A meditációt már hónapok óta gyakorlom és nagyon hasznos, talán ezért is vetődnek fel olyan gondolatok, amik másnak furcsának vagy csak problémagyártásnak tűnhetnek. Rengeteg tisztáznivalóm van.
A másik, az életcél megtalálása épp folyamatban van, ha a várakozást annak lehet nevezni. Most épp van időm, munkám viszont nincs és nem sürgős találnom sem egyenlőre, hát várok, mert konkrét cél nem lebeg előttem. Igazán égető vágyam sincs.
Bár azt sem hiszem, hogy a nagy lelkesedés majd megjön magától. Mostanában úgy gondolom, hogy ha találok majd valamit, ami tetszik, akkor belevetem magam. Talán így is lehet lelkesedést nyerni, ha már gyárilag nincs bennem égető hivatástudat semmi iránt.
Azon agyalgok, hogy ami nekem problémát jelent, az jelent-e másoknak is.
Most konkrétan azon, hogy elég sokszor fordul elő velem, hogy kettéhasadok, akarok is valamit, meg nem is. Pölö elmenni otthonról, kimozdulni, bárhová - egyedül.
Alapvetően otthonülő vagyok, de mint minden, az is az ember agyára tud menni egy idő után. És akkor jön az, hogy el kéne menni, kimenni kicsit, napra, levegőre, emberek közé és aztán jön a "Jó, de hová...és minek?" - gondolat. És általában maradok a seggemen otthon. Néha kimegyek és jól sül el, mert élvezem a napsütést, vagy valamit, de néha kimegyek az utcára és azon kapom magam, hogy mi a francért vagyok ott. Semmi dolgom, hová menjek és minek? Szóval néha olyan nagyon erőltetett ez a kimenés és öncélú. Még otthon is, Budapesten is, idegenben pedig még rosszabb. Mert egy darabig lehet várost nézni, de egy idő után már nem izgat. Otthon se rohangászok hetente a Szépművészeti Múzeumba...
Lehet, hogy ebből az egészből az sül ki csak, hogy nem jó egyedül programot szervezni? De micsináljak ha egyedül vagyok? Most akkor ássam el magam?
Vagy legyek talpraesett és mászkáljak mégis egyedül? Ez is egy baromság... legyek talpraesett... Nem vagyok, vagy igen, de talpraesettség-e az, ha q-ra jól tudok utazgatni egyedül?
Ez nagyon jól hangzik, de kiváncsi vgyok, ki tudja megvalósítani. Néha én is meg tudom, mikor nagyon háborog a lelkem és nagyon félek valami miatt, akkor végiggondolom, hogy ott és abban a pillanatban mi is a baj és legtöbbször semmi, csak a jövőtől való félelem.
Ami nem is alaptalan, mert az élet állandóan változik és a változástól való félelem nagyon is emberi. Sok gyakorlás kell ahhoz, hogy a változásra másként tekintsünk és másként éljük meg.
Élj a jelen pillanatban, mert valójában csak az létezik. :) A jövő és a múlt csupán a jelenben jelentkező pszichológiai jelenség, illúzió. Az egyik elképzelés, a másik meg emlék.
Most megint nagyon mélyen vagyok. Félembernek érzem magam és ez jogos is. Végignéztem ma az asztalomon és csupa félbehagyott dologgal van tele.
A leltár egy félbehagyott francia könyv, egy angol könyv, aminek 20 éve nem értem a végére, egy másik könyv amit épp olvasok, csak már egy hete nem nyúltam hozzá, (egy ilyen van a galérián is az ágyban) egy könyvjelző egy informatika könyv közepén, egy csomó felfűzött, de kapoccsal el nem látott ékszer, és egy megkezdett fogyókúrás füzet, amibe kb. 5 napja nem írtam egy sor sem.
A számítógépemen egy megkezdett regény, az ágyamban füzet, tele jegyzetekkel, félbehagyva, töredékes gondolatokkal. A hűtőben két félbehagyott üveg bor...
Igen, félembernek érzem magam, mert sehol nem vagyok ott egészen. Szeretnék, de valahogy nem megy. Szeretném, ha újra bele tudnám vetni magam a dolgokba, ha tudnék lelkesedni és újra lángolna lelkem, de nem lángol. Még csak nem is pislákol.
Néha felvillan bennem valami szikra, de mielőtt még meg tudnám ragadni a grabancát, már ki is hunyt.
Van, persze, hogy van kivel beszélni, de nagyon kevés és fogynak.
De nem mondom, hogy mások mocsara rosszabb. A magam módján én is egy Ogre vagyok, csak nagyobb és zöldebb, és az én mocsaram nem olyan. :)))))) Nem gázok bugyognak fel, nem bűzlik annyira, hanem kis lángok égnek és melyiket kövessem?
