Másoknak akkor segítünk, ha KÉRNEK minket! De akkor is vannak személyes határaink.
Ha kérés nélkül segítünk másoknak, az erőszakos cselekedetté válik számára, és értéktelennek érzi magát tőle. Ez mentális bántalmazás részünkről. Óvakodni kell ettől. Nálunk meg lehet, hogy egy kényszeres tett (OCD).
Ha meg valaki egyre erőszakosabban kér, és a saját személyes határainkat ezzel felrúgja, az minket bántalmaz, és társfüggőséget generál bennünk. Benne pedig egy másik függőség alakul ki azzal, hogy állandóan kiszolgáljuk, amely mechanizmusában úgy működik mint egy drog. Egyre több, és egyre jobb kell neki, és nem tud leszokni rólunk (elvonási tünetek jelentkeznek nála, ha abbahagyjuk). Ez egy súlyos állapottá válhat, amit mi idézünk elő a kritikátlan segítőkészségünkkel.
Egyes tünetek inkább a disszociációra emlékeztetnek. Nem biztos, hogy szervi eredetű, és az is kétséges, hogy betegség-e, vagy inkább valamiféle zavar (ténylegesen egy elbillent hormon-egyensúly). Leginkább szakképzett, és a mai dolgokhoz is már jól értő pszichológus, vagy pszichiáter tudna segíteni, illetve megállapítani kire tartozik az eset. Az öngyógyítás nem mindenkinél válik be (sőt, csak kevesebbeknél). Sajnos azonban kevés a szekértő ebben az esetben is, (a súlyos szakemberhiány, amely a világunkat sújtja az utódutánpótlás kapcsán, ide is kiterjedt).
Általában az agy túlterhelése okoz enyhébb - ill. másoknál súlyos - formában ilyeneket, de ez e olyan civilizációs kór, amely a fejlett nyugat lakosságának többségét érinti. Az agyunk állandóan jár valamin (a múlton rágódván, vagy a jövőt precízen végigtervezvén), és képtelenek vagyunk a jelenben élni. Valójában - magánúton - legjobban a gyakori meditáció ami segít, amelyben igyekszünk semmire sem gondolni, és ezt mindenféle elvárások nélkül tenni, csak úgy, és csak azért Mert. Szakítva azzal a beteges társadalmi elvárással, hogy mindig tennünk kell valamit, ha máshogy nem, hát gondolatban. A régi korokban ez volt a szombat (sabbath) lényege, amikor mindenféle erőfeszítéseket, de mindenféle örömöket is kizártak abból a napból. Csak lenni kellett, és kész. A feltörő unalmat akkor egyszerű imákkal töltötték ki, vagy keleten éppen a meditációval. (keresztény körökben ez a kontemplatív ima, amely semmi másra nem figyel, csak az Isten jelenlétére, amelyet nem szükséges érezni sem, de benne van, hogy Ő szeret, végtelen módon, és sohasem vádol meg, nem kér semmit sem számon, de számára így is hatalmas érték vagyunk, bármit is tettünk, vagy teszünk). Javasolt erre hetente egy teljes napot rááldozni!
A súlyos esetekre eleinte akár gyógyszert is felírhatnak (pszichiáter).
Erős DPDR tüneteket mutatok, tapasztalt valaki hasonlókat?
Főleg a derealizáció része a rosszabb, illetve szörnyű a memóriám és a koncentrációs képességem. Plusz az időérzékelésem is nulla. Jártam csomó vizsgálaton, fizikai eltérés nincs.
Nem tudok semmire figyelni, üres a fejem, sokszor pedig épp túlcsordulnak benne a gondolatok, majd amikor ezeket fel akarom idézni, akkor nem megy, mintha nem lennék itt, a jelenben, csak álmodnék, mintha egy üvegfal határolna el mindentől.
Rövid távú memóriám kuka, a távoli memóriák is olyanok, mintha egy köd mögött látnám őket. A tegnapi dolgok réginek tűnnek, a múlt hetiek hónapokkal ezelőttinek.
Tegnap telefonon veszekedtünk egy nagyon a párommal, annyi minden járt a fejemben, hogy részletek kimaradtak, elhangzott dolgok em jutottak el a fejemig. Ma megint megkérdeztem egy dolgot, amiről tegnap volt szó, barátnőm el volt képedve, hogy nem emlékszem rá. Pedig nem, teljesen új információ volt ma. Ha pl. sétálok, el vagyok merengve, netán zenét hallgatok, az A-ból B-be tartó út teljesen kiesik. Nem az, hogy sétálta, hanem a részletek. Olyan a testem, mint egy robot. Magától működik, magától csinálja a dolgokat, az elmém meg teljesen máshol van, a kettő nincs összekötve. Pl. amikor az edzőteremben vagyok, ottis rám szokott ez jönni, tudom, hogy ottvagyok, tudom, hogy én vagyok az, mégis olyan mintha csak álmodnám az egészet.
Valaki tapasztalt hasonló memóriaproblémákat DPDR miatt?
