Sziasztok!
Magyrul és egyenesen megmondva, már egy ideje csak osszátok a szart és hasogatjátok a szőrszálakat. A lényeg: ebben a kibaszott világban a francot nem érdekelsz, ha nem vagy rámenős és nagypofájú. Ha nem használod eléggé a könyöködet, elveszel.
Összegzésként ennyi.
Üdv
én tudom, hogy vannak értékeim. Ezek nagy részében hiszek is. De sose fogom reklámozni!!!! Nem vagyok hajlandó. Legalábbis komolyan nem, poénból esetleg.
Ha valaki nem akarja meglátni, én nem fogok transzparenseket lobogtatni a szeme elôtt, hogy "ezt meg ezt tudom kiválóan, ebben meg abban ilyen jó vagyok".
A képességeim és tulajdonságaim egy részével elégedett vagyok. Másokkal nem. Az elégedetlenségre okot adók közt van olyan, amin akarnék változtatni, és van, amin nem lehet.
Amin változtatnék, azzal csak egy baj van: nincs meg hozzá az erôm.
És elegem van az olyan tanácsokkal, hogy "nem nyavalyogni kell, nem beszélni róla, hanem tenni". Próbáltam tenni ellene, egy ideig úgy-ahogy sikerült, aztán visszazökkentem. És akkor most mi legyen? Ugyanazt, ugyanúgy próbáljam megint, és ismét kudarcba vesszen?
Nekem sokat segít, ha van valami plusz külsô motiváció... ha valaki fontos nekem és bízik bennem, és elvárja tôlem ezt a változást, de nem türelmetlenül, nem lefikázva, hanem bíztatva, akkor sokkal nagyobb esély van a pozitív változásra.
1. Márpedig szerintem az emberek nagy része nem tudja eldönteni, hogy valaki jogosan magabiztos-e, hogy bízik-e magában, vagy csak úgy tesz! Az önbizalom - és persze annak látszata is, ha jól csinálják - eleve bizalmat is kelt az illetôvel szemben.
És pontosan azért, mert az emberek felületesek, elfogadják ezt a látszatot is, tehát szó sincs arról, hogy valóban a "bízz magadban" lenne szükséges.
2. Elôbb-utóbb... többnyire utóbb. Te is tudod, mennyire jól el tudnak lavírozni az ilyenek, fôleg, ha látják, hogy hatásos.
3. Nem értem, miért nem látod a nagyon is szoros összefüggést. A magabiztosság, mint elvárás a hibás értelmezés miatt nagyon könnyen gerjeszt agressziót, tehát a mindenáron való sikeresség, mint követendô példa - és ennek feltétele az önbizalom - eltorzulva agresszióba torkollik.
Ha nem ez a fajta "megkapom, amit akarok"-féle birtoklási sikeresség lenne a bálványozott szentség, talán kevésbé torzíthatná el ezt.
4. Bizony könnyű. Meg is teszik sokan.
5. Ne érts félre te se engem. Én nem a magabiztosságot tekintem negatívnak, egy csöppet sem. Én ennek magabiztosságnak a mindenáron való elvárását érzem nagyon negatívnak, azt, hogy ezzel azokat, akik eleve kevésbé rendelkeznek vele, másodrendű embereknek tekintik és eleve vesztésre itélik sokan...
Azt az utasítást kaptam: allj ki az igazad mellett! Úgyhogy teszek egy próbát.
Legy tisztaban onmagaddal, tanuld meg hogy mire vagy kepes, fejleszd magad
Nagyjából - úgy vélem - tisztában vagyok önmagammal, képességeimmel. Kicsit néha tényleg lebecsülöm talán őket, de nem vészes mértékben. Félek viszont túlbecsülni. Amit én reálisnak tekintek, mások azt pesszimizmusnak. És amilyen szerencsém (szerencsétlenségem?) van, általában a "másoknak" van igazuk. Ennek akár örülhetnék is (örülök is, ha nem is teljes szívből), de egyre inkább várom, mikor fordul a szerencse...
