váltak.
A IXVIII. század aztán újabb változást eredményezett: a horizont szélesre tárult, a népesség megnövekedett, városállamok jöttek létre, megjelent a pánhellénizmus eszméje. Nem meglepő tehát, hogy a költő úgy képzeli el Akhilleuszt, Agamemnont vagy Odüsszeuszt, mint akik a városállamok világában élnek és tevékenykednek, valamint, hogy az akhájok egy pánhellén expedícióra vállalkoznak Trója ellen. Az Iliászban az öreg Phoinix és Nesztór a régi harcokról mesélnek. Ezek a történetek azonban zsákmányszerző hadjáratokról, a szomszédos városok között dúló harcokról szólnak, azaz pontosan olyan típusú háborúkról, melyek kapcsolatba hozhatók egy VIII. századi költő közönségének ismereteivel. Valójában tehát a trójai háború leírása szinte teljesen megfelel az archaikus kori görög föld viszonyainak. Még ha nemzedékekre fennmaradtak is bizonyos történetek, melyek a bronzkorban keletkeztek, a későbbi időkben a költők ezekkel vajmi keveset törődtek. Nem zárható ki annak a lehetősége, hogy Trója birtoklásáért háborúk folytak, talán több is, és ezek valamelyikébe a görögök is belekeveredtek. Sőt az sem lehetetlen, hogy az Iliász leírásai elszórtan tartalmaznak a bronzkorra vonatkozó emlékeket, de tény, hogy nagyon kevés bizonyítható összefüggés van az eposz és a bronzkori állapotok között.
A fejlett történelmi tudattal rendelkező társadalmak számára a mítoszok nagyon fontosak, mert segítenek a jelen viszonyait legitimálni. Ezért gyakran megesik, hogy egy-egy nevezetes történelmi emlék köré legyen az épületmaradvány vagy más tárgyi lelet egész mítoszokat szőnek. Ha azonban egy távoli múlt bizonyos eseményeinek emléke nem marad fenn folyamatosan és nem egyaránt fontos minden nemzedék számára tehát az adott társadalom egy ideig az említett történelmi tudat nélkül él, amint a görögségre is jellemző volt ez a sötét kor éveiben , akkor ezek az emlékek elvesznek. Az archaikus kori görögség mégis mítoszok gazdag sorával dicsekszik, melyek egy messzi korba nyúlnak vissza. Ezek a történetek inkább tekinthetők historizáló fikcióknak, mint hiteles történelmi eseményeknek.
A homéroszi eposzokban jó1 tükröződik a hősmondáknak az a jellegzetes tulajdonsága, hogy vándorlástörténeteket igyekeznek egyesíteni etiológiákkal, rituálékkal, helyi legendákkal. Lehetséges, hogy a nagy mítikus elbeszélések a sötét kor folyamán bukkantak fel, a dór és ión vándorlások után, melyeket hozzákapcsoltak a nagy bronzkori maradványokhoz. Az a mítikus anyag tehát, amelyből az eposzok komponálódtak, nem kizárt, hogy csak két-három évszázaddal Homérosz előtt alakult ki. Az énekmondók számára nem a történelmi tények az elsődlegesek, hanem az emberi tettek, döntések, vállalkozások, melyekkel a közönség azonosulhat. Ez azt sugallja, hogy a fennmaradt eposzok úgy foghatók fel, mint azon kor történeti dokumentumai, amelyben keletkeztek. A költemény kulturális és társadalmi képében megjelenő számos látszólag ősi elem szándékos archaizálás eredménye lehet, beágyazva egy ősi formai nyelvbe. Összefoglalva, nincs olyan bizonyíték, amely megerősítené a valós történelmi hagyományok létezését egy trójai háborúról, mely a XV. században vagy a bronzkor végén lett volna, és nincs okunk elhinni, hogy néhány ilyen tradíció ha volt egyáltalán fennmaradt. Bele kell törődni abba a ténybe, hogy Homérosz nem lehet kalauzunk a trójai háborúhoz és az Iliászban szereplő események és szereplők összekapcsolása historizáló fikció eredménye.
Kurt A. Raaflaub: Homer, the Trojan War, and History (Homérosz, a trójai háború és a történelem) Classical World 1998, 91/5, 386403.
Tóth Orsolya
A G o o g l e ideiglenes tárolója a http://www.c3.hu/~klio/tart00-3.html Internet címhez.
Kiemelt keresőkifejezések: konfliktus antik
Troja Klio 2000/3 9. evfolyam a honlapra vezet, itt az 1992/1 szamban megtalaljuk Toth Orsolya ismerteteset
" Az ókor embere több okból is vadászott a sünre, részint - mint Plinius írja - tüskés irhája végett, ebbõl ugyanis szép falvédõket, lábtörlõket lehetett készíteni, részint húsának s belsõségeinek, vizeletének állítólagos csodás tulajdonságai miatt, részint pedig azért, mert szívesen fogyasztották."
"...az ókortól máig élõ néphit szerint a szoba közepére kitett sünvérre rágyûlnek a házból a bolhák, s így könnyen elpusztíthatók."
"A sün nemcsak jósképességérõl, hanem eszérõl is közismert volt. Plutarkhosz elõrelátását, Arkhilokhosz ravaszságát dicsérte. Az i.sz. 1. századi Physiologus címû állatszimbolikai könyv szerint a sün ügyesen szerez táplálékot: fölmászik a szõlõtõre, lerázza a szemeket, majd beléjük hemperedve fölszúrja õket a tüskéire: így viszi haza az élelmet fiainak."
"Az antik hagyomány szerint a sündisznó még arra is képes, hogy kegyetlen üldöztetéséért a maga módján bosszút álljon. Állítólag sejti, hogy üldözõi a bundájára pályáznak, ezért mérgezõ (!) vizeletével szétmaratja saját bõrét: ha õ nem veheti hasznát mások se örvendjenek neki! Az ókori vélemény szerint a sün nemcsak úgy védekezik, hogy összegömbölyödik, hanem úgy is, hogy hegyes tüskéit távolról támadóira lövegeti. Éppen e bátor viselkedése következtében válhatott késõbb a közép- s újkori szimbolikában a bátorság és a kitartó ellenállás jelképévé, s ezért díszítette sündisznófigura III. Fülöp (1598-1621) spanyol király síremlékét."
A G o o g l e ideiglenes tárolója a http://magyar-irodalom.elte.hu/ezredveg/0201/02014.html Internet címhez
Kiemelt keresőkifejezések: arkhilokhosz
A G o o g l e ideiglenes tárolója a http://www.cab.u-szeged.hu/local/gondolatjel/931/kotay.html Internet címhez.
Kiemelt keresőkifejezések: retorika antik
Kókai Károly
Az igazság keresésének módszere
Deleuze és Guattari 1972-ben megjelent Anti-Oedipusz című könyvükben nem hisznek az Oedipusz komplexus tudatalatti létezésében, hanem Freud pszichoanalízisének hatalmi eszközét látják benne (1) . Ennek megállapítása után Foucault is megpróbál valamit keresni az Oedipusz történetben, aminek a hatalomhoz van köze. Ne kérdezzük, hogy ez a Foucault-féle interpretáció helyesen adja-e vissza Deleuze-Guattari könyvének a mondanivalóját, és függetlenül attól, hogy az ilyenfajta Freud-kritika megállja-e a helyét, kövessük tovább Foucault gondolatmenetét. Foucault arra próbál "fényt deríteni, ami kultúránk eddigi történetében leginkább háttérbe szorult (...): a hatalmi viszonyokra" (2) . Ebben a cikkben két elméleti módszert támad Foucault: Freudét és Marxét. A pszichoanalitikusan és a termelési viszonyok elemzésén keresztül magyarázó módszerek helyett a politikai viszonyokat, a hatalom és tudás viszonyát szeretné Foucault megvizsgálni.
