Picike kéjnők, ti, kiket kifestett fantáziám, tiétek ez a dal, egy férfitől, kinek az álma feslett s útszélre vágta már a viadal. Kis bordélyházam, túl az óperenciákon, hadd lássa más is, nyíljék kapuja s lépjen ki onnan százezer buja kislány gyűrött selyembe haloványon. Korcs angyalkák, ti hüvelyknyi lányok, piskótatestek, kapualjban állók, idézzetek halálos éjeket, és piszkos, parfümös ruháitokban készítsetek mocsaras kéjeket. Hegyes cipőcskétek bús vágyra koppan, ha izzadt kéj mézibe forrotok, gyönyört szaglász kis sáros orrotok. A seggecskétek két kis gumilabda, és szörp a nyálatok ezüst patakja, kéj, hogyha ültök s terpedt lábbal álltok, aranyt pisiltek és habot kakáltok. Ti vagytok nekem a láz és a vakság, ti cukraim, ti gyilkos mérgeim, tejen hízott kis rózsaszín malackák, patkánykák, gyíkok, édes férgeim, csiklandozzatok, ne hagyjatok árván, takarjatok be, hogy senki se lásson, violaszemetek legyen a lámpám, a testetek legyen meleg kalácsom. És hogyha majd őszen, lerongyolódva, az ablakotokon bezörgetek, eresszetek be rongyos ágyatokba, az agg költőnek adjatok helyet.
amikor ma az éjjel-nappaliban egy üveg gint és egy vodkát vásároltam láttam egy festett szőkét laza fekete-fehér ruha volt rajta mély dekoltázzsal a szoknyája a térdéig ért a mellei nagyok voltak és elég kövérke volt a pénztárosnő méla undorral szemlélte de a kurva már megszokta és csak várta a visszajáró pénzt és hogy az üvegjeit a szatyorba rakják és kifelé menet a kurva gyengéden riszálta magát és az emberek felemelték a tekintetüket az újságokból és a fickók is csak bámultak utána és a parkolóban is nézték a sofőrök én meg csak bandukoltam ringó csípője után beszállt egy zöld kocsiba biliárdzöld volt a színe rágyújtott egy cigire és biztos vagyok benne hogy elhajtott egy csodálatos helyre ahol az emberek mindig derűsek és ahol kiváló zene szól és az italok is mindig nagyon finomak a berendezés és a szőnyeg káprázatos és a hegyek nagyon magasak és 3 német juhászkutya fekszik a padlón és amikor szeretkezik a mennyországba röpíti az ügyfeleket és nem is olyan drága. és a parti végén a sörtől és a többi italtól nedves fekete hamutálból kék füst emelkedik a magasba. és képzeljék el, ahogy leopárdként ráveteti magát az áldozatára a szegény szarvasbikákra és látni kell a fürdőszobában ahogy áriát énekel az egyik híres olasz operából.
a szeretkezéseinket sajnálom őszintéknek hittem mindet a búzamezőt is azon a nyáron a lecsorgó nap vöröslő tekintet ahogy kiterült az ég és te elém terültél s pár év múlva a molnár utcai derült tél két cserép az ablakban: a kertünk tudtuk hogy tanulunk azért felejtünk és mégis: a mező néz éjjeli tekintet megvacogom még a szeretkezéseinket
még a testedet sajnálom – nagyon zajlott benne a sok sürgető fájdalom de mint komor jégtáblák le-leszakadtak esténként ha vakmerő vágyaimnak magadat megadtad a rossz köd szemedből mint üdítő pára szállt fölénk szabaddá vadultan és gyenge sasként csapódott le a párnára én végül beléd szuszogtam magam s csendedből örökre megtanultam: testednek külön boldogsága van
búcsúzni jöttem íme itt a vers mint ügyetlen asztalos a kajla szöget: magadból te is visszaversz ártatlanul laktuk a szeretetbörtönödet a magánnyá roskadó hallgatást ki bírja ki ha túlnő a szerelmen? a szelíd szerelmes csupán balga társ mindent tudok: nekem kell felednem a szenvedély máglyái már csak füstölögnek a fájdalom szétszórt kis tüzei égnek egykoron kábultja szöges kis ölednek szerettelek míg voltál: nekem fölös égnek