Nem én keverem, hanem a társadalmi modellben keveredik.
Kiindulás: a magabiztosság kötelezô. Különben az a bizonyos lúzer lesze az illetô, akire - függetlenól egyéb jótulajdonságaitól - általába rálépnek.
Így van? Épp az imént fejtetted ki, hogy miért csak ezek a sikeresk a nôknél, és nem cska a nôknél.
sokan nem rendelkeznek a valós értékeken alapuló önbizalommal. De mégis ezt kell mutatni, lásd kiindulás.
Következmény: megpróbálják ennek látszatát felmutatni. Többségében minél kevésbé van alapjuk rá, annál agresszívebben.
Tapasztalat: a tanulatlanabb, primitívebb emberek, illetve az érzelmileg sivárabbak, empátiával alig rendelkezôk általában sokkal agresszívebbek, kétségbeesett görcsösséggel igyekeznek összetákolt öntudatukat mindenáron bevehetetlen erôdítménynek mutatni. A legkisebb konflikztushelyzetben is "majd én megmutatom!" stílusban rohamoznak.
Háttér: természetesen nem véletlenül, hiszen a média is mint egyetlen igazán értékelhetô példát a sikerességet és céltudatosságot, a "megkapom, amit akarok" stílust terjeszti. Csakhogy az említett rétegek agyában ez úgy konvertálódik, hogy "elveszem, és ha más érdekeit sértem ezzel, majd adok a pofájának!".
Végkifejlet: a valódi értékek által sugárzott magabiztosság helyébe a hamis erôdemonstrációk, az agresszivítás lép az élet egyre több helyén.
Nyilván mert én ilyen born loser szerű képzôdménynek látszom a szemükben, számtalanszor találkoztam már olyan helyzettel, ahol az én teljesen természetes, udvarias emberi megnyilvánulásomra egy teljesen megmagyarázhatatlan és értelmetlen agresszió felelt a másik részérôl.
De lehet, hogy csak üldözési mániám van, és ennyire sok az igazán pozitív és értékes magabiztos enmber, aki méltán dühöng a magukat kevsébé tévedhetetlennek hívôkön... :)
Természetesen a fent elemzésemrôl se hiszem, hogy biztoisan helyes, nem vagyok társadalomkutató, fingom sincs ennek a szociológia-pszichológia hátteréhez, csak leírtam a hirtelenjött gondolataimat.
Talán magabiztosabbnak kellene lennem, és azt mondani: márpedig így van, és amit te mondasz, az jókora baromság, és hogy kössz te ahhoz vitatkozni merj épp VELEM?! :)) (csakhogy illusztráljam a hamis magabiztosság látszatanák keltését) :)))
De én kishitű kételkedô born loserként inkább magam is átgondolom majd párszor, tényleg nem nagy hülyeség-e az, amit írtam, mert nem vagyok biztos benne :)
Gondolkodtam. Azt hiszem, akkor nem zavar a sugárzó magabiztpsság másban, ha humorral és öniróniával is együttjár.
Voltak olyan emberek, akiknél tényleg nem éreztem bántónak, nyomulósnak... és még valami: az nagyon növelheti a kishitűek önbizalmát, ha érzik, hogy mások megbíznak éppen benne, és nem utasítják el.
Volt annak idején egy technikatanárom a gimiben. Ránézésre nagyon szigorú, zord tekintetű, nagydarab ember, de egyáltalán nem volt félelmetes, ha megismertük jobban. Sok különmunkát, segítséget megtettünk neki, mert volt egy rendkívül fontos tulajdonsága: nem volt snassz neki kérni valamit és nem utasítani, a végén pedig mindig megköszönte a segítséget.
