Sziasztok!
Jani vagyok, a TÁRSAM Hajni
2002-ben jöttünk össze, pár hét után már együtt éltünk. Mélyszegénységből indultunk, neki érzelemszegény, nekem inkább túlfűtött és zavaros, rettentő problémás családi háttér jutott.
Sajnos nálunk éltünk le majdnem 14 évet, ami nem adott jó hátteret a kapcsolatunknak. De kitartottunk. Sajnos én mellette éltem meg a "felhőtlen" gyermekkoromat, amit édesanyám betegsége miatt nem tudtam megélni, amikor kellett volna. Nem viselkedtem felnőttként a társam mellett, keveset dolgoztam, a számítógépes játékokban leltem menedéket a felnőtt élet gondjai elől. Ennek egyenes ági következménye volt, hogy 2009-ben, amikor Ő - hogy több pénzünk legyen - a Balatonon dolgozott, megkörnyékezte egy "igazi férfi", és Ő engedett a csábításnak. Ez utólag derült ki, kb. 5 évvel később. Hogy fel tudjam dolgozni, pszichológushoz jártam, és felismertem a felelősségem a helyzetben, ez indított el a felnőtté válás útján.
De ettől még nem lett egy csapásra minden jó. Egyfajta személyiségzavar miatt továbbra sem tudtam sokáig megmaradni egy munkahelyen, majdnem mindent korán feladtam, és az sem könnyítette meg a helyzetem, hogy 10 év alatt 4 komoly térdműtétem is volt, ezek miatt kb. 2 év kiesett az életemből.
2011-ben úgy döntöttünk, hogy változtatunk: Ő németül tanult, hogy házi betegápoló legyen, ésn pedig felvételiztem egy egyetemre, de sajnos a szak, amit kinéztem, csak nappali tagozaton indult. 2012 szeptemberében én egyetemre, Ő pedig Németországba indult. 5 év nagyjából így telt, ezalatt ő volt a családfenntartó egy személyben. Ezután már folyamatosan dolgoztam én is, Ő Németország helyett Ausztriában kezdett dolgozni - több pénz, rövidebb, kéthetes váltások.
Ekkortól anyagi értelemben jól éltünk, viszont a kapcsolatunk ellaposodott. Nem törődött velem, én meg amúgy is önbizalomhiánnyal küzdöttem, és amikor egy nő elkezdett "rám hajtani", elkövettem életem legnagyobb hibáját. Fél éves viszony, majd újabb fél évnyi szenvedés, mire meg tudtam szabadulni tőle. Közben mély depresszióba zuhantam a tetteim súlya alatt, ezt is nehezen gyűrtem le, de gyógyszerekkel és terápiával sikerült. Aztán elhagytam a gyógyszereket is. Ez a viszony kiderült, de a Társam kitartott mellettem. A depresszióm alatt tettem olyan dolgokat, amiket utólag szegyellek. A facebookon posztokat hagytam olyan üzenettel, ami "annak" a nőnek szóltak, pl. hogy aggódok a koronavírusban szenvedőkért, mikor megtudtam, hogy kórházba került. Vagy hogy boldog nőnapot a lányoknak, anyukáéknak és a NAGYMAMÁKNAK - merthogy 47 vagy 48 évesen nagymami lett. Ezt valószínűleg csak mi, érintettek értettük, de ezeket Ő megalázónak érezte. Azt hiszem teljes joggal...
Közben munkahelyet váltottam, egyre jobban éltünk, a gondok ellenére fejlődtünk egyénileg és párként is. Egyre több időt tültöttünk együtt, megengedhettünk olyan programokat, hobbikat amiket korábban nem, hosszú rábeszélés után végre Ő is nyitott a világ felé, talált új és régi barátnőket, csajos programokat, végre megértette, hogy a kapcsolatunknak csak jót tesz, ha ad magának "énidőt" is.
Aztán lett egy új munkahelyem, középvezető lettem, és rettentő büszke magamra. Ekkor szembe jött egy csinos, jóval fiatalabb nő, aki egyértelműen vonzódott hozzám, és ez nekem - mivel továbbra is alacsony volt az önbecsülésem, önbizalmam - nagyon jólesett, és elkezdtünk beszélgetni, megittunk pár kávét, és beszéltünk párszor telefonon. Na és cseteltünk messengeren...
