Paroxat 20 mg gyógyszert szedek lassan 3 hónapja és vannak még kilengéseim mint pl szédülés bizonytalanságérzés kérdésem az lenne hogy mikortól várható érdemi változás? Főként olyanok válaszát várom akik hosszabb ideig szedték és bevált nekik.
Lehetnek ilyen nagyon súlyos esetek. De a legtöbb eset nagyon jól kezelhető gyógyszer plussz terápia segítségével. Az expozúra terápia nagyon hatékony, jól meg kell tanulni az alapelveit.
Szerintem a súlyosabb esetekből nem lehet kijönni (gyógyulni), mert egyszerűen egy ördögi kör az egész, ha valaki azt mondja, hogy kigyógyult, annak valami egyszerűbb formája volt, vagy diagnózist tévesztett.
A legszarabb ebben a betegségben (habár egyesek nem annak veszik), a pszichológuson kívül nem tudod elmondani senkinek, mert vagy nem hiszik el, vagy bolondnak néznek, vagy kezdenek figyelni, hogy normális vagy-e egyáltalán.
Jó hírek a ketogén diéta alkalmazásával kapcsolatban, a pszichiátriában. Kisebb tanulmányok már történtek nagyon jó eredményekkel, és több kísérlet folyamatban van. Úgy néz ki, amilyen hatékony a ketogén diéta az epilepsziások esetében, ugyanez igaz más mentális betegségekre is. Ez a személyes tapasztalatom is egyébként.
Komolyan, már azért válaszolok, hogy röhögjek rajtad, a faék provokációid sikertelenségén. (Az első pár hozzászólás után, amikor még esélyt adok annak, hogy egy új arc jelenik meg a fórumon.) Mit fogsz kitalálni, hogy én vagyok a csórókislány, aki utálja a gazdagokat? És szinte hallom, ahogy kattognak némely hozzászólás után a kis fogaskerekek az agyadban, "most mit találjak ki?". XD
Miben bántanak, bánthatnak? Ez a legfontosabb, mit árthatnak, és erre te mit léphetsz. Hogy a legrosszabb forgatókönyv elképzelése ellenére se rendüljön meg a hited magadban. Jogod van a nyugodt élethez.
Ilyen ügyem még nem volt hál'Istennek. Igaz, hallottam már egy-két embertől sztorikat.
Nem tudunk elköltözni. Jobb lenne új közeg, de sajnos még nincs meg rá a fedezet. 1-2 év még. Addig sajnos bírnom kell. Igen, elég módosak, vagyis úgy tűnik. Mi sajnos nem. Közszféra, rossz fizetés. Mindketten keveset keresünk, abból próbálunk mindent megteremteni. Felújítan már nem akarunk, nincs csicsás lakásunk, régi bútorok, régi tárgyak. Az új életünkre gyűjtünk, és csak olyan dolgokat veszünk már, amit magunkkal is tudunk vinni.
Nem járunk márkás ruhákban, egy 20 éves autónk van... Nincs semmi irigyelni való rajtunk, max. a diplomám. Én senkivel nem foglalkoztam eddig sem. Nem bántottam a lakókat. Mindenkivel kedvesen elbeszélgetek, akinek kell, segítek.
Egyszerűen elegem van abból, h a saját lakásom fogja vagyok és csendben kell mindent csinálni. :(
Nem értem, h miért bántanak emberek másokat. Talán mert olyan szegényes és unalmas, sivár az életük?
Érdekes, én sokszor azt tapasztaltam, hogy azok gyűlölködnek, akiknek elvileg mindenük megvan, vagy legalábbis mindenből sokkal több. "Én vagyok az atyaúristen, miért nem borulsz le előttem?" És még ő van felháborodva. Azt hiszi, tényleg ő az atyaúristen. :) Pláne a valakinek a valakijei, a más hátán felkapaszkodók, más kárára nyerészkedők. És ha téged csak egy kicsi előny ér az életben, azt nem bírja elviselni.
Szóval, én a fordítottját tapasztaltam. Valahogy mindig ki akarták erőszakolni belőlem az irigységet. Azért ez elég furcsa, nem? Ha olyan jó valakinek elvileg, olyan jó helyzetben van, és annyira selejtnek tart valakit magához képest, akkor miért koldulja az elismerését?
Nem tudsz elköltözni vagy munkahelyet váltani? Ha zaklatnak... ha meg nem, még mindig változtathatsz a hozzáállásodon. Szerintem érdemes elkülöníteni, hogy mi az, ami belefér, és mi az, ami nem. Költözz jobb környékre, barátkozz másfajta emberekkel, szakadj ki abból a közegből, amiben megnyomorítanak azért, mert többet tudsz. Magamnak is ezt kívánom...
