Keresés

Most találtam az 1998-as Kincses Kalendáriumban.

A név így van beírva: G. Kovács István. Remélem nem tévedek és a G. a Gáti rövidítése.

 

 

Ringató

 

Aludj, fiam, öaludj csendben,

Kezed itt van a kezemben.

Símogatom hajad, arcod,

Aludj szépen-veled vagyok.

 

Fordítsd ide fejecskédet,

Dúdolok majd halkan néked:

- "Csípi-csóka, hess varjúcska,

De jó ez a kisfiúcska..."

 

Hunyd le szemed megnyugodva,

S repülj, szállj a csillagokba.

Ne remegjen a kis kezed,

Ott vagyok én, ott is veled.

 

Ha elalszol, megcsókollak,

Elsimítom takaródat,

És a csendben soká nézlek,

Hallgatom a szívverésed...

 

Aludj, álmodj - vigyázok rád,

Sokkal jobban, mint gondolnád.

- Mindenem csak te vagy nékem,

Boldogságom-reménységem...

 

 

Gáti Kovács István Munkácson született 1953 február 13.-án.

 

Álnevei: W. G. Hogan, Bokros Péter

 

Megjelent mûvei:

 

M.: Halálos játék, bűnügyi regény. [W. G. Hogan néven] 1988; 

Időzavar, regény. [1989];

Jégbefagyott angyalok, versek. [1990];

A sárkányölő pásztorlegény, képes mesekönyv, 1992;

Tücsökhinta, verses képeskönyv [1992].

 

A Tücsökhintához még valami:

 

Mai magyar költők legnépszerűbb művei
a Vörösmarty Mihály Megyei Könyvtár gyermekkönyvtárában
(A vizsgálat az 1978-tól 1997-ig beszerzett művekre terjedt ki.)

 

Tücsökhinta/ 1 példányszám / kikölcsönözve 17-szer  (öt év alatt)

 

 

Legnagyobb sajnálatomra semmi mást nem találtam a neten róla és ez kétségbe ejt.

Kétségbe ejt, mert nem tudni róla, az életéröl szinte semmit. Kétségbe ejt, mert ahogy nézem,1992 óta nem jelent meg tôle/róla egy írás/feljegyzés sem és ez érthetetlen számomra.

Mi lehet az oka, nem kérdez utána senki? Lehetséges lenne hogy nincsen igény rá?

Félek, hogy valóban így van, hogy a mai világunkban nincsen igény, sem idô az egyszerû, szép szavakra, a messzehangzó, halk bölcsességre, szavakra, amik elgondolkodtatnak, amik egyik pillanatban vállat rázó zokogásra késztetnek, majd lelket hintáztató, csodás nyugalomba ringatnak és mind ez könyv formájában, illatos papíron. 

Nem képernyön, csicsásan tálalva, ahol gondolkodni nem kell, alhat a fantázia!

 

 

Nem tudom mi lett Gáti Kovács Istvánnal, de köszönöm neki a

Jégbefagyott angyalokat. Isten áldja meg érte!

 

 

 

Fohász

 

Mint akit áradás vagy lassú szél sodor,

forgok világodban magatehetetlen.

 

Egyszer oly közel Hozzád,

hogy szemem fehérjét mennyeid ragyogtatják,

máskor mindennek háttal,

tenyérrel takarva a válrázó sírást.

 

Adj, Uram utamba egy biztos ágat,

amin hitemmel fönnakadhatnék!

Adj alám földet és füvet,

amire szabadon zuhanhatnék,

hogy testem alatt gyûjtve,

magamnak hazát visszafoglalhatnék...

 

 

A jövô

 

Végül

könnyû leszel

és mindenhez hasonlatos.

 

Feloldoz a nagy csodatétel -

a bôrödre égô,

szikrázó-lobogó esô.

A bûnös

 

Senkit nem gyalázott.

Soha nem ölt.

Csak félresöpört

egy átkos félmozdulattal valamit,

ami ismételhetetlen

és öröktôl fontos,

amin ott melegszik Isten érintése.

Másnap

 

Talán az éjszaka volt -

a szédülés.

Talán a falak hûvöse,

a tétova inglobbanás.

 

De megéreztem

a sújtás gyönyörét,

a szabad penge könnyû villanását.

