Segítségre lenne szükségem! Tudja valamelyikőtök, hogy hol lehetne beszerezni egy használt Nestle-Allard féle görög újszövetséget nagyon olcsón. Az új 8000 FT körül van, az nekem nagyon drága.
Remélem, jön már a tavasz! (De azért örülök annak is, hogy az idén volt egy kis telünk.) Szpirosz! Az ógörög hangszerek rovatba tettem fel valamikor nem görög hangszerfotókat, nem tudom, láttad-e. Szép napokat!
[Spyr.megj.: a lejegyzett szoveg meg figyelmes atolvasasra, javitasra, egyeztetesre var!]
"Hoson zēs, phainou Mēden holōs sy lypou; Pros oligon esti to zēn To telos ho chronos apaitei”
~~~~~
Rádióegyetem
Ritoók Zsigmond: Seikilos sírfelirata
A felvétel 2008. november 27-én a Szépművészeti Múzeumban készült.
(Másolat Ritoók Zsigmond elhangzott előadásáról.)
Tisztelt hallgatóság!
1883-ban Kis-Ázsiában az ókori Tralleisz közelében, egy érdekes feliratos kő került elő, melynek első közzétevője számára érthetetlen jeleiben, Otto Crusius hamarosan zenei jeleket ismert fel, s azokat kevés változtatással, máig érvényesen meg is fejtette. Így világossá vált, hogy a rövidke felirat, melyet egy kétsoros epigramma vezet be, és egy három szóból álló prózai szöveg zár le, énekelhető vers, s az egész, egy Seikilos nevű személy sírfelirata, a Krisztus születése utáni II. századból, melyet az illető Seikilos még életében állíttatott magának. Tekintve, hogy az ókori görög zenei emlékek száma nem nagy, érthető, hogy a meglehetősen gazdag szakirodalom, a feliratnak szinte kizárólag zenei vonatkozásaival, dallammal, ritmussal foglalkozik, annál is inkább, mert a kis költemény eléggé közhelyszerű, a carpe diem gondolat kifejezése. Nyolc percre talán mégis érdemes mellette megállni. A szöveg megértése, prózai fordítása, nem okoz nagyobb nehézséget.
„Ameddig élsz, ragyogj,
egyáltalán ne búslakodj,
Rövid időre szól az élet,
Végül az idő elkéri.”
Ennyi a prózai értelme a szövegnek. Itt több fordítás van előttünk, ezekről szólok először egy pár szót. Az első fordítás nyilvánvalóan nem formahű, s bár egy zenei gyűjteményben jelent meg, csak a magyar prozódia kerékbetörése árán lehet az eredetinek megfelelően leénekelni, holott a zenei hosszúságok, rövidségek, az eredetiben nem csak pontosan megfelelnek a beszédhangok hosszúságának, rövidségének, hanem pontosan alkalmazkodnak a tartalomhoz is. Az alapvetően jambikus sorokban, először a hosszú szótagok az uralkodók – az első sorban mindössze egy rövid szótag van, és négy hosszú -, azután a rövid szótagok egyre többen lesznek, míg az utolsó sorban, hét rövid szótagot követ mindössze két hosszú. Az élet, mind rohamosabban múlik, s ennek megfelelően, a második fordításban áll, a „tovasuhan” ige. Ebben a fordításban viszont a „To telos ho chronos” [''ho moioa tele''?] úton vész el, amit a harmadik számú fordítás próbál visszaadni, egy teljesen más képet, talán inkább jelképet alkalmazva, a „nap” mint élet, az „éj”, mint halál. A „megadod” ige viszont érzékeltet valamit, a másik oldal felöl megközelítve a tartozásból, amit az „apaitei” – elkér - ige jelez. Mindkét esetben azonban a fordítás rétorikusabb, ékesebb, mint az eredeti, mely éppen dísztelen egyszerűségével – azt mondhatnám, tárgyilagosságával, személytelenségével hat. Az élet - nem életünk -, rövid, s végül az idő elkéri. Ez az, ami a magyar szavak természetéből adódóan, formahíven visszaadhatatlan. A „végül” szó még mellőzhető, az „idő” esetleg helyettesíthető valamilyen időegységgel, melyben nincs hosszú szótag, de az „elkéri” szót, a vers végső szavát, csattanóját, semmi. Kényszermegoldásként, két lehetőség kínálkozik. Vagy az „elkéri” szó első szótagját rövidnek énekelni – ami nagyon csikorog -, vagy, mivel az utolsó szótag három