Kék tó, tiszta tó (János vitéz)
"Kék tó, tiszta tó, melyből az élet tüze támad,
Add vissza nékem, óh, szép szerelmes Iluskámat.
Kék tó, tiszta tó, sokkal vagy szivemnek adósa.
Add vissza nékem őt, s légyen tied ez a rózsa."
/Magyar nóták…/
DE: NEMCSAK KÉK, HANEM -MINDEN AMI SZÉP...LÉGY ÜDVÖZÖLVE:-)
Egy nyár végén történt…Olyan 5-6 éves lehettem…A vakáció utolsó napjaiban érkezett a szomszédba egy kislány városról, „nyaralni” a rokonokhoz. Eleinte kényesnek tűnt, aztán valahogy mégis felvette a ritmusunkat. Amikor éppen nem bandáztunk, akkor behúzódtunk valakihez. Nem kifejezettem szerettem babákkal játszani - pedig gyönyörű és hatalmas babáim voltak - de a barátaim kedvéért néha megtettem. Ennek a kislánynak viszont volt egy olyan babája, ami nekem kifejezetten tetszett….A mai napig nem értem miért?... Egy fakórózsaszín műanyag kád, még a baba tartozéka volt. Az egész nem volt nagyobb egy kisebb méretű felnőtt tenyérnél….A baba sem volt különösebben szép…Sőt!...Műanyag volt… és ha jól emlékszem, akkor még haja sem volt. Annak ellenére, hogy meglehetősen fura szerkezet volt, valamiért mégis ragaszkodtam hozzá…Szívesen játszottam vele. A kislánynak is a kedvence volt…Mindig magánál hordta, éjszaka pedig vele aludt. Talán két hetet töltött a szomszédunkban…Megkedveltük egymást….Már titkaink is voltak…Aztán szeptember elején érte jöttek, hogy hazavigyék… Még egyszer utoljára megfoghattam a babáját, a rózsaszín teknővel együtt… Sajnáltam, hogy a kislány elmegy, mert megkedveltem, de az, hogy többet nem láthatom a babát… az szinte fájt… Elbúcsúztam tőlük és elindultam haza… Csak pár házzal laktunk odébb. Amikor kimentem a kapun mérhetetlen szomorúság fogott el. Leszegett fejjel bandukoltam az út szélén, közben rugdostam a kavicsokat…A baba…csak az járt az eszemben…és botorkáltam hazafelé. Aztán egyszercsak meghallottam a kislány hangját. Kiabált, hogy álljak meg. Megálltam... Ő pedig rohant felém kezében a babával. Csak pár pillanatig tartott ez az egész. Olyan lendülettel rohant, hogy alig tudott előttem megállni. Lihegett és mosolygott, közben pedig felém nyújtotta a babáját. - Tessék, ez legyen a tied. Neked adom… Anyukám azt mondta, hogy veszünk egy pont ugyanilyet nekem is. Hirtelen szóhoz sem jutottam. Emlékszem, ahogy álltam ott mosolyogva és úgy vettem el a babát, mintha tojás lett volna…A világ legszebb babáját, aki kopasz volt és műanyag… De nekem valamiért a legszebb. Alig jött ki hang a torkomon, alig sikerült megköszönni olyan izgatott voltam. Megpusziltuk egymást. A kislány pedig sarkon fordult és elrohant. Még egy darabig álltam mosolyogva és hitetlenkedve nézegettem a csodababát, majd én is megiramodtam hazafelé. Berontottam a házba és szinte magamon kívül újságoltam el édesanyámnak, hogy mi történt. Ő állt és mosolygott, majd lehajolt hozzám: - Nagyon szép…ez volt a kedvence…Te adtál neki valamit emlékbe? – kérdezte. Szavai hirtelen szíven ütöttek. Egyetlen pillanat alatt villant át rajtam, hogy nem adtam neki semmit…mit adhatnék…bármit odaadnék… de lehet, hogy már el is ment… - Nem. Nem adtam neki semmit… – válaszoltam és abban a másodpercben ledobtam a babát a földre, a fakórózsaszín teknőjével együtt és megiramodtam. A szoba felé vettem az irányt és közben megintcsak ezer dolog villogott az agyamba. Mit adjak neki? …sietnem kell…hátha még nem indultak el…hátha még ott találom őket. Aztán megálltam a kincseim előtt… A napokban kaptam egy gyönyörű kis piros zenélődobozt. Mindenki a csodájára járt… Gyorsan felkaptam és elindultam az ajtó irányába…ott megtorpantam és gyorsan visszafordultam…visszatettem a dobozt…ez a kedvencem, ezt nem tudom odaadni…Majd a következő másodpercben ismét felkaptam, de akkor már nem álltam le egészen a szomszédék házáig. Közben pedig szorítottam magamhoz a dobozt…Adtam is volna…meg nem is… Talán akkor először éreztem életemben, hogy lemondok valamiről, amit nagyon szeretek… Az autó már járt, a kislány már benne ült. Hirtelen nem tudtam mit tegyek…odarohantam az ajtóhoz és kinyitottam. - Tessék, ezt neked hoztam….- és kezébe nyomtam a dobozt. Ő mosolygott és talán el is érzékenyült… Majd kinyitotta…és rám nézett…Pár pillanatig néztük egymást és néztük a dobozt, miközben szólt a „Für Elise”… Apukája hangja vetett véget ennek a révületnek: - Lányok búcsúzó, aztán indulás. Hosszú út áll előttünk… Elköszöntünk egymástól…Elindultak…Lehúzta az ablakot és a dobozkával a kezében még hosszasan integetett, egészen addig, amíg eltűntek a kanyarban… Ott álltam egyedül, közben a szomszédék elköszöntek, de én még mindig képtelen voltam mozdulni. Furcsa, megmagyarázhatatlan és elmondhatatlan érzések kavarogtak bennem, amik olyan erősek voltak, hogy szinte negyven év távlatából is újra tudom érezni… Adtam és kaptam… Azt kaptam, amit akkor, azokban a napokban a legjobban szerettem volna kapni, és azt adtam, amit akkor a legjobban szerettem… Érdekes volt, mert később valahányszor előkerült a baba, mindig eszembe jutott a doboz, de akkor már nem fájt, hanem csak érdekes, furcsa, megmagyarázhatatlanul jó érzés volt…Olyan érzés volt, amit csak felnőttként fejtettem meg… Az volt a hála…
Paul Simon: In the Blue Light review – wistful new treatments of old gems
As he prepares to mark his retirement from touring ........ later this month, 76-year-old Paul Simon’s 14th solo album revisits 10 songs from his vast catalogue that he felt were “almost right, or overlooked”, and gives them a treatment he compares to “a new coat of paint on the walls of an old family home”. Other artists such as Kate Bush and Peter Gabriel have tried this approach, and Simon certainly brings his best to it. The stellar band includes jazz trumpete r Wynton Marsalis and guitarist Bill Frissel...... Simon now hears a DJ whose “sub bass feels like an earthquake”.
