Mindannyiunk birtokol egy ládikát. Ebben a ládikában meséket, leveleket, emlékeket, e-maileket, verseket, olvasmányokat, kérdéseket, véleményeket, gondolatokat, történeteket, képeket, „térképeket, iránytűket”, őrzünk. Kár lenne ezt a ládikót nem felnyitni.
„A képzelet és az érzelmek csodálatos világába nem azért kaptam belépőt, hogy elvesszek benne, hanem
azért, hogy azt végigjárjam és feltárjam magam és mások számára.”
(Kordován Vid)
Ebben a topikban kinyitom az én ládikómat. Ha van kedvetek, ti is kinyithatjátok. Ezt a topikot nem feltétleül beszélgetősnek (de azt is lehet), hanem inkább „kincs”olvasósnak szánom. Lesznek itt versek, idézetek, gondolatok, melyeket szépnek, vagy érdekesnek, vagy tanítónak, „iránytűnek” gondolok.
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! (Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké.) Ámen.
Félrehívott. Láttam rajta, hogy nyomasztja, amit mondani akar. Rám nézett, én pedig azt mondtam neki: Mond ki nyugodtan. Erre ő csak annyit mondott: Sokáig nem találkozhatunk. Azt kérdeztem, hogy: De mégis, mennyire sokáig? Azt mondta, hogy: El fogjuk felejteni egymást. Nem tudtam, hogy ennyire fájni fog, amit mond. Telefutott könnyel a szemem, és az övé is. Pár hónappal később tudtam meg, hogy már egy ideje beteg volt és meghalt. Sok-sok év telt el. Az élet új lehetőségeket kapott. Egyszer a piacon odajött hozzám valaki, és azt kérdezte kedvesen: Bocsánatot kérek, maga ismerte Momot? Meglepetten bólintottam. És mivel nem szóltam, így folytatta: Nehéz ezt így elmondanom, de én ő vagyok. Nem tetszett a dolog, de adtam neki egy halvány esélyt, mert Momo volt az, aki felnevelt, és aki megtanított élni. Talán harmadjára találkoztunk, amikor átbeszéltük a Föld pusztulását. Onnantól tudtam, hogy ő tényleg Momo, de már nem tudtam úgy nézni rá, mint valamikor régen.
Hol volt, hol nem volt, de ha nem volt, akkor nem tudnék róla. Volt valamikor régen egy öreg pákász, aki csendességben és békességben élt a lápos világ által rejtett tanyáján. A Körösök kacskaringós medrei táján fogta a halat, és csak ritkán járt be a városba. Akkor is csak azért, hogy a füstölt és szárított halat arra cserélje, amire szüksége volt. Így volt neki ruhája, csizmája, baltája, bicskája, bográcsa, meg ami kellett.
Vész jött az országra, idegen nép hadai lepték el a földet. De a lápos ingoványba nem merészkedtek, mert nem tudták a járást, hogy az hol nem nyeli el őket. Ebben az időben sokakat kimenekített a pákász a városból, mert megsajnálta őket. Holdfényes éjjeleken vitte a szigetekre a népeket az állataikkal, sokszor térdig, derékig gázolva a vízben. Volt, hogy az ellenség üldözőbe vette őket, de mivel a lápot nem ismerték, az elnyelte őket.
Mikor évekkel később a vész elmúlt, akkor a népek visszatelepedtek a városba. Lassan mindenki elfeledkezett a pákászról. Hiába járt be néha a városba, szinte már senki sem tudta, hogy ki ő. Más lett az úr a vidéken, más törvények születtek. Már igen öreg volt a pákász, de még néha benézett a piacra elcserélni a portékáját olyanra, amire szüksége volt. Egy pandúr meg is kérdte tőle: "Honnan a hal öreg?" Nem titkolta, elmondta. Bajba is került miatta, mert hogy a halászatra a jelenlegi uraságtól engedélyt nem kapott. Elítélték, be is zárták.
Az uraság fő intézőjének az anyja megtudta, hogy aki őket egyszer régen megmentette, azt tömlöcbe vetették. Kérte a fiát, hogy járjon közbe az öreg pákász szabadságáért. Elmesélte neki, hogy ő még apró csecsemő volt, amikor sokak életét mentette meg, köztük az övékét is. Az intéző a szívére vette a dolgot. Az uraságnak el is mondta, amit megtudott. Mivel az uraság jó emberének tartotta, így azt mondta neki: "Kezedbe adom, tégy vele belátásod szerint. De többé gondom ne legyen vele." Az intéző maga ment le a tömlöcbe. Jó ruhába öltöztette a pákászt, és visszament vele a lápba. Ott a lelkére kötötte, hogy a városba többé halat ne hozzon. Majd ő jön rendszeresen, és mindent hoz, amire csak szüksége van. Így is lett. Azóta nincsen hal a körösmenti városok piacain. Itt a mese vége, őrizz álmot béke.