Hatalom és tudás különbözô formákban kapcsolódik egymáshoz. Ebben a cikkben a bírósági tárgyalásról, mint a hatalom gyakorlásának, az uralkodásnak egy formájáról és a hatalomra jutásról, a hatalom megtartásáról van szó. Ezekhez a témakörökhöz kapcsolódva szeretnék néhány közismert történelmi tényt és irodalmi szöveget felidézni, amelyekre Foucault is hivatkozik, és megvizsgálni, hogy ugyanarra az eredményre jutunk-e mint ô.
Az idô hatása azonban kiszámíthatatlan.
Foucault szerint Szophoklész Oedipusz király című drámája az elsô ránk maradt bizonyíték "a görög bírósági tárgyalásról"(3) . Elôször nem teljesen világos, mire gondol Foucault, mikor "az elsô birtokunkban lévô tanúbizonyság"-ról beszél: Szophoklész drámája keletkezésének vagy az Oedipusz királyban elbeszélt események idejére. Foucault hivatkozik valamivel alább Homéroszra is. Trója ostromán részt vett Homérosz szerint Eurialosz, Mekiszteusz fia, aki annak idején Thébában az Oedipusz király temetése alkalmából rendezett ünnepen jelen volt(4) . Oedipusz története tehát két nemzedékkel a trójai ostrom elôtt játszódott, hogy mikor pontosan, arról csak feltételezések vannak, talán az i.e. XIII. században. Oedipusz története korábbra nyúlik vissza mint a Trója ostromához kapcsolódó történetek: az Iliász vagy Aiszkhülosz Oresztész trilógiája. Homérosz Iliásza viszont az i.e. VIII. században, Szophoklész drámája pedig i.e. 430 körül keletkezett. A Szophoklésznál korábban élt Homérosz tehát az Oedipusz témánál késôbbi trójai eseményeket beszéli el. Amikor Foucault a következô oldalon Homérosz Iliászát mint "az elsô bizonyítékot, amely a görög bírósági eljárások igazságkutatásával kapcsolatban rendelkezésünkre áll"(5) idézi, nyilvánvaló lesz, hogy Foucault Szophoklész korára gondol, hiszen Homérosz és Szophoklész között "közben már évszázadok teltek el"(6) . Foucault az Oedipusz királyban és az Iliászban nem az elbeszélések témájára utaló történelmi dokumentumot, hanem a szerzôk korára vonatkozó utalásokat vél találni. A probléma az, hogy itt irodalmi művekrôl van szó, szubjektív művészeti alkotásokról, amelyek elsôsorban a közönségre kell hassanak és társadalmi illetve történelmi változásokra csak áttételesen utalnak. A szerzô művének témáját önkényesen választotta ki és alakította át, mondanivalójának, beállítottságának és véleményének megfeleôen, talán épp a hagyományokkal vagy az általános véleménnyel ellenkezô eredménnyel.
Szophoklész szövegének (ugyanúgy mint Homérosz és Aiszkhülosz szövegeinek) két szintje van: az Oedipusz korabeli történet és Szophoklész modern interpretációja. Ezt a két szintet nem lehet különválasztani. Nem lehet ezen kívül a két szintet: társadalmi, történelmi, stb. dokumentum és irodalmi mű sem egyértelműen elválasztani. Ezek a különféle szintek átfedik egymást és lehetetlenné tesznek egy egyértelmű értelmezést. E problémák ellenére ezek a szövegek, számos töredék és más összefüggésbôl származó utalások mellett, az egyetlenek, melyek a görög kultúra, ami azt jelenti, a mi európai kultúránk ôsi formáit felidézhetôvé teszik. Ezek alapján lehet azt az embeképet rekonstruálni, amelybôl évezredes átalakulások után a mi mai emberképünk kialakult. Ide, a legelsô kézzelfogható emlékhez visszanyúlva rekonstruálható egy eredeti kép, amelybôl kiindulva a mai torzulások leírhatóvá és érthetôvé, ami talán azt is jelenti, javíthatóvá meghatározó mítoszok, itt konkrétan a Freudi pszichoanalízis által feltárt Oedipusz komplexus mítosznak, de ezen túl egy, a természetes tudástól elszakadt hatalom mítoszának a lerombolása.
Homérosz és Szophoklész között lényeges fejlôdés történt, Foucault szerint, a bírósági tárgyalásra vonatkozóan. Ami Homérosznál a próba volt, az Szophoklésznál már a tanú. Szophoklész témája az Oedipusz király című drámában az igazság keresése, ami az istenmek jeleinek és a tanúk vallomásainak az egységgé rendezése által jön létre. Homérosz Iliászának Antilokhosz-Meneláosz-vitájában még nem hívják a tanúkat , hanem esküt, vagyis próbát követelnek. Foucault szerint az igazság keresésének, a valóság kutatásának és a kor bírósági gyakorlatának a módszere ugyanaz. Ez a három dolog persze három teljesen különbözô területet jelöl, és csak a mi mai, úgynevezett felvilágosult világunkban tehetôk, egyfajta univerzális racionalizmust feltételezve, legalábbis látszólag egyenlôvé. A görögök világképét, a Foucault által is idézett szövegek alapján ítélve, mint ezt látni fogjuk, másfajta elvek határozták meg: a valóság közvetlen és ugyanakkor isteni volt, az igazság keresése irracionális és erôszakos, a bíróság pedig a rend (mégpedig egy hatalmi rend) visszaállításának az eszköze hogy ez aztán mit változott közben, azt érdemes lenne egy más alkalommal részletesebben megvizsgálni.
Kezdjük mi is ott, ahol Foucault. A bírósági tárgyaláshoz tartozó igazságkeresés egy régebbi formáját találjuk Homérosz Iliászának Meneláosz és Antilokhosz-vitájában. Ennek a vitajelenetnek jogtörténeti jelentôsége vitathatalan noha nem egészen az, mint Foucault szerint. De mielôtt ezt közelebbrôl megtárgyalnánk, lapozzunk vissza Homérosz szövegében oda, ahol Homérosz Akhilleusz pajzsát írja le. A pajzson a görögök világának különféle jeleneteit ábrázolta Héphaisztosz. Többek között egy bírósági tárgyalást:
Míg a piactéren sokaság állt, pörlekedés folyt:
meggyilkolt ember vérdíja felett civakodtak
ketten: az egyik esküdözött, azt mondta a népnek,
mind kifizette; tagadta a másik: mit se kapott még.
Mindketten kívánták, hogy tanú döntsön a perben.
Mindkettôt biztatta a nép, két pártra szakadtak:
jártak a hírnökök és intették csöndre a népet;
ültek a síma, csiszolt köveken szent körben a vének:
botját tartották harsányszavú hírnökeiknek,
föl-fölemelkedtek, s fölváltva ítéltek a bottal.
Köztük a kör közepén két tiszta talentum arany volt,
annak díjául, ki a leghelyesebben ítél majd. (7)
Ez a leírás úgyszólván plasztikusan tár elénk egy görög bírósági tárgyalást. A két vitatkozó fél a közösséget próbálja meggyôzni az igazáról. Ebben nem csak pártolók álltak rendelkezésükre, hanem öregek is , akik a hatalmat jelképezô botot a kezükben tartva nyilatkoztak az esetrôl. Nem egyszerűen ítéltek az öregek, hanem megpróbálták sorra ítéletüket úgy fogalmazni, hogy az a hagyományokhoz és az általános igazságérzethez a legközelebb álljon. Valami közös megegyezést próbáltak "visszaállítani" itt a közösség legbölcsebbjei. A per formai jelllegzetességei úgy foglalhatók össze, hogy itt a vita, a küzdelem egy sajátos változata alakult ki ami sok tekintetben egyébként ma is él és hogy az igazságkeresés itt nyilvánvalóan retorikai természetű. A két kulcsfogalom, ami a bírósági tárgyalással való foglalkozásunkat meghatározza tehát: a küzdelem, az AGONIA, és a beszéd művészete, a RETORIKA.