Az egész város tisztel: húsz esztendős korom ellenére magiszter vagyok a Sorbonne-on. A mindenség csodáit betéve ismerem: Oxfordtól Kordováig visszhangzik a nevem. Tegnap, az egyetemről hazafelé menet az éji sikátorban egy némber követett. „Ágyadba vágyom”, súgta, „hajnalig szívesen játszom veled.” – „Te kurva, az ördög vigyen el.” Nevetett: – „Engem nem visz.” – „Ingyen is megkapok minden lányt.” – „Fordulj hátra s nézd meg, milyen vagyok. Már két hete utánad kódorgok, mert imádlak. Pénzed nem kell.” Valóban gyönyörű volt. – „Na jól van”, mondtam, „gyere velem, s maradj mögöttem, drága, hogy ne tegyed kockára jóhírem és nevem.” – „Nem gyújtom fel lámpámat. Szomszédaim nagyon kíváncsiak s átlátnak az ólomablakon. Függönyre nincs még pénzem.” – „Majd szerzek”, szólt rekedten, amitől megijedtem. – „A setétet nem bánom”, folytatta, „tisztulásom ideje érkezett.” – „Te dög”, hörögtem, „így most mit kezdhetek veled?” Megölelt: – „Csak ne aggódj. Vetkezzünk le, szívem. Hátulról kapsz meg, ott hol nem járt még senki sem.” Egy-kettő, s ott hevert már fekhelyemen, hason. Először fanyalogtam, habár jó volt nagyon. Másodszor még sokkal jobb, de tán a nyolcadik volt a legsikeresebb. Aztán még egy, amíg kifáradtam. Csókoltam, majd elaludt velem. Ajkam tarkóján csüggött, hajában a fejem. Hajnalban felébredtem és megláttam: ott ül szalmazsákom legszélén, háttal s mezítlenül. Hosszú haját fésülte, hogy elfedje alig látható, ébenfánál setétebb szarvait. Bájos volt, mint az éjjel: sudár, gőgös, de nem leány; tizenhat éves ördög, szép s meztelen. Diadalmas mosollyal szólt rám: – „Most jössz velem! Hogy merre? A pokolba megyünk, szerelmesem.” Dühödten kiugrottam ágyamból: – „Szemtelen taknyos! Látom, nem érted a teológiát, sem a jogot. Mondjad meg: ki lőtt meg kicsodát? Én téged, vagy te engem? Egy magisztert akarsz lóvá tenni? Rabszolgám te vagy, ördögsuhanc!” – „Igazat szólsz”, vallotta be búsan, leszegett fejjel. „Ne üss! Magamtól is mindjárt elmegyek. De ha megtetszett néked a szép ördögkölyök: hívd Ásztárótot három szóval s rögtön jövök, ha csak egy percre kellek ágyadban, mert imádlak. Ne emeld rám a lábad! S mondjad, milyen legyen a függöny Szodomából, bársony avagy selyem?” Kihozott a sodromból arcátlan nevetése. Felrántottam az ajtót a lépcsőhöz, s feléje rúgtam, hogy eltaláljam festői alfelét, de hasra estem, míg ő eloszlott, mint a lég. Ez reggel volt. Most éjjel megírom mindezt versben, ezerháromszázhétben, nyolcadrét pergamenten, szobámban, mécsvilágnál rágom lúdtollamat, az új, bársonnyal bélelt selyemfüggöny alatt.
Bementem az én kertembe, én húgom, jegyesem, szedem az én mirhámat, az én balzsamommal, eszem az én lépesmézemet az én mézemmel, iszom az én boromat az én tejemmel. Egyetek barátim, igyatok, és részegedjetek meg, szerelmesim! Én elaludtam, de lelkemben vigyázok vala, és ímé az én szerelmesemnek szava, a ki zörget, mondván: Nyisd meg nékem, én húgom, én mátkám, én galambom, én tökéletesem; mert az én fejem megrakodott harmattal, az én hajam az éjszakának harmatjával! Felelék én: Levetettem ruhámat, hogy-hogy öltözhetném fel? Megmostam lábaimat, mimódon keverném azokat a porba? Az én szerelmesem kezét benyujtá az ajtónak hasadékán, és az én belső részeim megindulának ő rajta.