 

Megértettem a hatalmasokat.

Alkonyat

 

Irgalmas és áttetszô minden.

 

Közelebb a menny -

a pokol.

 

Világtalan szeretôk ölelkeznek

színes rongycsomók között.

Jelentés

 

A kilégzés halk surrogása,

a zubbony feltûrt ujjai

figyelmeztetnek,

hogy indokolt ez a csend.

 

És a felázott föld

egyre erôsödô,

ünnepi illata is

a kutyák remegô orrlikában.

Tavasz

 

Fátylas,

tavaszi égetések költöztek

a ruhátlan kertek alá.

 

Illatos füsttel

ringatódznak a tornyok -

 

semmi sem hiábavaló.

Május

 

Sínek,

fájdalmas rianások árka,

könnyû, liliomos bor,

vizelet sárga villanása -

 

ennyi lenne,

hintázó orgonák alatt?...

Apám

 

Ha majd egy legyintés,

egy nedves,

szélnek fordított arc is

rendet igazít,

akkor majd elôjöhetnek azok,

akiket a harangok sebtiben fektettek.

 

Akkor majd nekilendülhet

a fóti temetô is.

A másik oldal

 

Csak aki tanúja volt

csillárok, tükrök

szélütött kavargásának,

zászlóbojtok aranytüzének,

az együvé tartozás,

az erô harsogó, leplezetlen,

mégis meghitt

és örökre titkos áradatának,

 

az tudhatja csak a személyességet,

a hajnali virrasztást,

a csend hibátlan buktatóit.

Akár a lovak

 - Balla Gyulának

 

Nincs választás.

 

Hiába tekerne álmok gyolcsa -

itt kell megállnunk

szétterpesztett,

kemény lábakon,

akár a meztelen,

márványos nyakú lovak.

 

Homlokunkra sütött csillagok alatt.

Kétely

 

Varázsos indulatok dobálnak,

hogy torkomig tolul a szívem,

és úgy érzem,

az elsô szabad lélegzettel

együtt szakadok ki én is magamból.

 

Ôrült légtornászként

el kellene tán indulnom

egy biztató tekintet vékonyka sugarán,

vagy valami fal mellett -

tíz érzékeny ujjal tapogatódzva.

 

De félek,

soha nem érkezhetnék vigyázó,

könnyû lábakon

gyönyörû szemeitek tükrére.

Törvény elôtt

 

Nem, némán azért mégsem!

Lehet,

hogy rémület jegében fagyva,

de tükreitekbe felvérzô ököllel

akkor is belecsapva!

 

Lehet,

hogy rángatódzva idegek szálán,

vagy hûvös-bölcsen -

egy élet árán,

de szólni kell,

még ha az utolsó szó jogán is!

 

Sôt akkor is,

ha nincs!

Ha nincs szó és nincs jog,

mert némán nem szabad...

Éjszakai életkép ünnep után

 

Éjszaka -

feket bársony-röptetés.

Az ébrenlét:

felnyújtott, magányos kéz,

egy öngyújtó billenô lángja.

 

Hold járja

a tribün hûlt vörösét.

 

Részeg hugyoz

a lelógó selyemre lágyan.

Vigyázzatok

 

Szállnak felénk borzalmas májusok,

amik kíméletlen, fényes marokkal

tépik majd rongyá

a felszentelt zászlók vörös ködét.

 

Közelednek olyan májusok,

amikor csatornák mélyén,

patkányok között lesitek majd,

hogy elhaltak-e fölöttetek a dörgô léptek?

 

Lehet, hogy én is ott leszek

abban a csatornában,

testetek melegét

vérem lángjával viszonzva.

 

Lehet hogy ott leszek,

és eltûnôdöm újra,

miért nem adatott meg nékem a kegyetlenség,

hogy ujjaimat

biztos abroncsként,

konok kötélként,

kényes nyakatok köré lulcsoljam?!...

Jégbefagyott anygyalok

 

Falvak szállnak -

házak, tornácok, piciny kutak,

csizmák, fôkötôk kavarognak.

Elmerülnek,

majd fel-felragyognak újra

a tébolyult, örvénylô szélben,

hogy aztán végképp -

végképp odavesszenek,

eltûnjenek örökre

érzékeink meleg közelébôl.

