Az égbolt elsötétedett. S akár a végitélet zord fellege tört volna ránk, a föld is oly sötét lett. Gyermekszívünk is oly nehéz! A házak és a kertek, az egész törékeny világ, éreztük, velünk reszket. Aztán a roppant csöndön át puhán és észrevétlen, a hangtalan meginduló és puha hóesésben, akár a fényes pelyhek is vigyázva földet értek, a fényességes angyal is, ő is a földre lépett.
Unokahúgom fölkiáltott az üvegajtóban, mielőtt golyó találta volna, s ez a kiáltás előre kioltotta a baleset zaját. A golyó úgy hatolt az üvegbe, mint egy szótlan penge, s az üveg is úgy repedt meg, mint egy hirtelenűl kihajtó faág.
Unokahúgom belehalt sebébe. De ez a tragédia egy sokkalta mélyebb nyomorúságot takart, amiről illetlen volna, és most már nem is kell, nem is érdemes beszélnem.
Az elhallgatás olykor több a hallgatásnál. Olyanféle függöny, amely jótékonyan leplez egy olyan ágyat, ahol rendhagyó módon össze nem illő lények találkoztak. Ugyanakkor a szépség se válogatós. Mint már mondottam, az üvegajtó úgy repedt meg, ahogy föltárúl egy faág, s azóta unokahúgom semmivel se alávalóbb egy közönséges katonánál. Az a másik viszont, aki túlélte őt, aki nem állt ott mellette az üvegajtó mögött az adott pillanatban, az a szerencsétlen most tovább félhet a kárhozattól, és tovább vágyakozhat a kárhozat mindennél simább bársonya után.
44 őszén hívták be katonának Pilinszkyt, és Nyugatra vitték őket az oroszok elől. 45 elején vége lett a háborúnak. Mégis, hogy avanzsálhatott volna addigra nem német létére KZ-őrré? Viszont nyilván látta a táborokból szintén Nyugat felé hajtott embertömeget.
A mai francia költészet egyik legkitűnőbb tehetsége a kanadai születésű Anne Hébert. Ereje, fűtöttsége Emily Brontët idézi; lírája tömör, szakadékos és nehezen megközelíthető, emberi mélységet és transzcendens magaslatokat egybeolvasztó. Vallomása a költészetről ugyanakkor áttetszően világos, bizonyítva, hogy a „bonyolult” költészet és a világos gondolkodás nagy művész esetében nemhogy kizárja, ellenkezőleg, feltételezi és igazolja egymást. Példás gondolatsoraiból érdemes idéznünk néhányat.
„A költészet – írja – sose magyarázkodik, mivel maga is élet. Egyszerűen van, és betölti helyét, mint egy élőlény. Csak a csendben és az eredendő szegénységben találhatunk rá, s az olvasónak is várakozón és fegyvertelenül kell magába fogadnia, ahogy a kicsinyek megtanulják az anyanyelvet.”
„Minden mű azonban, legyen akár a legkülönb, nem őriz-e szívében valami titkos és mély tökéletlenséget, mely épp emberi sorsunk csalhatatlan bélyege rajta, s aminek a művészet csupán egyik, ha mégoly magasrendű megnyilatkozása? Ugyanakkor semmi se megrázóbb, mint a föld e bélyege, mely jóllehet arculcsapása a Szépségnek, mégis a legigazibb nagyságot kölcsönzi neki.
A művész nem riválisa Istennek. Nem kel versenyre a teremtéssel. Szolgálja csupán küldetésével. Egész életével odaadóan a kegyelemre fülel, harcol az angyallal a sötétben. Tudja, mit ér a nappal és mit a világosság.” […]
„Akár a pók a hálóját, akár a növény leveleit és virágát, a költő se »talál ki« semmit. Teljesíti szerepét, betöltve, amire született. Őrizkednie kell tehát minden beavatkozástól, ami meghamisíthatná belső igazát. S ez nem könnyű: hűséggel óvnia legmélyebb igazságát, legyen az bármilyen keserves, utat nyitva, formát adva neki. Mennyivel egyszerűbb lenne, és biztonságosabb is, kívülről irányítva azt írnia, azt mondania, amit mások hallani szeretnének tőle. És pontosan ez az a pont a művészetben, ahol az erkölcs színre lép, szigorú követelményeivel.