Ezek a beszélgetések leginkább üres frázisokról szóltak, mert a külsőt érintő tetszésen kívül semmilyen kapcsolódási pont nem volt közöttünk, de amikor éreztem, hogy a lány nem csak beszélgetni akar, világossá tettem számára, hogy szeretem a társam, és nem megyek bele semmilyen ostobaságba.
A cseteléseinkben volt két olyan epizód, amit titkolnom kellett: egyszer, amikor leírtuk, hogy tetszünk egymásnak, a másik egy szexuális utalás volt az ő részéről. Ennyi történt, nem több.
Amire ez kiderült - mert talákoztunk 3-asban és a társam azonnal érezte, hogy "valami van" - már nemigen beszéltünk, mert nem volt miről. Ő szexpartnert akart, nekem meg elég volt, hogy "udvarol nekem".
De a térsan óriási balhét csapott, én nem mutattam meg neki az üzeneteinket, bár nagyvonalakban elmondtam a tartalmukat, erre ő elhagyott. Ennek egy éve.
3 hónapig finoman, nem tolakodóan udvaroltam neki, mire egyszer csak írt, hogy találkozzunk.
Újrakezdtük, Ő lassan odaköltözött hozzám, albérletbe. Szuper volt minden, működött a kapcsolatunk minden téren.
A bizalmat leszámítva. Először csak megjegyezte, hogy megnéztem egy nőt. Igaz, ránéztem, de nem bámultam. Aztán szóvá tette, hogy miért kommenteltem egy beosztottaimmal (csak női dolgozóim vannak...) közös fotó alá, valami olyat, ami szerinte az egyik lány szépségére utalt. Holott csak poén volt, amolyan belső, céges dolog. Aztán az is zavarta, hogy a beosztottaimnak segítettem, pl. elvittem őket kórházba, amikor egyébként is arra volt dolgom. Elvittem a 60 éveset is, meg a 30 éveset is, tök mindegy, hiszen a beosztottaim, úgy is tekintettem rájuk. Az egy félrelépésemet leszámítva mindig is hűséges voltam, sem előtte, sem utána nem léptem félre, de még csak nem is flörtöltem. De ezt Ő nem hitte el, és megszállottként kereste a nem létező bizonyítékokat, talán ma is a telefonján tárolja őket és emlékezteti magát, hogy mekkora szemét vagyok. Még azt is elhitte, hogy jelentkeztem pornószínésznek, mert barom haverom küldött egy e-mailt ezzel a címmel: "Gratulálunk a sikeres felvételihez a pornószínész akadémiára"... Pedig nem tettem semmi rosszat. Minden, számára gyanús dolgot meg beszéltünk, amit csak lehetett, bizonyítottam, hogy semmi alapja.
De ő elhagyott, ráadásul úgy, hogy én jöttem el az albérletből, amit az én fizetésemből tartottunk fenn, a félretett pénzünket eltette – bár adott volna valamennyit albérletre, de azt meg én utasítottam vissza. Komolyan azt mondja, hogy mindenért, ami az életében rossz, azért én vagyok a felelős, hogy mindent, amink van/volt, ő egyedül ért el, és nem akar velem szóba állni 2 hónapja. Közben én leküzdöttem a mentális problémám utolsó fejezetét is, rendben vagyok, csak abba pusztulok bele, hogy hiányzik.
Én szeretem, és tudom, hogy ha leküzdjük a bizalmatlanságot, nagyon jó kapcsolatunk lehet, amilyen volt is. Mit tegyek, hogyan győzzem meg, hódítsam meg újra?
Áprilisban lennénk 21 éve együtt...
Elcsépelt szlogen, de egy kapcsolat rendbetételéhez két ember kell. Te hiába akarsz erődön felül, ő is kell hozzá. Amíg ez nincs meg, nincs közös jövőtök.
A bizalom az Ő részéről tört meg, én ma is bízom benne. És abban is bízom, hiszem, hogy a bizalom nem csak egyszeri dolog, és sokrétű, nagyon sok összetevője, megnyilvánulása van, és nálunk "csak" egy vetülete sérült, és TUDOM, hogy ezt újra lehet építeni. Most nagyon kevés remény látszik, de amíg egy szikrát is látok, küzdök érte, ÉRTÜNK.