There are four selections from the 2000 album You’re the One, which Simon presumably feels is his most overlooked. There are no hits and nothing from Graceland. Generally, sparser arrangements allow more space for Simon’s dazzling imagery and oblique but relevant ruminations on subjects including immigration (René and Georgette …; The Teacher), domestic violence (a bluesier One Man’s Ceiling Is Another Man’s Floor) and the state of humanity and the planet (Questions for the Angels).
The Orwellian satire Pigs, Sheep and Wolves is now jazzier. Marsalis’s woozy sax in How the Heart Approaches What It Yearns wonderfully recreates the atmosphere of the “downtown [formerly ‘local’] bar and grill”. There is often a reflective, wistful feel, but Simon’s best reworkings benefit from his age and increased experience. The 1975 song Some Folks' Lives Roll Easy is much more poignant, as he brings his septuagenarian voice to the words: “Here I am, Lord, I’m knocking on your place of business, but I have no business here.” Simon doesn’t sound at peace with the post-crash, Trump-era world at all, and the exquisite new arrangement of Love emphasises lines such as: “When evil walks the planet, love is crushed like clay.” But perhaps he can now be content with an extraordinary canon.
Három napja nagyon rosszul alszom és nagyon rosszakat álmodom. Hogy mit, arra nem is emlékszem, csak hogy sötétség van bennük, gomolygó sötétnél is feketébb sötétség. Apa jut eszembe, amikor kicsi voltam és rosszat álmodtam, azt mondta, csak úgy szabadulhatok meg a rémálmoktól, hogyha lerajzolom őket. Apa fekete festményei jutnak eszembe, sose kérdeztem meg tőle, hogy az álmait próbálta-e meg lerajzolni ő is. Magam elé teszek egy fehér rajzlapot, a közepére teszem a szénceruza hegyét, de sehogy se tudom megmozdítani a kezem, arra gondolok, hogy nem számít, mert úgyse fog segíteni. Behunyom a szemem, sóhajtok, megpróbálom kisóhajtani magamból a sötétséget, rajzolni kezdek, vagy nem is, inkább csak hagyom, hogy mozogjon a kezem a papír fölött. Amikor kinyitom a szemem és lenézek, látom, hogy csupa egymásba fonódó spirál a papír, szédítőnek szédítő, de nincs benne semmi az álom feketeségéből. Összehajtom, úgy tépem szét, hogy háromba szakad. Össze akarom gyűrni, hogy kidobjam a szemétbe. Nagymama ott áll mellettem, odanyúl és kiveszi a papírt a kezemből. Ránéz a rajzra, elfintorodik, összegyűri, azt mondja, ez ide kevés lesz. Bemegy a belső szobába, hallom, hogy nyikordul a kanapé, aztán már jön is, kezében az összegyűrt ágyneműm. Odadobja az asztalra, azt mondja, vigyem ki az egészet a kertbe, csíptessem fel a szárítókötélre, jön ő is mindjárt. Az ágynemű gyűrött és kicsit állott szagú, ahogy felcsíptetem a szárítókötélre, a szél felém fújja és az arcomra teríti. Átbújok a lepedő alatt, most már mögöttem lobog, elképzelem, hogy egy nagy fehér köpönyeg, vagy egy hosszú-hosszú fátyol, hátranyúlok, megfogom a szárítókötelet, lehúzom és rádőlök, az eget nézem, a felhőket tépdesi a szél. Nagymama egy fekete fazekat hoz, a földre teszi, lekapja róla a fedőt. A fazék félig van parázzsal, a parázs tetején ott a fekete vasaló, amit a kamrában láttam, mellészúrva a piros nyelű ültetőlapát. Nagymama azt mondja, most szépen átvasaljuk az ágyneműt, kivasalunk belőle minden rosszat. Ha jól csináljuk, ma éjszaka úgy alszom majd, mint a tej. Felemeli a vasalót és megrázza, ahogy félrehúzza a belsejét takaró fémlapot, eszembe jut a cigaretta, mondani akarom, hogy van benne valami, de Nagymama közben lefele fordítja a vasalót, hamut és kormot ráz ki a belsejéből, rá a parázzsal teli vederre, a cigaretta is kicsúszik a vasalóból, pörögve a parázsra hull, Nagymama felszisszen, utánakap, de már késő. A cigarettáról szalmasárgán leég a papír, a dohány is fellángol, aztán sűrű mentolos füst száll fel a vederből. Nagymama előrehajol, beletartja az arcát, a füst egy pillanatra egészen beburkolja a fejét, mélyen, zihálva beszívja, kifújja, megint beszívja, a füst lassan eloszlik, előbukkan belőle az arca, a ráncai valahogy elmélyültek és összerántották a bőrét, nagyon-nagyon öregnek és gyűröttnek látszik, még mindig a parazsat nézi, a cigarettából már csak a filter maradt meg, aztán halkan sisteregve feketére zsugorodik az is. Nagymama nagyot sóhajt, hát így ég el minden, minden és mindenki, suttogja maga elé, megrázza a fejét, szegény-szegény Nagyapa, mondja, a ruhája ujjába törli az arcát, ahogy a karját leengedi, az arca megint olyan, mint máskor. Megfogja az ültetőlapátot, kavar egyet a parázson, a felszálló kis szikrácskák fényében látom, hogy meglágyul a pillantása. Felém nyújtja a vasalót, azt mondja, súlyos, jól fogjam meg, nehogy leejtsem. A vasaló tényleg lehúzza a kezem, két kézzel tartom, mégis remeg egy kicsit. Nagymama félig tölti parázzsal az ültetőlapátot, beleönti a vasaló belsejébe, rátolja a csappantyút. Azt mondja, most már csak fel kell forrósítani. Tartsam magam előtt, és perdüljek körbe háromszor a sarkam körül, úgy, mint ahogy azok a hogyishívjákok, azok a kalapácsvetők szoktak, de vigyázzak, el ne dobjam. A vasaló sziszeg, ahogy megforgatom magam körül, érzem a súlyát a karomban és vállamban, de még a derekamban is, pörög körülöttem a szoknya, olyan gyorsan forgok, muszáj a kalapácsvetőkre gondoljak, látom magam előtt azokat a nagy, mackó embereket, ahogy kivörösödött arccal, fújtatva forognak maguk körül, de pörgős szoknyában vannak, és vasaló van a kezükben, ezt annyira vicces elképzelni is, hogy muszáj nevessek, forgok és nevetek, és Nagymama is velem nevet, tudom, hogy ő is erre gondol, már rég túl vagyok a harmadik forgáson, az ötödiken és a hetediken is, elszédültem, mindjárt el fogok esni, de akkor se tudok megállni, forgok és nevetek, mindjárt ki fog szállni a kezemből a vasaló, parázscsíkot húzva maga után elrepül, messze, ki a stadionból, nem fogom tudni megállítani. Nagymama akkor azt mondja, elég, és akkor egyszer csak megállok, és ott vagyok az álomszagú, gyűrött fehér lepedő előtt, hullámzik, tudom, hogy a szédüléstől van, de akkor is úgy látom, hogy a lepedő kereken kidudorodik. Meghallom Nagymama kuncogását, és már tudom, mi az, a kerek fedő, Nagymama a másik oldalról a lepedőnek nyomja, azt mondja, érzéssel, finoman, érzéssel. Rányomom a vasalót a lepedőre, a lepedőn keresztül a fedőre, sistereg, szürke gőz száll belőle, érzem, hogy mozdul a fedő, a vasaló követi, tudom, hogy az álom sötétségére kéne gondoljak, de nem tudok, az egész testem bizsereg a nevetéstől, a vasaló könnyű a kezemben, követem vele a formákat, amiket Nagymama rajzol a lepedőre a fedővel, olyan, mintha egy hatalmas vászonra festenék mindenféle betűket egy óriási ecsettel. Mire a lepedővel, a párnahuzattal és a paplanhuzattal is végzünk, már alkonyodik. Nagymama kiveszi a kezemből a vasalót, beteszi a szenesvederbe. A tenyerem izzadt, a szoknyámba törlöm, aztán végighúzom a tenyerem a lepedőn, langyos és egészen sima. Nagymama is megérinti, azt mondja, jegyezzem meg, hogy így kell rendesen vasalni.
