Keresés

A vitaindítóban idézett állítások vitára serkentőek: "jólét nélkül nincs igazi műveltség" A jólétet még soha nem tudta az emberség elosztani. Mindig voltak hatalmas különbségek, és lesznek is. Eszerint azoknak, akik a jóléten kívülrekednek, nem is lesz igazi műveltségük. Ám mi az az igazi műveltség? Hol kezdődik? És vajon az igazi műveltségnél békülnek meg az indulatok? Vagy már a nem igazinál is? Az egyszerű falusi ember apáitól örökölt művészeti "műveltsége" például igazi vagy se? Alkalmas az indulatok megbékítésére vagy nem? Mindezek a kételyek persze nem teszik kérdésessé Márai iránti tiszteletemet.

Kedves nab, remélem, a legközelebbi fórumtalálkozóra eljössz, és élőben bontakozol ki! Remélem, szereted a kókusztekercset, mert azzal foglak lekenyerezni :-D Mi volt az oviban a jeled? Rávarrom egy zsepire jó? és megkapod ajándékba tőlem, négy kis kereszttel a sarkán, tudod, emlék... tőlem :-DDD És ezentúl abba törölgetheted meghatottságtól párás szemeidet, ahányszor tőlem olvasol itt, a fidin valamit :-))

Júj, dejó!

Kedves Cleofide! Igazad van abban, hogy eltérő kultúrkörökben egész más és más a közönség reakciója. Nem lehet egy porosz iskolán nevelt magyar közönséget összehasonlítani a mediterrán országok zajos, spontán érzelmi megnyilvánulásokban kitörő közönségével, pld. az általad említett olaszokkal. Nem véletlen, hogy ők az egyik kedvenc nemzetem, ahányszor Olaszországba megyünk, imádom azt a közvetlenséget, életerőt, barátságot, ami az olaszokból árad. Kicsit lazák, nem túl precízek, de nagyon szerethető nép. Persze érdemes lenne megvizsgálni azt is, hogy mely előadóhoz mely közönség passzol, mert egy merev személyiség talán nem venné jó néven a lelkes beletapsolást, bravózást, míg egy szenvedélyesebb, természetesebb egyéniségű művésznek ez lételeme...

Kedves cisz-moll, Szerintem ez nem igy van. Amig volt nepszeru "kortars zene" (a XX. sz-ig) addig a (korabeli leirasok alapjan) a kozonseg megnyilvanulasa sokkal spontanabb volt. Azota van temetes szaga a koncerteknek amiota regen halott zeneszerzok (az atlagkozonseg tudatelottese altal is mas muveszeti korszakba tartozo) zenejet hallgatjuk. Mellesleg ez fokent a mi kulturkornyezetunkben van igy. Erdemes lenne hallgatnod a RAI kozvetiteseit a kulonbozo olasz teatrumokbol. Van ugy, hogy minden aria utan tapsolnak, beorditanak. Ha nepszeru a prima donna akkor percekig zug a taps egy hatasos belepo utan. Tehat ez temperamnetum kerdese is. Szerintem a mai zeneszerzok nem kernek szamon egymason osszhangzattani szabalyokat (beh jo is lenne, ertenek belole valamit :) az egy evszazaddal ezelott volt. Sajnos a kritkusok az eloadokra ontik az osszes duhuket igy az anticipatoros szorongas miatt azoknak valobani igen csekely mozgastere marad. En is hianyolom az egyeni eloadasmodot, a kritika teren pedig azt ha a kritikus nem beszel magarol a murol, annak ertekeirol, vagy eppen hitvanysagarol. Pl. az tetszett amikor Mesterhazi ki merte mondani, hogy az Il Re Pastore unalmas (az okokat boncolgato okfejtes mar nem).

