Az erkölcsi világrend eredete, alapjai és szerepe életünk otthonosabbá tételében
(bevezetés)
Életünk egyre méltatlanabb keretek közé vettetett. Tudjuk, az otthon ma elsősorban családi együttlétünket, családi fészkünket jelenti. De kérdés, ha élünk, ha a természet jónak látta, hogy életre hívjon bennünket, akkor a természet összes, a családi fészken kívüli része otthontalan kell legyen számunkra? Ha élünk, ha a természeti erő szülöttei vagyunk, ha a természet közepébe születtünk, akkor hogyan lehetne, ahogy a mai világ sugallja, életünk idegenségbe, otthontalanságba kényszerítve? Miféle önmeghasonlást, skizofréniát igyekszik ránk erőltetni a mai szemlélet? Ha a természet erőit hordozzuk magunkban, ezek az erők nem szólítanak-e fel mindannyiunkat e természeti erő megtagadásának elutasítására? És ha élünk, rendelkezünk-e az élet jogával? Miénk-e az életünk? És ha miénk az életünk, jogunk van-e hozzá, hogy otthon érezzük magunkat benne? És ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat életünkben, nem kell-e minden lényeges ismeretet tudnunk, mint egy jó családban kell? Jogunk van-e tudnunk minden lényegi ismeretet környezetünkről, és átfogóbb környezetünkről, kultúránkról, nemzetünkről, az emberiségről, a Természetről, a Világegyetemről? Azt hiszem, mindannyiunknak joga és kötelessége, hogy otthonosan érezhetővé tegyük a világot magunkban és közöttünk. Otthonosan átláthatóvá, meleggé, kedvessé, és mindent, ami otthonunkban nem tűrhető, kipucoljunk. Miénk a világ, az egész! Miénk a világ, mindannyiunké!
Egykor nem csak családi fészkünk volt az otthonunk. Az emberiség egésze élt a mai családi élet bensőségességében egymással. Mindannyiunknak közös otthonunk volt. Az emberiség otthonát így is neveztük: Ott-hon. Itt-hon. Közismert változatban: Éden. Ma is a legtöbb nyelvben ezzel a szóval jelölik az emberiség közös őshonát: Éden. Így mondják angolul is: Eden. Mindannyian az Édenben, ebben az eszményi otthonban éltünk. Ma is az Édenben kell élnünk. Ha nincs Éden körülöttünk, meg kell teremtenünk. Vissza kell hódítanunk az Édent! Mindent, ami körülvesz bennünket, életünk fénye kell bevilágítson és átmelegítsen. Jogunk van hozzá, hogy életünk közösségi színterét is életünk részének, egyik legfontosabb részének tekintsük. Akkor pedig közösségi, társadalmi életünknek sem szabad idegenné, megfoghatatlanná, átláthatatlanná válnia. Az egyén, a társadalom, a nemzet életének és szellemiségének az eszményi otthon rendjén, legbensőségesebb erkölcsiségén kell alapulnia, felépülnie és kiteljesednie.
Milyen alapokon áll életünk? Milyen alapokon áll világlátásunk? Mit jelent az erkölcsiség? Létezik-e erkölcsi világrend? Hogyan keletkezett az erkölcsi világrend? Honnan és miből ered az erkölcsi világrend? Honnan tudhatunk az eredeti erkölcsi világrendről?
Miben áll az erkölcsi világrend?
Az erkölcsi világrend személyes viszonyunkat fejezi ki az élethez, a világhoz. Életünket a mai társadalom igyekszik elidegeníteni, elorozni tőlünk. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy egyéni életünk, mindennapi feladataink keretében gondolkodunk. Minden napunk, amelynek keretéből nem látunk ki, az életünket elidegenítő erőket szolgálja, és minden ilyen napot úgy élünk le, hogy ezzel valójában önmagunkat is eltávolítjuk saját életünk központi valóságától. Ezért ahhoz, hogy átvegyük életünk önálló irányítását, az életünk egészét érintő kérdésekkel kell mindenekelőtt foglalkoznunk. A Titokfejtő-VHK kör célja tehát az életünk egészét érintő kérdések felvetése, áttekintése, közös megvitatása, megoldása, közös elmélyítése, és a megoldások érvényre juttatása. Az élet emberi mivolta, vagyis az élet maga került veszélybe. Új, erősebb, közvetlenebb, és átfogóbb viszonyba kell tehát lépnünk saját életünkkel! Ehhez pedig tisztázni kell, miben is áll az erkölcsiség, és miben áll életünk erkölcsi törvénye.