Öt óra….fél szemmel megnéztem a telefonomon az órát és visszatettem az éjjeliszekrényre. Valahogy jó lenne aludni még egy kicsit. Elkezdtem számolni a kisbirkákat, hátha az segítene. Száz…kilencvenkilec...kilencvennyolc…vajon „megismer”? Ha végigsimítja az arcomat, vajon tudni fogja, hogy ismerjük egymást? Tudni fogja egyáltalán, hogy ki vagyok? Vajon nem változott annyit közel egy év alatt az arcformám, hogy nem „ismer rám”? Izgulok… Rengeteg idő van még fél egyig . Már két napja készülök a találkozásra. Attól a pillanattól, hogy megszólalt a telefonom és megtudtam, hogy anyukájával ma jönnek és találkozni szeretne velem... Már hat éves….. nagyfiú….Fél hét….visszaaludni késő, felkelni korán…..és amúgy is, ma ünnep van. Elkezdtem felidézni az utolsó találkozásukat. Éreztem, ahogyan a kis puha ujjacskák fürkészik az arcomat. Éreztem, ahogy két kis keze közé fogta az arcomat, miközben megállt egy pillanatra és beszélt hozzám. Éreztem a finom kis ajkak érintését az arcomon, amikor búcsúzásnál megpuszilt és a vékony kis karok szorítását a nyakam körül, ahogyan búcsúzóul átölelt. Szavait, nevetését is úgy hallottam, mintha tegnap hallottam volna. Fél nyolc…tovább már nem tart magában az ágy. Nem sikerül megerőszakolni magamat, hogy maradjak még kicsit... Becsomagolom a kis tűzoltóautót, amit ajándékba vettem, igyekszem, hogy könnyen kibontható legyen….. Tíz óra….Kicsit játszom a kutyámmal….Negyed tizenegy….Főzök valamit…..Negyed egy……indulok…Izgulok rendesen…. Pontosan egyszerre gördültünk be a parkolóba. Ahogyan megláttam az édes kis arcát, még erősebb izgalom fogott el…. Anyukája észrevett és valószínű tolmácsolta, mert elmosolyodott és bólintott. Istenem, most mit kell ilyenkor tenni?…. Az autót leállítottam…és kiszálltam. Ők is ugyanezt tették….és elindultunk egymás irányába. Édesanyja kezét fogva, biztos lépésekkel közeledett…. Szóljak, ne szóljak? Mit csináljak?...Mégis azt éreztem szólnom kell, és ahogy közeledtem hozzá, beszélni kezdtem.: - Sziasztok, de jó, hogy itt vagytok. Szia nagyfiú. Ahogy meghallotta a hangomat, még sietősebbre vette lépteit, a hangom irányába, szinte húzva az édesanyját. Hangjában izgalommal, hangosan köszönt: - Sziaaa, de jó, hogy újra látlak! Ekkorra már egymás előtt voltunk. Kinyújtotta a kis kezét, én lehajoltam. Szorosan nyakam köré fonta a két kis karját és nagyon sok puszit kaptam. - Hiányoztál - súgta a fülembe. Kicsit „megnézte” az arcomat. - Változtál kicsit – közölte és mosolygott. Leültünk. Kezecskéi közé fogta a jobb kezem és úgy beszélgettünk. Mindenről kikérdezett. Nagyon sokat nevettünk. Hirtelen elrepült az idő, indulniuk kellet. - Apa sírjához megyünk, a temetőbe – mondta szomorúsággal a hangjában. - Amikor nagyon pici voltam, már akkor elment az angyalkákhoz .- Emlékszel rá? –kérdeztem. - Igen, emlékszem a nevetésére és emlékszem, hogy hogyan dobogott a szíve. Erre tisztán emlékszem. Mindig a mellkasára feküdtem és úgy beszélgettünk, közben pedig hallgattam a szívét. Most is pontosan itt van a fülemben. - mondta és mosolygott. - .Az én apukám is az angyaloknál él – válaszoltam. - Te is emlékszel a szívverésére? – kérdezte. - Nem drágám, sajnos én nem emlékszem. – válaszoltam és elcsuklott a hangom. Ekkor felém nyújtotta karjait….lehajoltam hozzá…. Két kis tenyere közé fogta a fejem és nagyon bölcs hangon azt mondta: - Ne legyél szomorú! Mosolyogj, attól szebben fog dobogni a szíved. - Igenis uram! Igyekszem betartani a tanácsát. – válaszoltam és elmosolyodtam. - Igen, jó lesz így – szólt mosolyogva. Majd szorosan átfogta a nyakamat, arcocskáját az arcomhoz szorította. Így álltunk ott…talán percekig. Utána megállt előttem, és mintha valóban látott volna úgy fordította felém arcocskáját. - Kérhetek valamit tőled? - Persze. Mondd. – válaszoltam. - Szeretném megtanulni a te szíved zenéjét is. Hirtelen nem értettem a kérést. Azt hittem, hogy a kedvenc zeneszámomra kíváncsi. Elmosolyodott és azt mondta: - Szeretném meghallgatni, a szíved hangját, azt, hogy hogyan dobog. Akiket nagyon szeretek, azoknak ismerem. Hirtelen nem tudtam hogyan reagáljak erre, egyszerre éreztem, hogy sírnom és nevetnem kell. … És ekkor eszembe jutottak az előbb elhangzott szavai…..