Másrészt nagyon jól éreztette valakivel, ha megbízott benne... a saját fiókkulcsát, a pecsétet és a fegyverszekrény kulcsát is önállóan engedte használni, mikor lövészedzésre készültönk, bár szigorúan véve ez szabályellenes volt, de nagyon jól tudta, hogy sose kevernénk bajba. Megbízott bennünk, és mi nem is adtunk okot soha arra, hogy csalatkozzon bennünk.
Nem lehet hogy a nagykepuseg pont az amikor magabiztossagot probal sugarozni valaki es nincs mogotte semmi, es a magabiztossag az amikor tisztaban van valaki nagyreszt a tudasaval es ertekeivel, es mintegy kiegyensulyzottsagot sugarz mindennemu nagykepuseg nelkul? (vagy ez inkabb a kiegyensulyozottsag ?? )
van egy ket baratom akikre felnezek pont emiatt (es kicsit probalok is tanulni toluk) - mert azt mondanam rajuk hogy hatarozottak, de abszolut nem nagykepuek.
egyebkent sajnos tipikusan az vagyok aki eppen latta apjat a szerenysege miatt felreallitani es megalazni - es rohadtul fajt latni szenvedni. (hal' istennek mar vege)
es ez tenyleg mindenkeppen nagy hatassal volt ram, de inkabb azt mondanam hogy az ember ettol meg nem valtozik meg teljesen csak jobban odaafigyel a vilagra es kicsit racionalisabb lesz. (az biztos hogy a tulzott szerenykedesbol veszit)
talan az arany kozep tenyleg a legjobb
nem nagykepuen de nem is tul szernykedoen racionalisan tisztaban az ertekeiddel es tudasoddal
Nem lehet hogy a nagykepuseg pont az amikor magabiztossagot probal sugarozni valaki es nincs mogotte semmi, es a magabiztossag az amikor tisztaban van valaki nagyreszt a tudasaval es ertekeivel, es mintegy kiegyensulyzottsagot sugarz mindennemu nagykepuseg nelkul? (vagy ez inkabb a kiegyensulyozottsag ?? )
van egy ket baratom akikre felnezek pont emiatt (es kicsit probalok is tanulni toluk) - mert azt mondanam rajuk hogy hatarozottak, de abszolut nem nagykepuek.
egyebkent sajnos tipikusan az vagyok aki eppen latta apjat a szerenysege miatt felreallitani es megalazni - es rohadtul fajt latni szenvedni. (hal' istennek mar vege)
es ez tenyleg mindenkeppen nagy hatassal volt ram, de inkabb azt mondanam hogy az ember ettol meg nem valtozik meg teljesen csak jobban odaafigyel a vilagra es kicsit racionalisabb lesz. (az biztos hogy a tulzott szerenykedesbol veszit)
talan az arany kozep tenyleg a legjobb
nem nagykepuen de nem is tul szernykedoen racionalisan tisztaban az ertekeiddel es tudasoddal
A kizárólagosan erkölcsi gyôzelmekbe egy idô után bele lehet halni...
Rendben, pszichológia: tehát a pofátlanok jól csinálják, a kudarc oka megint csak bennem van, ezek szerint ismétcsak az derül ki, hogy nem vagyok jó semmire...
Na, mit szólsz? Tipikus válasza az önbizalomhiányosnak arra, hogy ne máshol keressük a probléma okát.
Azért az se jó, ha mindenrôl el akarják hitetni, hogy csak önmagán múlik. Ez nem igaz. Sokminden valóban, de vannak külsô körülmények, amit ha megfeszülünk se tudunk megváltoztatni.
oké, nem a magyarok sajátossága az agresszív önbizalom... mondjuk úgy, hogy mindenáron az agresszív önbizalom, a lehengerlô erô, a "nekem mindent lehet" látszatának gerjesztése ami szerintem jellemzô.
Én egyáltalán nem akarom a panasykodást divattá tenni.
Csak vegyök már észre, hogy sok látványos, nyomulós sikerember mögött esetleg épp önbizalomhiányos, de értékesebb emberek teljesítménye rejlik.