Erkölcsről és művészetről annyit fecsegtek, hogy a valódi probléma alig tűnik ki az előítéletek halmazából. Valéry szerint: »Becsületességgel már lehetséges a Szépség.« De ezt a becsületességet pillanatonként ellenőriznünk kell. S a valódi művész magas morálja nem mindig azonos az építő vagy elkötelezett művek követelményével. Egyes írók nem hamisítják-e meg olykor szemérmetlenül azt a költői igazságot, amelyért felelősek, valamely, a művön kívül eső ok érdekében? Egyes katolikus regényekben például hány megtérés hat erőszakoltnak, mert nem indokolja a mű belső logikája!
S ellenkezőleg, ki tudja, mily tanúságtétel Isten mellett egy oly valódi mű, amilyen Prousté is volt, aki nem törekedett egyébre, mint művészi teljességre – megvalósítva regényében a maga belső törvényeit…?”
„Minden könnyítés csapda. Aki hallásból tanul muzsikálni, nem juthat messzire. S aki megelégszik azzal, hogy úgy írja verseit, ahogy a zsebkendőt hímzik, félő, hogy örökre a hímzésnél marad.
A költészet nem a hetedik nap nyugalma. A világ első hat napjának tömkelege az övé, ott működik a föld és vizek zavarában, a táplálékát és nevét kereső élet küzdőterén. Éhség és szomjúság, bor és kenyér.
Hazánk a világ első napjait lakja. Életünk: fölfedezni és megnevezni. Arcunk, ez a homályos arc, szívünk, ez a hallgatag szív, ember előtti tájaink, melyek azt akarják, hogy megszálljuk és meghódítsuk őket, s az a dadogó beszéd, mely a sötétben küszködik – nappal után, világosság után kiált.
Holott a költészet első sorai már elhangzottak. Igaz, e szavak főképp a magányról és a szerencsétlenségről beszélnek, azonban Camus tanúsága szerint: »A valódi kétségbeesés haláltusa, sír és szakadék, de ha megszólal, ha egyszer gondolkodik, s főként ha írni kezd, testvérünk rögvest felénk nyújtja kezét, magára lel a fa, megszületik a Szeretet. A reménytelen irodalom eleve ellentmondásos fogalom.«
Én magam hiszek a költészet értékében, hiszek a megváltásban, mely minden igaz, megélt és leírt szóból fakad. S hiszem, hogy a költészet, mint a kenyeret, megtöri a magányt” – írja befejezésül Anne Hébert.
A költészet egyedülálló dicsősége, hogy senki költő még meg nem gazdagodott belőle. A színjátszás, a zeneszerzés, a regényírás, a festészet már sokakat tett gazdaggá – a kereskedésről vagy hasonlókról nem is beszélve –, de a költészet még soha senkit.
A verseket nem lehet megfizetni, vallják a költők, s valóban, a költészetet éppúgy nem lehet se megfizetni, se megvásárolni, akár magát a szegénységet. (Bár az is igaz, hogy idáig még egyikre se mutatkozott komoly kínálat.)
Isteni rokonság fűzi egybe a szegénységet és a költészetet. A költészet szépségétől mi sem áll hát távolabb, mint a luxus tündöklése. A költészet, az igazi szépség: lemondás a teljesség kedvéért. A luxus viszont: birtokolni akarja a birtokolhatatlant, bekeríteni az oszthatatlant. De ilyen szépség nincsen. A luxusban nem az oszthatatlan szépség kápráztat el, hanem a könnyűség, az, hogy a luxus nem kötelez semmire.