és elkezdtem mosolyogni. Lehajoltam hozzá, megfogtam mindkét kezét és megpusziltam. Elmosolyodott és édes hangon megköszönte. Visszaültem a székre és magamhoz öleltem. Elhelyeselte a kis fejét a szívem magasságában. Egyszercsak boldogan felkiáltott: - Hallom…és azt is, hogy mosolyogsz. Látod? Mondtam, hogy amikor mosolyogsz, akkor megszépül a szívverésed. Szép dallama van a szívednek….könnyen megtanultam. Felemelte a kis fejét és mosolygott. - Amikor hiányozni fogsz, akkor mindig előveszem a fejemből és gondolatban újra meghallgatom. – ezt olyan halkan mondta, hogy szinte már suttogta és közben mosolygott. Kicsit bénán álltam ott, sírni nem mertem, mert tudom, akkor megváltozik a „dallam”. A csodálattól nem jöttek a szavak. Felé nyújtottam a kezem, ő érezte a mozdulatot...azonnal odabújt. …. csak szorítottam….nem tudtam szólni, de akkor nem is kellett….nem volt szükség szavakra. A szavak csak elrontották volna az érzéseket. Még percekig álltunk így, utána elköszöntünk. Mosolygott, pedig nem „lát” semmit a külvilágból, de érez mindent, mert az a kis szív, ami képes más szívek dallamát megtanulni, az mindig nyitva van.... Mielőtt beült az autóba, még kedvesen visszaszólt: - Szép a zenéd… Én meg ott álltam bénán, folytak a könnyeim és csak arra tudtam gondolni: valóban fontos, hogy nyitott szemmel járjunk, de ha a szívünk nincs nyitva, akkor a szem nem sokat ér.....
(“Blue pencils, blue noses, blue movies, laws, blue legs and stockings”),
kék tóban fürdőző kisújszállási kék manó
language of sex, and the sexiness of language
. “Blue, above corporeal red? What was he thinking?”,
Maggie Nelson’s Bluets manó manó kék manó. Nelson’s book might best be described as an essay in the form of prose-poetic fragments; its tone is set from the first line, which runs: “Suppose I was to begin by saying that I had fallen in love with a color kék, kék, kék magyar manó.”. What follows are ruminations on Nelson’s relationship with the colour blue; more critical explorations of why this colour might have a power over us that red, for instance, or green don’t have; and brief back-slips into memoir that exhibit the same jagged candour as The Argonauts (2015).
The other books in my micro-collection are William Gass’s On Being Blue, Derek Jarman’s Blue, and Blue Mythologies by Carol Mavor. It may be chance that these particular books have come into my possession (I have no particular interest in the colour, myself) but it is surely not chance that all these books were written about blue, rather than any other colour. Nelson is well aware of the anomaly. “It does not really bother me that half the adults in the Western world also love blue”, she writes, “or that every dozen years or so someone feels compelled to write a book about it.”
Jarman’s book is not written as fragments, like Nelson’s, but as notes. It mixes poetry, elegy – for his AIDS-blighted generation, for the world he is about to leave – and something that isn’t quite memoir, because its perspective is too unstable to be memoiristic. Blue, for Jarman, is what’s left after the “shattering bright light” of the eye specialist’s camera. But it is also a tone he can pick out in memory: “His blue jeans / Around his ankles”. And it is the dark backing to the mirror of the world: “Blue protects white from innocence / Blue drags black with it / Blue is darkness made visible”. Blue is the void, a blank, as used in bluescreening, the technique that allowed filmmakers to engineer post-production special effects. (Bluescreening has largely been replaced nowadays by greenscreening, as digital cameras are more sensitive to that colour, and so are more able to pick it out and replace it.)
Where Jarman’s text is slow on the page, as if recited, eyes closed, from memory, William Gass’s is a great roiling tumble of words – though still, as Brian Dillon notes in his newly published Essayism, perhaps best thought of as if “scored for the ear”. Dillon also points out that, for all its piling-up of references to blue (“Blue pencils, blue noses, blue movies, laws, blue legs and stockings”), the book seems to treat the colour as a pretext. A pretext for what? asks Dillon. Well, for language, and sex; the language of sex, and the sexiness of language. The fact is, if you start talking about the colour blue, you’re almost certainly likely to start talking about something – anything – else. That’s the lesson of these books, perhaps – that they show us blue as the ultimate pretext. It can stand in for anything – that’s why all these writers pick it to write about. It’s Jarman’s bluescreening, again.
This polyvalence of blue does have its problems, though, as Franco Nasi pointed out in his Sylph Editions cahier, “Translator’s Blues”: “But alas, the multiplication of languages is no fairy tale, and in English the word blue has come to signify many things, among which sadness and melancholy, which are expressed in other ways and by other colours for an Italian”. The moment blue becomes a metaphor, it starts to lose its tenor. It simply means too many things; it means any old thing.
Nelson, too, is openly distrustful of Gass’s modus operandi, although for moral, rather than practical reasons. “After asserting that the blue we want from life is in fact found only in fiction, he counsels the writer to ‘give up the blue things of this world in favor of the words which say them’.” “This”, she says, “is puritanism, not eros.”