Nem kell panaszkodni. De ha valhol, valamiben szar a helyzet, nem fogom azt mondani, hogy minden oké, csak mert a képmutató világ ezt várná el.
Hát éppen ez az!!! Ha tudja, hogy az erkölcsi gyozelem az övé, akkor már nem beszélünk kishituségrol, meg önbizalomhiányról, azaz a szerénység nem ebbol fakad.
A pofátlanok elobbrejutásában igazad van, kicsit félve azért meg kell jegyeznem, hogy a kudarcok okát könnyebb így magyarázni. Nem személyeskedés, pszichológia.
Nem hiszem, hogy a mai magyarsággal összefüggésbe lehetne hozni az agresszív önbizalmat. Merthogy a kettő - mivel különnemű fogalmak - nem jellemezhetik egymást. Az agresszivitás nem önbizalomból fakad, hanem sokszor éppen annak ellenkezőjéből. Vagyis önbizalomhiány miatti elkeseredésből, stb. Ha furakszom a buszon, nem azt jelenti, hogy önbizalom-túltengésem van, hanem hogy q-ra felidegesít, hogy már megint nincs hely rajta.
Ez már nem "válasz erre" - az amerikai hozzáállást remekül jellemzi ez a szösszenet:
- Jól vagy?
- Nem, de jól leszek!
Igen, az ilyen felfogás szerint tényleg baj, ha nincs önbizalmad. Mert lemorzsolódsz. De az ország múltjából ez valamennyire adódik is. Nálunk ez még nem divat, sőt, divatosabb panaszkodni, nehogymá' a szomszéd azt higgye, neked túl jól megy :)
Természetellenes-e az önbizalomhiány? Nem. Merthogy az ember folyamatosan értékeli önmagát. Amíg ez megmarad, addig önkontroll is van. És az jó. Igenis hozzátartozhat egy jellemhez az önbizalomhiány. Ettől még nem kevesebb, mint mások, legfeljebb több bátorításra van szüksége. És ha talál egy ilyen párt (ettől néz ki ördögi körnek a topik?), aki folyamatosan erősíti benne a saját nagyszerűségének tudatát, akkor nem lehet gond. Én is borzasztó vagyok. De találtam valakit, aki minden nap elmondja, hogy nem vagyok az!
Ahhoz képest, hogy milyen hosszú lett, nem mondtam túl sokat, mi? :))
De ha a lekezelések és az anyagi sikertelenség ellenére tudja, hogy erkölcsileg-morálisan messze azok fölött áll, akik mindig a pillanatnyi érdekeik szerint változtatjék a meggyôzôdésüket?
És hisz abban, hogy nem azért vannak mások elôl, mert jobbak nála, hanem azért mert pofátlanabbak?
Na mindegy, nagyon kezd off lenni...
Nem hiszem, hogy ez egy ilyen automatizmus.
Ha a gyerek azt látja, hogy a szerény és kételkedo apát megbecsülik, elismerik, tisztelik, szeretik, akkor valóban nagyobb az esélye, hogy példaképlesz számára, hisz ezek a tulajdonságok értékként mutatkoznak meg.
Ha a fenti apát következetesen megalázzák, félreállítják, elbuktatják, akkor a gyerek a szerénységbol adódó viselkedést nem követendo mintaként éli meg, hanem ennek ellenkezojére fog törekedni.
A baráti körrel kapcsolatban mégegyszer szeretném hangsúlyozni, hogy az önbizalom nem feltétlenül függ össze az arcmérettel. A nagyképu emberek sokszor épp az önbizalom hiányát próbálják a hangoskodással és az eroszakkal.
Ha valaki olyan családban nô fel, ahol az egyes számú férfi példakép, az apa nem nyomulós, inkább szintén szerény és kételkedô tipus, akkor nagyobb az esély, hogy ô is ilyen lesz.