Ebbôl a piactéri jelenetbôl, és egyáltalán a Iliászból a korabeli görög társadalom szerkezetére és működésére, ami mindig azt jelenti, a hatalom formáira és a hatalommal kapcsolatos mítoszokra vonatkozó lényeges következtetések vonhatók le. A homéroszi görög társadalom vezetôje a király volt. A király után a rangsorban a nemesek következtek, akiknek az uralkodó rendszeresen kikérte a tanácsát, mint például Agamemnón, a görög sereg vezére is, többször az Iliászban. (8) Ezeken az üléseken mindenkinek a tanácsát meghallgatták, de a király végül is maga döntött. Akkoriban még nem voltak írott törvények, csak az istenektôl származtatott hagyományok. Egy ilyenfajta gyűlést a nép és a közösség öregjeinek részvételével feltűnô módon a király központi figurájának a kihagyásával, ami azt jelenti, hogy itt egy aránylag érdektelen gyilkossággal kapcsolatos tárgyalásról van szó láthatunk Homérosznál Akhilleusz pajzsán ábrázolva. Hogy itt egy formájában már megszilárdult gyűlésformáról van szó, arra utal az is, hogy az öregek csiszolt köveken ülnek. Az igazságszolgáltatásnak ez a módja azonban Homérosz idejében, tehát az i.e. VIII. században, valószínűleg nem az egyetlen gyakorlat volt. Homérosznál találunk utalásokat a nép által végrehajtott lincselésre (9) és a vérbosszúra (10) is, melyek feltehetôen az elterjedt önbíráskodás bevett formái voltak. A vérbosszú elôl önkéntes számüzetéssel vagy vérpénz fizetésével lehetett megmenekülni. (11) Bíróság tehát mai kizárólagosságában ekkoriban még nem létezett, és az Akhilleusz pajzsán ábrázolt jelenet nem tehetô a mai bírósági tárgyalással egyenlôvé, látszólagos formai megegyezése ellenére sem. A rokonok álltak bosszút, vagy az istenek avatkoztak bele a dologba. Vitás esetekben a vitázó felek fölkérhették a királyt vagy a vének tanácsát, hogy döntsön ügyükben, úgyszólván állítsa helyre a közösség működéséhez szükséges rendet.
Az elsô bírósági tárgyalásra vonatkozó leírást tehát Homérosz Iliászának XVIII. fejezetében találjuk. A kor bírósági gyakorlatára vonatkozó második jelenet az Iliász XXIII. fejezetében található Meneláosz és Antilokhosz közötti vita.
Fölkelt most Meneláosz is ott, gyötrôdve szívében,
s Antilokhoszra nagyon haragudva; kezébe a hírnök
pálcát tett, majd elrendelte az argosziaknak,
hogy hallgassanak. Így szólalt meg az isteni férfi:
"Antilokhosz, ki okos voltál, most mit cselekedtél?
Hírnevemet rontottad s ártottál lovaimnak,
míg te hitványabb paripáidat űzted elébük.
Hát most , argosziak fejedelmnei és vezetôi,
kettônk közt ti ítéljetek és ne részrehajolva:
senki se mondja az ércinget viselô daliák közt:
Antilokhoszt elnyomta hazugsággal Meneláosz
és elvitte lovát, noha ô rosszabb lovakat tart,
csak mert ô maga több annál hatalomban, erôben.
Én magam ítélek, s azt mondom: senkise fogja
szidni az én ítéletemet más, mert egyenes lesz:
Antilokhosz, jer idébb, s ahogy illik, Zeusz nevelése,
állj a szekér s a lovak elébe, s a lengeteg ostort,
mellyel elébb hajtottál, fogd, s érintve kezeddel
két lovad, esküdj meg földrázó Földemelôre,
hogy nem akart csellel tartottad az én szekeremet föl."
Erre a jóeszű Antilokhosz neki válaszul így szólt:
"Tűrtôztesd magadat, fejedelmi vitéz Meneláosz,
mert ifjabb vagyok és, te idôsebb és kitűnôbb vagy.
Hisz tudod azt, hogy az ifjabbak mértéktelenebbek:
gondolatuk sebesebb, de belátásuk kevesebb már:
tűrjön hát a szíved: s a lovat magam átadom, íme,
melyet elôbb kaptam: s ha nagyobb adományt is akarsz még
éntôlem, bizony azt is vágynám hozni azonnal,
inkább, mint hogy Zeusz nevelése, kiessem örökre
szívedbôl, s vétkesnek tartsanak istenek is."
Mondta a büszkeszívű Nesztór fia, vitte a kancát
és Meneláosznak nyújtotta: s a lelke eláradt,
míg a vetés sarjad s közben meredeznek a földek:
így áradt neked el Meneláosz, a lelked örömmel;
és ôt megszólítva beszélt, szárnyas szavakat szólt:
"Antilokhosz, most már szívesen leteszek haragomról
véled szemben, mert sose voltál esztelen eddig,
sem buta: ifjúságod igázta csak így igaz elméd.
Jobb, ha ezentúl ôrizkedsz rászedni a jobbat.
Bármely akháj ki nem engesztelne ilyen hamar engem.
Csakhogy már te sokat tűrtél fáradozva idáig
énértem, magad is, bátyád is, az édesapád is:
s így, ha te megkérlelsz, rád hallgatok: íme, e kancát
néked adom, noha már az enyém: hadd lássa a többi
itt, hogy az én lelkem soha nem dôlyfös, soha nem zord."
Szólt, s odaadta a kancát, hogy vigye Antilokhosznak
társa Noémón; s ô üstöt fogadott el. (12)
Homérosz Iliászából nem derül ki, (13) hogy Antilokhosz megsértette a szabályokat, mint ahogy Foucault állítja. Homérosznál mindössze arról van szó, hogy Meneláosz szerint Antilokhosz megsértette a szabályokat, Antilokhosz szerint pedig nem, csupán Antilokhosz tisztában van a hatalmi viszonyokkal. Antilokhosz nem csak a kocsiversenyen elôzte meg Meneláosz jobb lovait csellel, hanem itt a vitában is gyôz, mégpedig retorikai eszközökkel; elimeri Meneláosz hatalmát és lehetôséget ad ezzel neki, hogy kegyet gyakorolhasson. Hogy a versenyen Antilokhosz a szabályok megsértése nélkül nyert, erre utal az is, hogy végül is közös megegyezés alapján Antilokhosz kapja a vitatott második díjat, Meneláosz pedig a harmadikat. Ez az egyik. A vitában pedig, másrészt, szó sincs az igazság keresésérôl, hanem egy hatalmas önérzetének a megsértésérôl és kiengesztelésérôl. Meneláosz nem a szabályokra hivatkozik beszédében, hanem a hatalom jeleire: hírnév, lovaknak való ártás, hatalom és erô, jog az ítélkezéshez, az esküre való felszólításhoz az érvek, amelyeket felsorakoztat, és válaszában Antilokhosz is Meneláosz hatalmát dícséri: Meneláosz idôsebb, kitűnôbb, sôt még az istenek kegyeltje is. Ettôl függetlenül néhány fontos, a bírósági tárgyalásra vonatkozó részletet figyelhetünk meg ebben a konfliktusban is: a pereskedô felek a közösség vezetôit kérik fel, hogy döntsenek, az eskü mint bizonyíték szerepel, a vitát retorikai módon rendezik és közös megegyezéssel zárják.