"A foltmanók kicsi, fából készült emberkék voltak. Mindannyian Éli fafaragómester keze alól kerültek ki. A mester műhelye messze fent a hegyen állt, ahonnan szép kilátás nyílt a foltmanók kicsi falujára. Mindegyik manó másmilyen volt. Egyiknek nagy volt az orra, a másiknak a szája. Némelyek magasak voltak, mások pedig alacsonyak. Egyesek kalapot hordtak, míg mások kabátot viseltek. Két dolog azonban közös volt bennük: ugyanaz a fafaragó készítette őket és ugyanabban a faluban, laktak. A foltmanók egész életükben, minden áldott nap matricákat osztogattak egymásnak. Minden manónak volt egy doboza tele arany csillag matricával, és egy másik doboza tele szürke pontokkal. Naphosszat a falut járták, és mást sem csináltak, mint csillagokat vagy pontokat ragasztgattak egymásra. A csinosak és jóvágásúak, akik szépen csiszoltak és fényesre festettek voltak, mindig csillagot kaptak. De akik érdes fából készültek, vagy már pattogott róluk a festék, azok bizony csak szürke pontra számíthattak. A tehetségesek is csillagot kaptak. Némelyikük könnyedén a feje fölé emelt hatalmas fa rudakat vagy átugrott magas dobozok fölött. Mások bonyolult szavakat használtak vagy gyönyörű dalokat énekeltek. Őket mindenki e árasztotta csillaggal. Némely foltmanónak az egész testét csillagok borították! Persze mindig nagyon jól érezték magukat, amikor csillagot kaptak. Így aztán újabb és újabb dolgokat találtak ki, hogy ismét kiérdemeljék a csillagot. Mások viszont nem voltak olyan ügyesek. Nekik mindig csak szürke pont jutott. Pancsinelló is egy ilyen foltmanó volt. Próbált magasra ugrani, de mindig csak nagyot esett. Erre persze rögtön köré gyűltek néhányan, hogy ráragasszanak egy-egy szürke pontot. Néha eséskor megkarcolta a testét. Ilyenkor újabb pontokkal halmozták el. Aztán, ha megpróbálta kimagyarázni az esetet, biztos valamit bután fogalmazott meg, amiért persze még több pontot ragasztottak rá. Egy idő után olyan sok szürke pont lett rajta, hogy már az utcára sem mert kimenni. Félt, hogy valamit megint elügyetlenkedik, például elfelejt sapkát húzni, vagy belelép egy tócsába, és ezzel még több rossz pontot szerez. Sőt, néha már minden ok nélkül is ráragasztottak egy-egy szürke pontot, pusztán ezért, mert látták, hogy már úgyis olyan sok van rajta. „Sok szürke pontot érdemel-mondogatták egymásnak. -Ő aztán tényleg nem jó foltmanó!” Egy idő után már maga Pancsinelló is elhitte ezt. „Nem vagyok jó foltmanó” –gondolta. Amikor nagy ritkán kiment az utcára, csak olyan manókkal lófrált, akiken szintén sok szürke pont volt. Köztük jobban érezte magát. Egy nap találkozott egy olyan manóval, aki egészen más volt, mint a többi. Nem volt rajta sem csillag, sem pont. Egyszerűen famanó volt. Lúciának hívták. Nem mintha az emberek nem ragasztottak volna rá matricákat – csak azok egyszerűen nem maradtak meg rajta! Némely manó emiatt felnézett rá és ragasztott rá egy csillagot. De a csillag leesett! Mások lenézték, mert nem volt egy csillaga sem, és raktak rá egy szürke pontot. Ám az is leesett! „Én is ilyen akarok lenni! – gondolta Pancsinelló. -Nem akarom, hogy mások jeleket rakjanak rám!” Megkérdezte a matrica nélküli famanót, hogyan lehetséges az, hogy neki nincs egyetlen matricája sem. „Ó, nem nagy ügy! – válaszolta Lúcia. –Egyszerűen csak mindennap meglátogatom Élit.” „Élit?” „Igen, Élit, a fafaragót. Jót ücsörgök a műhelyében.” „De miért?” „Majd megtudod! Menj el hozzá, fel a hegyre!” Ezzel a matrica nélküli famanó megfordult és elment. „Szerinted egyáltalán szóba áll majd velem?” – kiáltott utána Pancsinelló. De Lúcia ezt már nem hallotta meg. Így aztán Pancsinelló hazament. Leült az ablak elé, és nézte, hogyan rohangálnak ide-oda a manók, csillagokat és szürke pontokat osztogatva egymásnak. „Ez így nincs rendjén” – suttogta, és elhatározta, hogy elmegy Élihez. Felkapaszkodott a hegytetőre vezető keskeny ösvényen, és belépett a nagy műhelybe. Szeme-szája elállt a csodálkozástól az óriási bútorok láttán. A hokedli a feje búbjáig ért. Lábujjhegyre kellett állnia, hogy rálásson a munkapadra. A kalapács nyele olyan hosszú volt, mint az ő karja. Pancsinelló nyelt egy nagyot, és elindult kifelé. Ekkor meghallotta a nevét. „Pancsinelló!” – hallatszott egy mély, erős hang. Pancsinelló megállt. „Pancsinelló! Örülök, hogy látlak! Gyere közelebb, hadd nézlek meg!” Pancsinelló lassan megfordult, és ránézett a nagydarab, szakállas mesterre. „Te tudod a nevemet?” – kérdezte a kis manó. „Persze, hogy tudom! Én alkottalak!” Éli lehajolt, felemelte és maga mellé ültette a padra. „Hm…-szólalt meg a mester elgondolkozva, miközben a szürke pontokat nézte. – Úgy látom, gyűjtöttél néhány rossz pontot!” „Nem akartam, Éli! Tényleg nagyon próbáltam jó lenni!” „Gyermekem, előttem, nem kell védekezned. Én nem foglalkozom azzal, hogy mit gondolnak rólad a foltmanók.” „Tényleg?” „Tényleg. És neked sem kellene. Hát, kik ők, hogy jó vagy rossz pontokat osztogassanak? Ők is ugyanolyan foltmanók, mint te. Amit ők gondolnak, az semmit sem számít, Pancsinelló. Csak az számít, amit én gondolok. És szerintem te nagyon értékes manó vagy!” Pancsinelló felnevetett. „Én értékes?! Ugyan mitől? Nem tudok gyorsan járni. Nem tudok magasra ugrani. A festék repedezik rajtam. Mit számítok én neked?” Éli Pancsinellóra nézett, rátette kezét a kis favállakra, majd nagyon lassan így szólt: „Az enyém vagy! Ezért vagy értékes nekem.” Pancsinellóra még soha senki nem nézett így – különösen nem az, aki alkotta őt. Nem is tudta, mit mondjon. „Mindennap vártam, hogy eljössz!” –folytatta Éli. „Azért jöttem el, mert találkoztam valakivel, akin nem voltak matricák” –mondta Pancsinelló. „Tudom. Mesélt rólad.” „Rajta miért nem tapadnak meg a matricák?” A fafaragó nagyon kedvesen beszélt: „Azért, mert elhatározta, hogy neki fontosabb az, amit én gondolok róla, mint az, amit mások. A matricák csak akkor ragadnak rád, ha hagyod.” „Micsoda?” „A matricák csak akkor ragadnak rád, ha fontosak neked. Minél jobban bízol az én szeretetemben, annál kevesebbet aggódsz a matricák miatt. Érted?” „Hát, még nem nagyon…” Éli elmosolyodott. „Idővel majd megérted. Most még tele vagy szürke pontokkal. Egyelőre elég, ha minden nap eljössz hozzám, hogy emlékeztethesselek rá, mennyire fontos vagy nekem.” Éli letette Pancsinellót a földre. „Ne felejtsd el – mondta, miközben a foltmanó elindult az ajtó felé -, hogy nagyon értékes vagy, mert én alkottalak! És én sohasem hibázom!” Pancsinelló nem állt meg, de magában ezt gondolta: „Azt hiszem, komolyan mondja!” És miközben ezt gondolta, már le is gurult róla egy szürke pont."