Hogyan viszonyulhatunk az élethez? Szinte tetszőlegesen: imádhatjuk, elutasíthatjuk, minden életerőnkkel az élet kiteljesítését érvényesíthetjük, vagy megengedően szerethetjük, eltengethetjük, kallódhatunk, sodródhatunk az árral. Ha az élet kiteljesítését valósítjuk meg, életünk erkölcsös lesz. Ha kallódunk, sodródunk, életünket lealacsonyítjuk, és saját életünk számára erkölcstelenekké válunk. Ahhoz, hogy tudjuk, lássuk, merre kell mennünk, legelőször is tisztánlátásra van szükségünk. Legfőbb és legelső erkölcsi kötelességünk tehát nem az önalárendelés, nem a vallási és társadalmi hatalmasságok gyarapítása, hanem az igazlátásra és a lényeglátásra törekvés. Ahhoz, hogy önálló és boldog, saját lényegünkhöz méltó emberek lehessünk, el kell sajátítsuk a tisztánlátás, a lényegérzékelés képességét. És ez egyáltalán nem olyan elérhetetlen cél, mint ahogy ezt a társadalmi és vallási hatalmasságok belénk sulykolták. A múlt században például Vörösmarty még azt vetette fel: ment-e a világ a könyvekkel előre. Ebben egyrészt benne van, hogy Vörösmarty meglátta, a silány, felszínes könyvek egyre nagyobb mértékben távolítanak bennünket a világtól, ahelyett, hogy közelítenének hozzá. Az emberiség szellemiségét egy világrontó, elidegenítő tényező támadta meg. De azt még magától értetődőnek tekintette Vörösmarty, hogy másról nem lehet szó, mint arról, hogy életünk a világ előrevivését szolgálja. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk tenni, mindenkinek látnia kell a világ fejlődési irányát. Vörösmarty tanúsága szerint képességünk a világ előrejutásának érzékelésére a múlt században még sértetlen volt. Ha pedig úgy gondoljuk, hogy a huszadik század embere sokkal többet tud a múlt század emberénél, akkor tekintsük a tisztánlátás elsajátíthatóságát egy, a múlt századokban elért, mindenki számára elérhető képességnek.
Az erkölcsi világrend életünk rendjét fejezi ki. Kifejezi, hogyan viszonyulunk önmagunkhoz, társainkhoz, környezetünkhöz, a Természethez és a Világegyetemhez. Az erkölcsi világrend értékelést fejez ki, a személyesen átélhető értékek, jelentőségek, jelentések világának rendjét. Az erkölcsi világrend az élet, a természet, a világ és az ember kiteljesítésének igazának megnyilvánulása. Azt a tényt, hogy bármilyenek is legyenek belső és külső adottságaink, mi magunk közvetlenül és személyesen felelősek vagyunk az élet jobbá, nemesebbé, szebbé, igazabbá és valóbbá tételéért. Ha pedig semmiféle külső körülmény nem ment föl bennünket az életünkért való erkölcsi felelősségvállalás alól, ez az életek testvériségét, az életek világgal való testvériségét fejezi ki. Minden élet a világ önálló kísérlete a kiteljesítés felé. Minden élet természet szerint, lehetőségeinket tekintve, a születés pillanatából tekintve át a halál végső pillanatáig, erkölcsi lehetőségeiben egyenrangú egymással. Minden élet a világ szempontjából egyenlő lehetőségekkel vág neki kibomlásának. Ez pedig kötelez is bennünket, mindenkit egyenlően kötelez. Aki pedig nem teljesíti ki a vele született belső és külső adottságokat, veszít ember voltából, lesüllyed a világrend erkölcsi egyenrangúságából egy kudarc-verte, alantasabb életbe. Életünk erkölcsi egyenrangúsága tehát azt jelzi, hogy életünket kozmikus szemszögből kell élnünk. Azt kell keresnünk, miért kaptuk épp azokat az adottságokat, külső és belső feltételeket, amelyek közé születtünk, és ezekből melyek azok, amelyek a bennünk élni vágyó életterv számára, a természeti erők számára sors-fontosságúak. Életünket mintegy a halálos ágyunkról visszatekintve kell minden percben megvizsgálnunk, vagyis a természeti erők szempontjából. Életünket születésünk pillanatából kell minden pillanatban megvizsgálnunk. Mihez kezdenénk életünkkel, ha csak rajtunk múlna? Ha legbelső, természeti erőnknek akarunk megfelelni? Ha legjobb akaratunk, legcsodálatosabb gondolatunknak akarunk megfelelni? Ha szellemiségünknek, a létezők szellemiségének, a létezők kardalának és minden időkre kötött szövetségének akarunk megfelelni? Ha minden élet erkölcsi szempontból egyenrangú, akkor életünk a világ kristálya, prizmája. Mindannyiunkban a világlényeg üvölt és vár sorsának megvalósítására. Sors-megvalósítóknak születtünk, hogy meghalljuk a bennünk égő hívást, a csodákra hívó élet szólítását.