Tizennégyéves koromtól meztelen nők kezdtek látogatni éjszaka, forrók és engedékenyek. Húsz-huszonöt éves, szép arcú, szép termetű nők, látszólag ivarérettek, alkalmasak a szerelemre és anyaságra. Ismeretlen valakik valahonnan, csöppet sem hasonlók azokhoz a korombeli kislányokhoz, akikkel a házi zsúrokon, egy-egy rejtettebb szobasarok félhomályában gyors és ügyetlen csókokat váltottunk, szüntelen félve a rajtakapástól. Csak egy, de annál nagyobb fogyatékosságuk volt ezeknek az álombeli szépségeknek; ugyanis hiába kerestem testük megfelelő helyén azt, amit Villon olyan csodaszépen írt körül: „a szerelem házát a kis kert közepén.” Nyoma sem volt se kis kertnek, se házikónak. Megtettem, amit tehettem, de nem találtam sohasem az ajtót, valamiféle rést, mely ama házba vezet. Álmaim úgy végződtek, ahogyan a kamaszfiúk erotikus álmai általában végződni szoktak, mégis fura hiányérzet maradt nyomukban. A természet igen elmésen, mondhatnám gúnyos célzatossággal egyesítette a szerelmi örömre és az anyagcsere folyékony részének lebonyolítására szolgáló szervünket. Ezek szerint az álombeli nőknek, úgy látszik, nem volt anyagcseréjük, talán istennők lehettek. De ha szerelmi gyönyörre se vágytak, miért látogatták mégis olyan szorgalmasan ágyamat, míg aludtam? Mire volt jó szenvedélyes odaadásuk ? Ez a visszás állapot jó két éven keresztül tartott, és az sem segített, hogy időközben, részint könyvekből, részint az idősebb fiúk elbeszélései nyomán tökéletes kiképzést kaptam elméletben a nemi élet anatómiájáról és a technikai lebonyolítás módozatairól. A várva várt feloldást csak a gyakorlat hozta meg, amikor, kevéssel tizenhetedik évem betöltése előtt, az angliai Birkenhead városának közelében megrendezett dzsemborin a magyar csapat tagja lehettem, és két héten át éltem a táborban, meglehetősen mostoha körülmények között, mivel szüntelenül és színtelenül esett a szürke eső, és nem kaptunk szalmazsákot fekvőhelyül, csupán egy igen vékony gumilapot, alig vastagabbat az akkoriban használatos, olla-gumi néven ismert, népszerű óvszernél, továbbá egy, a gumilap fölé helyezendő gyékényt, aminél vékonyabbat életemben se láttam. Sátrunk talaja nedves volt, ennek ellenére mégis kőkemény. Egy katonaviselt angol öregcserkész azt tanácsolta, ássunk valami kisebb mélyedést megfelelő helyen, ahol oldalfekvésben tomporunkat, hanyatt fekve pedig fenekünket helyezhetjük el; akkor kényelmesebb lesz a fekvőhelyünk. Az egymás mellett alvók egymásnak vetett háttal aludtak, kölcsönösen melegítve egymást, mert csupán egy-egy plédet hoztunk magunkkal fejenként, melegebb ruhát pedig egyáltalán nem, hisz otthon forró nyárban keltünk útra. De itt a táborban s éjszaka a sátorban is dermesztő volt a hideg. A napi élelmiszer-adagot nyersanyagban adta ki a táborparancsnokság élelmezési részlegének a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt skót főnöke, mi pedig többnyire nem tudtuk, hogyan kell az ismeretlen élelmiszereket elkészíteni. Egy ízben szafaládé vastagságú kolbászfüzéreket adtak, s miután bicskával elnyiszáltuk a kolbászok meglepő keményen ellenálló héját, halvány-rózsaszínű, savanykás ízű, leginkább nem illatosított fogpasztához hasonló pépre bukkantunk, közel az ehetetlenség végső határához, de aki olyan éhes volt, mint mi, meg tudta enni, kenyérre kenve. Csak később hallottuk, hogy nyers pépet ettünk, és ha megsütöttük volna a kolbászokat, a hazai sült kolbászhoz megszólalásig hasonló, jó ízű ételt ehettünk volna. Mellesleg szólva, fogalmam sincs, milyen hangon szólna egy megszólalásig hasonló kolbász egy másik kolbászhoz, vagy az emberhez, aki elfogyasztja. De elég ebből! Térjünk rá férfiúvá-avattatásom történetére. Felsőbb helyen elhatározták, hogy egyik este közös tábortüzet rendeznek, műsorral egybekötve, a finnugor nyelvcsaládba tartozó nemzetek cserkészeinek. Egy osztálytársammal, a szép arcú és daliás O. Lászlóval, mint későn érkezők, a leghátulsó sorok egyikében telepedtünk le a nedves fűre, s egy fiatal észt vagy finn cserkészlány váratlanul kettőnk közé ült, és valószínűleg a finnugor testvériség jeléül, jobb kezével osztálytársam, baljával pedig az én kezemet kezdte szorongatni, majd a fel-fellobbanó nagyobb lángok fényénél mindkettőnket alaposabban szemügyre vett, s száznyolcvan centiméteres osztálytársam jobban megnyerte tetszését, mint én, aki arcra csinosnak mondható, de