Nem így a szépség! Nincs költészet állandó és alapvető lemondás nélkül. A költők szegénysége nem is egyéb, mint mesterségük hiteljele.
A közénk született Isten bölcsőjénél minden bizonnyal ott volt a költészet is. Úgy is, mint a szegénység, és úgy is, mint a teremtett világ oszthatatlan jelenléte, véghetetlen szépsége, megvásárolhatatlan fényessége. Mivel a kettő egy.
Minden művészet közül, még a külső technikájában is, ezért lehet a költészet a legeszköztelenebb. Szelet papír, meg egy darabka ceruza kell hozzá – vagy még az se. Elég a puszta belefeledkezés a mindenségbe, a teljességbe. Akkor megjelenik a szépség, és ott van Isten, s az égi rendek is; melengetőn a szelíd barmok, s térden állva a pásztorok és háromkirályok.
Persze – önhibájukból vagy azon kívül – a költők időnként elvesztik szegénységükből a teljességet. De még ilyenkor is megőrzik szegénységüket. Ilyenkor úgy tűnik, hogy csak szegények maradtak, az igazi szegénység gazdagsága, páratlan gazdagsága, teljessége nélkül. Ez az állapot csaknem olyan, mintha egy költő meggazdagott volna. Majdnem és mintha. De az már megint a költők és a költészet dicsősége, hogy a költők ilyenkor is, csak szegényen és a teljesség vigasza nélkül is, nem akarják lerombolni ezt a minthát és majdnemet, hanem úgy élnek vele, mint végvári vitézek az utolsó vizesárokkal, bástyafallal. Tudják, hogy egyedül így menthetik át – a mindenséget.
Jézus jeruzsálemi bevonulásáról János evangélistánál olvashatjuk a legjelentősebb
beszámolót. Szereplői: a lelkes tanítványok serege, az út porába hulló pálmaágak, s az isteni teher alatt szelíden lépkedő „szamaracska”. S még valami: a kövek. Jézus még őket is bevonja az ujjongásba: ha nem a nép, hát ők, a „kövek kiáltanának!”.
Ki ünnepel itt? Mintha a teremtett világ egy-egy képviselője, a kő, a pálma s a szamaracska az egész nagy egyetemet képviselné a bevonulásban. S itt érdemes megemlítenünk, hogy növények és állatok milyen szokatlan hangsúllyal szerepelnek mindig az Evangéliumban, főképp a példabeszédekben. De nem a hasonlat, és nem is holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba őket, hanem nyilván a Teremtő és teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága.
Amikor Jézus „dicsőségesen” bevonul Jeruzsálembe, erre a futó ünneplésre futotta a világ erejéből. Azután még az emlékét is elsodorja a pillanat, és belepi az út pora.
Az igazi, a tulajdonképpeni „megdicsőülés” még hátravan. Erről az Evangéliumnak talán legcsodálatosabban paradox mondatai következnek, közvetlenül a jeruzsálemi bevonulás után.
„Eljött az óra, hogy az Emberfia megdicsőíttessék. Bizony, bizony mondom nektek, ha csak a gabonaszem a földbe nem esik és meg nem hal, maga marad…” „Most az én lelkem megrendült. És mit mondjak? Atyám, szabadíts meg engem ezen órától! De hisz azért jöttem ez órára, Atyám, dicsőítsd meg nevedet!”
És mégis… Bármennyire kitérő, csalóka fény volt is Jézus számára a jeruzsálemi bevonulás, a mi ünneplésünk, mégis érezni a gondosságot, mellyel fogadta, sőt mintegy elébe ment a szegényes fogadtatásnak. Örök időre szóló okulásul szolgálhat számunkra: saját erőnkből csak ilyen szalmaláng-lelkesedésre futhatja. S ha jól szemügyre vesszük a történetet, láthatjuk, hogy gyengéd gondoskodással még ezt is Jézus maga készítette elő – miérettünk, ahogy mondotta.