Hogyan viszonyulhatunk életünkhöz? Mit lehet kezdeni egy élettel? Végtelen sokféle módon lehet leélni az életet. Ezzel él vissza a mai hatalmasságokat szolgáló erkölcsi relativizmus. Ez a dicstelen nézet azt vallja, hogy az életlátás tetszőleges, egyik se jobb, mint a másik, és nem is lehet őket összehasonlítani, az értelem erre nem képes, sőt, nem is illetékes. Éljük tehát úgy le életünket, hogy az általuk kialakított keretek és szabályok lehetnek csakis életünket alakítói. Ez az erkölcsi relativizmus, cinizmus annak az értelem-ellenes tételnek akar érvényt szerezni, hogy maga az igazság is relatív, hogy a lényegi kérdésekben nem lehet igaz ítéletre jutni. Életünket azonban a világ előre vivésének szolgálatába is lehet állítani. Életlátásunknak a világlátáson kell alapulnia. Igaz, hogy nem következik gépies szükségszerűséggel, a fizika törvényeiből levezethetően, hogy az élettelen világból meg kell jelenjen az élet. Hasonlóan, az erkölcsi törvényekből sem következik gépies szükségszerűséggel, hogy életünknek a világ előrevivéséért kell tennie. A gépies szükségszerűség a gépek világára jellemző. Mi azonban nem vagyunk robotok. Egyelőre még élünk, még vannak emberek a Földön. Emberi méltóságunkat pedig éppen az adja, hogy saját belátásunk szerint, saját életlátásunk, saját világlátásunk szerint cselekszünk. De emberi mivoltunk a természet megnyilvánulása, része. Ahogy az élet kifejlődött a látszólag élettelen világból, és ahogy az ön-tudat kifejlődött a tudati világból, úgy szükségszerűen adott erkölcsi döntéseink természeti iránya: a Természet, a Világegyetem gondolati, tudati érzékelése, és érzékelt irányának, természeti kiteljesedésének továbbvivése.
Miben áll az erkölcsi világrend? Az erkölcsi világrend nem más, mint szellemünk irányainak rendszere. Az értelem nem tud ítélni irányadó tényezők, súlyozó értékmérők nélkül. Az értelem belső értékrendszere tehát az egységes természeti értelem legbensőbb magja. Életünk alakításában belső értékrendszerünk adja meg szellemiségünk lényegét, szellemi irányainkat. Ezek a szellemi irányok nemcsak egy adott helyről érvényesek, hanem bárhonnan, mert bárhonnan, bármilyen életből is indul el az ember, ezen értékek követésével a természetes élet felé halad. Ezek az irányok tehát nemcsak egy adott koordinátarendszerhez képest értelmezhetők, hanem maguk tekinthetők a szellemiség, vagyis életünk egésze irányultságának, az irányultság legvégső és egyetlen, szabadon választott, természettől adott kiindulópontjainak. A szellemi irány az értelem végső kiindulópontja és legalapvetőbb meghatározója. A szellemi irányokat a természetes értékrendszer adja meg.