szerény középtermetű és cingár kamaszfiú voltam. El is engedte hát az ifjú lány az én kezemet, hogy azzal is osztálytársam hajába túrjon, arcát simogassa, majd láttam, hogy keze becsúszik O. László cserkészinge alá, s egyre lejjebb és lejjebb matat, s mikor egy bizonyos pontot elért, a nálam szemérmesebb O. László felugrott, elrohant, és eltűnt a sötét éjszakában. Ekkor a lány, úgy látszik, rám fanyalodott, és engem kezdett volna munkába venni. Jelekkel értésére adtam, hogy jobb volna valami elhagyatottabb helyet keresni. Úgy terveztem, beviszem a lányt az elnéptelenedett táborban az üres sátorba, de a sátrakhoz közeledve láttuk, hogy a táborparancsnokság angol cserkészfiúkkal, vállas vagy nyurga ifjakkal őrizteti az üres táborokat. Nem maradt más, csak az erdő. Koromsötétben botorkáltunk a csepegő lombú fák között. Mindkettőnk cserkészköpenyét leterítettük az ázott fűre, azonban annyira dideregtünk már, hogy ruházatunkat csak az okvetlenül szükséges helyeken lazítottuk meg, s hamarosan a fiatalság akadályt nem ismerő vadságával vonaglottunk a nedves fűtől átnedvesedett köpenyeken. Talán mondanom sem kell, hogy ezúttal sikerült megtalálnom ama kis kertet és a házikó bejáratát is. Vajon járt-e előttem más is ott? Nem tudom biztosan, de valószínű, hogy igen. Tehát az is valószínű, hogy nem két, csupán egy liliomszál hervadt le azon az éjjelen. Az eső éppen szünetelt, de a szélrohamok szakadatlanul hintették ránk a vizet a nedves lombok közül. Végül is bőrig áztunk, én persze még jobban, mint a lány. Emlékszem, hogy csókolózás közben a szél az ő nedves haját többször is az én félig nyitott szájamba fújta, s ujjaimmal kellett kiszedni onnan a csapzott fürtöket. A lány arcának és hajának angol esőszaga volt. Nyilván nekem is angol esőszagom volt, ahogy általában mindennek és mindenkinek angol esőszaga volt e vidéken. Csuromvizesen jöttünk ki a fák közül, és egy utolsó csókkal elváltunk. A lány mondott a búcsúzásnál valamit, számomra ismeretlen anyanyelvén. Én is mondtam valamit magyarul, amit pedig ő nem értett. Másnap próbáltam újra megkeresni a lányt, de a nemzetközi tábor zűrzavarában reménytelen volt ez a vállalkozás. Azonkívül mindketten csak a távoli tábortűz fel-fellobbanó lángjainál láttuk bizonytalanul egymás arcát, az erdőben pedig szinte koromsötét volt, tehát hamarosan felhagytam a kereséssel. Mint említettem, csak középtermetű kamaszfiú voltam, százhatvanhat centiméter; abban az időben ez is középtermetnek számított. Huszonkilenc éves koromban, a bordaműtét után három centit veszítettem testmagasságomból, mikor pedig már hatvanéves is elmúltam, az öregedés további két centimétert zsugorított rajtam. Nemsokára a kriplik között kötök ki, ha ugyan nem vagyok már most is ott. Sajnos, mire a törpék méretére zsugorodom, cirkuszi törpének már túl öreg leszek, aligha fogok tudni bukfencet vetni. Kerti törpének talán megtenném szerényebb házaknál. Kár, hogy az agyagból való kerti törpék sokkal jobban állják az időjárás viszontagságait. Néha eljátszom a gondolattal, hogy él valahol külföldön egy gyermekem, aki most hajszál híján ötvenéves. De nem tudnék gyermekemnek tekinteni egy ismeretlen, javakorabeli férfit vagy egy többgyermekes családanyát. És valljuk be, nevetséges látvány, ha egy apa vagy nagyapa csak tolmács segítségével tud érintkezni gyermekével és unokáival. Még szerencse, hogy egy alkalmi szerelmi együttlétből ritkán születik utód. Montaigne olvasása közben, annak idején meghökkentett ez a mondat: „Három gyermekem volt, vagy négy.” Első olvasásra nem értettem, mi az oka ennek a bizonytalanságnak vagy túlzott nagyvonalúságnak. De ma már belátom, hogy a saját emlékirataimban mindössze annyit mondhatok ugyanerről a témáról: „Egy gyermekem volt, vagy egy sem.”
- Hjah!……….. Hjajh! Ú, viszed innen a kezed! Mi vagy te?
- Kutató!
- Háa!.. Háah! Mond te közben is fónt fogod hagyni a műbőr kalapodat?
- Igen!
- De az le fog esni!
- Az ugyan nem fog most leesni, mert az állam alá szíjaztam, ugyanis az állam én vagyok!
- Háááh!
- Húzódj arrább Rózsi! Micsoda finom bundanadrágod van az iskoládat teee.
- Meghiszem azt! Román gyártmány!
- Érzem is, hogy a medvecukor bele van száradva, még brummog.
- Hááá! …… Hááá!
- Adj egy csókot szájba te!
- Jaááááj !
- Mit kiabálsz te fránya céda tra tratata.
- Ha meg akarsz csókolni akkor vedd ki a szádból a Kossuth cigarettát!