Ez az "agybaj" nagyon teccik, ezek szerint nekem is van? :)))) Lehet, hogy az Agybajosok, ide! címmel jobban jártam volna. :))))))))))
Egyébként most éppen azon agyalgok, hogy a nagyon fasza és frappáns életfilozófiám, valahogy nem jön össze a belső világommal. Az agyam klasszul tudja, de belül nem érzem úgy. A fejemmel olyan világos, hogy mit kéne tennem, hogy jó legyen, de belül valami visszafog. DE lehet, hogy az az igaz habg, talán épp semmit nem kell tennem, csak ülni és várni. Asszem újra tanulmányozni fogom a zent. :)
Persze. Leegyszerűsítettem a dolgot. Még egy bináris jel sem megy át egyik pillanatról a másikba.
mert innen már nincs megállás, muszáj fejlődni,
Ez az a lényeges dolog, ami miatt a pszicho csoportban indítottam.
amikről kevesekkel tudok beszélni.
Pedig jó lenne néhány közelebbi ismerős, akikkel tudsz elmélkedni dolgokon.
Nekem ebből a szempontból szerencsém van. Bár csak néha találkozom velük, fogékonyak az eféle témákra.
Azért lehet, mert nem értik miért lényeges az a téma, amit feszegetsz. Az én környezetemben is csak azokkal tudok ilyesmiről beszélni, akiknek van valami "agybaja".
Aki elvan a saját kis mocsarában, az nem akar változtatni a felfogásán.
Nem hiszek abban, hogy van egy régi és egy új értékrend. Talán csak úgy, hogy van egy másfajta szemléletmód, de az is állandóan változik. Velünk együtt változik, ahogy fejlődünk. Az igaz, hogy ez a szemléletmód váltás egy nagyon nagy lépcsőfok, mert innen már nincs megállás, muszáj fejlődni, mert ha már itt tartasz, akkor már tudod és érzed a súlyát minden ellenállásnak. Tudod mennyiben vetne vissza, ezért már inkább nem torpansz meg, akkor sem ha nagyon-nagyon nehéz továbbmenni.
A kiindulópontot úgy értem, hogy az életem két nagy területe ismét nyitott, ismét újra kell kezdenem. Ez néhány évvel ezelőtt is ugyanígy volt, ugyanez a két terület állt nyitva. Én ezt tiszta lapnak veszem, bár vehetném az élet nagy kitolásának is, hogy elveszítettem a biztonságomat, de mivel már azon az úton járok, amin, én inkább új lehetőségnek tekintem.
Bár most, hogy leírom, most jövök rá, hogy ez nem igaz teljesen, mert az egyik oldalát tekintem így, a másiknak viszont ellenállok, mert nem akarok már újat kezdeni. Konkrétan itt kapcsolatra gondolok, jól elvagyok egyedül, sőt anniyra jól, hogy igen nagy léptekkel izolálódok el mindenkitől. Bár azt is meg kell mondani, hogy ebben nem csak szándékosság van, hanem az is, hogy olyan dolgok fogalakoztatnak, amikről kevesekkel tudok beszélni. Lásd a topicot, nemigen tud vagy akar hozzászólni senki.
Tulajdonképpen ez a topic mintegy önigazolás nekem arra, hogy nem véletlenül idegenedek el. Azt hiszem erre már (vagy inkább még?) igen kevesen járnak.
Egyébként én is azt hittem többeket fog érdekelni amit felvettem, mert az élet dolgairól van szó. Arról, hogy az ember szeretné érteni kicsit, jobban csinálni. ha már rájövünk a tévedéseinkre, akkor legközelebb nem újra beleesni.
Én most egy nagyon újrakezdős időszakban vagyok, minden tekintetben és jó lenne nem megint beleesni a régi hibáimba.
Úgy érzem magam, mintha egy spirálon haladva tettem volna egy kört és - az igaz, hogy kicsit feljebb ugyan - de szinte ugyanannál a kiindulópontnál vagyok. Ez azt jelenti, hogy sok dologra rájöttem ugyan, de életem lényegi kérdései tekintetében újra kell kezdenem.
És ráadásul most ellenállok, mert van, amit nem akarok újrakezdeni.
El is felejtettem, hogy írtál. Természetesen én írtam, ki írhatta volna? Igen jól mondod. Van bizonyosság és hit. Elég összetett kérdések. Hiszek abban, hogy a bizonyítékok a megoldások, mert nem mindig helytállók. Ebben hiszek, és a tudomány haladásában. De nem bizonyított dologban nem.