A természeti értékrendszer alapértékei:
a teljesség (minden körülmények között épnek, egésznek, végsőkig következetesnek és átfogónak lenni, kiindulóponttól a végpontig megvilágítani az értelem pályáját, a megtett út egészének vizsgálata és értelemszerűségének végső szinten történő biztosítása)
a gazdagság (sokrétűség, változatosság, minden lehetőség kibontása, az egész igazságának minden egyes konkrét esetre lebontása, végtelen színekben megmutatása, megvalósítása)
fenség (mindenben megvalósítani, érzékelni a Világegyetem akaratát, az Örökkévalóság elemi erejű parancsszavának érvényre juttatási igényét, a tökéletesedés, a lét lényegének magasabbra jutásának eszményét)
vadság (elemi erővel élni, a Természet szerinti korlátlan szabadsággal élni, korlátlan intenzitással mindent a végső létszomjjal átélni, és mindent átélni, az életet a legélesebben és legmagasabb megvalósulásában élni, az egyéni lét határait természetivé, kozmikussá tenni, az összes lelki erőforrás folyamatos teljes mozgósításával élni)
frissesség (állandó megújító élményekkel bombázni az értelem horizontját, érzésviharokkal, sugallatokkal, sejtésekkel mozgásban, életben tartani, érzésekkel újjászülni, elevenné tenni, üdévé, születésben növekvővé, forrás-hatóerejűvé, termékennyé, teremtővé tenni)
Az értékek szellemünk alap-pillérei. Ezeken áll életünk, ezek adják meg életünk emberi fényét. Alakítsunk ki közösen olyan értékeket, amelyeket mindannyian vállalhatunk! Alakítsunk ki olyan értékeket, amelyek mellett minden cselekedetünkben, minden döntésünkben kiállunk. És álljunk ki értékeink mellett, mert ezek teszik lehetővé életünk fényes, emberi dimenziókba emelését.
Alanyi és kiteljesedett tökéletesség
Egyéni adottságaink kiteljesítése mellett a világ, a Természet értékeit is ki kell teljesítenünk ahhoz, hogy életünk elmúltával maradjon valami utánunk. Nem pusztán belső adottságaink, egyéni ösztönvilágunk és génvilágunk legmagasabb és legteljesebb életre váltása (ez az alanyi tökéletesség) az ügyünk. Olyan életet kell élnünk, hogy eljussunk az egyéni lét határain túlnyúló, a természeti és a kozmikus lét végső teremtő forrásáig. A lét-teremtő világot kell életre hívni életünkkel, legemberibb érzésvilágainkkal életre kelteni az Örökkévalóságot, lelkünk legnagyszerűbb, legizzóbb örömközpontjait életünk által kell örök életbe vinnünk.
Az erkölcsi világrend abban áll, hogy feltárjuk életünk legmagasabb, belső szellemi irányait, szellemi önálló fejlődésünk legmagasabbra vivő irányát, és megvalósítjuk ezeken a pilléreken épülő életünket.
Honnan ered a belső erkölcsi világrend?
Saját belső természetünk megnyilvánulásából, és belsőnk megtapasztalásából. Önnön lényegünk követéséből. Ehhez adhat segítséget az önmegismerés. De a fő saját belső lényegünk érzékelésének mélysége és biztonsága. A lényeg önérzékelése pedig nem más, mint a logika alkalmazása.
A logika nem az, aminek ma feltüntetik: nem a felszínes következtetés. A felszín követése ugyanis épp olyan, mint a valóságban: váratlan akadályok, állandó zökkenők kényszeríthetnek bukdácsolásra. A felszín követése sohasem lehet önálló, mert a felszín követése külső kényszerfeltételek követését jelenti. A logika a mély, teljes átlátás, a lényeg megragadása, amely az adott körülmények, vagy a figyelem iránya által meghatározott irányba képes bevilágítani, megmutatni, mi következik a megragadott lényegből. A logika tehát a megragadott lényeg öntörvényeinek, fejlődési hajlamainak, fejlődési rendeltetésének, törvényszerű sorsának érzékelése és megragadása. Mi adja a fogalmak, és figyelmünk tárgyainak belső törvényeit? Éppen a világrend, amely önmagától ered, amely mindenben jelen van, amelyet minél mélyebben ragadunk meg, élünk át, figyelünk meg, minél személyesebben és elemibb erővel közelítünk meg, annál inkább feltárul, megmutatja magát. Világlátásunk lényege tehát nem lehet önkényes, és nem lehet tetszőleges, mert létezik egy valódi világrend, amihez a mi életünk rendje, szemléletünk világrendje társul. Kettejük viszonya pedig az igaz és a hamis skáláján értékelhető, nem pedig tetszőleges, önkényes értékelések alapján. Az értékelés alapja természetesen az igazi világrend lehet csak. Ha tehát az igazi, természetes világrendet eltakarják, manipulálják, előáll egy tetszőleges gazdagság, amely azonban igazság nélküli. A világlátások valójában csak mélységüktől függnek, ez adja meg, mennyire távoli vagy közeli az igazsághoz. Minél felszínesebb egy világlátás, annál hamisabb, és annál önkényesebb, tetszőlegesebb.