Élt egyszer három szegény legény. Egy faluból valók voltak, és együtt indultak el munkát keresni, világot látni. Messze jártak még a városoktól, de rájuk esteledett. Ezért letelepedtek az út szélén, és tüzet raktak, hogy megmelegedjenek. A legfiatalabb elővett a tarisznyájából egy darab kenyeret, és három felé törte. A másik kettő csak nézte, mert nekik semmijük sem volt. Ekkor megszólalt a tűz: "Te legifjabb legény, add nekem a kenyeredet, cserébe megsegítelek." Néztek ám nagyot a legények, nem láttak még tüzet beszélni. De a legfiatalabb nem ijedt meg, sok mesét hallott, és még hitt is bennük. Így válaszolt a tűznek: "A három darabból egy a tiéd tűz, de a másik kettő már nem az enyém, hanem a társaimé, ha az is kell neked, akkor tőlük kell kérned." A tűz felnyalta azt az egy darabot, és így szólt: Ti ketten, akarjátok-e, hogy segítsek nektek? Ha igen, adjátok nekem a kenyereteket." De a két legény nemet mondott. A tűz pedig újra a régi lett, nem szólt többet, csak melegítette őket a lángjaival. A legidősebb megköszönte a kenyeret, és megette. A középső kettétörte, és a felét visszaadta a legfiatalabbnak, hogy az se maradjon éhen. Reggel egy közeli pataknál ittak, és folytatták útjukat a városba.
Délutánra odaértek egy fallal körülvett városba. Ott bementek egy nagy fogadóba, hogy munka után tudakozódjanak. Mindhárman kaptak munkát. A legfiatalabbnak istálló takarítás jutott. A középső a konyhára került zöldséget pucolni és mosogatni. A legidősebb pedig tűzifát aprított és hordott egész nap a kandallókba. Telt-múlt az idő. A legények becsületesen dolgoztak, és a fogadós is megbecsülte őket. Ha némelyikük haza látogatott, olyankor a másik kettő is küldött egy kis segítséget az otthoniaknak.
Történt egyszer, hogy nagy baj lett a városban. Tűz ütött ki, úgy égett a sok nádtető, hogy alig lehetett látni a füsttől. A fogadó nádtetőjét elkezdték vízzel locsolni, hogy az ne gyulladjon meg. A három legény a tető gerincén adogatta egymásnak a vízzel teli vödröket, amikor odaért a tűz. És megszólalt a tűz: "Te legidősebb, megkímélnélek, ha nekem adtad volna egykor a kenyeredet." Ezt meghallotta a középső legény, és kérlelni kezdte a tüzet: "Légy kérlek irgalmas. Összetartunk, ne bánts bennünket." De a tűz rávillantva parázsló szemeit így válaszolt: "Hallgass! Nem sokkal vagy különb. Csak a legfiatalabb maradhat életben." Ekkor a harmadik legény letette a vödröt, és a tűz felé fordult. "Te tűz, eméssz el engem is, ha őket megölöd." A tűz csak bólintott, és egy pillanat alatt elaludt az egész városban minden láng. Nagy csodájára jártak, hogy senki sem sérült meg a tűzvészben, és hogy három napig senkinek sem sikerült meggyújtani még a királyi kandallókban sem a tüzeket.