Ez a két homéroszi jelenet lényeges pontokban hasonlít egymásra. Mindkét esetben két önálló és emberi méltóságában teljesen elismert személyiség lépett önakaratából a saját maga által elismert (kiválasztott) bíróság elé, nem pedig vádlottként és egy többé-kevésbé személytelen ügyészség által képviselte vádlóként, és a személyiségükkel (a kiabálva folytatott vita és a pártolók, tehát szószólók jelenléte az elsô jelenetben, vagy Meneláosz hivatkozása a rangra és hatalomra a másodikban) próbálták a döntést befolyásolni, szokásokra és hagyományokra hivatkozva, nem pedig absztrakt törvényekhez mérni a tetteiket. Hogy ez a módszer mennyire igazságos vagy igazságtalan, milyen hibái vannak stb., az más kérdés. Itt csak arról van szó, hogy ez lényegileg más, mint a késôbbi, mint a mai, hogy a különbségek pontosan meghatározhatók, és hogy ezek a különbségek az akkori idôk emberképét segítik rekonstruálni.
Foucault következô állomása a görög igazságkeresés nyomainak, a hatalom és tudás viszonyának a felderítésében Szophoklész Oedipusz királya, anélkül, hogy szót vesztegetne egy másik drámaíróra, Aiszkhüloszra, akinek az Oresztész trilógiába tartozó Eumeniszek című darabja pedig jórészt egy bírósági tárgyalás jegyzôkönyve.
Az Aiszkhülosznál jóval fiatalabb Szophoklész i.e. 468 óta szerepel tragédiáival a drámai küzdelmeken. Aiszkhülosz Oreszteiáját i.e. 458-ban, tehát tíz évvel ezután mutatták be. Szophoklész drámái nincsenek egyértelműen datálva, így semmi sem bizonyítja, hogy az elsô bírósági tárgyalást tartalmazó szöveg az Iliász után az Oedipusz király, és nem például Aiszkhülosz Eumeniszek című darabja. A ma elterjedt vélemények szerint épp ellenkezôleg, Szophoklész fönnmaradt drámái valószínűleg kései darabjai, tehát a stílusukban egyértelműen idôsebb Aiszkhüloszi drámák minden valószínűség szerint a Szophoklészéinél korábban keletkeztek.
A két homéroszi jelenet után idézzük fel Aiszkhülosz bírósági tárgyalását: Athéna azt mondja Aiszhkülosznál, hogy Oresztész tárgyalása az elsô tárgyalás, és a bíróság ettôl kezdve mindörökké létezni fog:
a gyilkosság esküdt-bíráit fogom
kiválogatni, s mindörökre szóljon ez (14)
illetve:
Ezentúl is legyen meg Aigeusz népe közt
az ítélô bírák tanácsa mindig is
ez Árész Dombon (...) itt a tisztelet
s a véle testvér félelem megóvja majd
a vétkezéstôl éj s nap a polgárokat
ha ôk maguk nem másítják törvényeim. (15)
Ezen a tárgyaláson az istenek is részt vesznek, evvel is bizonyítva az emberek világának az istenek világával való összeszövôdését. A Homérosz idejében még isteni törvények viszont itt már önállóan (írott törvényként) léteznek, amelynek az istenek is alávetik magukat: Athéna ahogy vezeti a tárgyalást, az Erinnüszök mint vádlók és Apollón is, aki Oresztészt próbálja védeni, mégpedig figyelemre méltó módon retorikai eszközökkel. Apollón megígéri Oresztésznek, hogy föl fog lépni mellette mint védô, és trükköket fog használni:
mert lesznek ott nekünk bíráink s bűvölô
beszédeink (16)
Aiszkhülosz itt Athén jogi hagyományainak egy döntô eseményét, az athéni bíróság, az AREIOSPAGUS istenek általi alapítását beszéli el. A tárgyalás lefolyása a következô: elôször a vádló intéz kérdéseket Oresztészhez, a vádlotthoz, utána Apollón tanúskodik, azaz kiáll Oresztész mellett, majd a bírák egyenként, utoljára Athéna is, egy úrnába vetik a voksukat. Mint kiderül egyenlô számban ítéltek Oresztész mellet és ellene, ezért a "kétség esetén a vádlott javára" elv értelmében Oresztészt felmentik.
Az igazság keresése ebben az esetben is igen nehéz. Különbözô istenek, az Erinnüszök az egyik, Apollón a másik oldalon, és érdekek álllnak egymással szemben, és a béke megteremtése érdekében az istenek, vagyis a szokás, a törvények világát is át kell rendezze Athéna.
Aiszkhülosz drámájában szó van az eskürôl:
ô nem vesz esküvést, és adni sem kíván (17)
mondják Oresztészrôl és a tanúskodásról (Apollón többször is hangsúlyozza, hogy ô Oresztész mellett tanú), de másképp, mint Foucault értelmezése szerint: az eskü a kijelentés megerôsítését, a tanú a valaki melletti kiállást; egyik sem empírikus igazságot jelent.
Homérosz és Aiszkhülosz szövegei alapján nemcsak a görög bírósági tárgyalás formai jellegérôl alkothatunk képet, hanem egyfajta fejlôdést is megfigyelhetünk. Ez a fejlôdés azonban nem a próba és a tanúvallomás szerepének a változásában, hanem egy fokozatos racionalizálódásban figyelhetô meg. A törvényeket közben formába öntötték, vagyis leírták. Ennek a változásnak a nyomait megtalálhatjuk Szophoklésznál is, mégpedig kritikus formában Antigoné és Kreón szembenállásában, ami egyértelműen annak a jele, hogy a fejlôdés nem feltétlenül minden szempontból javulást jelent. Az Antigoné című drámában szó van az eskürôl is de errôl alább. Egyelôre összpontosítsuk Oedipusz királyra a figyelmünket.
Törvényt hozni, a törvényt betartani, igazságot tenni, dönteni, bíráskodni, mindez eredetileg a király, az egyeduralkodó, a BASILEOSZ, feladata volt. Oedipusz drámája többek között az, hogy ô a király, és ítéletet hoz egy bűnösre, akit elôször nem ismer, és a darab folyamán saját magában kell felismernie. Oedipusz "perét" azonban ezen az alapon még nem lehet általánosítani mint tipikus görög bírósági tárgyalást. Ez a per kivétel. A bíró és az egyik vitázó fél ugyanaz. Kreón a másik, de ô alattvaló. Ebben a perben a küzdelem, az AGONIA, egy személyen belül zajlik le, csak dramaturgiai okokból vesz fel az egész egy bírósági tárgyaláshoz hasonlítható formát. A lényeg azonban nem ez, hanem az önismeret szerzésének, az igazsággal való szembenézésnek a folyamata.
Oedipusz figurája a sorsnak kiszolgáltatott ember képviselôje, az, aki épp az igazság látszólagosságát, a bukás szükségszerűségét, az emberi törekvések és hatalom hiábavalóságát kénytelen felismerni legalábbis Szophoklésznál. Oedipusz Homérosznál például egészen másképp jelenik meg:
S ô szeretett Thébájában gyötrôdve uralgott
kadmoszi népe fölött; vészt mértek az istenek ôrá:
anyja a zártkapus Hádész házába suhant el,
mert kötelet kötözött fel a terme magas tetejére
és a nyakába vetette: fiának hagyta a sok kínt,
édesanyáért bosszútállva mit ád az Erinnüsz. (18)
Itt szó sincs Oedipusz szeme világának elvesztésérôl és önkéntes számüzetésérôl, hanem miután kiderült, hogy ki ô és mit tett, tovább uralkodott Thébában. (19)
Oedipusz Szophoklésznál megpróbálja nyilvánosan ugyanis itt egy nyilvánosan elôadott drámáról van szó felderíteni az igazságot. Az Oedipusz király azonban nem egy bírósági tárgyalás, hanem az uralkodónak a nemesek, illetve a nép elôtti nyilvános államigazgatása.
