Nos,véleményem szerint a mániás depresszióban nem igazán az agresszió a fő tényező.Inkább a hihetetlen sok energia,az aktivitás drasztikus emelkedése,a kapkodás,nem tud másokra odafigyelni,eszelősen csillog a szeme.stb. Hogy ilyenkor gyakoribb-e az agresszióra való hajlam,azt nem tudom,de elképzelhető.
Az ún. "bipoláris" betegségről azt írták valahol, hogy egy-egy szakasza több hónapos. A szóban forgó esetben viszont csak néhány napról lehet szó. De hát mindegy, nem vagyok orvos, hogy diagnózist állítsak fel. Van egy pszichológus ismerősöm, megkérdezem, hogy mit lehet (kell-e egyáltalán) tenni az adott helyzetben.
Utána olvastam a mániás depressziónak, és rájöttem, hogy a tűnetek nem illenek az exemre. Nála a váltások sokkal sürűbben voltak (3-4 nap) és rengetegszer. Valami más lehet a viselkedése mögött.
A témánk szempontjából a "Personal life" bekezdés az érdekes. Amúgy pedig, szerintem, Amy abba a hihetetlenül tehetséges művész kategóriába tartozik, amely érzelmi gyengeségei miatt önpusztító életre van kárhoztatva.
Lehet, hogy naív kérdés, de az, hogy tisztában vagy a helyzeteddel és tudod, hogy mi okozza, nem elegendő arra, hogy teljesen meggyógyuljál? Nem tudja az emberi ész meggyógyítani önmagát?
Már nem szeretem úgy, mint régen. Akkor mindent megbocsátottam neki. Most már ez nem menne. Viszont sokat gondolok rá, és azt azért nem szeretném, ha nyomorult élete lenne, mert mindenkit elüldöz maga mellől.
Ha jól veszem ki a szavaidból, azért te sem tartod magadat teljesen gyógyultnak. Csak valamivel jobb állapotban érzed magad, mint 2004-ben.
Egyébként így utólag belegondolva nem valószínű, hogy hallgatott volna olyanra, hogy "drágám, menj el pszichiáterhez, mert dührohamaid vannak!" Erre az lett volna a válasz, hogy "te meg mindjárt megmondom hová menj!".
Ezért is szakítottam vele. Rájöttem, hogy nem tudok rajta segíteni és a jelenlétem csak idegesíti.
Tudtommal nem volt semmilyen diagnosztizált betegsége.
Normális esetben teljesen józan, épeszű ember. Ügyvéd, és "vág" az esze. Kifejezetten élvezetes vele bonyolult témákat megbeszélni.
Az biztos, hogy az ún. hiperérzékeny emberek közé tartozik. Rendkívül érzelemdúsan éli meg a dolgokat.
Ugyanakkor azt gondolom, hogy alapvetően kellően józan ahhoz, hogy magától rájöjjön, hogy mikor kell elmennie orvoshoz. Többször említette, hogy talán el kéne mennie, de amíg együtt voltunk, nem ment el.
Érdekes azonban, hogy a legjobb barátnői között szinte kivétel nélkül mindenki küszködött a depresszióval.
Nem tudom, él-e még ez a topik, de azért leírom azt, ami engem foglalkoztat. Hátha valaki tudja a megoldást.
Volt egy barátnőm, akit nagyon szerettem. Még most is szeretettel gondolok rá. Nagyon szép volt, nagyon okos és nagyon szorgalmas is. Sokat dolgozott és jól keresett. Sőt, nagyon jól főzött is, bár erre sajnos kevésszer jutott idő.
A probléma azzal volt, hogy a lányban valami hihetetlen gyűlölet és aggresszió lakozott. Többször fordult elő, hogy nekem rontott és verekedni kezdett velem. Nem csak hirtelen pofonról van szó, hanem ütlegelésről, rugdosásról, karmolásról. A szóbeli szidalmazás menetrendszerű volt. Kb. 4 naponta úgy összeveszett velem, hogy csak na.