időegységes, a „ké” szótag számára, csak a két első időegységet igénybe venni, s a harmadikat, a „ri” számára fenntartani. De hát csakugyan olyan fontos az az elkéri szó, hogy semmi képpen sem mellőzhető? Azt hiszem, igen. Egy ilyen rövid költemény esetében, mely metrikailag, láthatólag pontosan meg van szerkesztve, aligha mindegy, hogy mi az utolsó szó. A gondolat, hogy az élet valami, ami csak időlegesen a mienk, s így egyszer el- vagy visszakérik, számos szerzőnél előfordul a görög-római klasszikusoknál éppúgy, mint hellenizált zsidónál, vagy keresztyénnél. Közhely ez is. De közhelyet is különböző összefüggésekben lehet értelmezni. A görög-római vigasztalás-irodalom, ezzel vigasztal, a pszeudoplutharkhoszi Apollóniosz vigasztalása - abból idézek csak néhány szót: „Nem szabad zúgolódni, ha az amit rövid időre kölcsön adnak nekünk, visszakérik. Mert hiszen - amire gyakran szoktunk hivatkozni -, a bankárok sem zsörtölődnek, ha azt a letétet, amit náluk úgy helyeztek el, hogy majd visszaadják, tőlük visszakérik. Az életet úgy birtokoljuk, hogy majd vissza kell adnunk, az azt nálunk elhelyező isteneknek, de azt hogy az aki adta, mikor kéri vissza, bizonytalan.” Eddig az idézet. A hellenizált zsidó irodalom, inkább az élet gyarló, múlandó voltának érzékeltetésére, és az ember felelősségének hangsúlyozása céljából említi. Tralleisz vallásilag, és kulturálisan elég kevert volt ahhoz, hogy bármely oldalról eredeztethető a hatás, hiszen temérdek pogány kultusz helye mellett, zsidó közösség is volt a városban, Ignatiosznak, a tralleisziekhez írt levele pedig azt bizonyítja, hogy a II. század elején, keresztyének is éltek ott. Ha azonban nem csak az élet élvezet, hanem az élet, mint kölcsön, vagy letét gondolata is közhely, még élesebben vetődik fel a kérdés: Mi teszi az elkérést itt mégis egyedivé, és hatásossá? Éppen az, hogy ez az utolsó szó. Utána nem következik semmi. Nincs magyarázkodás, mint a konszoláció irodalomban. Hivatkozás bankárokra, letétre, ususz-fruktuszra. De Istennek való tartozásról sem, mint a Bölcsesség könyvében, vagy Phylonnál. És nincs arról sem: mi lesz aztán? Vagy, hogy: lesz-e aztán valami? Ennél fogva, mindenki a maga számára értelmezheti a verset, és töltheti ki ezeket az üres helyeket, melyek éppen abból adódnak, hogy a vers közhely, ahol e kérdésekre különféle válaszok vannak adva. De ebből adódik éppen az utolsó szó, az „apaitei” fordításának problémája is. A szó fordítása nem csak prozódiai okokból lehetetlen, hanem a görög szó tágabb jelentésköre miatt is. A szó épp úgy jelentheti azt, hogy „elkéri”, mint azt, hogy „visszakéri”. A közhely, azt sugallja, hogy a természet, az isten, vagy istenek adták, s kérik vissza, az életet. Ezek helyére lép itt az idő? A szó jelentésköre azonban más értelemben is tágabb, mintsem, hogy egyetlen magyar szóval visszaadható volna. Elkér, megkíván, követel. Hogyan kéri el az idő az életet? Mint a lázadó zsoldosok? Felháborítóan? Mint az adószedők? Könyörtelenül? Mint aki egy tisztségviselőt beszámoltat, hogyan élt a neki adott lehetőségekkel? Számon kérően? Vagy úgy kívánja meg, mint egy beszélgetés, gondolatmenet logikája? Mint egy tudományos tétel valamely előfeltevést? Hűvös nyugalommal, de ellentmondást nem tűrően? Vagy úgy, mint aki szívességet kér: szelíden, de kissé ironikusan is, annak tudatában, hogy formailag szívességet kér, de azt megtagadni nem lehet. Mert az neki jár. Az „apaitei” szó, használati köre alapján, mindezek a kérdések - meg valószínűleg mások is -, felmerülnek. A felirat, a kérdésekre nem válaszol. E kimondatlan kérdésekre, mindenkinek, magának kell felelnie. Feleletével arról is vall, mit jelent neki a halál, és mit az élet.