Kedves füge! A komolyzene és az ilyen jellegű koncertek minden, csak nem spontán megnyilvánulás... Kőbe vésett szabályai vannak, lásd zeneszerzők egymást szétcincáló topicjait, ahol szigorú harmóniai, összhangzattani szabályszerűséget kérnek számon egymástól, vagy nézd meg a műelemzéseket. Csupa zenei szakkifejezés alkalmazásával megírt kritika, ami nem arról szól, hogy mekkora személyes élményt kapott az adott előadáson a kritikus vagy véleménymondó, hanem arról, hogy mennyire felelt meg a mű a tartalmi, formai, összhangzattani követelményeknek, illetve a mű előadása a kottákban, partitúrákban lévő zenei jelzéseknek. Vagyis mennyire sikerült a zenei elit elvárásainak megfelelő módon tolmácsolni egy művet. Pici szubjektivitás nyilván szorul az interpretációba, és pont ez az, amiért én szeretek koncertre járni, ezért a kis pluszért, az egyéniség felvillanásáért, megmutatkozásáért. Mit érdekel engem, hogy akarta Bach játszani ezt és ezt, mivel őt magát már nem hallgathatom meg, ezért nem is várom el a leutánzását, belemagyarázott előadásmódot másoktól sem. Nem, ehelyett egyéni előadásmódot várok el, és bár a hangjegyek legyenek a helyükön, a mű felfogása legyen teljesen egyéni, olyan, hogy rögtön tudjam, felismerjem a stílus alapján azt, aki játssza a művet. Élményt adjon, ne feladatot teljesítsen. Szerencsére sok ilyen művészünk van. A komolyzene kötött forma, kötöttek a koncertezési szokások, szabályok is. Ami igazán teret ad az egyéni érzés- és gondolatvilágnak, az az improvizáció, és az orgonakoncertek során nagyon sokszor hallani ilyen egyéni megnyilvánulásokat, ezért is szeretem az orgonakoncerteket. Illetve ezért szeretem a jazzt is, mert adott előadó bizonyos zenei elemeket kedve szerint, szabadon alkalmazhat, vagyis önálló műveket hozhat létre, nem csupán mások műveinek tolmácsolója. Alkotni értékesebb, mint csak előadni, holott ez utóbbi is fontos, mert rengeteg ember nem képes megszólaltani a műveket hangszeren.

Kedves Girolamo, így van, a tegnapi koncerten nem voltam ott, ma viszont megyünk a családdal, mindannyian + ismerőseink.

Nagy a baj, én az utóbbira szavazok, kedves cisz! A művészet nem önmagáért való kell legyen, hanem valakihez szólnia kell. Ekkor viszont tűrje el azt is, hogy valaki(k) reagálnak a látottakra/hallottakra. Hiszen ettől lesz párbeszéd. Korántsem gondolom, hogy egy epizódszereplő remek alakítását a darab végén elég megtapsolnom, ha ráadásul ő, mint sokadik senki, be sem kerül az előadásvégi bevonulók közé. Ilyenkor hogyan nyilvánítom ki azt, hogy nekem az ő játéka tetszett, nem a másik tizenöté? Ha valaki(k) mereven ragaszkodik(ragaszkodnak) a néma áhítathoz, tegye(tegyék). De vajon ő fordított esetben kibírna egy-másfél-két órát mindenfajta érzelmi reagálás nélkül? Hiszen a zene (is) az érzelmekre ható művészetek egyike. Akkor?

Szia cisz-moll! Ezek szerint nem voltál a mai beavató koncerten! Remélem, hogy holnap legalább meghallgatod! A mai közbetapsolás ui. a gótikus szvit 3. tétele után jött! Lehet, hogy sokaknál a tájékozatlanság miatt történt, de jól jelezte, hogy ez volt a koncert első, igazán élményt adó műsorszáma. Ezt pedig összhangzattan nélkül is megérezni! Ezt a tételt hallgatta pl. szó nélkül végigi először az a kb 2,5 éves fiúcska, aki kicsivel előttem ült. (az anyaukája ölében). Bővebben a másik topikban. Űdv: Girolamo

Kedves füge, részemről nem lenne gond, magam is hasonlóan gondolom, hogy a spontán tetszésnyilvánításnak sokszor helye lenne. De a komolyzenei koncertek nagy része csupa merev formalitás, műdolog - műélvezet, műértés, művi keretek, ahol az első perctől kezdve az utolsóig le van szabályozva minden, a korábbi évszázadok merev társadalmi szabályai szerint. Érdekes, hogy e téren alig változott valami 150 éve, ugyanúgy bejön az előadó szó nélkül, komolyan meghajol, leül, játszik, és elvárja, hogy a közönség pontosan tudja, hol tart a darabban és mikor illik tapsolnia. Hiába a modern világ, a koncertek körüli etikettszabályok régik, porlepték, és feltételezik, hogy mindenki főúri szalonok hangversenyeinek műértő, ráérő hallgatósága :-)) Na, jó ez sarkított, de a régi korokat ez jellemezte, és az elitet. Kérdés, hogy ez jó-e? Szreintem több rugalmasság kellene, de hiába gondolja így a közönség, ha az előadó sértésnek érzi a beletapsolást. Ezért ma még leprimitívezik a közönséget, tiszteletlenségnek érzik mű és előadó iránt, és nem arra gondolnak, hogy akaratlan tetszésnyilvánítás... Persze tudok pozitív ellenpéldákat is hozni, pld. pont a MŰPA koncerten, Vashegyi György humorral, jóindulattal fogadta a váratlan tapsot, nem vágott világfájdalmas arcot a tetszésnyilvánítás hallatán. Ő tudja, hogy mi a célja a zenélésnek: örömet szerezni, élményt adni, és így az se baj, ha az iratlan koncertszabályokkal tisztában nem lévő hallgatók itt-ott beletapsolnak a tételszünetbe. Úgy néz ki, hogy két lehetőség van: vagy a közönség nő fel a régi korok máig érvényes koncertszabályaihoz, vagy az előadók engednek a formalitásokból.