Életfeladatunk az önmegfelelés, a velünk született eszmék megőrzése és valóra váltása.
Életfeladatunk az önmagunk lényegére eszmélés, és a világ továbbvivése. Az az ember, aki nem érzékeli, hogy jó vagy rossz irányba halad élete, aki nem érzékeli magában a világtörvényt, nem képes megfelelni életfeladatának. Az az ember, aki nem érzékeli belső talaját, hogy mikor mire tette született, hogy mire tette fel életét gyermekkorában, hogy milyen eszmékkel akarta megváltani a világot kamaszkorában, mér nem a saját életét éli. Az ember legfőbb erkölcsi kötelessége a fogyasztói és a vallásos felfogástól eltérően nem egy valószínűleg nem is élt személy felé irányuló vak behódolás, szellemiségünk feladása, hanem a tökéletesedés, a bennünk élő természeti adottságok (az alkotóerő, a világösztön, az élet továbbadása és továbbvivése, jobbá, szebbé, különbbé tevése a magunk módján) tőlünk telhetően legmagasabb szintű megvalósítása.
A legmagasabb megvalósítás egyedül az emberre jellemző. A többi élőlény eleve sorsszerű életet él. Az embernek viszont az emberré váláskor kigyűlt a sorsa, mert azóta az ember megvilágosodott lény. Életének emberi lényegét a tudati - tehát érzésbeli és értelembeli megvilágosodás adja. Attól és annyiban vagyunk emberek, amennyiben érzéseink és értelmünk fénye otthonosságot ad természeti otthonunkban. Az ember az emberréváláskor megvilágosodott. Kigyúlt a sorsunk, felfelé és lefelé. Váratlanul közel került elénk a világ egésze. Szellemünk kigyulladásakor látókörünkbe került a világ, szellemünk közvetlen kapcsolatot teremtett a világegésszel. Az emberréválás égigható titka, hogy szellemünk összekapcsolódott a világegésszel, és ezáltal megvilágosodott. Nem léptünk ki közvetlen környezetünkből teljesen, de szellemileg az egész világ elérhetővé vált számunkra. Szellemi irányaink felszabadultak a közvetlen biológiai feladatok ellátása alól, és látókörünk természetivé, lényegivé, kozmikussá tágult. És ezzel kigyulladt előttünk a menny és a pokol egyetlen a felső ég tetejétől az alsó ég aljáig érő látomásban. Közvetlenül elérhetővé vált előttünk a világ erkölcsi lényege, sorsunk önálló fölemelése vagy megrontása. A világegész minden lélegzetvételünkben bennünk jár: vagy zuhanunk sorsunk alá, vagy röpülünk legmagasabb sorsunk felé. Az ember nemcsak képes meghaladni a külső erők által rámért sorsát, hanem emberi lényege éppen abban áll, hogy tudatával felméri ezeket, összeveti belső legmélyebben átérzett, felfogott irányaival, és sorsa kiszabadítására szenteli életét, ki a külső kényszerekből a belső természeti életakarat megvalósítása, a világ előrevivése felé. Nem arról van szó, hogy legyünk jók, és akkor eleget tettünk lelkiismeretünknek. Persze, az ember természeti lényeg jó, jószerivel nem is lehet más, hiszen a természet nem hoz létre vele ellentétes irányulású élőlényt. Nincs született rossz, csak elromlott sorsok vannak. Ha a romlott sorsok elfoglalják a társadalom irányadó szerepköreit, a bűn világrendjét építik. Különösen nem elég egy bűnös világban arra felhívni, hogy legyünk jók. Ez egyszerűen csak azt jelenti, hogy fogadjuk el, amit mondanak nekünk, feleljünk meg a külső elvárásoknak, de ha ezek a külső elvárások természetellenesek, akkor azzal válnánk a bűn pártolóivá, ha jók lennénk hozzájuk.
