A szokottnál később keltem.
Kelt velem a bágyadt indulat
Városi porral szememben
Hallgattam hangod, néztem arcodat.
Kőporos másnap - regényes gondolat
kicsinek lenni: a világ nagy, hagyd magad.
Széttörtem ezer bilincses hajnalom,
gondom nincs, csak az ébredés.
Kis kezed kezembe álmodom,
így ébren, a szememben állva, szárazon.
Meglestem egyik arcodat
az elfordulók közül.
A pamutgombolyag bűneim megbántam,
zsákruhában csúsztam térden köztetek.
Istenem nincs, nem is volt. (De meggyóntam...)
Annál jobban fáj, hogy velem követ törtetek.
Arról, hogy milyen utat kell ahhoz bejárni, hogy végül megleljük, amink van
Tegnap este - szinte elalvás előtt - két cigarettát szívtam.
Mindkettő álmot hozott: az egyikkel Krakkóban jártam.
Zsidó voltam, biztos kereskedő, vagy inkább boltos,
az ágyam az üzlet mögött állt, a hátsó szobában.
A másik füstje Prágában ébresztett:
a hidat őriztem, királyi cseh egyenruhában.
A hátsó szoba ágyán jött álmomban az álom:
életem kincsét Prágában, a hídpillér alatt találom.
Kis kasszánkból minden pénzt kiemeltem,
az útra fordítottam, amit félretettem.
Zihálva, remegő kézzel ástam a híd alatt,
mikor balszerencsémre a járőr arra haladt.
-Te krakkói zsidó! Mondd, mit csinálsz itt?!
Féltem, az újholdas éjszakán letartóztat.
-Álmot láttam otthon, hogy életem kincsét meglelem,
ha a pillért kibontom.
Ezért tettem meg a hosszú utat,
erre költöttem minden vagyonomat.
-Furcsa szerzet vagy te, hogy az álomban hiszel!
Magam is hasonlót álmodtam egyszer.
Kis bolt áll Krakkóban - textil, méteráru,
galambnyáj szedi előtte a mostoha magvakat.
Két szoba nyílik benne, az elülsőben két gyermek alszik,
ám a hátsóban - sokminden egyéb között - kis kályha is akad.
Ott bontottam álmomban a repedező falat:
életem kincsét ott megleltem, mindent megértettem.
Kár, hogy az álmaink nem válnak valóra!
-Csakugyan kár! - így zsidóként - a viszont látásra!
Szaladtam hazáig, a kis boltig, át az előszobán.
A galambok búgtak halkan, néhány verdesett,
egy másik szinte fújt rám, a lábam is reszketett.
A kormos, egérlakta kályhát elmozdítottam,
mögé belestem...
Fáj a felhőtlen ég.
Ne nézd a kezem! Úgy reszeketek...
Egy embernyi lapot írtam fakó indulatból tele.
Keveset túlzok csak, ha azt állítom:
A verset megírni könnyű volt,
de minden sornál a szívem szakadt bele.
Széthullott az ősz is - az első hó verte szét.
A fülemben cseng tisztán: a nyár erről beszélt.
Lehullt avar a fák alatt, a völgyben vonat haladt.
Ág roppan a kerék alatt, nem messze vonat szaladt.
Ólomszürke köd takarja be a falvat, álomhozón,
egy évszaknyi pislogás jő, hosszú esték, és papucsos reggelek.
Hosszan nyögnek zárt ablak mögött a honvágy éjszakái,
zsinóron húz magával a gondolat: az éjt felzabálni!
Lehunyt szemek a plafonról néznek vissza rám,
A falon a Hold sejtése a bíró kalapácsa:
a csend ül a székemen, az asztalon mozdulatlan magány.
Álmot csak a kopogó eső hozott.
A reggeli sötétben boldogan ébredek:
Az álom még ölel, álmomban még ölellek, ébren már...
Ragyog a reggel...
Agyagba vésem az életem - botokkal...
Jöttem, megnéztem a világot, s mögöttem
úgy ment el egy kor, hogy semmit sem hozok magammal.
Így hagyom örökül a semmit az agyaggal.
A hajnal még Kínát ébresztette,
az ezer csoda népei keltek.
Minden gazda a maga jószágát kiterelte,
a munkások a gyárban termeltek,
egy vöröshadsereget állítottak fegyverbe,
hogy elsöpörjék, ami volt, s ami dicső.
Gyalog mentem, mezítláb, s egészen némán.
Csak az árvánmaradottak figyeltek fel énrám-
egy utánamjött. Csodálkoztam az éji követen,
lába nem kopogott a budai macskaköveken.
Csak cigarettát kért.
Néhány részeg egy kirakatot bámult,
gyerekek még, vagy tán sosem lehetnek azzá.
(a van és a lesz felettük elmúlt.)
Áporodott szagú levélhalom a nyár,
a búcsúzó nap az ég peremén haláltáncot jár.
Úgy lett vége most is, ahogy mindig véget ér,
Aranyfény, köd, hulló levelek.
Lopva visszanézek feléd, hogy megismersz-e még,
de te nem látsz semmit, mert mögöttem az ég
nem kék, hanem szürke, és alattam a föld
most olyan mintha korábban sosem lett volna zöld.
És olyan mindegy, hogy fáradt estén, vagy álmos reggelen,
mikor maga maradt, a távolba néz az ember, s elmereng:
emlékében boldog élet pár színe feldereng:
tán nem is tudja, hogy jobban a télre, vagy a tavaszra vár.
A reggel kávéval kel,
(nem instant, presszó)
Elámul zafírszemekkel,
és az asztal neki dongó bádogfolyosó.
Ruhája szendergő tölgy(fakéreg...),
halak úsznak a borfoltos terítőn.
Kezében az éjtől fáradt szalmazsák
tiszta morzsa: kulcsa lesz a napkeltő hegytetőn.
Nem ír a kedves
hisz ő kedvese másnak
elég ha annak ír
betűi lázasan fáznak
ennek meg a papír
csonthalom bánatömleny
fehéren vakítón
nem adja az írást könnyen
tollának hegyén
a folyó tinta kopog
épp mint a macskakő
pattogva zörögve zokog.
Átkozom a percet, mikor ostoba fejem
tizenhat évesen e hálátlan művészetnek adtam!
Saját erőmből egy're megszülettem,
hogy egész létemmel síromat kaparjam.
Kósza hajamba csillagok akadnak,
Múzsák csókja ébreszt, és ölelésükbe ájulva alszom el.
Cigaretták füstje simítja arcomat,
örök gondom a sör tetején a hab.
Unok folyton kislányokat hajtani,
éjjelente fülemben hallani halk sikkantásukat.
Átkozom az álmatlan, rózsaujjú hajnalaim,
a csókok éjszakáit, a mélyben halaim.
Belefáradok a gondolat végtelen világát bejárni,
lépcsőn ülni, vonatra várni a sínek között.
Átkozott mesterség ez! Testembe lélek költözött.
Kezdésnek talán megfelel...
Szépen lassan elkezdem a weblogomról bemásolgatni a verseket,
nagyon örülnék a véleménynek, kritikának, meg ötleteknek...