A másik tanulság az isteni szerénység. Jézus példamutatása, hogy milyen szelíd alázattal kell fogadnunk az emberek ünneplését. Igaz, nem tér ki előle, mint ahogy semmi emberi elől nem tér ki – hogy annál teljesebb tanítást hagyjon örökül számunkra.
A jeruzsálemi bevonulás története hányszor játszódik le azóta is bennünk, egy-egy rövid felbuzdulás képében? Hogy találkozásunk vele hogy válhat tartóssá? Erre felel a következő szakasz. Vállalnunk kell önmagunk „elvesztését”, ahogy ő vállalta a földbe hullott gabonaszem sorsát. Akkor valóban egyek leszünk majd vele, s nem a futó, hanem az örök dicsőségben, a jeruzsálemi bevonulás után az örök Jeruzsálembe való bevonulás örömében.
Egy fiatalember levelében arról panaszkodik: nem tud imádkozni, nem érti, mi szüksége van neki, és mi szüksége van Istennek végeérhetetlenül ismételgetett szavaira?
Mindenekelőtt meg kell védenem a szavakat. A szó: az ember legfőbb, legszellemibb java. Honnét hát a lekicsinylő fordulat: csak szavak! – amivel épp azt akarjuk jelölni, hogy semmi értelme nincsen? E kifejezést nyilván a szavakkal való visszaélés miatt érzett indulatunk szülte, s annyit jelent, mint a forrástól elvágott folyó. A csak szavak látszatszavakat jelentenek, farizeus szavakat, nem létező szavakat.
Ennyit a szavakról. S most kapcsoljuk össze a szavakat az imádság szavaival. Az imádság ugyanis nem azonos a szóbeli imádsággal. Némán is lehet imádkozni, hiszen az imádás elsősorban állapot, a léleknek Isten felé való kitárulása. Ha azonban formát kívánunk adni neki, természetszerűleg legalkalmasabb erre a szóba foglalt imádság, a szavak eredendően szellemi természete miatt.
Szóbeli imáink skálája végtelen, s lehet egészen szubjektív is. A Miatyánk viszont legszebb, legegyetemesebb s legtömörebb imánk, mit mindenki megérthet, s egy életen át se meríthetünk ki. Csodálatos szavainak erejével – s e szavak aztán szavak a javából! – nemcsak kifejezője hát az imádkozó lelkiállapotának, hanem szellemi szépségével magát az imádkozót is felemeli, gazdagítja. Ahogy a dalról mondotta Babits Mihály – „a dal szüli énekesét”!
Az ismétlésnek, „ismételgetésnek” is megvan a maga jelentése. Olyan ez, mint a szívdobogás. A szívdobogásból hiányozna az élet? Vagy mint a tenger hullámverése. Ebben ne lenne áhítat?
A szubjektív imánál – én úgy érzem – ez „az ismételgetett kész ima” éppen magasabb rendű. Hiszen Istennel való találkozásomban mit számít már személyiségem? Ebben a találkozásban nem szégyen gyermekivé válni, s gondolom, ez annál inkább sikerül, minél inkább személyiség, egyéniség valaki a világban.
S az „ismételgetett imádságnak” van még egy utolsó, nagyon is életszerű tulajdonsága. Magába szívja legkülönbözőbb hangulatainkat, sorsunk legváltozékonyabb óráinak emlékét, bölcsőnktől a koporsóig, legszemélyesebb emlékeinket ez a legegyetemesebb szöveg. Mert örök igazság, hogy ami bennünk a legszemélyesebb, az egyetemesben lelheti meg egyedül békéjét és boldogságát.