- Ne brekegj! Szijj!
- Hüjaj! Jaj érzem a kezeden, hogy sajtot ettél!
- Nem ettem, csak simogattam.
- Hááá! Tee, te ez olyan mint egy olasz filmben.
- Piccoló, trombitó, menjé rá he!
- Te, te az a ruhásszekrény a wc eggyel odébb van.
- Nem mindegy! Lényeg az, hogy ne robbanjon föl a hólyagom.
- De jó veled Józsi! Ezt bele is írom az emlékkönyvembe.
- Ne firkálj, hanem simogasd a viharkabátomat teee.
- Te mé nem veszed le a bakancsod?
- Mert csak ez az egyetlen egy van, ezt is úgy lőttem kin a réten, mint a réten a műszál.
- Te mi volt ez a koppanás?
- Kiesett a fülem mögül az ács ceruza.
- Hjaj!….. Jaj!
- Jaj te csinyájad má!
- Te mi volt odabent az üzemben az ebéd?
- Kapros tökfőzelék!
- Azt milyen vót?
- Mingyá meghallod! Fpppppppp
- Hjaj, te mi az a kemény ?
- Hát a zoknim!
- Hát vedd le!
- Jó van, de hová tegyem én a ezt a zoknit huzzom én má lefele csak beleakadt a nagylábam ujjamba azt verd szájba.
- Hát dobd oda a sarokba! (csörömpölés)
- Jaj, hááá, hááá, mingyá jó lesz! Há, há jaj de jó, juj de jó,
- Aztat én nagyon jól tudom, mert kezemben van az irányító, mindjá átmegyek a Kossuthról a Petőfire.
- Fppppppppppp
- Te mi volt ez a dörrenés?
- Mi lett volna, mondtam, hogy kapros tökfőzelék volt az ebéd.
- Hja, hja, háá, háá, háá, mindjárt elmegyek! Jaj te mikor mész már el?
- Most! (ajtó csapodás)
Barna fürtjeid, szemed sugárzása,
Kedvesen csalogat egy ábrándra,
Mikor a domborulataink összesimulnak,
Pocakomat forrósítja kebleidnek halma,
Ajkam a fülcimpád lágyan megharapja,
A szád, a szád keresem hallgatagon,
Dédelgető apró puszik landolnak ajkadon,
Szám a szádra tapadva ernyedsz el karomon,
Kevés a levegő de jó ez most nagyon,
Karod szorosan fonódva a nyakamon,
Derekadat kedvesen átölelve,
Ülök veled a fotelbe,
Forróságodtól ujjaim bizseregnek,
A pulóver gyorsan enged,
Rózsás melleidtől szemeim kiesnek,
Halvány udvarukból bimbóid emelkednek,
Apró csókokkal halmozzam arra ingerelnek,
Emlőid keményen lágy csodáját
Ajkaim, ujjaim becézgetve cirógatják,
A folytatást fantáziádra bízom,
Ha leírod szeretettel olvasom.
Heltai Jenő : Az illatos kertből
Nefzaui
Megcsókoltam köntösöd szélét,
És te kacagtál: „Jó fiu hadd!
Csókjaidra, bármi tüzesek,
Köntösöm széle néma marad.”
Megcsókoltam kis papucsod, mely
Vérpiros, mint égő ajakad,
És te súgtad: „Kárbaveszett csók!
Kis papucsom, lám, néma marad.”
Megcsókoltam puha kacsódat,
És te kacagtál: „Szomorú csók!
Meg nem értik, meg sem is érzik,
Vissza sem adhatják a kacsók!”
Magcsókoltam illatos ajkad,
Mely az enyémhez vágyva tapadt,
És te súgtad: „Ládd, csak a szájam
Fizeti vissza csókjaidat!”
Én azt mondtam: „Édes a szájad,
Hol fogok újra lelni ilyet?
Van-e földön még ilyen csókos
Gyönyörű, jó száj, mint a tied?”
Kovács Mária: Egy ölelésből Ködöt szaggat a tűz fehér szemekről és leplet bont remegve az áhitozás mig vért szí a vér fölserkedt szájról és kacagó új fürtöket érlel a mámor.