Az ember várható és adódó sorsa a bűnre épülő világban jellemzőnél fényévekkel magasabb. Emberi sorsunk felé röpülve pedig ezt az adódó sorsot is meg kell haladnunk. Tudunk minden pillanatban úgy dönteni, hogy a mennybe jussunk. Tudunk úgy dönteni, hogy egy pillanat alatt feltáruljon előttünk a világ. Bennünk él, lüktet a világprizma, és ez a világprizma erkölcsi természetű. Minden pillanatban szétbomlik előttünk a ragyogó világ-skála, és a bennünk élő erkölcsi értelem, a szellemi irányokat szervező értelem ezt a világprizmát és a kibomló világok sorát is képes megvilágítani, odamenni hozzá és felemelni. Mint amikor mész az utcán, vagy a mezőn, az erdőben, és minden lépésnél elméddel felemelsz egy fénykaput, és áthaladsz alatta. Fel kell emelned a fénykapukat! Emeld fel fényfolyosódat, rohanj, ahogy bírsz, tobzódj a fény röpítő erejében! Emeld fel csengő-bongó, csillagokig ható fény-kristály váraidat! Benned lobog a világfény, világokat vet minden levegővételedre, elméd szikrázik. Vess lobot! Álom izzít, lelkedben sugallatok élednek, őslények emelkednek föl tetszhalott álmaikból. Rád vár a világ, egy világ csendje, húzó erejű, otthon felé röpítő vonzása, egy világé, amit csak te építhetsz fel, amit neked kell felépítened. Egy fütty elér, és világok találkozása vár rád. Egy világ rendje, ahol te vagy az alkotó, ha elméd belső, legbensőségesebb, legszemélyesebb fénye kigyullad. Figyelj rá, ettől nő, gyarapszik, amíg lángot vet. Rengenek a világok, hasadoznak, veri őket a világvihar, kínozza, hajtja, űzi, vajúdó világok ember- és medve-szagú világok potyognak nyakadba lépten-nyomon. Vedd fel őket! Legyél zápor, amely megtermékenyíti a világ szülőföldjét. Ember vagy, és ettől fényes levegőt kapsz minden levegővételedre. Érzed a fényt? Ember! Sóhajts olyan messze, amilyen messze csak tudsz.
Az ember magassága erkölcsi természetű. Az ember a magassághoz kötözött lény. Az ember nem a földhöz kötözött lény, az ember a magassághoz kötözött lény. Erkölcsi kötelek köteleznek a magassághoz bennünket. A kötelesség, a kötelezettség a magassághoz kötelezettséget jelenti. Emberi lényegünk a magasság. A magasság pedig a mágikus életre hívás. Az ember erkölcsi alapja a világ betetőzésének belső szükségessége. Alapunk a tető, emberek! Meg kell alapoznunk magunkat, és ehhez be kell tetőznünk az életet, a Világegyetemet. Magasságos élet, magasságos ég! Te vagy a mi emberi sorsunk.