Nem lehet ezt egy fórumon leírni, de annyi és annyi dolog fűz össze, annyi kapcsolódási pont, közös dolog köt össze, amit nem volna szabad eldobni.
Igen, tudom, hogy most időt kell neki adnom, bár borzalmasan nehéz, mert azt érzem, hogy napról-napra távolodik tőlem, és tudom, hogy a körülötte lévők kettőnk ellen vannak, és támogatják a tőlem való elszakadást.
Anyiban nem is hibáztatom őket, hogy tudom, a Kedvesem nekik kizárólag a rossz dolgokról számol be, mert Ő ilyen. Ha jól működik a kapcsolatunk, csak jót mond, ha valami gond van, kizárólag rosszat, ilyenkor nagyon fekete-fehérben gondolkodik.
Bár meglehetősen cikornyásan fogalmazol, tulajdonképpen mélyen egyetértek az általad megfogalmazottakkal.
Teljes mértékben a "nem eldobjuk, megjavítjuk" felfogást tartom magaménak. Pláne, ha annyi pozitívum és kapocs van egy kapcsolatban, mint a Mi esetünkben.
Mindent meg fogok tenni, amit csak tehetek, hogy megjavítsuk, az újrakezdésben egy magasabb minőséget éljünk meg. A kérdés, hogy Ő meddig él a tagadás állapotában, és hajlandó-e szembenézni a múlttal, és elszámolni vele.
Az évek alatt közösen szétcsesztétek teljesen az egymás iránti bizalmat. Bizalom nélkül nincs kapcsolat és hiába az erőltetés, az vagy van, vagy nincs. Jelenleg ott hever a földön széttörve, de a felépítéséhez két ember kell, te egyedül kevés vagy. Ha megfeszült sem tudsz most mit csinálni. Időt kell adni és aztán vagy lesz közös jövő, vagy sem. Ez most nem lehet megmondani.
Hagyd most békén, ha nehéz is. Éld az életed, fejlődj, merülj bele az önismeretbe, önfejlesztésbe. Aztán pedig úgyis úgy lesz, ahogy lennie kell.
Tanácsot ugyan nem adhatok, de azt jó tudni, hogy egy kívülről érkező, közös megpróbáltatás, és annak közös erővel történő legyőzése az, amely nagyon közel tudja hozni az embereket egymáshoz. És feltételezem, hogy egy ilyesmi nagyon is a nyakunkon van.
Egy új létmód formáról, és arról, hogy a jelenlegivel mi a baj, azonban szívesen nyilatkozom.
Bár mindenki tévedhet néha. de ez azonban igaz. Nincs recept ilyesmire. De nem is ez kellene legyen a kérdés (noha lehet, hogy lesznek tanácsadók), hanem az, hogy miben, és hogyan, és mekkora türelemmel kell - gyakorlatilag mindkettőtöknek(!) - továbbfejlődnötök, hogy átvészelhessetek még jó sok évtizedet egymás mellett.
Az azonban nem baj, hogy egy kapcsolat nem felhőtlen. Sőt, ott rontjuk el, de totálisan, hogy azt hisszük, annak kellene lennie. De hát erre a téves hitre programozott minket ez a jelenlegi világ, hogy elkeseredéseinkben minél többet fogyasszunk, és csak költsük a pénzüket élvezeti cikkekre, amely látszólag (s rövid távon valóban ) felüdülést hoz, ám hosszú távon éppen azokat a személyiségzavarokat, s más mentális problémákat hozza elő, amikről azt hisszük, hogy nem is attól vannak. Új (2018 óta publikált) felismerés ez, melyen érdemes elgondolkodni.
A Liberalizmusnak csúfolt fogyasztói társadalom (valójában az élvezeten alapuló hedonista létmód) éppen egy következetes lebontás alatt áll. Nem elítélendő ez a mindennapos szemlélet, hanem az új idők sodrában érdemes lenne felismerni, hogy egyikünk sem egy eldobható, lecserélhető tárgy, hanem érző, és gondolkodó lény, aki megbecsülést érdemel akkor is, ha tévúton jár.