A tengerparton merengő ember profán jelképe lehetne az imádkozónak. Ahogy ő elvész a hullámok zajában, s épp ez „elveszésben” leli meg igazán önmagát, pihenésében erejét – hasonlóképp találkozik az imában a lélek Istenével.
Amennyire a kutató észnek, a kísérletező szellemnek örömöt szerez a világ ok-okozat láncának fölfejtése, az ember sorsának, személyiségének és érzésvilágának egészével bizony kevésnek találja és ridegnek ezt a puszta ok és okozati rendszert, s kénytelen-kelletlen más táplálékokat is keres magának. Így menekül az álmodozásokba vagy az élvezetek hajhászásába, s kimerülve a hazugságba és közönybe. Mert a világ rideg ok-okozati zónáját reálisan egyedül a szeretet haladja meg.
A szeretet nem kérdez. Pontosabban egyedül a szeretet számára indokolt maga a lét, egy konkrét ember léte. Semmiféle filozófia nem tudja megindokolni egy konkrét ember konkrét jelenlétének értelmét. Ez egyedül a szeretet számára indokolt, ennek értelmét egyedül a szeretet nem kérdi meg, mi több, a szeretet talán nem is egyéb, mint a létezés szélességi (ok és okozati) szintjének meghaladása, túllépése és vertikális szintjének befogadása, vagyis mélységének a megértése. Ilyen vonatkozásban a szeretet minden filozófia meghaladása egyben.
De ez még nem minden. A szeretet következő csodája, hogy bár mindig konkrét, lényege szerint valójában az ember legegyetemesebb élménye. Aki valóban szeret valakit, valójában mindenkit szeret, senkire nem féltékeny, senkitől semmit és senkit nem kíván elvenni. Először és mindenekelőtt nagylelkű. A lét teljes egészében szeretetre méltó és mélységesen indokolt számára.
Ugyanakkor senki olyan tisztán nem látja, mint az, aki szeret, hogy az, akit vagy amit szeretünk (legalábbis a világ ok és okozati szintjén) halandó és veszendő. Innét minden szeretetünk tragikuma, valódi keresztje, boldogságunk könnyei, minden remekmű tragikummal párosult szárnyalása. Minden szeretet: tiszta öröm és tiszta szomorúság, anélkül, hogy a kettő keresztezné vagy kisebbítené egymást. A szeretet reális. Mi több, egyedül a szeretet képes először reálisan tudomásul venni a világot. Fokozott tisztánlátás, és ebben döntően különbözik minden hamis bálványtól, minden hamis „kitöréstől”, amit az emberiség kábulattal és élvezethajhászással próbál „beszerezni” magának.
A szeretett lény a szerető lélek számára: abszolút érték, örök és halhatatlan. De a szeretet, épp mivel tisztánlátó, először fogja föl igazán a másik és ezzel mindannyiunk veszendőségét, földi halandóságát is.
Ebben az összefüggésben érthető csak igazán Jézus kinyilatkoztatásának súlya, amikor is arról beszél, hogy az Emberfia azért jött a világra, hogy megkeresse, ami elveszett.
Mert ez az ígéret nemcsak az egyes bűnösökre vonatkozik, hanem éppen a szeretet eleve való egyetemességével mindarra, ami mindannyiunkban elveszett. A szeretet eleve isteni, tragikus boldogsága számára valóban Isten szájából hangozhatott csak el ez a „kiegészítés”. S hogy ez a megváltott öröm és megváltott szeretet mit jelenthet, földi szív azt valóságában föl nem foghatja.
(Új Ember, 1970. július 12.; Javított újraközlés: 1973. szeptember 23.)
