Sokan vagyunk, kik gyönyörűen tudunk írni legszentebb érzésekről, a szeretetről és a szerelemről. Talán ezek az érzések, velünk együtt halnak meg. Nem tépi az idő vasfoga, s nem fékezheti Őket semmi, mindennapjainkban ott vannak.
Mondd el, ha látod őt, Mondd el azt, hogy én még mindig szeretem, De az életem oly nehéz.
Mondd el, ha látod őt, Mondd el azt, hogy én még néha álmodom, De a bánatom oly nehéz.
Elment régen, sápadt fényben, elment régen, És most már merre jár, nem tudom. Mégis érzem, hogyha egyszer rám találna, Mint a tűz a szélben újra lánggal égne, Sohasem hagyna többé engem el.
Mondd el, ha látod őt, Mondd el azt, hogy én még mindig szeretem, De az életem oly nehéz..
Album: Kis virág Szerzők: Szörényi Levente / Bródy János
Magányos vándort messze utadon mindenütt utolér a gondolatom.
Tudom, hogy hol vagy és merre jársz, tudom, mid hiányzik és mire vársz, tudom, kit szeretsz és kitől kell válnod, tudom a nappalod s tudom az álmod.
Tudom, ha ajkad mosolyra bágyad, tudom a kínod és tudom a vágyad, tudom az ujjongásod és a lázad, tudom, ha dac hajt s űz az alázat, tudom, ha béke enyhít s hív a harc
S tudom, hogy rólam tudni sem akarsz. /B. Radó Lili/
mint ha szemüveg lettél volna, amin át tisztán látok . rajtad keresztül láttam ,szerettem mindent . de elkoptak a csillogások . és felpattogtak a tükrök foncsorai amikben még láttam magam boldogan .
rajtad keresztül éreztem az eső illatát . halottam a lombokat ahogy a széllel játszanak a fák és ha éjjel az égre néztem láttam a rostát láttam egyetlen fényed ezernyi lyukon át ...
A rózsa, a hervadhatatlan rózsa, a meg nem énekelt, e súly és ez az illat, a rózsa, a mély éjszakák fekete kertjében, minden kertben és minden este nyíló rózsa, amely titkos alkímiával felkelt a széthullt hamuból, a perzsák rózsája és Ariostóé, az örökké magányos, a rózsa, mely rózsák rózsája mindig, a zsenge plátói rózsa, a lángoló vak rózsa, a meg nem énekelt, elérhetetlen rózsa.
Nem vagy már itt Fényedke? Kimúlt a topic - vagy csak átmeneti - , hozok egy utószót..
Baranyi Ferenc: Utószó egy szerelemhez
Nincs mit mondanom, nincs mit mondanod, ami régen megszakadt, azt nem folytathatod, szemed jégvirág borítja, már beléd nem láthatok. Nincs mit mondanod, nincs mit mondanom, párosan viselt magánynak dupla súlya nyom, szíved hangtalan parancsát többé meg nem hallhatom. Én már többé nem kereslek: rádtalálnom nem öröm. Te is engem csak - kerestél. De én azt is köszönöm. Mért, hogy a szerelmet mindig megalázza a közöny? Válni kell. Kolonc koloncot nem visel, önvédelemből hagylak el s fel nem cseréllek senkivel. Válni kell. Én nem hiszek - te nem hiszel, a szív nem nézi, mit cipel, csak éppen már nem bírja el.
Oly ismerős vagy, mintha hajdan éltél is volna már velem. Másoknál, otthon, utcazajban meglátom arcod hirtelen. Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem, ott vagy te, bárhol is legyek. Hallom kopogni éji csöndben közelgő könnyű léptedet. Nem te suhansz el láthatatlan mellettem, ha ajtót nyitok, légből, párából szőtt alakban te álmaimból támadott? El-eltűnődöm néha: nem te ültél a szérűskert alatt, egy sír gyöpén, a cinteremben, kartonkendőben, hallgatag? Egy pillanat - még ott pihentél, s tűntél, suhantál már tova. Dalolva a patakra mentél... Az estharang szelíd szava választ zúgott dalodra messze, s én sírtam, s vártam csüggeteg, hogy hallak-e, hogyszólsz-e, jössz-e, de elhalt édes éneked. Kartonkendőd egy percre túlnan megvillan még a part felett, s eltűnsz. De érzem, szomorúan, hogy még találkozom veled. /Alekszandr Blok/
A napi munka után oly jó Végre lepihenni s álmodozni Álmaimban meg-meglátogatsz S olyankor szebb lesz a világ
Kisüt a csodás nap felettünk Vidáman meséljük el merre jártunk S mily rossz volt egymás nélkül az élet Táncolni vittél az egyik éjszakán
Csak nekünk játszott a vén cigány Azon az éjszakán Te lettél a bálkirály S én az asszonyod lettem azon a Megálmodott éjszakán.
Ó, jaj de jött a reggel, s ébrednem kellet S rá kellet, jöjjek már csak álmaimban élek A nappalaim végig robotolóm Hogy mielőbb álmaimban élhessek tovább /Sz/
Illatod a földben hagytad, mélyen És az arcod, mint a hó, kedves, fehér. Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak, Lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak, És marokkal tép, aki elér.
Nem ismered a daltzengő májust, Szirmodra fagy hideg, ónos eső, Mégis szívemen hordom bokrétádat, S ha nem néznek, megcsókolom a szádat, Mert te vagy – te vagy a: Legelső…
A napi munka után..