Ja, és hát feszültséglevezetésként mégsem állhattam neki tányérokat csapdosni a földhöz.:-(
Akkor tudatosult ugyanis bennem, hogy az egész életünk nem az én akkori adminisztrátori fizetésemre épült. (Félig kész családi ház, OTP kölcsön, tél, szenes tüzelés, stb.)
De bocs mindenkitől, nem rombolni akarok, ez a topic nem rólam szól!!!
Tudod az volt a legrosszabb, hogy kb. egy hét után a kollégáim elkezdtek szabályszerűen könyörögni, hogy menjek már dolgozni.
(Azt hiszem látszott rajtam, hogy hogy állok.)
Akkor sem tudtam bőgni, amikor megkaptam a főnököm szobáját, hogy vonuljak el, és bőgjem ki magam.
Egy fél év múlva kiborultam.
Továbbra sem viselte el a sírást. Nagyszülő látogatás, szomszédok, kollektív bőgés a teraszon. Gyerek szemrebbenés nélkül kifordul a házból. Hónapokkal később vallotta be: ha bőgtünk, neki is bőghetnékje volt, és úgy érezte, azzal senkinek nem segít, legfőképpen magunkon nem.
Iszonyúan féltett. Egyik szobából a másikba is csak úgy mehettem át, ha jött velem. Úgy fogta fel: itthagytam aput, meghalt. Anyut nem hagyhatom magára. Csodálatos időérzék, óvoda, érkezésem előtt 10 perccel az ablakban.
Kőkemény időszak volt az elszakítás magamtól. Tudatosan, módszeresen. Ha szeretnéd azt az újságot, menj le a szemben lévő újságoshoz, és vedd meg magadnak, stb.
Az első kétségbeesése után már nem vágyott annyira egy új apukára. Illetve talán egy évvel a történtek után. Anya, tudod mit kérek karácsonyra? Egy új apukát. Rendben kislányom, holnap lemegyek az ABC-be, és majd szétnézek. Jaj, ne hülyéskedj már, én is tudom, hogy az nem úgy megy. Aztán mégsem lett.
Eltelt 10 év. A ragaszkodásunk egymás iránt továbbra is nagyon szoros. De kiegyensúlyozott, vidám, olyan kimondottan életrevaló kiscsaj lett belőle. Nem biztos, hogy mindig mindenben helyesen döntöttem, de ott és akkor úgy éreztem. Egy szóval sem mondom, hogy könnyű volt.
Hát, ennyi volt.
Öt és fél éves volt, amikor életében először elment nyaralni anyámhoz. A férjem úgy nézett utána, de úgy, még rá is mordultam: Úgy nézed, mintha utoljára látnád. Utoljára látta. Pár nap múlva meghalt a férjem. Anyámnak szóltam, a gyereknek én akarom elmondani. Autó pár házzal hamarabb megállítva, gyerek kijött a kocsihoz, ott mondtam meg neki. Hatalmas bömbölés, bőgés ráborulva a műszerfalra: Hát nekem már soha többé nem lesz apukám???
Öt perc múlva a pöttöm kis öklével kitörölt minden könnycseppet a szeméből, kiszállt az autóból, bement a házba és félelmetesen nyugodt hangon közölte az ottlévőkkel: meghalt az apukám. Belépek, jelen az egész családom, kitört a kollektív bőgés. Gyermekem csípőre tett kézzel kérdezte: Mondd, segítesz te azzal az apunak, ha sírsz? Nem, válaszoltam. Akkor légy szíves nevessél, mosolyogjál és játsszál velem, mert attól, hogy te sírsz, nekem még másik apukám nem lesz.
Falusi temetés, család, ismerősök, kollégák, barátok. Hiába próbálták a gyereknek mondogatni, hogy aki szerette aput az most valószínűleg megsiratja: rendben, bárki, de anyu ne! Végül kaptam tőle 2 percet. (Hetekig felrótta, hogy szerinte az azért több volt, mint két perc.)
folyt. köv.
Nem kimondottan a topicnyitónak szánom a beírást. Bárkinek, aki valamiért erre jár. A saját igaz történetem.
A lányom másfél éves volt, amikor apám meghalt. Kis hülye, gondoltam én, úgysem ért még semmit az egészből, kiviszem a temetésre. (Ja, több száz km, pár nap ott tartózkodás, a kis falusi temetés minden velejárójával.) Lehet, hogy érteni nem értette, de érezni biztos, hogy érezte.
Következmény: feketében meglátott, üvöltött. Visszaszokott a cumira, újból bepisilt, éjszakára égnie kellett a villanynak, csak úgy aludt el, ha volt mellette valaki, stb.
Kínkeserves leszoktatás. A gyerek a kiságyban bőgőtt, én az ágyon, a férjem ült az ágy szélén, és mondogatta: muszáj, muszáj.
Folyt. köv
holnap lesz egy hónapja, hogy nyílt a topik.
