Keresés

Visszaolvasva a régi hozzászólásokat ... összegezve ...

Ott a lényeg, hogy a világon jóformán senki nem készült háborúra (Trianon után),

sehol nem volt hadiipari komoly fejlesztés, csak a hitleri német birodalom készült roham tempóban

ilyesmire. Ezért voltak a kezdeti gyors katonai sikereik, könnyű volt leigázni a korszerűtlen fegyveres

népeket. De aztán magukhoz tértek az országok, és gyorsan beindult a fejlesztés - gyártás.

Az első használható radar-lokátor rendszer is az angoloknak köszönhető, amivel hatékonyan

"terelhették" a kis számú Hurrican és Spitfire gépeiket.

A Spitfire azért ellentmondásos, mert az első példányok nehezen vezethetőek

voltak, valamint a pilóták nagyon kevés gyakorlattal rendelkeztek, volt aki kötelék fordulóban

dugóhúzóba esett és így ment a földig. A hibákat kijavítva a következő sorozat

jól sikerült, ekkor mondta egy német pilóta Gőringnek, hogy szerezzen nekik Spitfire -t

a Me - 109 helyett.

Az egyik Spitfire tipussal dugattyús motoros sebességi világrekordot állítottak fel,

persze azon se páncél, se fegyver nem volt.

Az USA H1 csillagmotoros volt a régi sebrekord, a japánok arról másolták a Zerot,

amire alig raktak fel páncélt.

"Midway" -nél végül néhány SBD zubó küldte víz alá az összes japán anyahajót,

miután előtte folyamatos áldozatos támadásokkal alaposan kifárasztották a japán flotta személyzetét.

A P-51 Mustángot nagyon gyorsan gyártották le sok példányban, és azonnal "munkára" fogták,

ami nagy szó egy repülőgépnél, hiszen mindig az új technika a legnehezebb eszköz,

azt mindenkinek meg kell tanulni vezetni, karbantartani, üzemeltetni.

Ezért volt annyi kisebb gyártási hiba a különböző gépeken minden országban, mert szorított az idő,

nem volt mód a fejlesztésekre, harcolni kellett mindenáron az ellenség ellen.

A bombázó pilóták sem rendelkeztek elegendő repülési tapasztalattal,

volt rá példa, hogy magasabban egy Mosquito vezette őket a célra és haza,

mert abban ült gyakorlott navigácós szaki.

A szállítóvitorlázógépek több pilótáját a földön képezték ki "seprű-botkormánnyal",

lehet, néhányuknak az első önálló leszállása volt a terepre érkezés.

Egy Lightning lezuhanása '44 novemberében: 

   Üdv!Remélem nem off,a segítségeteket kérem:Mennyit érhetnek ezek a katonai képeslapok? / 1939-ben adták fel őket a Mátyásföldi reptérről/    jabbaklikk@gmail.com

"Widow maker" - özvegycsináló
Minden gép meg szokta kapni ami sok problémával küzd.
A Martin B-26 "Marauder" azért, mert a kortársaival szemben lamináris szelvényű szárnyprofilt kapott. Emiatt gyors és gazdaságos gép volt, de a repülőtulajdonságai és a sérülésállósága pocsék volt. Magyarul nehéz volt vezetni és néhány találat után könnyen leesett... Valamint a bombacélzó tisztnek nem volt vészkijárata, hanem gond esetén a pilótaülés elforgatásával a pilótafülkén keresztül tudott csak ejtőernyővel kiugrani. Nem volt egy jó móka a lángolva zuhanó gépben cibálni a pilóta ülését hogy mentsd az életed.
A P-61 "Black Widow"-val nem voltak problémák különösebben, neki csak a neve "özvegy"... (Fekete özvegy - egy trópusi mérgespók neve)
Az F-104 "Starfighter" pedig túl nagy technikai ugrást jelentett a rendszeresítő légierőknek, az emiatt előtérbe kerülő műszaki(logisztikai) és pilótakiképzési problémák miatt volt vele sok baleset. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a szerkezetileg közel 30 éve nem változtatott/fejlesztett gépet az Olaszok hosszú ideje használják különösebb probléma nélkül.

Amúgy miért nem jöttök át a pilótafórumba?

Tudom butaság:)

-------------------------------

A II. világháború folyamán a Vörös Hadsereg légierejének egyik legismertebb és legsikeresebb repülőgépe az Iljusin által tervezett Il-2 "Sturmovik" csatarepülőgép volt. Az Il-2-es az egykori Szovjetúnióban nagy népszerűségnek örvendett, a gép kiváló tulajdonságairól és az ellenségre gyakorolt hatásáról legendák keringtek. Manapság egyesek már megkérdőjelezik azt hogy az Il-2 tényleg olyan jó gép volt-e mint egykoron emlegették, ennek ellenére úgy érzem hogy teljesítményével a Sturmovik méltán vívta ki magának a megbecsülést.

Szergej Vlagyimirovics Iljusin 1917-ben repülőgépvezető-kiképzést kapott, s 1919-ben lépett be a Vörös Hadseregbe. A polgárháború alatt 1921-ig repülőgép-szerelőként működött. 1926-ban elvégezte a moszkvai repülőmérnöki akadémiát. Már ebben az időszakban is tervezett és épített vitorlázó-repülőgépeket. 1926 és 1931 között a szovjet légierők műszaki-tudományos tanácsának a tagja volt. 1931-ben a CAGI (aero- és hidrodinamikai problémák gyakorlati megoldásával foglalkozó tudományos kutatóintézet) Tervező Irodájának a vezetője lett. 1936-ban megalkotta a később szintén híressé vált Il-4-es távolbombázót, mellyel több világrekordot is felállítottak, valamint 1938-ban és '39-ben Iljusin a géppel feltűnést keltő repüléseket végzett a Távol-Keletre és az USA-ba. 1939-ben gördült ki a szerelőcsarnokból az első Il-2-es Sturmovik...

A CKB-55 jelű, kétüléses prototípus 1939. decemberében repült először. A gép repülő-teljesítménye azonban elégtelen volt, ezért a gépet rövid idő alatt együlésesre tervezték át. Az áttervezett CKB-57 típusjelű gép 1940. októberében repült először, sorozatgyártása 1941. márciusában meg is indult. Az Il-2-est alapvetően a földi csapatok védelmére, alacsonytámadásokra tervezték.

Erős fegyverzettel - 2 db 20mm-es gépágyú és 2db 7,62mm-es géppuska - látták el, s a pilótafülkét alulról, oldalról és hátulról is körbepáncélozták. A gép kiválóan alkalmas volt a földi csapatok, harckocsik, vonatok támadására, viszont az is hamarosan kiderült hogy védtelen a hátulról támadó ellenséges vadászok ellen, akik nagy veszteségeket okoztak az állományban. Ezért 1942-ben megépítették a gép kétüléses változatát, az Il-2/M-3-ast, ahol a hátul ülő lövész egy 12,7mm-es géppuskával a gép hátsó védelmét látta el. Ezután a változtatás után a típus a legkisebb veszteségi mutatókkal rendelkezett a szovjet repülőgépek között.

A gép törzse vegyes építésű volt. A pilótafülkén kívül a motor, a hűtő és az üzemanyagtartályok is páncélozottak voltak. A törzs hátsó része fából épült, a szárnyak azonban fémépítésűek voltak. Ez volt az első típus a háború folyamán, ami rakétákat hordozott. A gép gyártási darabszáma meghaladta a 36 ezer darabot! A II. világháború után az Il-2/M-3-ast kisebb mennyiségben rendszeresítette a csehszlovák, a kínai és a jugoszláv légierő is.