Homérosz, Aiszkhülosz és Szophoklész szövegeinek az összehasonlítása eddig a Foucault véleményétôl eltérô eredményt hozott. Oedipusz drámája nem az elsô tanúbizonyság a görög bírósági gyakorlatról, és kétséges, hogy egyáltalán helyes-e bírósági gyakorlatról és jogi értelemben folytatott igazságkeresésrôl beszélni. Az elsô bírósági tárgyalásokra vonatkozó leírások felidézésével viszont egy emberkép tárul a szemünk elé, melynek kiegészítésére érdemes a másik két Foucault által érintett témakört, a hatalom és a bíróság elôtti igazságkeresés kérdését is röviden érinteni.
TÜRANNOSZ annnyit jelent mint uralkodó. (20) A TÜRANNOSZ a VII. században elterjedt uralkodási forma volt Homérosznál még nem fordul elô ez a szó , mai értelemben azt a zsarnokot jelöli, aki a király és a nemesség által az egyre gazdagabb polgárokkal folytatott küzdelem eredményeképpen felbomlott régi rend zavaros körülményei között ragadta magához a hatalmat. Egy átmeneti kor hatalmi formájáról van itt tehát szó. Athénban i.e. 683-tól kezdve a király, a BASILEOSZ mellé ARCHÓNokat választottak, akik egy évig a hatalmi bürokrácia vezetôjeként működtek. Így választották i.e. 549-ben Szolónt korlátlan hatalommal rendelkezô uralkodóvá, aki hatalmát többek között új törvények bevezetésére használta. Szolón hivatása teljesítése után visszalépett a hatalomtól. A nem választott, hanem erôszakkal hatalomra került egyeduralkodót nevezzük TÜRANNOSZNAK.
Számos példát találunk Hérodotosznál és a többi kortárs szövegben is a hatalom bitorlására, a hatalom körüli küzdelmekre. Ezek közül egyet említek többértelműsége miatt ez a többértelműség ugyanis az igazság és a hatalom az ókorban nyilvánvaló, ma inkább elfeledett jellemzôje. I.e. 494-ben folyt Miltiadész (a marathoni csata gyôztese) ellen egy tárgyalás. Miltiadészt az Athéniek elküldték Kherszonészoszba, hogy az érdekeiket képviselje. Ehelyett Miltiadész magához ragadta a hatalmat és TÜRANNOSZként uralkodott. (21) Az önkény efajta megnyilvánulásait, mivel itt tulajdonképpen mindig katonai, pénzügyi, politikai, stb. érdekek összecsapásáról volt szó, csak üggyel-bajjal lehetett jogi úton rendezni. Miltiadész esete is ilyen összetett. Miltiadész elôkelô politikus, sikeres hadvezér, ugyanakkor önkényuralkodó és az athéni társadalom megrontója. (22)
Az athéni állam fejlôdésének a története, a BASILEOSZ, TÜRANNOSZ és ARCHÓN, illetve az AREIOSPAGUS és HELIAIA intézményeinek az alakulása egy fokozatos és mind megújhodó nehézségektôl akadályozott demokratizálódás és racionalizálódás folyamatát jelöli. Ez a folyamat túl bonyolult ahhoz, hogy itt részletesen megtárgyaljuk, de annak megállapítására az eddigiek is elegendôk, hogy itt kezdôdött el valami, ami még ma is tart.
Kortárs forrásokat tanulmányozva, az igazság keresésének a módja is másképpen, összetettebben jelenik meg, mint például egy Foucault-féle sémában egy az eskütôl a tanúhoz vezetô fejlôdésben. Ez a két bizonyítási mód nem különbözô korok és jogi felfogások része, hanem összetartoznak. Az igazság érdekében a hatalom az erôszak alkalmazásától soha nem riadt vissza. Athénban például szabadokat éppúgy kínvallatásnak vetettek alá, mint rabszolgákat (23) , különösen politikai vagy gyilkossági perekben. Egy i.e. 510-ben hozott törvény betiltja az athéni polgárok (tehát a szabadok) kínvallatását. (24) Ez azt jelenti, hogy elôtte ez volt a gyakorlat. Rabszolgákat és szabad, nem állampolgárokat ezután is kínvallatásnak vetettek alá. Az eskü és a kínvallatással nyert tanúvallomás (25) ugyanazt jelentette: a tett kijelentés megerôsítését. A per lényegét azonban nem ezek a bizonyítékok képezték, hanem a RETORIKA. Az nyert, aki ügyesebben beszélt. Így értendô az eskü és a kínzás jelentôsége is, de egyáltalán az a tény, hogy egy bírósági tárgyalás folyt. A (bűn)tettek elkövetése után itt beszélni kellett. A kínvallatást és az esküt Szophoklésznál is egyenértékűként egymás mellé állítva találjuk:
No, támadt erre förtelmes vádaskodás:
okolta bezzeg egyik ôr a másikat,
s majd ölre mentünk, mert nem volt köztünk fejes.
Ott minden ôr bűnösnek tartott minden ôrt,
de mind tagadta azt, hogy tudna bármit is,
s bizonykodott mind: inkább fog tüzes vasat,
vagy lángokon átfut, istenekre esküszik,
de állja azt, hogy nem volt része semmiben,
s a tettesekkel semmiképp se cimborált! (26)
Tüzes vasat fogni, lángokon átfutni és az istenekre esküdni ugyanaz: egy végsô bizonyság szerzése, egy, az emberen túli valóságra való hivatkozás. Ez az idézet ugyanakkor azt az állapotot írja le, hogy mi van akkor, ha nincs fejes, vagyis hatalmas, és a rend olyan, hogy egy ilyen központot feltételez.
Evvel eleget is tudunk a kor emberképérôl és az igazságról való felfogásról. Még egy szövegre szeretnék röviden kitérni filozófiatörténeti jelentôsége miatt: A kínvallatásra és a retorikára figyelemre méltó utalást találunk ugyanis egy egy nemzedékkel kézôbbi filozófusnál. Arisztotelész Retorikájában szó van a kínvallatásról, (27) mégpedig mint valami magától értetôdô dologról. Arisztotelész nem akad fönn a kínvallatás és humanitás ellentmondásosságán, hanem tanácsokat ad, hogyan értékeljük védô- illetve vádbeszédünkben fel illetve le a kínvallatás által nyert tanúvallomást, attól függôen, hogy az ellenünk vagy mellettünk szól-e.
Ezek után rekonstruáljuk a görög bírósági tárgyalás formájának a fejlôdését, illetve a hatalommal való összefüggését. Homérosznál egy a közösség dinamikájának megfelelô gyűlést találunk. A peren a pereskedôk, a védôk, az öregek tanácsa és a közösség volt jelen. Cél egy megoldást találni, amit mindenki igaznak ismer el. Itt még nincsenek írott törvények, csak hagyományok és egy hatalmi rend. Aiszkhülosz Eumeniszekjében az AREIOSPAGUS alapításának a mítoszát és az itt alkalmazott eljárás leírását találjuk. Az AREIOSPAGUS a nemesek tanácsából kifejlôdött bíróság volt. (28) Athén elsô törvényhozója Drákón volt, akinek i.e. 621 körülrôl való közmondásosan szigorú törvényeit aztán hetven év múlva Szolón reformálta meg. Drákón azért íratta össze a szokásokon alapuló törvényeket, és Szolón azért újította meg ôket, mert azok a hatalmasok kezében az elnyomás fô eszközévé váltak, és ezért vezette be Szolón a HELIAIÁ-t, (29) egy esküdtekbôl álló népbíróságot is, ami aztán az AREIOSPAGUS-szal párhuzamosan működött. A Miltiadész elleni per a legrégibb ismert tárgyalás a HELIAIA elôtt.
A törvény megtestesítôje elôször (hogy egy idealizált történelmi sémát kövessünk) maga a király, a BASILEOSZ, illetve egy bíróság, az AREIOPAGUS, majd a türannoszok által korrumpált viszonyok között fokozatosan egy népbíróság, a HELIAIA.