A magasra hajtó mágikus látás
Az emberiség mágikus őskorának létét, természetét, mibenlétét, és bukásának tényét Grandpierre K. Endre fedezte fel (lásd pl. Eltemetett világkorszak: a mágikus kor. "Harmadik Szem", 8. Szám, 1992 március). A magyar nyelv Értelmező Szótára szerint "a mágikus olyan képesség, megnyilatkozás, amelynek hatása alól szinte lehetetlen szabadulni: bűvös, lenyűgöző, varázsos." Ebben a mai kisiklatott, elidegenedett világban egy ilyen hatás rendkívülinek számít. Ehhez valami olyasminek kell történnie, ami az élet legmélyebb titkával függ össze, valamivel, aminek fénye ma már szinte elviselhetetlenül vakító, elemi ereje szinte félelmetes, szinte őrjítő. De ezek nélkül az erők nélkül életünk kiürül, ellaposodik, belevész a felszínességbe. Vannak olyan érzések, olyan jelentős élmények, amelyek akkor igaziak, ha az ember teljes szívvel éli át őket, ha szinte beleőrül az ember, és ami ettől az átéléstől kigyújtja életünket, elménket táguló, legvégső határáig, ami elér az élet határán égő őrtornyokig, és ott tesz minket őrré, életünk egyetlen igazi őrévé, amikor nem reked ki életünkből semmi, amikor az élet egésze átjár őrjítő, őrré tevő őserővel, és életünk őrévé tesz azáltal, hogy az élet erejét a legvégsőkig kiterjeszti, amikor már csak engedni, hagyni kell szárnyalni, engedni szárnyait kiterjeszteni oda, ahol az élet ereje megmámorosodva teremni és teremteni kezd. Ez a féktelen tűz, a teremtő életerő mindig életünk határán lobog, aki meri, megközelítheti, ahogy az ősember is megközelítette és imádta a tüzet. Ez a tűz-istenség maga a lélek, ami a Napban is lobog, minden élet forrása és tovább, magasabbra hajtója, ez az égre, az ég felé hajtó vágy, a végtelen térbe ható végtelen belső láng.
A mágikus életláng megtáltosodásra sarkall, a legerősebb vágyra, melynek csírája mindannyiunk mélyén ott él, lappang, ami az élet magasra jutását vágyja, akarja, sürgeti, ösztönzi, ami, ha istenigazából lobogni kezd, a Mindenség és minden, minden mintegy magától, maga-magától, szinte mágnesesen mozgásba jön, kiteljesedése felé zuhan, átjárva a bűvös erőtől, ami minden élőlénynek a magja, mag-ereje, belseje, széke, lelke, amitől minden élni kezd és továbbteremti a Természetet, amit az emberiség őskorából, a mágusok kultúrájából a régi magyarság őrizett meg legtovább, és ami ha rejtekéből előtűnik, mágikus, lenyűgöző hatásától szinte lehetetlen szabadulni, mert magyarosan kitombolja tündöklő erejét, az erőt, amit szinte csak révületben érzékelhetünk, révületben, ami átvisz a magasabb élet világába, a mágikus világba, elménket megmámorosítva átvisz minket a Teremtő Világba, ahonnan jöttünk, amiből keletkezett a Természet, a csillagok, a galaxisok, amitől a világ világolni kezdett, amit őrző emlékeinket a régi regősök regélték el öreg időkben, és legrégibb regéink, ami az a Teremtő Világ, ahol - emberek - reggel van.
4.) Életünk arra való, hogy önálló és boldog legyen. A mi dolgunk, hogy erről gondoskodjunk. Ha belső indíttatásainkat, sugallatainkat, eszményeinket követjük, életünk a miénkké válik, és otthonosan érezhetjük magunkat a világban. Az a feladatunk, hogy mindent, ami távolít bennünket belső lényegünktől, és azoktól a testvéri társ-lényektől, amelyeknek létünket köszönhetjük, családunktól, nemzetünktől, a természettől, a világtól, az összes elidegenítő tényezőt felfedjük, és gyökerestül eltávolítsuk életünkből és környezetünk életéből. Életünk feladata, hogy az életadó tényezőinkkel szövetségben éljük le. Azok a tényezők, amelyek önmagunkkal szembefordítanak, amelyek lefokozzák értelmünket (ilyen a miszticizmus, a pragmatizmus, a manipuláló társadalmi hatások), szembeállítják érzéseinket, értelmünket, és intuíciónkat, ember-ellenesek. Azok a tényezők, amelyek az egyéni érdekeket minden más elé helyezik - ilyen a materializmus és az idealizmus (pl. Kant filozófiája az önzés helyességéről) - , szembehelyezkednek a természettel, amely társas lénynek teremtett bennünket. Azok a tényezők, amelyek szembehelyezkednek a nemzeti léttel - ilyenek a mesterséges ideológiák - , természet-ellenesek, mert a nemzetek a Természet alkotásai, és a nemzeti lét a társas lét természetes szerveződési formája. Azok a tényezők, amelyek szemben állnak a kozmikus természettel, a csillagvilág és az ember emberarcú egylényegűségével - és ilyen a tudomány, a kereszténység, a materializmus, az idealizmus - természetellenesek, életellenesek, emberellenesek.