Az új esztendő kezdetén mi jobbat kívánhatnánk, mint az „imitatio Christi” fogalmának kiszélesítését, s épp a hívő katolikusok részéről. Mert ez az út amennyire kiválaszt, épp oly mértékben egyesít is. S amilyen mértékben hiányolhatjuk saját magunkban Jézust, oly mértékben kötelességünk fölismernünk őt másokban. Az ő szépsége, tisztasága, édessége, gyengédsége, amilyen egyszerű, éppoly egyetemes is. Hogy Istennek valóban képmásai vagyunk, az valójában Jézusban realizálódik. Nem Isten profanizálása ez, hanem az ember megszentelése, minden embernek és minden valóban emberinek megáldása.
Mert a vallásos hit épp nem elzárkózást jelent, hanem fokozott nyitottságot; nem kirekeszt, hanem egyesít. Nem azt fürkészi, hogy saját értékrendje mennyire nincs jelen a világban és másokban, hanem éppen arra nyitja fel a hívő szemét, hogy meglássa: mennyire jelen van!
Próbáljuk így és minél inkább így fogadni a közelítő esztendőt. Magunk részéről minél inkább követve Jézust, s másokban minél inkább fölfedezve őt – mindazt, ami benne számunkra, túl az istenin, az emberinek is legdrágább, legátfogóbb megfogalmazását jelenti.
a baleseti statisztika szerint mindig súlyos napoknak számítanak. Szóhasználatunkba lassanként bevonul az „ünnepi baleset”-ek fogalma. S ez annál szomorúbb, mivel az ünnep nem utolsósorban a munka utáni pihenőt, megnyugvást jelenti. Ha el is tekintünk az ünnepnapok szakrális tartalmától, a kapkodás, rohanás tisztán formailag is idegen tőle.
De a statisztika azt mutatja, hogy az ünnep sokak számára egyre inkább a napi felelősségből az ünnepi felelőtlenségbe való menekülés szerepét játssza. Az ünnep olyanfajta világméretű devalválódásának vagyunk tanúi, mint ahogy a szerelem gazdag formáinak lefoszlásával színre lépett a nyers erotika, s a természetes nevében polgárjogot és publicitást nyert a természetellenes.
Az ünnep, s a keresztény ünnep mindenekelőtt a pihenés, a hálaadás, a megszentelés napja kellene hogy legyen. A „kikapcsolódás” erre kevés; hiányzik belőle az ünnepteremtő erő. Valójában „bekapcsolódásnak” kellene lennie. A modern munka szükségszerű megosztottsága után az ünnep az élet egészébe való visszatalálás lehetőségét kínálja.
Ünnep – ünnepélyes. Még a nyelvészkedő elemzés is azt bizonyítja, hogy az igazi ünnep tempós és ráérős; nem kapkod, királyi nyugalommal bánik az idővel. (A keresztény ünnepnek az öröklét visszfénye biztosítja ezt a „többletidőt”.)
Ha az ünnepnek van mozgásmintája, mozgásmodellje, az semmiképp se a rohanó gép, hanem a virágba boruló fa. A növények képzeletünkben egyszerre mozdulatlanok, s ugyanakkor villámcsapásszerűen, egyik napról a másikra öltenek lombkoronát. Ők a szellemi munka, a lelki erőfeszítések, s a napok családjában az ünnepek szimbólumai közöttünk. A láthatatlanul halmozódó erőfeszítések, s kegyelemszerűen megjelenő bőség jelképei – „mozgásmintái”.
Igaz – hogy játékos gondolatmenetünket tovább játsszuk –, a film bűvészkedésével sikerült a növények „mozdulatlan mozgását” is láthatóvá varázsolnunk a mozivásznon. De az ilyen oktatófilmek, miken szemünk láttára, néhány pillanatba sűrítve nyílnak ki a virágok – semmit se lepleznek le és semmit se feledtetnek el a növények gyönyörű és ünnepélyes mozgásából, ami a szívünkben él.
De valóban ott él? Abban, hogy a városi ember még az ünnep tempóvételét is kezdi elfelejteni, bizonyára szerepet játszik az is, hogy élete kiszakadt a növények környezetéből. Keserű humorral azt mondhatnánk, hogy a mai ember legfőbb kísértése, hogy olyanná szeretne lenni – mint az autója.