74 múlt század hatvanas éveinek vége felé Harmatta János egy görög feliratoskámea fényképét adta át nekem közlésre abban a reményben, hogy versesszövegének tanulmányozásában szívesebben mélyednék el, mint ô akkorimunkái közben. A fényképet (1. kép), amelynek negatívját 52.334 szám alatt a Ma-gyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete ôrzi, Barkóczi László szíves közléseszerint ô juttatta el Harmattához, és a felvétel az ô vezetésével készült Zalaváron Ke-leti Károly intézô gyûjteményében. A gyûjtô korábban segédintézôként Szônyben voltalkalmazásban, és ott szerezte más tárgyakkal együtt az itt elôször reprodukált kámeát.A gyûjtemény és tulajdonosa késôbbi sorsáról egyelôre semmilyen adat nem ismert.A nyilván sardonyxból készült kámea szélei három helyen kitöredeztek, de a vilá-gos színû fölsô rétegében ovális keretbe foglalt, hat sorra tagolt verses felirat teljesenép, és jól olvasható:
ΛΕΓΟΥΣΙΝ ΑΘΕΛΟΥΣΙΝ ΛΕΓΕΤΩΣΑΝ ΟΥΜΕΛΙ ΜΟΙ ΣΥΦΙΛΕΙ ΜΕ ΣΥΝΦΕΡΙ ΣΟΙ
Kissé laza magyar fordításban:
Fecsegnek össze-vissza. Fecsegésük meg se hallom. Te ölelj csak, jól fog esni.
Nem-kultikus és nem-funeráris tartalmú, a betûformák alapján a Kr. u. 3. századnálnem korábbi görög verses szöveg elôkerülése Brigetióban egyelôre magában álló, dea pontos leletkörülmények hiánya ellenére sem gyanúra késztetô jelenség. Kulturáliskörnyezetének jellemzésére elég csak néhány brigetiói leletre utalni, többek közt a ko-rábban elôkerült ezüst császárbüsztre ésvas diatretumra, az ékszerek, vésettkövek, kisbronzok és kôemlékeksokaságára,1és mindezek felett afalfestészet kiemelkedô mûvészijelentôségû emlékeire: egy lakóházfalának a tatai múzeumban ôrzöttemblémáira a görög és rómaimitológiából vett latin feliratos jelene-tekkel, valamint az 1992-ben megindultrendszeres ásatások egymást követômagas mûvészi kvalitású falfestményei-re, egy kozmikus-asztrális szimbolikájúboltíves mennyezetre és újabban egyperistylos-ház falán ábrázolt jelenetekre,2nem feledkezve meg arról a tizennyolcéves korában elhunyt brigetiói ifjúról,akit apja által állított szarkofágjánakfelirata mint omnibus studiis liberalibus eruditus-t („a tudományokban jártas”)örökített meg.3Nem áll magában a kámea a Brige-tióban elôkerült görög nyelvû feliratok között sem, de a tucatnyi ismert szöveg nagyrészt egy-két szavassír- és üdvözlô formula, vagy görög betûkkel írt mágikus szöveg.4Az utóbbiak nyilvánvalóan nem feltételeznek görög nyelvisme-retet, és a többi sem igényelt mélyebb nyelvtudást, mint korunk-ban a latin nyelvû rituálé szövege a szertartáson résztvevôk túl-nyomó többségénél, de az biztosra vehetô, hogy a görög beszédélôszóban jóval elterjedtebb volt a dominánsan görög nyelvû tar-tományokból nagy számban beköltözött katonák, kereskedôk,mesterek közt, mint amit az eddig elôkerült feliratok tükröznek.5Mindezek ismeretében is óvatosnak kell azonban lenni, haa kámeát mint Brigetio szellemi kultúrájának dokumentumátakarjuk értékelni. Tágabb értelemben véve ugyanis a versesfelirat szövege nem egyedi példány. A császárkornak elsôsor-ban késôbbi felében kedvelt, gyakran hasonló kivitelû vésettkövek sorából éppen széleskörû elterjedtségével emelkedikki.6 Az ismert vagy valószínûsíthetô lelôhelyek tanúsága sze-rint nemcsak a Római Birodalom európai területein volt ismert,hanem Kis-Ázsiában