A per lényege a vita, az AGONIA volt. AGONIA annyit jelent, mint küzdelem. A sportban, mint például a Patroklosz temetése alkalmából rendezett kocsiversenyen, amelyen Meneláosz és Antilokhosz aztán összevesztek, a színházban, ahol Aiszkhülosz vagy Szophoklész drámákkal versenyeztek, a filozófiában, mint például Szókratész vitáin, vagy éppen a bírósági tárgyaláson. Az AGON központi szerepet töltött be, és az eskünek, a kínvallatással nyert tanúvallomásnak, stb. is csak a retorikai figurákhoz hasonló jelentôsége volt. A büntetést ugyanúgy kialkudták a vitázó felek, mint magát a bűnösség kérdését.
Foucault pontatlanságában és nagyvonalúságában egy sor problémát érint, amelyek tisztázása itt csak a görög bírósági gyakorlat kialakulásának nyomait idézô néhány dokumentum felidézésére volt mód a mi saját hatalmi rendszerünk eredetének a tisztázását vonná szükségszerűen maga után. Foucault cikke alapján azonban képet alkothatunk az igazság keresésének Foucault által használt módszerérôl is, amely nem épp empírikus, mint a cikk megállapításainak és az ókori görög forrásokból származó idézeteknek az összehasonlítása mutatja. Egyfajta elôítéletszerű ideálon tájékozódva teszi Foucault a megállapításait és vonja le a következtetéseit ami egy bizonyos elemzési módszer, egy gondolkodási mód, egy hatalmi struktúra jellemzôje és korántsem azé, ami Foucault "tudás"-nak nevez. Az alapvetô kérdésnek, a hatalom és tudás viszonyának a tisztázásához azonban ez a módszer is, minden pontatlansága ellenére, mert egyáltalán fölteszi a kérdést, hozzájárul.
A hatalom gyakorlásának a formái sokfélék, nyíltabbak vagy rejtettebbek, direktebbek vagy inkább rituálisak. A Szophoklész kora óta eltelt évszázadokban alaposan megváltozott minden, a mai bíróság mégis megôrzött valamit abból az antik szertartásból, amely a tárgyalással kapcsolatos ceremóniában, szimbólumokban, stb. megnyilvánul. Az igazság keresésének a módszere lehet félrevezetô vagy hibás, az igazság maga azonban csak egy látszólagos és vékony kéreg alatt rejlik, az ember óhatatlan is szembetalálja magát vele már a legkisebb rendetlenség alkalmával is. Valójában lényegesen nagyobb erôfeszítést kíván az igazságot elkendôzni és a látszatot fönntartani, mint az igazságot látni, de mint Freud megfogalmazta, ez a tudatlanság kultúránk lényege.
De tragédiát, azt soha-soha nem találunk benne.
Foucault Nietzsche gondolatát veszi át akkor, amikor egy Szophoklésztôl illetve Platóntól Nietzschéig tartó tudatlanságról beszél. Nietzsche ezt a gondolatát a drámaíró Aiszkhülosz és Euripidész szembeállításában dolgozta ki. Ugyanez a gondolat felmerül közben még Heideggernél is, aki ezt létfelejtésnek nevezi. Persze ami Nietzsche számára a saját filozófiatörténeti pozíció meghatározása volt, azt nem lehet egyszerűen átvenni, mint ezt Heidegger és Foucault teszi. Kétséges az is, hogy egyáltalán a tudást lehet-e úgy értelmezni, mint Foucault: Szophoklész és Platón közel állnak abban, hogy egy új mítosz felállításán fáradoznak, aminek alapján a rabszolga (a nép) tudása, empírikus emlékezése helyett az ideákra való emlékezés állítódik az elôtérbe. Platón és Szophoklész az átmenetet jelzik a TÜRANNOSZ és a SZOFISTA tudásától a hatalom és tudás egységének a szétzúzásához. Ez a változás áll a görög társadalom V. századi létrejötte mögött. Ettôl kezdve a politikai hatalom tudatlan, vak, az igazság elszakad a hatalomtól. "Ahhoz hogy tudjunk, le kell mondanunk a hatalomról", (30) Aki tud ezután is, az a nép vagy a filozófus mindkettô a hatalom kiszolgáltatottja.
A témakört vizsgálva tisztáznunk kellene Foucault viszonyát az ókori görög emberképhez, Freudhoz és Marxhoz éppúgy, mint a jog és a morál témaköréhez, valamint Foucault véleményének a fejlôdését ezen hetvenes évek elején íródott cikk elôtt és után. Marx és Freud például pontosan az a két gondolkodó, akik a XIX. század második a XX. század elsô felében a rejtett hatalmi viszonyokra leginkább fényt derítettek, ez az a két gondolkodó, akitôl Foucault elôször tanult és utána akik ellen fordult. Ennek a folyamatnak az elemzésére természetesen itt nincs lehetôség, itt csak egy a bírósági tárgyalás alakulásának, illetve a hatalom és igazságkeresés témakörének egynéhány aspektusát tárgyalhattuk röviden. Egy azonban ezek után nyilvánvaló: a hatalom és tudás kapcsolatának a kérdése Nietzsche után száz évvel, minden racionalizmus, demokratizmus, humanizmus és felvilágultság és minden Foucault féle (jó)indulat ellenére is, ugyanolyan tisztázatlan, mint addig.
1. M. Foucault: Oedipusz király: Az ember, aki túl sokat tudott. In: GONDOLAT-JEL, Szeged-Pécs 1992. II, 3. oldal
2. Foucault, 4. oldal
3. Foucault, 4. oldal
4. Homérosz: Iliász 23. 677-680
5. Foucault, 4. oldal
6. Foucault, 5. oldal
7. Homérosz: Iliász 18. 497-508, Devecseri Gábor fordítása
8. Homérosz, 2. 50ff, 2. 404
9. Homérosz, 3. 57
10. Homérosz, 9. 632, 18. 497
11. Homérosz, 9. 632, 13. 696-15. 432, 16. 573, 23. 85
12. Homérosz, 23. 566-613
13. M. Gagarin: Early Greek Law, Berkeley, 1986. p. 37, footnote No. 53
14. Aiszkhülosz: Eume-niszek 482-484, Devecseri Gábor fordítása
15. Aiszkhülosz, 81-82
16. Aiszkhülosz, 428
17. Homérosz: Odüsszeia 11. 271-276, Devecseri Gá-bor fordítása
18. Gagarin szerint nem voltak roko-nok, akik Laioszt megbosszulták vol-na. lásd: M. Gagarin, p. 14.
19. G. Busolt: Griechische Staats-kunde, München, 1926. S. 381
20. Hérodotosz 6. 39, 6. 104. 2
21. Platón: Gorgiász 516 D-E
22. G. Thür: Beweisfüh-rung vor den Schwur-gerichtshöfen Athens, Wien, 1977, S. 15
23. Thür S. 16. Anm. 17
24. "die einzelnen den Parteien zur Verfügung stehenden Beweismittel (sind): die Zeugenaussagen freier Männer, die eidliche Aussage von Frauen, Urkunden und die Folterung von Sklaven" Thür, S. 316
25. Szophoklész: Anti-goné 259-267, Mészöly Dezső fordítása
26. Arisztotelész: Retorika, 1376 b 31-1377 a 6
27. Busolt, S. 794
28. Busolt, S. 1150
29. Foucault, 15. oldal
Alithja
A G o o g l e ideiglenes tárolója a http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/alknyelv/zr_r2.htm Internet címhez.