Kb. 8 éven át triatlonista szeretett volna lenni. Nagyatád. Az úszóverseny egy kék tóban zajlott, kék madarak, kék gémek,
kék ponytok. Akkoriban egy témába vágó fórumon szerepelt:
Bemutatkozás
Galamb kissé nyurga, aránylag széles szájú, és elég csinos fiatalember volt. Örökké vigyorgott és nagy, kék szeme határtalan bizalommal nézett az emberekre. Hogy honnan jött és mit csinált azelőtt, senki sem kérdezte. Itt, a kikötő környékén a legnagyobb fokú modortalanság ismerőseink múltja iránt érdeklődni. Mindenki onnan jön, ahonnan akar, vagy ahonnan szabadon bocsátják. Galamb szalmakalappal a fején érkezett, csíkos, meglehetősen rongyos kiskabátját az alsókarjára dobta, bambuszbotot forgatott az ujjai körül halkan fütyörészett és dohányzott. Nagyvilági külseje nyomban feltűnt a kikötő rakodómunkásokból és rablókból álló egyszerű népe között. Elsősorban gyönyörű cipőit csodálták. Különösen az egyik volt rendkívül elegáns, a fehér betétes, gombos lakkcipő. Hiába, aki ad a külsejére, arra figyelnek. Ezt bizonyította a kisebb csődület is, amely hosszú útvonalon követte türelemmel az előkelő idegent. Kilenc órakor nyílt az ajtó, és belépett a vidám idegen. Szalmakalapját főúri grandezzával emelte meg, és udvarias vigyorral a középre lépett. A kocsmáros, a csapos, a főpincér és a fia megdermedtek. - Hölgyeim és uraim! - kezdte Galamb. - A tegnap esti svédtorna miatt elhalasztott koncertemet szíves engedelmükkel ma tartom meg. A karnagy úr ideadja a harmonikáját, és az előadás kezdetét veszi. Ezután átvette a zenész harmonikáját, felállt egy székre, ráült a támlájára, kiskabátját egy elegáns mozdulattal odadobta a főpincérnek, és mély érzéssel eljátszotta, hogy: "Louis, a fűtő elhajózott az Új-Hebridákra." A második strófát énekelve adta elő. A szám kétségkívül tetszett. A hangulat még fagyos volt, de többen már elengedték zsebükben a bicskát, és ez errefelé egy neme a békülékenységnek. Mikor azonban Galamb rázendített a "Hej, tengerész, hej tengerész, Mit neked vihar és mit neked vész" kezdetű indulóra, amelyet rövid sztepptánccal fejezett be, mindenki tapsolt, és vad lábdobogással követelték, hogy a művész folytassa koncertjét. Harrincourt záróráig megalapozta népszerűségét, tányérjára bőségesen hullott az aprópénz és mikor egy fésűre feszített selyempapíron elzümmögte a "Kacagj, bolond, bár festett arcodon könny csorog..." kezdetű slágert, olyan jókedv kerekedett, hogy Lala, a biciklitolvaj, aki különben is nagyvonalúságáról volt közismert, eperbólét hozatott, és hajnalig még sok üveg rum fogyott el. Harrincourt volt a kikötő kedvence. Nemigen akadt olyan ember, aki összemérhette volna vele az erejét, és mégis lehetőleg elkerült minden nézeteltérést, és a legrosszabb tréfákat is eltűrte. Szolidsága miatt elnevezték Galambnak. Esténként vendégszerepelt a mulatókban. Nemcsak szájharmonikán játszott. Ha kellett, hegedült, citerázott, és kártyakunsztokat is mutatott. Senki sem hallotta még káromkodni. A tizennégy éves szivarossal olyan udvariasan beszélt, mintha a fiúcska a legrégibb törzsvendégekkel egyenrangú gazember volna. Mindig simára volt borotválva, és Miminek, aki a "Bicskadobó" nevű helyiségben a likőrt kezelte, virágot küldött a születésnapjára. Féltékeny éjszakai lovagok többször le akarták szúrni és ritkán ok nélkül. Ezeket atyai gyengédséggel ő maga vitte el a legközelebbi kötözőhelyre. Ilyen volt Galamb. Sem a kormányos, akit Rongy Eleknek hívtak, sem a vitorlamester nem ismerte a fenti előzményeket, ami még nem lett volna baj, de a két tengerész elhozta az étterembe a kövér Yvette-t, egy kedvükre való hölgyet, aki nyolcvan kiló volt ugyan, de teljesen babaarcú. Yvette állandóan tapsolt Galambnak, aki éppen szerepelt. Már ez nem tetszett a kormányosnak. De később a kövér Yvette példátlan szemtelenséggel kivett a vitorlamester tenyeréből egy teljes ötfrankost, és odadobta ennek a jöttment komédiásnak. - Hej! Pojáca! Add vissza az ötfrankost! - mondta a vitorlamester, a kocsma közepére lépve. Legnagyobb csodálkozására a színművész átnyújtotta a pénzt. - Parancsoljon, öregem. Csak ne izgassa fel magát, mert unokafivéremet így ütötte meg a guta egy alkalommal. Metzben volt vegyeskereskedő a szerencsétlen. - Még pimaszkodsz?! Nesze!... A többit leírtuk. A vitorlamester olyan pofont kapott Galambtól, hogy lenyelt egy negyed font bagót, a kormányost pedig addig verte, amíg ez komolyan nem kérte, hogy hagyja már abba. Ebből az alkalomból be is mutatkozott, hogy ő Rongy Elek. Most együtt ittak a sarokasztalnál, és a kormányost már az sem zavarta, hogy a kövér Yvette (aki teljesen babaarcú volt) nem vette le a szemét Galambról. - Csodálkozom - mondta a kormányos, tülökké dagadt orrát időnként egy pohár vízbe mártva -, hogy ilyen randa mesterséget választottál. Aki ekkora pofont tud adni, az előtt nyitva a világ. A vitorlamester meggyőződéssel bólogatott. Koronatanú volt. - Nagyon szép a mesterségem - védekezett Galamb -, a filharmónia és a balett manapság