Viszont az is igaz, hogy vissza-visszavágyik a „zöldbe”. Valószínűleg azért is rohan ünnepenként a szabadba, vissza a növényvilág elvesztett paradicsomába. De ez még nem elég. Nem elég visszarontani az édenkertbe. Szeretni is kell a növényvilágot, tanulni is kell tőle. Elsősorban a tempót, az ünnep ünnepélyes tempóját. A lélek hosszú és látszólag mozdulatlan készülődésének az ütemét – s a virágba borulásét, mely gyorsabb minden gyorsaságnál. Egyszerre csak itt van, mint a kegyelem gyümölcse, mint egy ünnepélyes villámcsapás, az örök és a pillanatnyi ajándékaként.
Hogy elkárhoztam, nem számítok többé, azóta végre könnyü lett visszatalálnom, mint a porszem, a szentély fönntartott s az asztal kivételes gyertyatüzébe. Ettől kezdve a menyasszony vállára űlhetek és a vőfély vállára telepűlve ragyoghatok, s ez elég is, hogy ragyogok vagy egy redő előterében árnyékká változom.
Ahhoz, hogy igazságos lehessek, tudnom kell, hogy nem vagyok birtokosa semmiféle abszolút igazságnak.
Hasonlóképp a művészetben: semmiféle alkotás nem nyerheti el a jó ajándékát, amennyiben nem hajlandó újra és újra a nullpontról elindulni, a megemésztett bukás, pontosabban az alázat keservesen fájdalmas nullpontjáról. A művészetben nincs siker és nincs rutin, amely az újrakezdés erejét helyettesíthetné. A művészt a csalótól épp az különbözteti meg, hogy nem tart igényt semmiféle tekintélyre, semmiféle kivívott sikerre, amikor egy-egy új vállalkozásba kezd.
Reszketés nélkül senki ember nem juthat el a labirintus szívébe.
Ez az, amit a régiek istenfélelemnek neveztek, s ami nem egyéb, mint tiszta alázat. Gyönyörű egyensúly remény és bűntudat, tudás és nem tudás, személyes és személytelen, felejtés és tapasztalat, bizonyosság és elveszettség között. Az alázat a nullpont ünnepélye; Isten és ember legintimebb találkozóhelye, sírás és megvigasztalódás forrásvidéke.
Alázat és szegénység: két testvér, s mindkettő isteni fogantatású. A középkor román és gótikus művészetére mondották, hogy a szegénység fényűzése. S valóban nemcsak a román és gótikus művészet, de minden igaz művészet véghetetlenül csupasz, egyszerű, igen szegényes – és gazdag, ünnepélyes és kimeríthetetlen! A lényeges csodája. Ahogy Kosztolányi mondotta, a költészetnek semmi szüksége nincsen, hogy költői legyen, hiszen ő maga a költészet!
Végezetűl mindenkit csak zavartál. Elnehezűlt bakkancsod ütemes, szöges zaja, mindíg éjfél körűl, hogy hazatértél, ez a bosszuság, utóljára csak ez maradt belőled.
Pedig akkorra te már csak rug-kapáltál, akár egy kisérleti állat menetel, menetel a levegőben.
Ezentúl nincsen senki élő, ki megosztozhatna veled abban az egyszeri csodában, hogy pillantásod és hajad van, arcod, meleged és kezed. Úgy vagyunk, mint az állatok kik összebújva megmerednek.
Egy nemlétező résen át nézi a szörny, de nem látja a mennyet. A megsemmisült pillanat kulcslukán át hiába leskelődik. Ettől lesz egyre súlyosabb és egyre könnyebb. Az, hogy semmit sem lát, sziven üti, holott a szörny valójában nem létezik. Csak én vagyok Én, te meg ő. Istenem, irgalom!