és talán Észak-Afrikában is.7 Nem állmagában a pannoniai leletek között sem, sôt az egyetlen hite-les ásatáson feltárt példánya Aquincumban, a Bécsi út 102.szám alatti telken került elô egy nôi csontvázat tartalmazó kô-szarkofágban.8 (Egy másik állítólagos pannoniai provenien-ciájú példány Ozora környéki lelôhelye még további hitelesí-tésre szorul.9) Az aquincumi leletbôl kitûnik, hogy tulajdonosaa kámeát függôként a nyakában hordta, és ez lehetett legalább-is a leggyakoribb, ha nem is egyetlen módja a hasonló darabokhasználatának. A brigetiói kámea sérülései alighanem a talánnemesfém keretbôl10 való vigyázatlan kiemelésének a nyomai.Hogy az azonos szövegû kámeáknak legalább egy részenem mechanikus sokszorosítással készült, azt meggyôzôen bi-zonyítja a brigetiói példány is. A hellénisztikus korban kiala-kult görög köznyelvben általánossá vált itacizmus, az ei-iorthográfiai változat helyett ugyanis a 4. és 6. sorral, valaminta szöveget tartalmazó többi ismert példánnyal ellentétben az 5.sorban a ΦΙΛΕΙ alak jelenik meg. Nem véletlenül, mert külön-ben a sor eggyel kevesebb betûbôl állna, mint a három fölöttelevô. Ezt a problémát azonban egyedül a brigetiói példányvésôje oldotta meg így, az aquincumin például növénydísz vana sor végén, a British Museum-belin pedig egy fattyú M.11Ha így szorosabb értelemben mégis egyedi példánynaktekinthetjük a brigetiói kámeát (hacsak a közöletlen vagyszámomra ismeretlen darabok közt nem fordul elô az 5. sorazonos változata), a szöveg lényegében azonos fogalmazásbantávoli területeken való általános ismertsége egyfelôl gyakor-latilag kizárja azt a lehetôséget, hogy helyben vagy akár Pan-noniában készült, másfelôl megengedi azt a feltevést, hogy tu-lajdonosa nem értette a szöveget, hanem mintegy divat-tárgy-ként, a feliratot a dekoráció részének tekintve viselte nyakábana függôt, ahogy manapság a trikók és pulóverek angol-ame-rikai feliratait sem értik feltétlenül a viselôik.Az a néhány görög nyelvû verses szöveg, amit egyelôre Panno-niából ismerünk,12 a verselés alacsony szintjén álló, banális tartal-mú sírfelirat, részben nyilvánvalóan magasabb színvonalú, olykorklasszikus szövegekbôl kiragadott frázisokkal feljavított fogalmaz-vány, és költôi kvalitásukat tekintve általában nem különböznekezektôl – az alighanem importált Lupus-verset is beleértve13 – azigényesebb, személyhez kötött tartalmú és jórészt helyben íródottlatin verses feliratok sem,14 bár azt, hogy igény volt rájuk, tanúsítjaa kétségtelenül pannoniai megrendelésre, bár aligha helyben ké-szült Seuso-tál distichonos felirata is, bárhol fogalmazták meg A kámeán olvasható vers azonban más kategóriábatartozik.15 Mind stilisztikailag, mind metrikailag hibátlan, és azelsô hemiambust követô két ún. anacreoni sor alapján is acsászárkor egész folyamán, legalább az 1–6. században élôanakreóni versek (Anacreontea) egyike. A legtöbbet ezek kö-zül az a 9. század táján keletkezett, hatvan versbôl álló gyûjte-mény tartalmazza, amely az Anthologia Palatinához csatolvamaradt fenn.16 A gyûjtemény, amely máshol fennmaradt da-rabokkal is kiegészíthetô, paradigmatikus formában mutatja,mivé lett az archaikus görög líra egyik legnagyobb költôjénekszellemi hagyatéka a római kor századaiban.17Az utánzás szándékos és olykor kimondott, de a versengés(aemulatio) minden