Élt egyszer régen egy favágó. Két fia és egy lánya volt, akiket a szeretett felesége szült neki. A favágó az igaz király erdőjében lakott, és csak azokat a fákat vágta ki, amikre a király kivágási engedélyt adott. A beteg és kiszáradt fákból a várban égő tüzeket táplálták. De egészséges fák kivágására is érkezett néha parancs, ha az épületek javítása vagy bővítése miatt faanyagra volt szüksége a királyi udvarnak. Volt a favágónak egy kedvenc fája. Ez a fa volt az erdő leszebb, és legnagyobb fája. Történt egyszer, hogy vadászat közben a király ellovagolt ez alatt a fa alatt, és az egyik hízelgő nemes úr azt mondta neki, hogy "Királyom bárcsak olyan lenne a te hatalmad az országok között, mint amilyen ez a fa az erdő többi fájához képpest." A király felnézett a fára, és parancsot adott ki: "Ezt a fát holnap ki kell vágni!" Még aznap megérkezett az utasítás az favágóhoz, aki nagyon elszomorodott. A lánya kérdezte is tőle, hogy miért búsul. Amikor az apja elmondta, akkor a lány azt kérte az appjától, hogy engedje elmenni a királyhoz, hogy megpróbálhassa megmenteni a fát. Az apja rábólintott, mert tudta, hogy a lánya szép és eszes. Ha ő nem segíthet a fán, akkor más sem. Mivel a király nem volt rossz lelkű, és szerette is a népét, ezért a lányt hamar meghallgatta. Kérdezte a király, hogy miért fontos neki az a fa. Erre a lány azt válaszolta, hogy "Az a fa az erdő fáinak a példaképe, ahogy te királyom a mi népünké. Nekünk te vagy a követendő példa. De az erdőnek is szüksége van egy olyan fára, ami megmutatja a jó utat a többi fa számára." A királyt meghatották a lány szavai, és meg is értette, hogy mit rejtett mögéjük, ezért törvénybe írattatta, hogy azt a fát ezután senki sem vágathatja ki, még a király sem.
Az afrikai Kongó egyik falujában született. Tehetséges, jólelkű és szorgalmas volt. A sorsa úgy alakult, hogy Magyarországon szerezte meg a diplomáját. Ezután elkezdett visszajárni Kongóba, hogy segítsen a népének. A szülőföldjén az élelem mennyiségének szempontjából kétfelé volt vágva az év. Az első részében rengeteg gyümölcsöt adott a környező erdő. Nem kellett érte dolgozni, csak enni. Ilyenkor olyan sok termett, hogy az emberek még el is dobálták, sőt a nagy részük ott rohadt el a fák alatt. De ezután jött egy másik időszak, amikor nagyon kevés volt az étel, és ezért éhezett a lakosság. De nem kezdték el megmunkálni a földet, nem tartottak állatokat, vagy ha igen, akkor csak nagyon kevesen. Egyszerűen csak újra várták a bőséges hónapokat.
A fiatalember azt tűzte ki céljául, hagy tartósítási eljárásokat fog tanítani a népének. Ezekkel megmenthető lenne a sok felesleges gyümölcs, és így megszűnhetne a több hónapos éhezés. Támogatókat keresett missziójához, olyan is akadt, aki személyesen segítette a munkáját. Több éven át próbálta elterjeszteni szülőföldjén a befőzést, sajnos eleinte sikertelenül. De a kitartása megismertette a befőttesüveg használatát több olyan családdal, akik hajlandóak voltak tenni valamit a jobb életért. Amikor már a többiek is látták, hogy az üvegbe rakott gyümölcs nem romlik meg, és sokáig ehető marad, akkor kezdett elterjedni a befőzéses tartósítás. De nem mindenki akart azon fáradozni, hogy a családja ne éhezzen. Sok-sok év szokását és dologtalanságát nehéz feladni. A történet igaz, nem kitalált. Személyesen ismertem a kongói fiatalembert. De nem tudom, hogy most mi lehet vele és a céljaival, mert már vagy húsz éve nem hallottam róla.
Még régebben olvastam egy cikket az emberek testbeszédéről. Fura dolgokat állított benne a szerző, ezért elkezdtem figyelni az emberek arcát, kézmozdulatát és testtartását. Meglepő dolgokat láttam meg. Megfelelési kényszert, agressziót, rejtett kedvességet, bevésődött gyűlöletet, ki nem mondott szeretetet. Elárul bennünket minden mozdulatunk. Persze meg lehet tanulni állarcot hordani, hiszen aki ezt nem teszi meg, az a társadalomtól igen sok pofont kaphat. De mindenkinek vannak gyenge pillanatai, és akkor lelepleződik.
És egyszer csak magunk előtt is lelepleződhetünk. De ne félj attól, aki lettél. Ha azt látod magadat szemlélve, hogy akit látsz, azt már nem szereted, akkor változtasd meg magadat. Van hozzá erőd, de nem fog menni egyik napról a másikra. Kezd úgy, hogy többé már nem akarod becsapni magadat. És a magadhoz intézet őszinte szavaidat becsüld meg, de ne okozz velük túl sok fájdalmat. Légy türelmes. Ha meg tudod szeretni önmagadat, akkor meg fogod érteni, hogy nem vagy egyedül, mert a többiek is olyan emberek, mint te. Ha ezen az úton tanulsz meg újra járni, akkor megérted a szeretetet, ami miatt még létezhet a világ, és benne te magad is.