5.) Legszemélyesebb feladatunk lelki, szellemi irányaink összehangolása, egységessé szervezése, egylényegűvé nemesítése. Egylényegűvé a világgal, a természettel, a társainkban élő nemes akarattal. Életünk központi szervezőelvét, gyermekkori, kamaszkori eszményeinkben találhatjuk meg. Minden külső erővel, amely el akar bennünket téríteni belső, lényegi igazságérzetünktől, meg kell birkóznunk. Mindenkit, aki ebben segít, meg kell becsülnünk, és mindenkit, aki ebben akadályoz, meg kell ítélnünk. A szellemi, erkölcsi öntörvényűség ellenfelei az alantas életszemlélet, a szellemi manipuláció, az erőszak alkalmazása, a hatalmi befolyásolás, az anyagi erőkkel adott lépések megtételére kényszerítés. Életünk otthonossá tétele minden kérdés átvilágítását igényli. Mindent, ami bennünket körülvesz, ismernünk kell, ahogy egy még romlatlan faluközösségben ismerték egymást és a tájat a falu lakói. Mi családunk, házunk, háztömbünk, kerületünk, városunk, országunk lakói vagyunk. Meg kell ismernünk létadó talajunk minden tényezőjét, és minél mélyebben érinti, közvetlenül vagy rejtetten, életünket, annál jobban! Mi családunk, iskolánk, munkahelyünk, nemzetünk lakói vagyunk. Ránk tartozik, mi történik ezekben, mert ezek életünk hordozói, szellemiségünk megnyílásának terepe.
Mi a különbség a helyes cselekvés és a jót cselekvés között?
a jó végül mindig győz
jótett helyébe jót várj - szemben a mai kor "igazságával": mondd meg az igazat, és betörik a fejed. Mi az oka a "jót jóért" elvnek? Az, hogy az életben nem mindig találkozunk a jóval. Ha rosszal találkozunk, meg kell büntetni. Ha jóval, azt meg kell becsülni. És meg kell erősíteni. Az élet törvénye, hogy a jót megerősítse, a rosszat meggyengítse. Miért fontos ez az életnek? Azért, hogy végül minden jó legyen, hogy a világ testén begyógyuljanak a sebek, és ha a világ jó lesz, akkor a világ képes lesz betölteni feladatát. Vörösmarty felvetése "vitték-e a könyvek a világ sorsát előbbre?" éppen ezen a meglátáson alapul: az ember feladata, hogy előbbre vigye a világ sorsát.
A mai kor erkölcs-ellenességének főbb megnyilvánulásai:
a bűn és a bűnözés terjedése és terjesztése minden lehető módon
a tízparancsolat értelem-ellenessége: felszólít az önálló értelmi megítélés teljes és feltétlen, végleges feladására, életakaratunk elárulására, természettől vállalt ügyünk elhagyására, megadásra, önkéntes szellemi alávetésre, szolgává züllésre, és ennek szentesítésére, önként és dalolva történő gyakorlására. Lényegében külsődleges szemléletet épít - hogy a(z általa a későbbiekben megadandó) külső szempontnak vesse alá magát az egyébként önállóságra és boldogságra született ember. Az atyánk és anyánk tiszteletére felszólítás komolytalan és hamis. A régiek hagyomány-és családtisztelete szinte teljeskörű volt. Tiltásaival az embert rossznak tételezi. Az általános szeretetre és megbocsátásra felszólítás pedig az értelmi megítélést teszi talajtalanná, butaságra és együgyűségre nevel.
A kultúra háttérbe szorítása, áruvá tétele, üzleti kezekbe adása, kommersz termékké idomítása.
A tudás, az értelem megtörése. Az önállótlanságra szoktatás az iskolákban és a munkahelyeken. A tudományban. A sajtóban. A filmekben.
A Nagy Dörgés irányítása. Egyre durvább, ez az irány, úgymond, ez az élet.
A hőzöngés terjesztése. A fiatalság "jogainak" felszínes irányba terelése és ezek túlhangsúlyozása. Az ifjúság elszakítása a szülőktől, az előző nemzedékektől, és helyükbe az üzleti körök érdekeinek szolgálatának állítása. Az alantasság kultusza. A "kisember" tudatlanítása, lenézése, alulbecslése és egyben követendő mércének állítása.
(Grandpierre Attila)