jele nélkül. A metrumok arra a két sor-fajtára korlátozódtak, amely a brigetiói és aquincumi kámeárólismert versben is szerepel; Anakreón használta ôket, de távol-ról sem kizárólagosan, mert verseinek zenéje, amirôl olyankeveset tudunk, jóval változatosabb lehetett, mint az írottdokumentum alapján is biztosan éneklésre szánt császárkoriAnacreonteumoké. Szókincsük mind a szavak változatosságát,mind költôi értékét tekintve lehangolóan szegényes, amondatok struktúrája a lehetô legegyszerûbb. A téma: bor ésszerelem versus öregség és halál. Mindez anakreóni is, devalahogy úgy viszonyul az ô költészetéhez, mint a falvédô-verseké Petôfiéhez. „A félmûveltek verseinek” nevezte ôketegyik méltatójuk,18 némileg találóan, csak kérdés, nem jelenti-e ezközönségük túlzottan homogén elképzelését, mert a trivialitásuralma – úgy tûnik – képes maga alá gyûrni a társadalmi ésmûveltségbeli különbségeket.Az anakreóni dalok az élet banális alapigazságainak mo-zaikdarabjaiból építkeztek. Egy-egy fél-, egész vagy akárkétsoros „találat” minden mélyebb összefüggés nélkül, tetszésszerint kapcsolódhatott másokhoz. Így a brigetiói kámea háromsora is csak elsô pillantásra egyetlen szerves egész: többszörfordul elô csak az elsô két sor, vagy csak az utolsó önmagában,vagy akár más anakreóni vagy nem anakreóni versekkel össze-kapcsolva.19Ez azonban a ma ismert hasonló jellegûcsászárkori görög dalköltészet jó részére jellemzô, arra arészére is, amelyet – elsôsorban pusztán a metrika különbségealapján – nem sorolnak az anakreóni dalok közé. Az egyetlenebben a sorban, amelynek dallama is fennmaradt, a koppen-hágai Nemzeti Múzeumban ôrzött sírtáblára vésett Seikilos-dal20 szövege alapján az Anacreonteával azonos szellemi ésköltôi színvonalon áll, zenéjérôl pedig összehasonlító anyaghíján nem lehet objektív véleményt alkotni; ahogy SzabolcsiBence mondogatta: ki tudja, talán egy 1. századi KeményEgon volt a zeneszerzô. Ennek a túlnyomórészt, bár nemkivétel nélkül leginkább a múlt században mûdalnak nevezettmûfajhoz hasonlítható költészetnek az egykorú népszerûségétvizuális szemléletességgel mutatja a Lyontól északnyugatrafekvô Autunban talált 2. századi színes padlómozaik Anakreónfiktív portré-ábrázolásával (2. kép) hitelesített, két darabbólálló Anacreonteum-antológiája, mindkettô az Anacreontea-gyûjteményben fennmaradt versekbôl kiemelve.21„A félmûveltek költészete” megjelölés került szóba fentebbezekkel a versekkel kapcsolatban. De meggondolást érdemlôkérdés, hogy ez az értékelés, ha a kifejezés egyáltalán találó,minden körülmények közt negatív elôjelû-e, hogy esztétikaiértéküket nem írhatja-e felül olykor társadalom- vagy társadal-mi csoport-formáló hatásuk. Különösen kiélezett ez a kérdés a20. századi magyar kultúrával kapcsolatban, amelyben elsôsorban Bartók és Kodály munkássága nyomán esztétikai és tudományosszempontból egyaránt leértékelôdött a korábban uralkodó mûdalok, „magyarnóták” zenéje (és kevésbé elemzett költészete). Csakhogy mit kezdjünk a Sza-bolcska Mihálytól ebben a tekintetben alig különbözô Ady vagy a már Bartók ésKodály úttörô publikációinak ismeretében nyilatkozó Kosztolányi „cigányzene”-kedvelésével? Vagy azzal, hogy Basilides Mária, Tóth Aladár egykori szavaival „akoncertdobogó fejedelemasszonya”, felejthetetlen