Egy humánusabb szemlélet nem gondolkodik azon, hogy otthagyjon bárkit, különösen ha 2 évtizedes a viszony, legfeljebb akkor, ha megtéveszti egy 50 éve folyamatosan ható, s önnön élvezetét kínosan kutató, ám mérgező szemlélet. Ma már bizonyított tény, hogy ez a pillanatnyi örömökre épülő létmód nemhogy boldogságot nem hoz, hanem életre szóló boldogtalanságba taszít a hazugságaival.
Ha ez a szemléletváltás nem megy magától, akkor bizony gondoskodik róla egy felülről ránk erőszakolt, s borzalmakkal teli időszak, hogy felfedezzük: minden fordítva van, mint gondolnánk.
2002-ben jöttünk össze, pár hét után már együtt éltünk. Mélyszegénységből indultunk, neki érzelemszegény, nekem inkább túlfűtött és zavaros, rettentő problémás családi háttér jutott.
Sajnos nálunk éltünk le majdnem 14 évet, ami nem adott jó hátteret a kapcsolatunknak. De kitartottunk. Sajnos én mellette éltem meg a "felhőtlen" gyermekkoromat, amit édesanyám betegsége miatt nem tudtam megélni, amikor kellett volna. Nem viselkedtem felnőttként a társam mellett, keveset dolgoztam, a számítógépes játékokban leltem menedéket a felnőtt élet gondjai elől. Ennek egyenes ági következménye volt, hogy 2009-ben, amikor Ő - hogy több pénzünk legyen - a Balatonon dolgozott, megkörnyékezte egy "igazi férfi", és Ő engedett a csábításnak. Ez utólag derült ki, kb. 5 évvel később. Hogy fel tudjam dolgozni, pszichológushoz jártam, és felismertem a felelősségem a helyzetben, ez indított el a felnőtté válás útján.
De ettől még nem lett egy csapásra minden jó. Egyfajta személyiségzavar miatt továbbra sem tudtam sokáig megmaradni egy munkahelyen, majdnem mindent korán feladtam, és az sem könnyítette meg a helyzetem, hogy 10 év alatt 4 komoly térdműtétem is volt, ezek miatt kb. 2 év kiesett az életemből.
2011-ben úgy döntöttünk, hogy változtatunk: Ő németül tanult, hogy házi betegápoló legyen, ésn pedig felvételiztem egy egyetemre, de sajnos a szak, amit kinéztem, csak nappali tagozaton indult. 2012 szeptemberében én egyetemre, Ő pedig Németországba indult. 5 év nagyjából így telt, ezalatt ő volt a családfenntartó egy személyben. Ezután már folyamatosan dolgoztam én is, Ő Németország helyett Ausztriában kezdett dolgozni - több pénz, rövidebb, kéthetes váltások.
Ekkortól anyagi értelemben jól éltünk, viszont a kapcsolatunk ellaposodott. Nem törődött velem, én meg amúgy is önbizalomhiánnyal küzdöttem, és amikor egy nő elkezdett "rám hajtani", elkövettem életem legnagyobb hibáját. Fél éves viszony, majd újabb fél évnyi szenvedés, mire meg tudtam szabadulni tőle. Közben mély depresszióba zuhantam a tetteim súlya alatt, ezt is nehezen gyűrtem le, de gyógyszerekkel és terápiával sikerült. Aztán elhagytam a gyógyszereket is. Ez a viszony kiderült, de a Társam kitartott mellettem. A depresszióm alatt tettem olyan dolgokat, amiket utólag szegyellek. A facebookon posztokat hagytam olyan üzenettel, ami "annak" a nőnek szóltak, pl. hogy aggódok a koronavírusban szenvedőkért, mikor megtudtam, hogy kórházba került. Vagy hogy boldog nőnapot a lányoknak, anyukáéknak és a NAGYMAMÁKNAK - merthogy 47 vagy 48 évesen nagymami lett. Ezt valószínűleg csak mi, érintettek értettük, de ezeket Ő megalázónak érezte. Azt hiszem teljes joggal...
Közben munkahelyet váltottam, egyre jobban éltünk, a gondok ellenére fejlődtünk egyénileg és párként is. Egyre több időt tültöttünk együtt, megengedhettünk olyan programokat, hobbikat amiket korábban nem, hosszú rábeszélés után végre Ő is nyitott a világ felé, talált új és régi barátnőket, csajos programokat, végre megértette, hogy a kapcsolatunknak csak jót tesz, ha ad magának "énidőt" is.