Valamennyit vissza kell szerezni az állati erőből, az intellektuális végpontból vissza kell lendülni, hogy létrejöjjön az egyensúly. De lehet, hogy rosszul értelmezem a helyzetedet.
Ehhez nem sokat tudok hozzászólni. Nekem nincs diplomám. De az biztos, hogy a tanulmányok és a szocializáció két külön dolog. Hiába végez el az ember egy egyetemet, az emberi tényezőkkel meg kell küzdenie. :(
Bár azt hittem én is, hogy a diploma ad egy olyan pajzsot, hogy nem kell már azokkal foglalkozni, akik nem jutottak el odáig. Trenírozom magam, hogy ha elvégzek valamit, akkor ne akarjak azáltal "megmenekülni". Ez egyfajta arisztokratizmus. Az arisztokratákat pedig lefejezik... azokkal van jóban a plebs, akik egy kicsit úgy tesznek, mintha közülük való lenne. Nem feladva önmagukat, de... lehet, hogy érted. :)
Ahh, engem sajnos sokan irigyelnek, mert már a második diplomámat csinálom munka és a család mellett. Ez sokak szemét szúrja, főleg, ha nekik nincs. Kapok én emiatt hideget-meleget. Szerintem ez az alapja mindennek, minden ellenségeskedésnek, minden kibeszélésnek. :( Irigyek az emberek!
Leginkább szánom ezt a mentalitást. Ezek az emberek nem mernek ellazulni, állandóan versenytársak után kutatnak a környezetükben, vagy csak szimplán mások emberi gyengeségeire utaznak. Szar lehet ebben az állandó készenlétben élni, magát és másokat mindig csak a környezetén keresztül definiálni akaró, ártalmas szerepben lenni. Mindig a hierarchiában való helyezkedés által létezni, és nem csak szimplán élni, együtt élni egy közösségben.
Azt hiszed, te vagy az, aki állandóan a környezetére figyel, holott ezek az emberek pont ennek az inverzei. Kifelé magabiztos, relatíve (adott közösségen belül) magasabb vagy elég jó státussal rendelkező emberek, belül bizonytalan agresszív kis görcsök. Csak ők kifelé vetítik, nem magukat bántják vele.
Nyugi, mindig lesznek olyanok, akik örülnek mások szenvedésének. :D Ez nem feltevés, hanem tutibiztosság. És nincs ellene orvosság. ;) Aki irigy, szarkavaró természetű, az az is marad.
Bármennyire is rossz nekem, egyikük helyében sem lennék.
Nekem nem kifejezetten szociális fóbiám van, bár most próbálom megérteni, hogy mi bajom van. Nekem otthon van problémám. A családdal nincs gond, hanem a szomszédoknak való megfelelési kényszer, az, hogy csendben kell lennem és mindent megcsinálni csendben, hogy nehogy zavarjak mást, az egyféle szorongást generál és se aludni, se enni, se semmit csinálni nem tudok, megy a hasam. Jobb, ha otthon sem vagyok, de pl. munkahelyen is folyamatosan megy ez, már kezdem utálni az embereket, magamba zárkózom, csak telefonon tartom a kapcsolatot a barátokkal, legszívesebben láthatatlan lennék, hogy ne foglalkozzon velem senki. A facebookon is törlöm az ismerőseimet, letiltom azokat, akik beszélnek rólam, teljesen rosszul vagyok ettől. Már a gondolattól, hogy haza kell mennem és ott mondjuk főzni kell és az majd zavarja a szomszédokat, összeszorul a gyomrom. Egyszerűen ki vagyok bukva.
Egyelőre nem kértem segítséget, mert mostanában kezdődött ez az egész, túl vagyok terhelve minden téren, de ez most már olyan mértékű, hogy kezdeni kell vele valamit. Tavaly pánikrohamjaim voltak, amit csak utólag sikerült diagnosztizálni, mert a háziorvos ráfogta a vérnyomásomra.
Akkor spontán helyzetekben lezsibbat a szám széle és a nyelvem, ezen felül szédültem is.
A karantén kezdetével ez lassan eltűnt, viszont most jött helyette ez a szorongásos fóbiás dolog. Egyébként is mindig, mindent eltervezek, ha megyek valahova, akkor hova, merre megyek, milyen időpontban, amikor kevesen vannak...
Én teljesen normális családban nőttem fel, mégis emlékszek már az óvodában is borzasztó rosszul éreztem magamat, csak sírtam és mentem volna haza. Szóval ez genetika is lehet.
Furcsa a kérdésfeltevésed, hogy "felesleges-e a hibáztatás". Nem sok értelmét látom... azt hittem, beszélni akarsz róla. Miért a provokatív felhang? Mit jelent ez neked? Vagy mit hiszel, másnak mit jelent?