Én meg már kezdtem azt hinni, hogy ez a téma senkit nem érdekel, de most úgy döntöttem, optimista leszek és azt gondolom, hogy rossz helyen nyitottam a topicot. :))))
számunkra bizonyosság, a mi kis korlátozott érzékelésünk és dimenzióink között.
No igen.
"Én, Galileo Galilei, a matematika és a fizika tanára Firenzéből, visszavonom, amit tanítottam, miszerint a nap a világ középpontja és mozdulatlan, és a föld nem középpont és nem mozdulatlan. Őszinte szívvel és nem színlelt hittel elátkozom mind e tévedéseket és eretnekségeket, ahogy minden más tévedést és vélekedést, amely a szentegyházzal szembehelyezkedik." - Galileo Galilei 1633"
Ma a tudományos dogmavilág a társadalom anyaszentegyháza.
Igen. Én is ide jutottam, mikor megnyitottam a kezdő látó topic-ot, nem véletlenül a pszichológia részben. A hasadás szerintem az, mikor kezd átalakulni az értékrendszered.
Ha tényleg 15 éves vagy és a bemutatkozódat magad írtad, akkor nem tartom nagyképűségnek a "bölcsen bevallom" kifejezést. :)
Kicsit vitatkoznék azzal, hogy nem hiszel csak abban, ami bizonyítást nyert. Mert az már nem hit. Szerintem a hit lényege épp az, hogy akkor is hiszünk, ha nincs bizonyíték. Ezért megfoghatatlan és ezért nem logikus, de épp ez adja az erejét. Ha bizonyítékunk van, akkor az már bizonyosság. Bár halkan hozzáteszem, hogy a mi (emberek) számunkra bizonyosság, a mi kis korlátozott érzékelésünk és dimenzióink között.
Azon gondolkodom, hogy meg lehet-e fejteni. Meg lehet-e érteni, hogy miért történnek velünk a dolgok úgy, ahogyan történnek, miért akkor stb. Tényleg igaz-e, hogy minden okkal történik, hogy semmi sem véletlen? Vagy csak belemagyarázás, okoskodás és agyalgás az egész, és mindez csak azért, hogy legyen kapaszkodónk ahhoz, hogy el tudjuk viselni az élet nehézségeit és a halál gondolatát. Kíváncsi vagyok, hogy vajon tényleg van-e értelme, vagy csak mi magyarázzuk bele, hogy elfogadhatóvá, felfoghatóvá, feldolgozhatóvá tegyük életünk történéseit és majdani halálunkat önmagunk számára?
Igaz-e vajon, hogy gondolataink által magunk befolyásoljuk a jövõnket?
Tényleg az-e a cél, hogy fejlõdjünk, hogy tökéletesedjünk, vagy csak úgy élünk és meghalunk?
Bölcsen bevallom, nem tudom. Ezt kell mondani, ha valamiben nem vagyunk biztosak. Boeing mindenben biztos, de mégsem tud semmit. Aki azt mondja, mindent tud, az valójában semmit sem tud. Minél többet tanulunk, annál bizonytalanabbak leszünk.
Szerintem sincsenek véletlenek. Nagyon hiszek abban, hogy mindennek van oka, sőt még abban is, hogy magubk vonzzuk be magunknak a történéseinket. Pont azért, hogy tanuljunk belőlük. Asszem az történik velünk, amiből tanulni tudunk, tanulnunk kell. Ha így nézem, akkor a szörnyűségnek tűnő szörnyűségek se olyan borzalmasak, de megélni azért nehéz.
Így értem a tudatosságot is. ha nehézség jön az életben, akkor könnyít ha tudom, hogy valamivel magamnak hoztam a fejemre. Néha még meg is tudom fejteni, hogy miért történt. Így legalább nem másokat okolok a bajaimért, már ez is egy lépés előre.
De mivel hitem szerint az életem további történései is rajtam múlnak, akkor már nem lehetek kiborulva sem? Mert ha kiborulok, leeresztek és utálom a világot, vagy magamat, vagy nem akarok lenni, akkor azzal megint a későbbi rosszat gerjesztem. Magamnak persze. És akkor majd megint én szívok.
De ha így gondolkodom, akkor ez úgy néz ki, mintha már nem lennelszabad megélnem se a fájdalmaimat és a kínjaimat, mert azzal bajt hozok szegény fejemre.
Vagy elég ha tudom, hogy most fáj, most ennek az ideje van, a gyász ideje, vagy a változás ideje, de majd elmúlik és utána megint jobb lesz? Mert semmi se tart örökké, még a rossz se. (meg a jó se) Lehet, hogy így kell tudatosnak lenni?