Tavaly beszélgettem egy nagy ünnepen Momoval. Már nagyon hiányzott. Könnyes lett a szeme, amikor meglátott, úgyhogy szerintem én is hiányoztam neki. Jól esett átölelni. Arról a világról beszélgettünk, ahol átadta nekem egyszer az örökségét. De régen is volt. Már nem laknak ott emberek. A hegyek, a völgyek és az erdők élnek. Talán szebbek is, mint az én koromban. Azt mondta, hogy ne bánkódjak az emberek hiánya miatt, mert ennél sokkal rosszabb sorsú bolygók is voltak már. Kíváncsian faggattam, erre szétnézett, hogy ki hall bennünket. Senki sem figyelt ránk, nem úgy voltunk öltözve. Ott kezdte, hogy ő egy ilyen rossz sorsú bolygón született, de nem sokáig élhetett ott, ezért abból az időből nem sok emléke maradt. Később, amikor megtudta, hogy ő ott született meg először, akkor járt utána a bolygó történetének. Momo itt megállt a mesélésben, és megkérdezte, hogy nem beszélgetnénk-e inkább valami vidámabb dologról. Rábólintottam, és csendben elkezdtük kifigurázni a túlöltözött embereket. Felváltva találgattuk, hogy ki mire hasonlít. Jókat nevettünk a találó hasonlatokon. Aztán egyszer csak elkomorult az arca. És azt mondta, hogy jogod van tudni róla, mert te is onnan származol, csak eddig nem tudtad. Az a bolygó már nem létezik. Biztosan furán néztem rá, mert olyan grimaszt vágott, mint amikor egyszer réges-régen cukor helyett véletlenül sót raktam a limonádéjába. De folytatta. Tudod, ott túl nagy volt a hatalomvágy az emberekben. Az erősek kihasználták a gyengéket, és a megszerzett hatalmon nem tudtak megosztozni, ezért nagy háborúkat kezdtek el vívni egymás ellen. Volt egy olyan fegyverük, amivel meg tudták rengetni a bolygó kérgét. Sajnos sokszor használták, és a bolygó azt már nem bírta ki. Ekkor rossz kedvem lett, mert az jutott eszembe, hogy az igazi hazámat én már sohasem találhatom meg. De Momo már mosolygott, és rámutatott egy frissen érkezett nagyestélyire, ami egy vidáman csillogó, lilás, emeletes tortának nézett ki szerinte.
HISZEK EGY ISTENBEN, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében. És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban; aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától; szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül; fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján; onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Hiszek Szentlélekben. Hiszem a katolikus Anyaszentegyházat; a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát; a test feltámadását és az örök életet. Ámen.
Gyere közelebb, átadom neked az életemet. Én már öreg vagyok, neked adom mindazt, ami nekem fontos. Hegyet, völgyet, erdőt, rétet, szántót, udvart, házat, és minden állatot, ami mindezekben él. Mondhatsz nemet is, nem kell elkötelezned magadat. Másfelé is vezethet az utad, ha úgy érzed, hogy ott boldogabb leszel. Nem kell most döntened, mert még egy pár évig itt leszek, de mielőtt elmegyek, döntened kell. Nem kell az egészet egyben felvállalnod, választhatod belőle azt, ami neked tetszik. Miután mindezt elmondta nekem Momo, rámutatott egy fényes csillagra, és azt mondta, hogy ő tőle kapta mindazt, amije van. Később faggattam még erről a csillagról. Általában csak egy mosoly volt a válasz. De egyszer, amikor szomorú volt, azt mondta, hogy minden nap beszélget vele. Egy álmatlan éjszakán megkérdeztem a csillagot, hogy ki ő. Nagyon meglepődtem, hogy válaszolt. A beszélgetéseink rövidek voltak, de sok mindent megértettem. Megláttam, hogy Momo nem terhet akar rám rakni az örökségével, hanem inkább megvédeni valamit, ami pótólhatatlan és megismételhetetlen, de egyszer vége lesz.
Már egy pár napja azon gondolkozok, hogy miért fáj az, ha bántanak. Talán nem is engem akarnak bántani, hanem inkább az életet. Nem akarják, ahogyan az eső sem akar jönni. Késik, ezért ma meglocsoltam a virágoskertjeinket. A legszebb tulipánok még csak most kezdenek nyílni. De a gyepen buborékot fújó pitypangok is nagyon szépek. Messzebbről nézve álomszerű a kép. Vékony oszlopon álló gömbházak és koronavárak állnak egymás mellett békében. A lefelé menő nap búcsúzóul bíborló színeivel öleli át a szirmokat és a bóbitákat. Így egyre inkább olyan érzésem van, hogy ez már nem is a valóság, hanem csak egy álomvilág.