oratórium-elôadások, Bach- ésSchubert-estek énekese, a Bartók és Kodály által közzétett népdalok egyiklegnagyobb hatású propagálója egy interjúban legfôbb kedvencének a„Végigmentem az ormódi temetôn…” kezdetû dalt nevezte? Úgy tûnik, az ítéletnem lehet globális, nem mellôzheti a kortól és környezettôl is függô érzelmi ésközösség-formáló tényezôket.22A végsô kérdés tehát: tényleg lehet és kell-e abszolút értelemben dönteniklapancia-verselés és nagyköltészet között? Egyetlen példa a kérdés bonyolult-ságának illusztrálására. Az újonnan papyruson felfedezett, lényegében teljesversében Sapphó öregségét siratja.23 A vers negyedik (West által kiegészített)sorában a legtriviálisabb tünet fogalmazódik meg:
(...Hosszú hajszálaim feketébôl fehérek lettek; Agócs Péter prózafordítása)
Az öregedésnek ezt a sok változatban megfogalmazott (például alapvetôen máshangon Kosztolányi: Múlt este kissé lehajoltam…), számtalanszor visszatérôdiagnózisát szó szerint azonos formában jól ismerjük egy az elmúlt század elsôfelében keletkezett mûdalból: „Fekete hajadból lassan hófehér lett”.24 Szerzôje,Erôss Béla adótisztviselô25 természetesen nem ismerhette a Sapphó-verset, amelyAgócs Péterrel egyetértve számomra is csalódást jelentett. Igazságosan? HaSapphónak legalább néhány teljesen vagy majdnem teljesen fennmaradt versétnem ismernénk, annak kellene igazat adni, aki jónéhány Sapphó-töredékremekmû voltának titkát éppen töredékes fennmaradásában látja…Ezen a ponton emlékezni kell arra, hogy a gondolatnak az archaikus görög lírá-ban egy másik, szinte, de csak szinte azonos fogalmazása is fennmaradt, egy sornyitöredék Anakreóntól:
Devecseri Gábor fordításában:
Majd, ha hószín szál vegyül már fekete fürtjeim közé.
Pusztán töredék-volta miatt kopott le róla a trivialitás? Vagy erre válaszképpenmintegy a császárkori „mûdal” fô képviselôinek katalógusaként kell olvasni aGelliusnál (Noctes Atticae XIX. 9.4) fennmaradt történetet, hogy egy lakomázótársaságnak, mikor a symposionhoz érve zenét akart hallgatni, az énekesekAnacreonteát és Sapphó-dalokat (Sapphica!) adtak elô, néhány egykorú költô(talán az akkori Erôss Bélák?) mûvei mellett? A szövegbôl nem tûnik ki, amiaz egykorú olvasóban – és a dalok hallgatóiban – nyilván föl sem vetôdött, hogySapphica Sapphó eredeti verseit vagy azoknak az anakreóni dalokhoz hasonlókésôi elsekélyesített utánzatait jelenti-e,27 de semmiképpen nem zárható ki, hogymagát az általuk ismert sapphói költészetet sorolták ennek a születésnapi össze-jövetelnek a résztvevôi az anakreóni dalokkal és az egykorú szerzeményekkelazonos, Gellius által erotica dulcia et venustaként („édes és bájos szerelmidalok”) jellemzett mûfajba.Csakhogy a végsô kérdésre feleletet keresve, arra, hogy kinek, mikor és miértócska verselés az Erôss Béláé és megrendítô nagyköltészet az Anakreón-sor, itt ésmost nehéz volna továbbmenni a tagadhatatlanul szubjektív catullusi válasznál:nescio, sed fieri sentio – nem tudom, csak érzem, hogy így van. Nem felejtveugyanakkor, hogy másképpen hangzik és visszhangzik akár szóról szóra ugyanaza verssor is a Kr. e. 600 körüli Lesboson, másképp a 6. században a samosi tyran-nos udvarában vagy a peisistratosi Athénban és másképp két és fél évezreddelkésôbb egy közép-európai nagyvárosban, nem utolsósorban pedig másképpengörögül, mint magyarul.