komoly hivatásnak számít. - Az ilyen embernek tengerre kell menni! Tengerre! Nem gondoltál még rá, hogy matróz légy? Galamb elkomorodott. - Az is voltam. - Nagyszerű! Ha megfelelsz a feltételeknek, beállhatsz a Brigittára. Vannak papírjaid? - Nincsenek. - Akkor megfelelsz a feltételeknek. Akarsz velünk jönni? Yvette hirtelen közbeszólt: - Ne menjen, Galamb úr! A Brigitta rövidesen el fog süllyedni. Rozoga, vacak vitorlás. Kimondom őszintén, ha a matróz urak nem veszik sértésnek, csak a legelszántabb csirkefogók vállalnak szolgálatot rajta. - Ne hallgass Yvette-re. A Brigitta nagyon jó hajó - mondta bizonytalanul a kormányos. Yvette elsápadt a felháborodástól. - Ezt nekem mondja? Nekem akar maga hajókról mesélni, miután húsz éve barátkozom a világ tengerésztestületével? Azt mondtam hogy a Brigitta el fog pusztulni, rothadt a bordázata, és fél hüvelykkel mélyebbre süllyed a hatóság által előírt merülési vonalnál. - Ez igaz - vallotta be a vitorlamester -, de végre is az emberek nem a nyugalmas, biztos öregség miatt szállnak hajóra. Jössz, Galamb, vagy nem? - Csakugyan olyan veszélyes jármű? - kérdezte tűnődve Galamb. A kormányos sóhajtott, és vállat volt. - Mivel jelen van a hajók anyja, bevallom őszintén: a Brigitta nem pályázhatna a kék szalagra. Ha családos ember volnál, nem is hívnálak. - Köszönöm. Mivel van családom, elfogadom a meghívást, és jelentkezem a Brigittára. - De biztos, hogy nincsenek papírjaid? - Egy szál sincs. - Ezt majd igazolnod kell. A kapitány régimódi ember, és köti magát bizonyos formaságokhoz. Mehetünk. - Ne menjen, Galamb úr! - búgta mintegy a párját siratva, Yvette, és teljesen babaarcán mélabús ráncok támadtak. - Ne menjen, Galamb úr, ha néha kell öt-tíz frank, szívesen adok kölcsön... - Köszönöm a felajánlott hitelkeretet, de nem fogadhatom el. Hé! Jeanette! Hozzál a számlámra egy pohár rumot és egy csokor virágot a nagyságos asszonynak... Kezét csókolom, nemes hölgy. Elmentek. Az utcára még egy másodpercig utánabúgott Yvette hangja: - Ne menjen, Galamb úr...
Tagadhatatlan: mindenütt és mindig vannak olyan lények, melyeket mások különlegesnek, kedvesnek és bájosnak éreznek, sőt egyesek jó szellemükként tartanak számon, mert szebb, szabadabb, szárnyalóbb életre buzdítanak, és mindig ugyanarról szól a történet: az unokák kigúnyolják nagyapáik jó szellemét, a kedves és bájos lényeket egy nap elűzik és agyonütik, vérdíjat tűznek ki a fejükre vagy az irhájukra, mígnem életük mondává szelídül, és madárszárnyon tovarebben...
És ennek bizony immár hat éve. S én még soha senkinek sem meséltem el ezt a történetet. Bajtársaim, mikor viszontláttak, örültek, hogy élve látnak. Én szomorú voltam, de azt mondtam: "Azért, mert nagyon fáradt vagyok..." Most már egy kicsit megvigasztalódtam. Azaz... mégsem egészen. De tudom, hogy visszatért a bolygójára, mert mikor fölkelt a nap, nem találtam ott a testét. Annyira mégsem volt nehéz... És szeretem a csillagokat hallgatni éjszakánként. Mintha ötszázmillió csengettyű volna... De lám csak, van itt egy rendkívüli kérdés! A szájkosárról, amit a kis hercegnek rajzoltam, lefelejtettem a bőrszíjat! Sose tudhatja fölcsatolni a bárányára. S én azt kérdezem magamban: "Mi történt a bolygón? Lehet, hogy a bárány megette a virágot..." Egyszer azt gondolom: "Nem, semmiképpen sem! A kis herceg mindig üvegbura alá teszi éjszakára a virágját, és éberen vigyáz a bárányára..." Ilyenkor boldog vagyok, és a csillagok mind kedvesen nevetnek. Másszor meg ezt gondolom: "Az ember olykor-olykor figyelmetlen, és máris kész a baj! Egy este elfelejti föltenni az üvegburát, vagy éjszaka nesztelenül kiszökik a bárány..." És ilyenkor a csengettyűk mind csupa könnyé változnak. Nagy rejtelem ez. Mert ti szeretitek a kis herceget, nektek se mindegy, mint ahogy nem mindegy nekem sem, hogy valahol a mindenségben, ki tudja, hol, ki tudja, merre, egy bárány, akit nem is ismerünk, lelegelt-e egy rózsát, vagy sem... Nézzetek föl az égre. És tegyétek föl a kérdést: megette vagy nem ette meg a virágot a bárány? S aszerint, igen vagy nem, meglátjátok, egyszerre megváltozik minden... És soha, egyetlen fölnőtt sem fogja megérteni, hogy ez milyen rettentően fontos! * Számomra ez itt a világ legszebb és legszomorúbb tája. Ugyanaz a táj, mint az előző lapon, de még egyszer lerajzoltam, hogy jól lássátok. Itt jelent meg a Földön, s aztán itt tűnt el róla a kis herceg. Tanulmányozzátok figyelmesen, hogy biztosan ráismerjetek, ha egyszer Afrikában utaztok, a sivatagban. S ha netalán arra visz az utatok, kérve kérlek, ne siessetek, időzzetek el egy kicsit ott, pontosan a csillag alatt. Ha akkor egy gyerek lép hozzátok, és nevet, és aranyhaja van, és nem felel, ha kérdezik: nyilván kitaláljátok, ki az. S akkor aztán legyetek kedvesek, és ne hagyjátok, hogy tovább szomorkodjam: írjátok meg nekem, hogy visszajött... * Antoine Marie Jean-Baptiste Roger de Saint-Exupéry (Lyon, 1900. június 29. – Marseille, 1944. július 31.) francia író és pilóta.