 

El örökre,

ismeretlen kozmoszok ködében,

akár a mennyekbôl kitagadott,

jégbefagyott angyalok.

Vakrepülés

 

Ahogy nyílik

és csukódik az ajtó.

Ahogy a test

az asztallap fölé görnyed,

és a szem

újra és újra fölfedezi

az érintetlen füzetlapok

illúziótlan tökéletességét.

Örökség

 

Szólni és mozdulni,

ahogy eddig valahányszor -

az örökül kapott

szavakkal és mozdulatokkal.

 

A többi csak mellékkörülmény.

 

Ahogy a vérzés színe,

vagy a szenteltvíz hûvössége.

Jelenidô

 

Egy kézfogás,

egy szó nyugtató lámpása,

fegyverek

ôrült jelzôtüzei.

 

És ez a repülés

a csillapíthatatlan éjszakában.

Megtalált haza

 

Szívem selymén arany hímzés,

sarkig kitárt, nehéz önzés,

zászlóm, rongyom, Istenem

földbe döngölt kegyelem.

 

Szólások közt - legszebb szólás,

zajgyilkolta, csöndes gyónás,

csak a szemben tökrözô,

szájba visszaköltözô.

 

Érintések buja árka,

ujjak parázs-kulcsolása

forró szerelem-karón

vérerekkel dagadón.

 

Ragyogások fejedelme,

kínlódások gyöngyös verme,

lábatörött, táltos ló,

jégbe dermedt kandalló.

 

Háromszáz kiló szivárvány,

vadvirágos, mézes járvány,

ellenôrzött, kiszabott,

szeget szóval tagadott.

 

Eltékozolt forradalom,

rózsatövis lakodalom,

hangos üvegre törô,

elhajított utcakô.

 

Téphetetlen ökörnyállal

összevarrva ôsz  a nyárral,

magasan csattog a szív -

szárnyalatlanul szállni hív.

 

Sarlós égen sebhely csillog

girhes barmon rajzos billog,

hat hónapra születô,

édes-mocskos csecsemô.

 

Csukott szemhéj - lenge járom,

mozdulatlan, olmos álom:

szeretôm leng valahány

tulipános bitófán.

 

Görbe himnusz, hamis címer,

szívszerelem váltott szívvel,

lázon - jeges takaró,

bordák közé szúrt karó.

 

Fehér ingek lobbanása:

Isten födre vetett mása

márvány hittel menetel -

lapulevél felesel.

 

Szabdalt hazám! Csillagom!

Önmagad örlô malom!

Megtaláltalak magamnak,

de még magamnak sem adlak!...

 

 

Lehet-e?

 

Lehet-e

ragyogni földnek indultan,

pornak szántan is

égre nyilazott testtel élni?

Súlyainkat karcsú fény derekára kötözve,

kényes léptû, képzelt lábon

elbukni a szivárványon?

 

Lenni közel mindenekhez -

testvérségben a hiánnyal,

hímes bajjal,

sásos ingovánnyal?

 

Lehet-e

egyszívvel bújtatni

botló bûnöst

és bérelt üldözôt -

tányérsapkás, konok kopókat

és borostás,

minden neszre felriadókat?

 

Vagy színaranyló ökörnyálon

csak átlendülni a szakadék-világon?!...

Az egyetlen

 

Ami a teljességbôl itt maradt.

Amit befúj a hó

és szoknyák széljárta

ránca takar.

 

Az a rész,

amely nem épült be,

nem választott

és nem üdvözült.

 

Egy darabka,

amit nem tartott meg a tökély.

Egy darabka,

ami reménytelen,

alkalmatlan -

de az egyedüli folytatható.

Télutó

 

Odalett fényem,

ziháló lélegzet parázsa.

Már csak szeretôim ragyogtatnak néha -

 

csak ôk,

akik meg-megbillentve harangos szívem,

simító szavakat csalnak a számra,

hogy oszoljon a nem szólás homálya,

oszoljon a köd

ezen a hazányi betonudvaron.

A varázs

 

És átfénylik minden mozdulásod -

ujjaid,

szád lassú becézése,

átgöndörül hajad is,

illatos szemfödôként betakarva arcom,

ha már szûnik a borzongás,

csillapul a verôér,

és a szerelem illata is költözni készül

a kulcsrazárt,

homályos szobából.