Amíg a kapcsolatunk tartott, magamban kerestem a hibát és próbáltam "megjavulni". A végén már olyan stresszes voltam a lány mellett, hogy minden pillanatban attól rettegtem, hogy valamit rosszul csináltam, vagy mondtam, és mindjárt megint kitör a vulkán.
Most már persze mindegy. Néha ír még egy-egy e-mailt, amiben a sárga földig lecsesz, de én már nem válaszolok rájuk, mert nincs értelme. Levontam a magam következtetéseit, de valahogy még mindig ott motoszkál a fejemben, hogy talán nem tettem meg mindent, és nem segítettem neki valamiben, és ezért ment tönkre a kapcsolatunk.
A kérdésem az, hogy mit lehetett volna ilyen helyzetben csinálni? Mit kell akkor tenni, ha a nő, akit szeretsz, nekedront?
Csak nehogy Neked essen bajod! Tényleg szomorú, hogy vannak olyan emberek, akik a szeretteikre sem hallgatva viszik tovább a hülye megszokott dolgaikat. Újra veled ordibálnak, újra Te vagy a hibás -holott csupán ő nem tudja kezelni a gondokat.
Bocs, de mindig kiakadok, mert ha van valaki aki szeret, megpróbálok a kedvében járni. Nem pedig ellene tenni...
Ha szégyelli, biztosan tisztában van vele, mi az, ami nem jól működik -és ebből következően bízom benne, hogy ő is változtatni szeretne, csak nem tud lépni.
Ha nem akar máshoz (szakemberhez) forulni, meg kellene tőle kérdezni, mi az, amivel könnyíthetnéd a helyzetét, vagy mi az, ami őt bántja saját magával (esetleg jelenlegi helyzetével) kapcsolatban.
Nekem mindig akkor voltak ilyen rohamaim, mikor nagyon utáltam magam. Csak nem mondhattam azt, hogy azért vagyok ideges, mert megint híztam két kilót, hanem inkább ordítoztam, hárítottam, de azt, hogy mennyire gyűlölöm magam, senkinek sem mondtam soha (csak később a pszichológusomnak).
Azóta volt egy olyan, hogy a két teli bevásárlószatyrot bedobta az ajtón két méterről (azok tartalma jó nagyot csattanva a kövön) és köszönés nélkül elment...majd 15 perc múlva visszajött kedvesen, aranyosan...
Véleményem szerint szakemberhez kellene fordulnia. Nem a gyógyszeres kezelés miatt, hanem ott talán kiderülne, miért a változás, illetve azt is megtanulhatná, hogyan kezelje a stresszhelyzeteket. Mert ez is megoldás, amit most tesz, de nem a legjobb.
habár nekem is a pszihiáterem ajánlotta mégis azt kell mondjam hogy egy gagyi könyv
igazság szerint szerintem egy könyvben sincs megirva honnan jön a harag és agresszió ami benned van és hogy mi ennek az érdekes érzésnek a megoldása illetve levezetése
ha jól emlékszem Susan Forward arról ír könyvében hogy kell irni egy levelet szüleidnek, illetve venni kell a bátorságot leűlni velük beszélgetni és elmondani nekik milyen gazemberek voltak anno amig téged neveltek
de:hogy ülj le békésen valakivel beszélgetni aki iránt tiszta gyülőletet érzel
illetve legszivesebben neki esnél
na de lehet már nem is azok a mérgező szülők a hibásak csak kivetited rájuk mérhetelen haragodat...jajjh nehéz az élet
Legalábbis az utóbbi időben sokkal nyugodtabb vagyok, nem kell mindig hallgatni a sok aggresszív zenét. Persze még jobb lenne, ha minden jó lenne, de nem minden jó, ezért nem minden jó. Vagy mégis?