"Mmmi történt? - kérdezte a rémülettől dadogva. - Repülünk, ahogy megparancsolták, kérem alássan - válaszolta tisztelettudón a derék katona. - A hadnagy úr kiadta a parancsot: röpüljön innen a fenébe! Így hát repülünk, kérem alássan. - És hol szállunk le? - faggatódzott tovább fogvacogva a kíváncsi Gregorescu őrnagy. - Jelentem alássan, azt én nem tudhatom. A parancs csak az volt, hogy repüljünk, én pedig csak a felszálláshoz értek, leszállni nem tudok; amikor a hadnagy úrral a levegőben voltunk, arra sohasem volt szükségünk. Ha már jó magasra följutottunk, magunktól pottyantunk le a földre. A magasságmérő 1860 métert mutatott. Az őrnagy görcsösen kapaszkodott a kormányrúdba, és románul sóhajtozott: - Deu, Deu! Istenem, istenem! Švejk, a derék katona óvatosan manipulált a kormánnyal, és az Alpesek fölött diadalmasan harsant a nótája. - Gyorsan forog, babám, gyorsan forog, babám, a gőzkocsi kereke, azon visznek engem, azon visznek engem, sej babám, a harctérre! Az őrnagy hangosan imádkozott és káromkodott az anyanyelvén, de a fagyos, tiszta levegőben átkozódásait diadalmasan túlharsogta Švejk csengő hangja: - Katona vagyok én, ihajla, szolgálom a császárt! Alattuk villámok cikáztak, zúgott a zivatar. Az őrnagy meredt szemmel bámult maga elé, és sipogó hangon kérdezte: - Mi lesz ennek a vége? - Egy nagy pottyanás, mi lenne más? - biztatta mosolyogva Švejk. - Mi ketten legalábbis a hadnagy úrral mindig lepottyantunk valahová. Svájc fölött jártak, és továbbszárnyaltak dél felé. - Csak türelem, kérem alássan - nyugtatta meg vendégét Švejk, ha majd kifogy a benzin, lejutunk a földre. - Hol vagyunk? - Valami víz fölött, kérem alássan, igen sok víz...”
Évezredek virága: lelkem, micsoda völgy-torokból jössz te szilaj szökéssel rendületlen ég fele törve mély időkön keresztül, amig én születtem? Hány zamat izzik szirmaimban s forr össze mily szag? Hány elődöm csókjától édes a csókom?
Régen elomlott vonalakban, hullámok és ivek dalában lebegtem és torlódtam hajdan, pazar keringők megpörgettek hajnal előtt szoknya-viharban, hintókerékben ott kopogtam, sétányokon szelek zörgettek, hölgyek csuklóin égtem.
Majálison a süppedt zöldben pezsgőspalackok s citerák közt vággyal sajogva tündököltem, virágos erkély holdas árnyán usztam el egyszer éj-időben, csilingelő nagy fali-óra rugói közt dobbantam árván s köröttem alkonyat volt.
A tarka nép mikor kiömlött a nagytemplomból, átcikáztam az óriás kupola-gömböt, ődöngtem a vak folyosókon s az oszlopok közt, egy kidöntött ivablakon keresztül aztán kiröppentem madári-módon s az éji szél kapott fel.
Cs. Szabó László beszélget Weöres Sándorral: "- Egy költő ül velem szemben, egy magyar költő. A neve: Weöres Sándor. Kettős v-vel. Többféleképpen ejtik a nevét. Sándor, te hogy ejted? - Vörös. Mint az ökör, két ö-vel. - Régi név? Mert régiesen van írva. - Tizenhetedik századi név. - Dunántúli? - Az nem biztos. A család prédikátuma budakeszi. Hát akkor úgy látszik, dunántúli név tulajdonképpen. Felteszem azt, tekintve, hogy a család tizenhetedik századi nemeslevelét Weöres Mihály kapta, és ugyanabban az időben szerepelt egy Weöres Mihály nevű cigányvajda, hogy a két személy azonos. A két Weöres Mihályt még mindig nem tudtam kikutatni, nem tudtam a nyomára akadni. Lehet, hogy cigány származású vagyok, és lehet, hogy nem."
"Egy ember ment az úton este, ment, dalolt csendben az úton. Dalolt, talán hogy így elvesse nagy útja gondját - nem tudom. Dalolt, talán mert szép az este, vagy mert anélkül rosszul esne, hogy egymagában van úton.
A kapuban, csak álltam ottan, ő ment, amerre útja tért. És egyszercsak fölsóhajtottam, nem tudnám megmondani, mért. Elment s elfogott engem ottan - a kaput elhagyni nem tudtam - a vágy az egész életért.
Talán úgy van, hogy minden ember áll egy este a kapuban s a vándorról, ki arra ment el, nem tudja, bús-e csakugyan - s tán sóhajt egyet minden ember s míg elborong, azon mereng el, hogy az ő útja messze van."
(Elena Farago: Egy ember. József Attila fordítása.)
"Őseink úgy tartják, hogy a Bálna belsőjében egy kedves, csodaszép lány él, aki a Bálna lelkét és az ősi tudást őrzi. A Bálnák Földanya dalát éneklik, ősi dallamot, mely gyógyító és misztikus."
"A megvilágosodást a szellemi úton gyakran a cél eléréséhez kötik, de valójában ez egy köztes állapot. A legmagasabb cél ugyanis nem az egyén beteljesülése, hanem annak az abszolút átváltozásnak, újjászületésnek a megvalósítása, amely alkalmassá tesz az emberiségért végzett megváltó munkára. Ennek a teljes újjászületésnek a feltétele azonban egy olyan belső állapot elérése, mely közvetlen kapcsolatot jelent a nem ebből a világból való isteni valósággal. A megvilágosodás, vagy megérkezés felemelkedést jelent az eredeti, tökéletes, szellem-lélek állapotba. Túljutni ennek a világnak a tükröződésein, túl e világ legmagasabb szellemi területein, és elhatolni az „abszolút más” valóságba. A korábbi korszakoknak ez volt a legmagasabb beavatása. Aki azonban el akarja érni Krisztus misztériumát, annak tovább kell haladnia a teljes átváltozás folyamatában, és szerkezetileg új emberré kell válnia. Hasonlóan Parzifalhoz, akire még hosszú út várt, miután egyszer részt vehetett a Grál várban a Grál misztériumában. Nem tudott még segíteni a Halászkirálynak, nem tudta még kimondani a megváltó igét, és miután elűzték ezért, számtalan kalandon át ért csak meg arra, hogy elnyerje a királyságot."
Aki őznyomból iszik, őzzé válik maga is, űzött vaddá, rohanhat a rengetegben rogyásig. Én farkasnyomból ittam, mert férfiak mellett farkas vagyok. Futok az ordasokkal, nem félek semmitől. A nők, a nők, a nők veszik csak el az erőmet, a gúnyos nézés, a porba buktató lasszó-szavak, titokban elmormolt átkok, a ragacsos intrika. A férfiak mások. Ragadozónak lenni tiszta és egyszerű. Feltépni, behatolni, egy lenni az áldozattal az adrenalinban. Ez erősebb mint a szeretet. Igen, most is farkas vagyok, tizenkét éves farkas, állok az éjszakai erkélyen egy fiúval, és végre megmutatom neki, mit tudok. Nem, nem szerelmes: éhes vagyok. Az égnek fordítom a fejem, egyenesen belenézek a tükrös teleholdba, és üvölteni kezdek. Aúúúú aúúúú aúúúúú, visszhangoznak a falak, remegnek a lakótelepi ablakok. Nem üvölt velem, néz döbbenten, mást várt. Nem farkas? Akkor nem kell.