Ha a baráti társasága se a nagyhangú, nagyarcú srácokból tevôdik össze, szintén nem az erô kifejlôdését segíti.
az ero nem genetikusan kódolt, hanem javarészt szerzett eszköz. Eszköz, mert önmagában semmit nem ér, meg kell tanulni bánni vele. Erosít a siker és a kudarc, csak tudni kell feldolgozni, levonni a tanulságokat - ehhez szükségeltetik bizonyos mértéku intelligencia, ami viszont velünkszületettt, és csak kismértékben fejlesztheto adottság.
A környezetünket bizonyos mértékig felelossé tehetjük a sorsunk alakulásáért, de ez tehetetlenné tesz. Persze, rengeteget számít a kívülállók megítélése, hiszen az o véleményükben, mint egyfajta tükörben látjuk saját magunkat. Ha a tükör nem azt a képet mutatja, amit látni szeretnénk, akkor nem benne van a hiba, és ez JÓ, mert így nem rajtunk kívülálló erokkel kell megküzdenünk, azokat átalakítanunk, hanem csakis saját magunkat.
Belekényszerülök abba, hogy magyarázkodjak, de a tisztánlátás miatt muszáj.
Kedves p0nty, a szerénység nem negatívum - az önbizalomhiány viszont nem egyenlo a szerénységgel, mint ahogy a magabiztosság sem szükségszeruen agresszív nyomulásban manifesztálódik. Az önbizalom csupán annyit jelent, hogy REÁLISAN látod önmagadat (nem túl- vagy alulértékelve), tisztában vagy a lehetoségeiddel és a korlátaiddal, és ennek megfeleloen irányítod az életed. Ezt nevezem önmenedzselésnek, a manage szónak abban az értelmében, amely a "kezel, irányít, kézben tart, boldogul" fogalomkört öleli fel. Ez azért nem olyan szörnyu, vagy igen???
A tudatosan (nem intézményes keretek között, hanem élettapasztalatból építkezve) fejlesztett önbizalomról pedig tudnék hosszasan mesélni, de megkímélem a T. Hallgatóságot.
BTW, a think positive és egyéb személyiségfejleszto écáktól hányingerem van.
Olvasd már el figyelmesebben, ezt írtam:
"Abban viszoont nem hiszek, hogy az önbizalom, illetve annak hiánya ennyire deteminált lenne születéssel. A család, a szűkebb környezet nagyon erôsen befolyásolhatja."
Ez éppen arról szól, hogy a születéssel NEM DETERMINÁLT.
Viszont amit te írsz "van aki elég erős ahhoz, hogy feldolgozza a kudarcot".
És mitôl lesz ilyen erôs? Mert ez nálad nem derül ki, sôt én úgy tudnám értelmezni, hogy azért ilyen erôs, mert ilyennek született!
Ezek szerint van olyan veleszületett tulajdonság, ami meghatározza az önbizalom kialakulását? Akkor meg majdnem mindegy, hogy az önbizalom születik vele, vagy az, hogy ilyen erôs... :))
Nem értek egyet Veled. A magabiztosság nem az emberrel született tulajdonság. Mindenkinek meg kell barátkoznia önmagával és mindenki elégedetlen magával, csak van aki elég erős ahhoz, hogy feldolgozza a kudarcot és még erősebben dolgozzon azon, hogy sikereket érjen el. Mások pedig, ha valami nem sikerül, annyira sajnálják magukat és el vannak keseredve, hogy e miatt nem fejlődik ki az egészséges magabiztosságuk. Ha valaki kitűz maga elé egy célt, sokszor el fog bukni, míg sikerül véghez vinnie.
Na, én azért nem tartanám pozitívnak a kishitűséget, legalábbis következményeit tekintve azért inkább negatív.
Az én kishitűségem meg amúgy is leginkább a nôkkel kapcsolatban létezik... szakmailag, emberileg nem tartom értéktelennek magam, de tisztában vagyok vele, hogy az én értékeim nem azok a fajták, ami az önmenedzselésbe jól eladható, illetve már mondtam, nem szeretem ezt a játékot.