Aztán lett egy új munkahelyem, középvezető lettem, és rettentő büszke magamra. Ekkor szembe jött egy csinos, jóval fiatalabb nő, aki egyértelműen vonzódott hozzám, és ez nekem - mivel továbbra is alacsony volt az önbecsülésem, önbizalmam - nagyon jólesett, és elkezdtünk beszélgetni, megittunk pár kávét, és beszéltünk párszor telefonon. Na és cseteltünk messengeren...
Ezek a beszélgetések leginkább üres frázisokról szóltak, mert a külsőt érintő tetszésen kívül semmilyen kapcsolódási pont nem volt közöttünk, de amikor éreztem, hogy a lány nem csak beszélgetni akar, világossá tettem számára, hogy szeretem a társam, és nem megyek bele semmilyen ostobaságba.
A cseteléseinkben volt két olyan epizód, amit titkolnom kellett: egyszer, amikor leírtuk, hogy tetszünk egymásnak, a másik egy szexuális utalás volt az ő részéről. Ennyi történt, nem több.
Amire ez kiderült - mert talákoztunk 3-asban és a társam azonnal érezte, hogy "valami van" - már nemigen beszéltünk, mert nem volt miről. Ő szexpartnert akart, nekem meg elég volt, hogy "udvarol nekem".
De a térsan óriási balhét csapott, én nem mutattam meg neki az üzeneteinket, bár nagyvonalakban elmondtam a tartalmukat, erre ő elhagyott. Ennek egy éve.
3 hónapig finoman, nem tolakodóan udvaroltam neki, mire egyszer csak írt, hogy találkozzunk.
Újrakezdtük, Ő lassan odaköltözött hozzám, albérletbe. Szuper volt minden, működött a kapcsolatunk minden téren.
A bizalmat leszámítva. Először csak megjegyezte, hogy megnéztem egy nőt. Igaz, ránéztem, de nem bámultam. Aztán szóvá tette, hogy miért kommenteltem egy beosztottaimmal (csak női dolgozóim vannak...) közös fotó alá, valami olyat, ami szerinte az egyik lány szépségére utalt. Holott csak poén volt, amolyan belső, céges dolog. Aztán az is zavarta, hogy a beosztottaimnak segítettem, pl. elvittem őket kórházba, amikor egyébként is arra volt dolgom. Elvittem a 60 éveset is, meg a 30 éveset is, tök mindegy, hiszen a beosztottaim, úgy is tekintettem rájuk. Az egy félrelépésemet leszámítva mindig is hűséges voltam, sem előtte, sem utána nem léptem félre, de még csak nem is flörtöltem. De ezt Ő nem hitte el, és megszállottként kereste a nem létező bizonyítékokat, talán ma is a telefonján tárolja őket és emlékezteti magát, hogy mekkora szemét vagyok. Még azt is elhitte, hogy jelentkeztem pornószínésznek, mert barom haverom küldött egy e-mailt ezzel a címmel: "Gratulálunk a sikeres felvételihez a pornószínész akadémiára"... Pedig nem tettem semmi rosszat. Minden, számára gyanús dolgot meg beszéltünk, amit csak lehetett, bizonyítottam, hogy semmi alapja.
De ő elhagyott, ráadásul úgy, hogy én jöttem el az albérletből, amit az én fizetésemből tartottunk fenn, a félretett pénzünket eltette – bár adott volna valamennyit albérletre, de azt meg én utasítottam vissza. Komolyan azt mondja, hogy mindenért, ami az életében rossz, azért én vagyok a felelős, hogy mindent, amink van/volt, ő egyedül ért el, és nem akar velem szóba állni 2 hónapja. Mindenféle dolgot összehordott, hogy nárcisztikus vagyok, borderline szindrómában szenvedek, csak a saját felelősségét nem vetette fel, sőt, mereven elutasítja.
Közben én leküzdöttem a mentális problémám utolsó fejezetét is, rendben vagyok, csak abba pusztulok bele, hogy hiányzik.
Én szeretem, és tudom, hogy ha leküzdjük a bizalmatlanságot, nagyon jó kapcsolatunk lehet, amilyen volt is. Mit tegyek, hogyan győzzem meg, hódítsam meg újra?