én nem emlékszem egy olyan hozzászólásra sem, amelyik azt mondta volna, hitegesd még a gyereket egy kicsit...
scandy nem mondta meg, most mi van.
mi meg rágjuk itt a gittet ezerrel.
nem akarom a topiknyitót leszólni, biztos vannak kellemesebb témák is, mint ez, és senkit nem lehet arra unszolni, hogy meséljen egy ilyen borzasztó dologról. én a magam részéről amúgy sem szeretnék a könnyeiben tocsogni, ezt meghagynám a fókuszos együttérzőknek.
viszont nem látom igazán értelmét a további brainstromingnak sem. szerintem elkezdett öncélúvá válni az egész. minden segítő jószándék ellenére.
viszlát máshol
Lehet, hogy javíthatatlanul optimista vagyok, de szerintem nincs akkora barom, aki ilyesmivel nekiállna viccelni...
Azt viszont jól el tudom képzelni, hogy Scandy nem óhajt velünk kommunikálni ezekrol a fájdalmas dolgokról, megkérdezte a véleményünket, megkapta, szerintem nem kötelessége beszámolni nekünk a döntéseirol, sikereirol, bukásairól, fájdalmairól, kételyeirol... Ha tudtunk neki segíteni jó, ha nem, akkor az Úr legyen hozzánk irgalmas... Persze én is kiváncsi vagyok, de nem gondolom, hogy neki kötelessége az én kiváncsiságom kielégítése, van baja a nélkül is elég...
Mond meg neki minél hamarabb! A gyerekek egész máséppen dolgozzák fel az ilyen eseteket, mint a felnőttek. Sajnos tapasztalatból tudom.
És hidd el, Neked is könnyebb lesz, legalább egy lelki tehertől megszabadulsz.
Fogadd részvétem.
És arra nem gondoltatok, hogy csak egy egyszerű beugratás?
Vagy lehet, hogy nem is vele történt meg a dolog csak hallota esetleg látta valamelyik bugyuta sorozatba?
Sőt az is lehet, hogy a Vészhelyzetből merítette az ötletet.
Hmmm?
És mit fog szólni az a gyerek később, majd ha egy kicsit felnő, kimegy a temetőbe, és meglátja az apja sírkövén, hogy meghalt 2000-ben. És rájön, hogy ő csak 2001-ben, 2002-ben, stb. tudta ezt meg? (Mert azért egy ötéves gyerek sem hülye) Hogy fog gondolkodni 15, vagy 20 éves fejjel az anyukájáról? Vagy nem is kell neki megmutatni, hogy hol van a sír?
Scandy nagyon keveset irt még. Ezért talán nem tudja, hogy az elsüllyedt topic nincs elveszve csak meg kell keresni. Hátha igy van. Mivel mások is kiváncsiak az ő problémájának további alakulására, néhányszor még felhozom ezt a topicot.
Ajánlom mindenkinek Nagy Mária A gyermek és a Halál című könyvét. (PONT Kiadó)
Nagyon érdekes tanulmány arról, hogy a gyerekek különböző korokban mit tudnak a mulandóságról, hogyan élik meg a halált, honnan tudják, hogy valaki nem él már, milyen elképzeléseik vannak a halál utánról..stb.
Nagyon érdekes, biztos meglepődne egy két ember azon, hogy milyen hamar (3-4 éves korban már biztosan) foglalkoznak a halál gondolatával a gyerekek.
Kedves OB!
Csak Te kevered a dolgokat össze, és sajnos scandy is.
Aki imádja, nem azért imádja, mert árvákat hagyott maga után. Ez csak scandy csunya belemagyarázása.
A hugom pont 5 eves volt amikor meghalt a nagypapank. Azonnal megmondtuk neki anyammal mi a helyzet, mikozben anyam novere jol lehordott bennunket, hogy miert mondtuk el neki, miert nem mondtuk azt, hogy elaludt - csak mar nem fog folebredni. Konyorgom, a gyerek tenyleg nem hulye! Ha valaki elalszik - az fol is szokott ebredni, ugyhogy tudja hogy ezzel valami nem stimmel. O teljesen megertette. Igaz a temetesre azert inkabb nem vittuk el. Viszont 10 eves volt amikor meghalt az egyik legkedvesebb ember az eletunkben - nagymamank, aki Lengyelorszagban lakott ugyhogy meg csak surun se lathattuk :( Hosszu betegseg utan tortent a dolog es a hugom is pontosan tudta hogy mi fog bekovetkezni. Sokaig szomorkodott es sirt, de nagymamam fenykepei vannak fonn a szobaja falan mindenhol, gyertyakkal. Szerintem mindenkepp jobb ha egy gyerek tudja mi a helyzet, nem szabad neki hazudni. En sem ertem igazan hogy tudta Scandy ennyi ideig titkolni - szerintem neki is nagyon nehez lehetett. De tenyleg kivancsi lennek a fejlemenyekre naluk.
Nagy Kombinátor!
Ugye, azért abban egyetértünk, hogy scandy férje esetében - (talán nem voltak házasok, ez most nem érdekes) - semmiféle kegyeletsértés nem
történt!