Mondhatni, nem tudok alkalmazkodni a modern kor e követleményéhez :)
Rendben van, ha valakinek a kishitűség egyik jellemzô tulajdonsága, alighanem úgyse változtathatja meg.
Alapvetôen az számít, akinek ilyen tulajdonsága van, az ki van-e békülve ezzel, el tudja-e fogadni magát. Ha nem, akkor tényleg meg kell próbálnia változnia valamennyire.
Tény, hogy az "erôs" emberek eleve ritkábban esnek töprengôbe saját igazságaik igazával kapcsolatban. És miért változnának? Hiszen sokkal jobb biztosnak lenni a dolgunkban, kétségek nélkül élni... szerintem eleve meg se fordulhat a fejében ilyesmi, hogy túl magabiztos, mert biztos abban, hogy ez a jó. A külvilág persze erre ráerôsít, hiszen láthatjuk - és még ha nekünk, kevésbé magabiztosaknak ez sokszor taszító is - mindenki ôket fogadja el inkább.
Abban viszoont nem hiszek, hogy az önbizalom, illetve annak hiánya ennyire deteminált lenne születéssel. A család, a szűkebb környezet nagyon erôsen befolyásolhatja.
Igen, én is úgy érzem, félre lettem értve. Vagy én értettem félre a problém felvetőjét. Én csak arra gondoltam, hogy azt nehéz nagyon elviselni, ha a férfi állandóan nyavalyog. Bennem sem teng túl az önbizalom, de nem is fárasztok mindenkit azzal a környezetemben, hogy jaj, én milyen hülye/ronda/kövér/félénk, vagy akármi vagyok.
Persze, hogy gusztustalan, ami a mai világban folyik önmenedzselés címén. Ez nekem sem tetszik, és nem is igen vagyok képes rá. ( Lehet, hogy azért tartok még csak ott, ahol? :) )De tényleg nem is sopánkodok állandóan, hogy a környezetem már elforduljon tőlem emiatt. Meg hát valljuk be őszintén, magunknak sem jó, ha állandóan csak nyűglődünk valamely "fogyatékosságunk" miatt. Számomra az egészséges önbizalom nem azt jelenti, hogy felsőbbrendűnek, okosabbnak, szebbnek, stb. hiszem magam másoknál, hanem hogy megtanultam együtt élni önmagammal, elfogadva magamat olyannak, amilyen.
Megváltozni?Szerintem mindenki akar, csk max. nem vallja be.Aki "nagyképű" az - talán - azért az, mert ő nem akarja bevallani saját hibáit, hibáját.Ahogy Te írtad, abban a megfogalmazásban, nekem úgy cseng le a dolog(ill. az jutot eszembe...mielőtt azt mondanátok, hogy belemagyarázok), hogy mindenki kishitű valahol. A kérdés csak az, hogy ki kinek akar hazudni. Önmagának, vagy a külvilágnak.
Utó-gondolat:
"Az élet=változás.Ha abbahagyod önmagad változtatását, az életedet hagyod abba."
De sokat dramatizáltam...
Huh, engem félreértettek. Asszem Bejcával ugyanarra gondoltunk. Az arany középút, igen. Nem ismétlem el, de mindketten ugyanarról beszéltünk.
De ezt azok, akik nem éreznek magukban elég magabiztosságot, ne vegyék személyes támadásnak! Mert nem az.
De szerintem a jól működő párkapcsolatokban, amiket én látok, az EGYÜTT működik, de azért a hagyományos nemi szerepek megtartásával.
És ez így a jó, nem?
És ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a férfi legyen kőkemény szikla, mindenféle érzelmi probléma nélkül, én meg folyamatosan sírjak a vállán. Nem, dehogyis! De azért az esetek többségében én támaszkodjak rá, mint ő énrám.
Á, nem ragozom. Aki érti, így is érti, aki nem, annak meg hiába mondom. :-)