Nagy Bandó: Nem vagyok magamnál (részlet a Biohumorista című számból)
Úgy érzem, hogy majdnem elaludtam. Teljesen még nem, mert hallom, hogy beszélek, de az is lehet, hogy álmomban beszélek, vagy, ha mégsem aludtam el, valószínűleg azt álmodtam, hogy elaludtam. Álomképeimben magamat látom. Születésem előtti állapotban. Homályosan látom a kezdetett. Piciny spermium vagyok. Nem hasonlítok rám, egy cseppet sem, úgy érzem nem vagyok magamnál. Apámnál vagyok. Több milliomod magammal szorongok egy tojásded valamiben. Egyre izgatottabbnak érzem magam. Anyám keze van a dologban. Egy furcsa alagút végében topogunk. Startra készen. Számunkra ez egy futópálya. Egyetlen versenyünk célegyenese. Ott szorongunk startra készen, de apám visszatart minket. Végül teljesen magunkra maradunk. Apám elment. Te jóságos ég, számomra ez az élet kezdete. A nálam lassúbb társaim számára pedig maga a vég. Alig élveztek valamit az életből. Érzem és látom amint megkapaszkodom egy ivarsejtbe, egymásba fonódva, elválaszthatatlanul. Életünk nagy pillanata ez. Hónapok telnek el. Erős fejfájást érzek, valaki két kézzel fogja a fejem, és kezem, és kifelé húzz. Megfordulnék, de már késő. Megszülettem. Anyám hangját hallom: - Fiúúúúúú! Aztán csomot kötnek a hasamra, hogy el ne felejtsem.
Szilágyi Gyorgy: Pilla trilla
Tested lehet talpig pőre
Csak pilládnak lennek őre
Engem pillád ejtet tuszul
Minden sejtem arra uszul
Sejmes pillád óh a pillád
Felhevülök pajzán rajzán
A köldököd nem hoz lázba
De a pillád az biz ajz ám
Bár mily gyönyörű a hasad
Szivem érte meg nem hasad
Lelkem mint bus varjú kepeszt
Mert pilládért a kin epeszt
Megcsodálom csábos csípőd
Lenyűgöz az árnyas ágyék
De a pillád csak a pillád
Az amire vadul vágyék
Oh ha egyszer azt mondanád
Merszemért bár sújtson villám
Jer hozzám te pillabarát
Simogasd meg gyöztes pillám
A te pillád felfűt engem
Akárcsak a radiátor
Megküzdenék érte menten
Mint egy elszánt gladiátor
Hogy közelről lássam pillád
Amint örömkönnyben ázik
Becézgetném, babusgatnám
S betakarnám hogyha fázik
Ilyen pillát ritkán látni
Körülvéve a boával
Csak a hivó szóra várot
Nyugdijazod oboával
Dús pilládról álmodozva
Kortyolgatók hűs boromból
Szinte hallom amint pillád
Mint egy cica úgy dorombol
S tán azért mert borom lőrés
Hiszem azt hogy mint egy lő rés
Buja pillád úgy sőtétlik
Felém akár egy sőtét lik
Csendes öböl göndör öled
Lennék benne pajkos öleb
Lehet kocsid, telked, villád
Nekem nem kell csak a pillád
Virág vagy te biborszirmu melegágyi virág
S számomra a pilla körül forog még ma is a világ
Veled
Hangodnak csengése,
Megannyi gyöngyszem pengése.
Szemednek bársonyos sugára,
Keblemnek boldogsága.
S ha arcodra a pír rózsákat ír,
Vágyam nyugodni nem bír.
Kebled mely nyelvemtől mázas,
Ajkaimtól lenne lázas.
Kebled rózsaszín halma,
Mint két hamvas alma.
S rajta a két cseresznyeszem,
Vajon mikor lesz, hogy számba beveszem.
Fehér bőröd, karcsú termeted, szendén rejti köldököd,
Mely hívogatja ajkam egy leheletre, melyért könyörgök.
S a két szép érett füge rejti gyönyöröd,
Melyet nyelvem hegye korbácsolna, s te nyögöd.
Kedves te rontom bontom
Gyere ülj ide az ölembe ha mondom
A fejedet pihentesd meg a vállamon
Érezzem hogy lüktet az ér a nyakadon
Kényelmes fészked itt van a pocakomon
Míg lágy nőiességed becézgetem simogatom
Meséld el nekem mi történt veled a mai napon
Mond el örömödet, bánatodat angyalom
Míg kedves csevegésed hallgatom
Apró csókokkal vigasztallak a válladon
Kebleid lágyan megpihenek az ujjamon
Miután a rabságukból kiszabadítom
Ajkaim elkalandoznak udvarukon
Kedvesen lágyan puszilgatom
Bársonyos bőröd tűzre lobbantom
Testedet a ruháidból kicsomagolom
Karod simogatón a nyakamon
Mikor elhelyezkedel a derekamon
A gerincedet cirógatva simogatom
Érzékien becézgetve kényeztetjük egymást
Vágyainknak nem szabva gátat
Szeressük egymást Angyalom
Kedvesen lágyan átölelek
érzem amint tested remeg
a félelemtől, de vágyad enged
amint karom átölel kedvesen.
Ajkam nyakadon lüktető eredre
apró csókokat lehelek
a szemed lepecsételem.
Lágyan a szádat megkeresem.