Kiemelt keresőkifejezések: grammatika antik
A görög-római nyelvészet
"Európai hagyományt követünk, amikor a nyelvészet történetének áttekintését a görögökkel és a rómaiakkal kezdjük. Ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy ezen a vonulaton kívül ne lenne más a nyelvészeti gondolkodás több ezer éves történetében. A héber, a sémi, az arab, a kínai stb. megfigyelések, gondolatok, grammatikai munkák nem kis hatással voltak, ha későbbi időszakokban is, az európai nyelvészetre. Érdemes név szerint is kiemelni az i. e. IV. században élt indiai PANINIt, a szanszkrit nyelv első normatív nyelvtanának összeállítóját, olyan jelleggel is, hogy már ő mintegy tíz grammatista elődjére utal, akiknek nyomán munkája megszületett. S noha az arab, az indiai, a kínai stb. lingvisztikai tradíciók külön figyelmet érdemelnének, itt meg kell elégednünk a rájuk való utalással. A kérdés iránt mélyebben érdeklődök például A. BORST: Der Turmbau von Babel. Geschichte der Meinungen über Ursprung und Vielfalt der Sprachen und Völker, Stuttgart, 1957--1963 című három kötetes művéből szerezhetnek részletes ismereteket.
Az ókori Görögországban a nyelvelmélet szerves részét alkotta a filozófiának, így érthető, hogy nyelvészeti kérdésekkel mindenekelőtt a filozófusok foglalkoztak. Két korszak különböztethető meg az ógörög nyelvészetben: a filozófiai kor (i. e. V-III. század), amikor a nyelvi problémákat a filozófiai kérdésekkel együtt kívánták megoldani, és az alexandriai korszak (i. e. III -- i. sz. IV. század), amikor a nyelvészet (pontosabban a grammatika) önálló tudománnyá fejlődött.
Az egyik alapvető probléma, ami a filozófusokat már a kezdetektől foglalkoztatta, a nyelv eredete volt. Fontos megjegyezni, hogy az ókori filozófusok műveiben csaknem minden olyan nézet felfedezhető a nyelv eredetére vonatkozóan, amelyet a későbbi (főként XVIII. századi) gondolkodók felvetettek, vagy újra felfedeztek.
A nyelv eredetének, keletkezésének problémája a legszorosabb kapcsolatban van a szavak természeti vagy konvencionális jellegéről folyó hosszú vitával. A görög nyelvészet -- vagy nyelvészkedés -- kezdetét a nómos (vagy thesis) és physis ellentétének kialakulása jelzi, amely az egész ókoron végigkövethető a későbbi analogisták és anomalisták vitájában. A vita lényege az, hogy milyen viszony van a szavak, a dolgok és neveik között. Miért mondjuk a házra, hogy ház, miért nem nevezzük valahogy másképpen? Vajon a tárgy nevét magának a tárgynak a természete határozza-e meg (ez a physis elmélete), vagy pedig az emberek állapítják meg azt tudatos tevékenységük eredményeként (ez a thesis vagy nómos elmélete). A természetes fejlődés <-> szándékos alkotás ellentétpár vitájában az antik világ legkiválóbb filozófusai vettek részt.
DÉMOKRITOSZ (i. e. 470--370 ) azt állította, hogy a nevek szokás szentesítette megállapodás alapján jöttek létre, mivel a nevek és az általuk jelölt tárgyak között igen sok a meg nem felelés, s ez kizárja, hogy a tárgyakat természetük szerint nevezték volna el. Ezek a meg nem felelések azzal magyarázhatók, hogy
néhány szónak több jelentése van,
sok fogalomnak nem egy elnevezése fordul elő,
az egyik szó helyettesíthető egy másikkal,
sok fogalomnak nincs szóbeli elnevezése.
ARISZTOTELÉSZ (i. e. 384 -- 322) szintén realisztikus nézőpontot képviselt.
A természettől nem származik a név, feltételes jelentést a nevek akkor kapnak, amikor szimbólumokká válnak, mert hiszen a nem tagolt hangok valami olyasmit képviselnek, mint az állatok világában, ámbár egyetlenegy hang sem név önmagában.
A filozófus-tudósok egy másik csoportja -- amelynek legjelentősebb képviselője az i. e. 550 körül Epheszoszban született HÉRAKLEITOSZ volt -- azt vallotta, hogy a név elválaszthatatlanul kapcsolódik ahhoz a tárgyhoz, amelynek elnevezéséül szolgál. Ezt a nézetet képviselték a sztoikusok is. Ők feltételezték, hogy a neveket a természet adja, minthogy az első hangok azokat a dolgokat utánozták, amelyeknek a nevek megfelelnek. Az etimológia összhangban van a dolgokkal. A klasszikus vita középpontjában tehát az a kérdés állt, hogy a kapcsolat valamely szó jelentése és hangalakja között szükségszerű-e, vagy pedig az első használó önkénye kapcsolta össze őket. Más gondolkodók tagadták e kapcsolat szükségszerű voltát, noha a nyelvtani és a logikai kategóriák között ilyen jellegű kapcsolatot véltek felismerni.
A két nézőpontot PLATÓN (i. e. kb. 427 -- 347) kísérelte meg sajátos módon "összebékíteni", jelesül Kratülosz című dialógusában. (Csak zárójelesen jegyezzük meg, hogy e műfajt is maga Platón teremtette meg, valamely, rendszerint filozófiai téma irodalmi vita keretében történő feldolgozására.) A műben beszélgetés folyik Kratülosz, Hermogenesz és Szokratész (Platón tanítómestere) között. Kratülosz a physis, Hermogenosz a nómosz álláspontján van, Szókratész pedig Platón véleményét képviseli. A beszélgetésből az derül ki, hogy PLATÓN egyik nézetet sem támogatja. Szerinte helyes nyelv csak az eszmében, az ideában létezhet. Legfontosabbnak annak elismerését tartja, hogy a nyelvben mély belső célszerűség rejlik, és nem önkényes szeszély.
Ez után a vita után, amely végső soron a lét mibenlétének kérdéseit feszegeti, megélénkült az érdeklődés a nyelvi analógiák (analogia -- 'szabályszerűség') és anomáliák (anwmalia -- 'irregularitás') iránt, másként a szavak egymáshoz való kölcsönös viszonyának vizsgálata került előtérbe. Az antik nyelvészek arra keresték a választ, hogy létezik-e valamiféle törvényszerűség, vagy pedig az anomália dominál a nyelvben.
Azok a gondolkodók, akik valamilyen törvényszerűség megléte mellett foglaltak állást (analogisták), arra a következtetésre jutottak, hogy a nyelv egységes, s ezt a hellén nyelvjárás szabályai biztosítják, amelyekhez következésképpen ragaszkodni kell. Közéjük tartozott a szamothrakéi ARISZTARKHOSZ (i. e. 216 -- 144), aki elsősorban Homérosz-értelmezéseivel vívott ki nagyrabecsülést, de nyelvészként is érdemeket szerzett, elsősorban a nyolc beszédrész tételének elfogadtatásával. A beszélt köznyelvben ugyanakkor a szóban forgó törvényszerűségtől számos eltérés tapasztalható, nincs morfológiai egység. Azok a grammatikusok viszont, akik a nyelvi kivételek szerepét felnagyították (anomalisták), élükön a mellosi KRÁTÉSZ (i. e. III. század vége), azt állították, hogy a nagy számú kivétel elnyomja az analógia alapján megállapított szabályokat. -- Az analogisták és anomalisták vitáját a római MARCUS TERENTIUS VARRO De lingua Latina című művéből ismerjük közelebbről. (Maga VARRO összebékítő, köztes helyet foglal el a két nézet között.)
Az anomalisták és analogisták időben hosszúra nyúló vitája azért lényeges, mert a nyelvvel foglalkozók figyelmét a grammatikai jelenségek elemzésére irányította. Minden ezt követő grammatikaelmélet az analogizmus jegyében fogant.