Terepmotorozás a Bihari-hegyekben. Milyen szép is, mikor a krókuszok rádvirágzanak. Felmész a csúcsokra, ha a hó engedi. Vagy megelégszel azzal, amit a hegyek éppen adni akarnak neked. Légy türelmes a természettel, hiszen mindig hazavár. Ne árts neki, mit ahogyan magadnak sem. Suhanj a tájban, ne hagyj nyomot. Láss csodákat régi hazádban.
Terepmotorozás a Bihari-hegyekben. Milyen szép is, mikor a kókuszok rádvirágzanak. Felmész a csúcsokra, ha a hó engedi. Vagy megelégszel azzal, amit a hegyek éppen adni akarnak neked. Légy türelmes a természettel, hiszen mindig hazavár. Ne árts neki, mit ahogyan magadnak sem. Suhanj a tájban, ne hagyj nyomot. Láss csodákat régi hazádban.
Milyen szép is vagy élet, ha nem azt nézem, ami engem eltapos. A gát oldalát apró virágok öltöztetik fehérbe. Azt a gátat, ami a folyónak állja el az útját, hogy ne árassza el vízzel az emberek kapzsiságát. Magasra építették, és egyre csak építik, mindig magasabbra. De az apró, fehér virágok még élnek, s bármilyen hihetetlen is számomra, elfeledtetik a gátat, ami másik mederbe terel mindent. Lennék én is virág, aki csak színével tiltakozik az emberek gonoszsága ellen. De nem lehetek más, csak saját magam, aki elvész a tömegben, névtelenül, örökre. Talán egyszer, ha majd valaki rátalál e sorokra, gondolhatja, hogy vajon milyen lehetett egy folyó, és mi az a virág.
Szoríts magadhoz, még ha elengednélek is. Tudatlanságom ne legyen utadban. Az örököt szolgálod, ezért szolgaságodból részt vállalok akaratod szerint. Ne félj a jövőtől, erős vagy és kitartó. Felhőtakarta ég mutatja meg magát általad. Adj igazságot és reményt, ha szeretsz még, de engedj az életnek mindenekért. Nehéz utad végéhez közeledik, de tekints le ránk a magasból. Nem engedhetjük már el a kezedet. Mert ha elengednénk, tüzed emésztene fel mindent. És akkor a semmiség uralma örökkön öröké tartana.
Vajon elveszek-e a gondolatok között? Lehet-e valaha megint békességem? Régi dobok ütései visszhangzanak erdők takarta hasadékokban. Kelj fel nap újra. Világítsd meg az utamat. Segíts szél. Terelj a jó irány felé. Kérlek múlt, adj jó tanácsot, hadd éljen az élet örökké. Tehetetlennek érzem magamat. Porszemként nem tudom megváltoztatni a világot. Miért nem azt érzem, hogy így is jó? Miért fáj annyira az igazságtalan halál? Add élet magadat. Tedd újra termékennyé régi tájainkat. Adj erőt örökké téged követni, utadban támasznak lenni untalan.
Mi van ránk bízva? Mit tehetünk azokért, akiket szeretünk? Erdőben sétálva gondolkozok ezeken a kérdéseken, és arra jöttem rá, hogy már nem akarok válaszokat. Vagy csak olyan válaszokat szeretnék, amik már nem bántanak senkit. De az én kérdéseim nem ilyenek. Alig látni állatokat a lombtalan erdőben. Ilyen sivár az én lelkem is, nagyon kevés már benne a szeretet. Mit is szeretnék tenni, akarok-e egyáltalán bármit is tenni? Ahogy ezen töprengek, majdnem rálépek valami kis kékre. Napsütötte nyiladékban kinyílt egy pár ibolya. Azt súgják apró lila szirmaikkal, hogy óvatosan menj tovább, ne lépj ránk. Befúj a szél a fák közzé. Érzem, hogy hideg, de az ibolyák levele nem mozdul. Ott lent minden csendes, és élik csodás kis életüket. Amíg ember nem jár erre, addig nincsenek veszélyben. Aztán arra gondolok, hogyha ez tényleg így lehetne, akkor szívesen lennék itt egy aprócska kis virág, akár örökké.