Nyílik a szád érzékien
rátapadva nyelved nyelvemen
tested odasimul testemhez.
Újaim felfedező útra indulnak
pulóvered alatt kutatnak.
Melled ágaskodó hegye
várja már kezem.
kibujtatlak a ruhadarabból
ajkam a sötét udvarból
kiemelkedő kemény bimbódon
kedveskedve szív csókol.
A másik dombot se hagyom
árván lágyan simogatom
becézgetem, Barni suttogom
fuldokló hangomon.
Lábaid remegnek
az ágyra leteszlek
föléd hajolva csókólom
selymes bőröd,
rejtekén felkeresem köldököd.
A cipzár enged, nadrágod
apró puszikkal csúszik le lábadról.
Lábujjadat egyenként csókolgatom
talpadra érzékien rányalok
szép hosszú vádlidon,
szám becézi simogatón
combod hívogatva széttárod
Érzem az ütőn ahogy véred forr
bugyid nedves a vágytól
simogatva szabadítalak meg bugyidtól
ajkaid között a csiklód
nyelvemmel a vágatba nyalok
vártad már ezt jelzi hangod
körkörösen nyalom
majd ajkaim közé szívom
tested irányítja ritmusom
Ujjam hüvelyedbe nyomom
a szemérem csontod
mögött a G ponton
enyhén megnyomom
tested megmerevedik a pillanaton
gerincedben érzed a villámot
Kezed simogatón a faszomon
húzogatod a bőrt szerszámomon
makkommal a csiklód simogatod
nedves bejáratodhoz tolod
a befogadás csodáját jelzi hangod
csak a makkom támadja bejáratod
majd tested lassan a nyársra nyomod
egymás ritmusát követve
jár a dugattyú hüvelyedben
forró öled szorítva fogadja
masszírozza a tolakodót
ki – be, ki – be míg szilárdan
könnyekre nem fakasztva
hüvelyed életre kelve önállóan
szívja magába magomat.
Lágyan ölelő karomba
jössz vissza a valóba
apró csókokkal köszönöm
a bizalmat mellyel odaadtad magad
Hajad barna zuhatag,
szemed fénylő smaragd.
Mosolyodban szivárvány,
Pajkos huncut boszorkány.
Olyan szép a pipacsod,
ha lábadat szétnyitod.
Szirmok égő pirosa
hívja ajkamat oda.
Öled sűrű erdeje,
eltéved a nyelv benne.
Édes forrás közepén,
szomjamat enyhíteném.
Hamvas arcod elpirul,
az én kedvem kivirul.
Hosszú combod megremeg,
simítja a fülemet.
Kebled halma
Fantáziám malma
Szemed kedves sugara
Ajkaimat csókra vonzza
Derekadat kedvesen átkarolva
Körtéid hordómra simulva
Keresi ajkam ajkadat
Szádra érzékien rátapadva
Levegő után kapkodva
Éreznénk egymást fulladozva
Megszédülve a vágyra
Rogynánk le az ágyra
Nyakad lágyan csókolgatva
Ujjam kedvesen simogatva
Melltartódat bontja
Körtéidet rabságukból szabadulva
Köszöntik ajkaimat ágaskodva
Bimbódat érzékien harapdálva
Becézgetve ujjammal
Kényeztetve simogatva
Indulnánk a gyönyör utjára.
Szeretném,
Ha hajad selyme vállamon megpihenne,
A vibráló levegőt szavak nélkül érezve,
A csendben légzésünk ritmusa beszélne,
Becsukott szemmel derekad átölelve,
Arcod bársonyára apró csókokat lehelve,
Ajkaid szép ívét megkeresve,
Forró csókodat ízlelgetve,
Meleget sugárzó lelkedben elveszve,
Az érzelmek világában veled lebegve.
Szárnyalni lelkesedve.
Heltai Jenő: Vallomás
Mi ketten egymást meg nem értjük, Nagyon sajnálom, asszonyom, De ha nem kellek szeretőnek Egyébre nem vállalkozom.
Például arra, mit gyakorta Szónoki hévvel mond kegyed, Hogy meggyötört szegény szívének Legjobb barátja én legyek.
Legjobb barát ! Szavamra mondom, Megtisztelő egy hivatal, De nem vagyok hozzá elég vén, S ön aggasztóan fiatal.
Ön csupa élet, csupa illat, Lángol vakít, hevít, ragyog, Hát hogyne szomjaznám a csókját Én aki angyal nem vagyok ?
Olyan kevés amit kívánok . . . Ha osztozkodni restel is, Legyen a tisztelt lelke másé Nekem elég a teste is.
Legyen lelkének egy barátja, Kivel csevegni élvezet, De ez az őrült, ez a mamlasz, Ez a barát nem én leszek.