Scandy tanácsot kért az asztaltársaktól és sokan reagáltak. Scandy gyászol és osztozunk fájdalmában ismeretlenül is.
Én azt hiszem, Téged inkább a Zámbó vonatkozása érdekel a dolognak. Én nem tudtam Zámbó magánéletéről semmit, nem zörög a haraszt alapon elhiszem, hogy van alapja az indulatoknak.
Megértem a Te indulatodat is. Ha ilyen volt a Jimmy, biztos, hogy én nem lettem volna a barátja!
( nem ugy értem, hogy Te a barátja voltál )
De scandy és Jimmy között nem volt semmiféle kapcsolat, ez kivehető scandy hozzászólásából.
De Jimmy gyermekei ugyanugy az apjukat vesztették el, mint scandy gyermeke! El kell hinni, hogy a feleség ugyanolyan fájdalmat érez, mint scandy. Ha Te nem tudod átérezni ezeket a fájdalmakat, az nem különösebben érdekes. De egy olyan ember, aki ebben a tekintetben sorstársa, hogy az együttérzés helyett gyülölködik, ez nekem fáj.
Ezzel együtt nem akarom ostorozni scandyt, csak elsőre esett nagyon rosszul. Azt szeretném, ha később kicsit belátná, hogy néhány jó szót is mondhatott volna a családnak, vagy ha nem, akkor inkább semmit.
És most egy kis okoskodás: nincs bizonyitva,
hogy Jimmyn kivül mindenki rendes ember volt, aki meghalt.
Vegigolvastam a topicot, es tenyleg hihetetlen, hogy az az ember, aki inditotta a topicoz ugyanaz lenne, mint o, aki a jimmis topicba irt.
Bemasolom, - hasonlitastok ossze a scandy topicinditojaval...
scandy válasz erre | adatok | e-mail 2001-01-02 12:33:42 (199)
MOst olvastam, hogy a gyászoló családot Schmuck Andor vígasztalja. Nem az a fazon aki oly közel áll Horn Gyula féle új MSZP változathoz és a Xenia lázban lett híres? Vajon mások miért nem vígazstalják a Családot? És miért pont ő?
Ennyit a Király ártatlanságáról.
Én egyébként már a reggel méltatlankodtam a hír hallatán, de mivel válságos volt az állapota, tudtam, nem kellsokáig aggódnom. Szerintem szánalmas, hogy egy ország imádja az efféléket.
Más is hagy maga után árva gyerekeket, mégsem érdekli a kutyát sem, pedig, lehet, hogy hasznosabb dolgokat művelt életében, esetleg nem csak a saját hasznára.
Kedves Topictársak!
Miközben mi keressük Scandyt és aggódunk értük, Ő nem foglalkozik a saját topicjával, ellenben hozzászól a "Jimmy önkritikája" topichoz,
2001.01.02 dátumnál (199) sorszámon. Érdemes elolvasnotok!
Én annyit füzök hozzá: amit ott olvashattok, az felületes odafigyelés, tömény előitélet, primitiv gyülölködés, tökéletes érzéketlenség a másik ember fájdalma iránt!
Ezt a hozzáállást egy gyászoló anyától nem is tudom elképzelni! Erre kell az embernek azt mondania, hogy ilyen nincs!
Nekem is halt meg apukám (ő harmincéves volt, én tíz, a húgom 6) és meg sem fordult anyukám fejében, hogy ne szóljon azonnal. Megkérdezte, hogy akarunk-e menni a temetésre, ő úgy gondolta, hogy inkább ne -> mi is. Azóta sem fordult meg a fejemben, hogy valahol hibázott volna.
Ezt csak úgy mondom. Én is várom vissza Scandyt - egy megkönnyebbült sóhaj erejéig: jó, hogy elmondtam végre!.
Nem derült ki a lényeg. A lényeg az, hogy hogy van topicnyitónk. Megtisztelt bennünket azzal, hogy megosztotta velünk egyik legbensőségesebb magánügyét, segítségünket kérte. Meg is kapta, de attól tartok, némelyik hozzászólás talán kissé megrovó volt, ami elriasztotta őt. Pedig nemcsak a kicsinek, neki is segítségre van szüksége, nem kioktatásra. (haliho ez nem nem neked cimezve).
Kérlek, gyere vissza. Kívánom, hogy ebből a nehéz helyzetből egészségesen kerülj ki magad és a gyermek is. Gyere, nem bántunk, mondd el, hogy áll a dolog!
OFF a helyesírásomat hagyjuk... szvsz nem rosszabb, mint ami egy korosodó műszakitól elvárható, de azért dicsekednivalónak sem nevezném. Lényeg, hogy kiderült a lényeg...
h.
Nem vagy nehéz felfogású...
Olyan nagyon ki volt nyomatékosítva a mondat, hogy először (meg másodszor is) azon gondolkodtam, amin te, hogy mi az, hogy "ki vagy", hiszen az édesanyja. Aztán beugrott. Neked nyilván olyan jó a helyesírásod, hogy sosem gondoltál volna ekkora szarvashibára :)