Kedves cisz, miért nem nyilváníthatom ki tetszésemet akkor, amikor a helyén lenne? Szerintem ez ugyanolyan érzelmi kitörésféle, mint ami társas kapcsolatainkban megtalálható, és ott sem várjuk ki a búcsúzást, hogy kinyilvánítsuk az addig felgyűlt érzéseinket. Igenis helyénvalónak érzem egy remek részlet tapssal való elismerését, ahogy ez a kevésbé komolynak nevezett műfajokban, de színházban is előfordul. Akkor és ott, amikor megjelenik. Gyanítom, régebben erre volt példa zeneművek esetében is. Ha az nem zavarja meg az előadókat, akkor - bár magam sosem voltam/leszek előadó - elvárhatom egyszerű műkedvelőként, hogy egy koncertteremben se történjen másképp. (Félre ne értsd, nem arra gondolok, hogy nem ismerve a darabot, a tétel vége előtt azt hiszem, vége, és felugrok vivátozni :))

Kedves Mamó! Hogy ki mit ért zeneértő közönségen?Erre nem vagyok hivatott válaszolni, sokkal inkább a fidelió fórum zenész tagjai, illetve azok, akik elmélyült zeneelméleti, zenetörténeti ismeretekkel rendelkeznek –jó páran vannak ilyenek -, és akik részéről gyakori a panasz itt a műértő közönség hiányára. Elhangzik sokszor a félművelt, dilettáns jelző is ezen a fórumon, amit értelmezni tényleg nehéz anélkül, hogy igazán tudnánk, mit is jelent teljesen – „egészen” műveltnek lenni :-) Olvass kicsit bele az Orgonaavató koncert a MŰPA-ban topicba, ízelítőül, hogy lásd, mit kifogásolnak zenei körökben: pl. tételekbe beletapsoló közönség. Viszont látni kell,hogy hosszabb időt igényel az, hogy a műértő, zenekedvelő közönség a jelenleginél sokkal nagyobb számban, arányban létezzen. A rendszerváltás után nagyon színvonalas lett a zeneművészek képzése, kiváló módszerek, külföldi, nyugati ösztöndíjak, tanulmányutak segítik az élvonalbeli képzést, de eközben semmi se segítette az átlagközönséget abban, hogy hasonlóan magas színvonalra jusson a műértő tudása. Munkahelyek elvesztése, egzisztenciális problémák, megélhetési harc, sokszor vadkapitalista munkakörülmények között végzett munka, ez veszi el a lakosság nagy részének energiáját.Akkor, amikor csak kevesen tudnak minőségi CD-ket megvenni, kevesen tudnak pár ezer forintos koncertjegyekre rendszeresen pénzt kiadni,de még könyveket se vesz a lakosság nagy része, akkor nem csoda, hogy csak pár ezer ember jár el komolyzenei koncertekre, és még ők sem mind műértők. Az előadóművészeknek pedig nagy türelemre lenne szükségük, hogy „kineveljék” maguknak azt a közönséget, aki már nem fog beletapsolni az összefüggő művek tételszüneteibe, aki észreveszi a minőségi különbséget előadás és előadás között – vagy pedig beérik a jelenlegi, igen szűk elittel. Európaibb életkörülmények, vonzó, mérsékelt jegyárú komolyzenei programok, több műismertetés előadások előtt, ezek segíthetnek a probléma megoldásában. Más ötletek?

Kedves cisz! Valamit nem értek: "Kevés zeneértő ember ül a közönség soraiban" Jó lenne erről bővebben, mit jelent a zeneértés, milyen mélységig kell "értenem" Mahler: V.-ket. Miért nem elég, ha szeretem és érzem a zenét stb.

Uram! Hát már megint?

- írta egykoron Márai Sándor. Ami akkor igaz volt a II. vh. utáni teljes kiábrándultságban, az a felismerés ma, a választások napján, a politikai élet viharában is helytálló. Akármi is legyen a választások eredménye, nem szabad, hogy befolyásolja egyéni törekvéseinket, munkakedvünket és helytállásunkat abban, hogy a fenti cél megvalósulhasson itt, Magyarországon is. És itt kapcsolódik a cím a zenéhez: elképzelhető a magyar komolyzenei művészek elismertségének, támogatottságának növekedése a címben leírtak nélkül? Akkor, amikor csak kevés zeneértő ember ül a közönség soraiban a művészek nagy bánatára, hogyan lehetne javítani a helyzeten? Ismét a fenti idézetre utalnék, és arra, hogy a kettő csakis együtt adhat megoldást. A miértre Márai ad választ: ""... a jólét műveltség nélkül terrorhoz vezet ... - s jólét nélkül nincs igazi műveltség." A kérdés csupán az, melyik feltételt kell előbb a gyakorlatban megteremteni?