Legyen övé minden poézis. És az enyém csak ami tény, Ő oldja meg a problémákat, A ruháját viszont csak én.
Hogy ez a hang szokatlan önnek, Kétségbe kérem nem vonom, De annak, hogy megértsük egymást Csak egy a módja asszonyom :
Adjon az Úr, ki egy tenyérbül Rosszat is, jót is osztogat, Rosszabb erkölcsöket kegyednek, Vagy nekem adjon jobbakat !
Heltai Jenő
Mikor ő nálam volt
Eljött hozzám drága nagysád?
Meghatotta önt dalom?
Oh, mi ritka már manapság
Ez a kedves bizalom!
Csakugyan, hát mondja, nem fél,
Hogy utóbb még hírbe jön?
"Kérem, hisz egy gentlemannél..."
Köszönöm, oh köszönöm!"
Tudom, mit kiván a bon-ton,
Mit kiván az etikett,
Édesem, szavamra mondom,
Teljesen nyugodt lehet.
Mint urának jó barátja
Tiszteletben tartom önt,
Ugye érti, megbocsátja
Ezt a rengeteg közönyt?
Bár az ajkam azt hazudja,
Hogy közömbös énnekem,
Ugye érti, ugye tudja,
Hogy szeretem, szeretem!
És hogy forr a vér eremben,
Nemde azt is sejti már?
De lovagnak ismer engem
S annak is tart, ugyebár?
S most bocsánat, drága nagysád,
Hogy önt keblemre vonom,
Kérem, tegye le kalapját
S csókoljon meg, asszonyom!
- * -
Köszönöm hogy ma is bizalmat szavaztál nekem.
Gyere érezd amint tested lágyon átölelem
bársonyos bőröd minden pólusát forróság önti el.
Hunyd be a szemed hadd becézzem kedves arcodat
ajkaid közé hatolva érezd amint szádban szétárad az ízem.
Remekeltél. Jobb vagy mint a rímhányó Romhányi! Feladok egy újabb labdát,ezt csapd le!
Zúgó traktorként zakatol a szívem. Keresem, kutatom, nem lelem szerelmem. Oly messzire mentél, jaj olyan messzire, Tudom, érzem, sejtem, soha nem érsz ide!
Cudarul megcsaltál, elhagytál engemet, Nem sejtetted, szívem mennyire szeretett. Kifosztottál, mint egy vadkörtefát, Epekedve vágyom a megváltó halált.
Kísérjen az átkom, bárkire rátalálsz, Lelkem szennyesét borítom én reád. Megvetésem tárgya, mosolyod, csak álca Tüzes menykő legyen nászod nyoszolyája.
Eszméletlenül jól verselsz.tetszenek a riposztjaid.Dobok még párat hátha rávetődöl.
Úgy zakatol, dübörög a vérem, Elevenen férfit nem láttam már régen. Jó lenne már újra ölelni, csókolni, Egy felajzott féri karjaiban lógni, Dübörög a vérem, kiújult a sérvem,
Köldökömet bávatagon nézem. Nem bánom én azt se, ha reped a hasfal, Egy férfi teremjen itt gyorsan. Úgy kellesz nekem, mint parasztnak a kenyér, Kiéhezett testem parlagon henyél.
Tegyünk hát most róla, miről szól a nóta:
Ha libidóm megnő , férfiből nem elég csak kettő. Éppenezért jó volna, ha volna, Egy robosztus férfi a nyakamban lógna.
Zúg, kavarog, dübörög a vérem, jer hozzám fivérem! Csókjaid, forróságod, kanszagodat vágyom, Jer pamlagomra, ruháim magamról lehányom. Vetett ággyal, meztelenül várlak, Dübörgő véremnek nem vetek már gátat. Zúg, zakatol a vérem, nincsen ki, csillapítsa éhem? Hol vagytok ti hősök, cudar himpellérek? Nincsen ki, lehűtse tűzforró, bő vérem.
Megvadult folyamként, zúg, dübörög a vérem, Oltsa el valaki, az egekre, kérem. Zúg, pörög, dübörög és hörög, Sok himpellér gúnyosan a szemembe röhög!
Úgy vágyom rád, mint koldus a kenyérre, Eléd szórnám azt is, mi, nem fér a szekérre. Taligával tolnám eléd szerelem virágát, Elibéd szórnám, az ég ezernyi csillagát.
Csillagvirágból szőtt nyoszolyámra várlak, A rét virágaiból, szőnék neked ágyat. Oda várlak, szerelmi párbajra, pajzánkodásra Hunyja be a szemét a rét ezernyi virága.
Takarja el nászunk az éjszaka leple, Csillagszemek fénye világítson este. A hold ezüstös fénye tükrözdjék vissza, Lelkeden amint szerelmemet issza.