A sztoikusok igen jelentős mértékben hozzájárultak a nyelvészeti kérdések filozófiai aspektusainak kidolgozásához, különösen a már említett KRÁTÉSZ, továbbá KHRÜSZIPPOSZ (született i. e. 280 körül). A nyelvet természetes emberi képességként, gondolatok és érzések kifejezőjeként fogták fel. Megállapították a forma és a jelentés dichotómiáját, elkülönítették a jelentésben a jelölőt és a jelzettet.
A filozófiai korban a görög gondolkodók nem csupán a nyelv általános vonásait tanulmányozták, hanem kidolgozták a nyelv különböző aspektusainak részkérdéseit is. Nagy figyelmet szenteltek a fonetikának, bár nem különböztették meg élesen a hangot és a betűt. A beszédhangok akusztikai és fiziológiai megfigyelése területén az indiai nyelvtudomány meghaladta a görögöt. PLATÓN a "Kratülosz"-ban már különbséget tett a magánhangzók és a mássalhangzók között, de szabatos maghatározásukat ARISZTOTELÉSZ De interpretatione című munkájában találhatjuk meg.
A fonetikusok a leírt beszédhangok három aspektusát különböztették meg: a fonetikai értéket, például [a], ennek írott képét, a és a nevet, amellyel illették azt, alfa. A betűk e tulajdonságainak megkülönböztetése az antik korban végig folytatódott; a latin nevek ezekre a következők: potestas ('erő'), figura ('forma') és nomen ('név').
Az a terület, ahol a görög (és a római) világ a legkiemelkedőbb eredményeket produkálta, a nyelvtan volt. A "Kratülosz" azért is érdekes, mert PLATÓN itt megkísérli logikai alapon osztályba sorolni a beszédrészeket. Megkülönbözteti az igét és a névszót, igének nevezve azt, ami a cselekvéshez tartozik, névszónak azt, ami a cselekvés végrehajtójához. ARISZTOTELÉSZ Poétikájában részletesebben esik szó a beszédrészekről, ebben is a névszó és az ige az alapvető kategóriák. A Retorikában már három beszédrészről van szó: a névszóról, az igéről és a kötőszóról.
A sztoikusok még tovább léptek: ők már öt beszédrészt különböztettek meg. PLATÓN onoma-ja és rhma-ja, melyekhez ARISZTOTELÉSZ hozzávette a dundesmoi-t, kibővült a névmás és a névelő kategóriájával (arqra), valamint a határozókéval: mesothV. Ami az eseteket illeti, az alanyeset mellé a flektáló formákat is bevezetik. Az igék körében a paradigma mellett a sztoikusok legjelentősebb felismerése az idő és az aspektus megkülönböztetése volt.
Szintén a sztoikusok működésének köszönhető egy új nyelvészeti ág: az etimológia születése. Kétségtelen, hogy a gyakori félreetimologizálások nem a legjobb fényt vetik erre a tevékenységükre.
Az antik nyelvészet kiteljesedése az alexandriai korszakra esik, amikor a hellenizmus idején a Ptolemaioszok egyiptomi fővárosában, Alexandriában az i. e. III-II. században létrejött és kibontakozott az úgynevezett alexandriai grammatikus iskola. Az alexandriai grammatikai tanítások rendszerét a szamotrakéi ARISZTARKHOSZ és tanítványa, DIONÜSZIOSZ THRAX, a Dialekton A nyelvjárásokról című mű szerzője, továbbá APOLLONIUS DÜSZKOLUSZ és mások foglalták össze.
Az alexandriai grammatikus iskola létrejötte mindenekelőtt gyakorlati célokkal magyarázható: meg kívánta őrizni a görög irodalmi hagyományokat. Homérosz, Szophoklész és mások műveit filológiai megjegyzéseket akarta ellátni, az egységes, közös irodalmi nyelv létrehozásának reményében. Ezen célok megvalósításához szükség volt a nyelvtani szabályok pontos meghatározására és bővítése. (Csak zárójelesen jegyezzük meg, hogy az iskola tagjai zömmel analogisták voltak.)
ARISZTARKHOSZ legkiválóbb tanítványa, DIONÜSZIOSZ THRAX (született i. e. 100 körül) a szerzője a ránk maradt legelső görög nyelvtannak. A Techné grammatiké (tecnh grammatikh) összefoglaló leírása a görög nyelvnek. Fogyatékossága a szintaxis mellőzése, noha szóosztályozási rendszere és morfológiai elemzései minden későbbi szintaktikai megállapítás alapjául szolgáltak. A sztoikusok hatása a műben tagadhatatlan. Tizenhárom évszázadon át ez a könyv szolgált mértékadónak minden nyelvtannal foglalkozó számára.
A mű a fonetikával kezdődik. Hét magánhangzót és tizenhét mássalhangzót különböztet meg, ismeri a hangsúly értelemmeghatározó szerepét. A nyelvtani leírás két alapegységének THRAX a mondatot, lógost (logoV) tekinti, mint a nyelvtani leírás felső határát, és a szót, léxist (lexiV), ami a nyelvtani leírás minimális egységének számított az ókorban.
(Ehhez az öt esethez a latinok illesztették a hatodikat: az ablativust.)
Az igék jellemzői: a ragozhatóság, az idő, a személy, a szám, a mód, a szemlélet és a típus.
Megemlítjük, hogy miközben a beszédrészeket illetően nagyszerű rendszerező és feltáró munkát végeztek az alexandriai iskola tudósai, a szó morfológiai elemzéséhez nem jutottak el, szemben az ókori indiai nyelvészekkel, akik már megkülönböztették a tövet és az affixumokat (szuffixumok, prefixumok, végződések).
Míg THRAX munkájából kimaradt a szintaxis, az i. sz. II. században Alexandriában élt APOLLONIUS DÜSZKOLUSZ terjedelmesen foglalkozott vele. Sok könyve közül csak néhány maradt ránk, s ezekből úgy tűnik, hogy (eltekintve néhány korábbi szinaxissal is foglalkozó munkától) ő tette az első kísérletet arra, hogy átfogó szintaktikai leírást adjon a görög nyelvről. Mind THRAX, mind DÜSZKOLUSZ munkásságának fontosságát az utókor ismerte föl. PRISCIANUS, a híres latin grammatikus mintegy három évszázaddal később mint "a nyelvtan legnagyobb tekintélyére" hivatkozott DÜSZKOLUSZra, és amikor a latin nyelv átfogó leírásához látott, egyértelműen görög példaképek lebegtek a szeme előtt.
A görög grammatikai hagyomány általános jellemzője, hogy vizsgálati tárgyát kizárólag a görög nyelv képezte, továbbá hogy elméletalkotása nagymértékben függött a filozófiától, elsősorban a logikától. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy európai nyelvtani gondolkodás a XIX. századig a görög (és az ezt követő latin) tradíciókon alapult.
Az i. e. III. és II. században Görögország és Júdea is fokozatosan Róma ellenőrzése alá került. Ennek következtében a görög, a római és a zsidó intellektuális világ találkozása a modern világ szellemi, morális, politikai és vallásos gondolkodásának és intézményeinek meghatározó tényezőjévé vált.
A rómaiak már a kezdet kezdetén elismerték a görögség óriási intellektuális és művészi teljesítményeit. Így érthető, hogy a római nyelvészet voltaképpen nem más, mint a görög nyelvészeti gondolkodás, a görög témák és kategóriák átültetése a latin nyelvbe.[...]"
Nyelvészeti Füzetek 1.
Zánthó Róbert
Generalia
Szeged, 1994. 283.
Szemelvények a 3. fejezéből
A nyelvtudomány története (41-42. oldal)
A görög-római nyelvészet (42-50. oldal)
A középkortól a reneszánszig (51-54. oldal)
A reneszánsztól a XVIII. századig (55-59. oldal)
Előzményel és a XIX. század (59-71. oldal)
Századunk (71-95. oldal)