Jegyzetek
1 Császárbüszt: Radnóti A., FolArch 6 (1954) 49–61.; Vas diatretum: Nagy L., ArchÉrt(1930) 111–123.; ékszerek és gemmák: Gesztelyi T., Gemmák és gyûrûk Brigetióból,Tata, 2001 és utóbb Borhy L. – Számadó E., Gemmák, gemmás gyûrûk és ékszerekBrigetióból, Komárom, 2003; kisbronzok (magángyûjteményekben): Paulovits I.,ArchÉrt (1942) 216–245.; a kôemlékek mindmáig legteljesebb gyûjteménye: BarkócziL., Brigetio (DissPann II. 22), Budapest, 1944–1951.2 A tatai falképekrôl egyelôre a legjobb reprodukciók: Bíró E., II. századi falfestményBrigetióból, Tata, 2001. A festett boltozat: Borhy L., Pannoniai falfestmény, Budapest,2001. A peristylos-ház festményeirôl lásd most Borhy L., Minerva 17 (2006) Nr. 5, 32.3 RIU II, Budapest, 1976, 196–197., no. 557.4 Legteljesebb gyûjteményük: Kovács P., Corpus Inscriptionum GraecarumPannonicarum (Editio maior), Debrecen, 2001, 24–26., 74–85. sz.5 Lásd errôl legutóbb Kovács P., Corpus, 57–68.6 A mûfajról Furtwängler, A., AG III, München, 1900, 367.; Vollenweider, M.-L., Catal.raisonnée de sceaux, cylindres, intailles et camées (Musée d’Art et d’Histoire de Genève)III, Mainz, 190–191., a 241. számhoz. Gazdag sorozatuk a Content-gyûjteményben:Henig, M., The Content Family Collection of Ancient Cameos, Oxford–Houlton, 1990,6–30. és pl. I.7 Egy adalai magángyûjteményben ôrzött példányról Paribeni, R., MAL 23 (1914) 25.8 Kuzsinszky B., BudRég 10 (1923) 60–62. és 2. 1. kép; Nagy L., Budapest története I.Budapest az ókorban, Budapest, 1942, 623. és 103. tábla; Noll, R., Classica etProvincialia. Festschrift für Erna Diez, Graz, 1978, 154–155. és Taf. 54, Bilkei I., AlbaRegia 17 (1979) 29., 15. sz.; Facsády A., Aquileia Aquincum, Budapest, 1995, 87., 200.sz.; Gesztelyi T., Pannoniai vésett kövek, Budapest, 1998, 39. kép és ehhez 141–142.;Kovács P., Corpus, 28–29., n. 96 (fénykép és rajz).9 Noll, R., Classica et Provincialia, 155., 14. jegyzet.10 Az aquincumi kámea, mint több más példány is, arany foglalatban volt.11 Walters, H. B., Catalogue of the Engraved Gems and Cameos Greek, Etruscan andRoman in the British Museum, London, 1926, 349., 3707. sz., 84. kép, és pontosabbanGuarducci, M., Epigrafia greca III, Roma, 1974, 529., fig. 18 és 8. jegyzet.12 Kovács P., Corpus, 11., 62., 91., 130
Tanulmányok
13 Nagy L., ArchÉrt 52 (1939) 119–122., Révay J., ArchÉrt (1943)144–146.; Egger, R., OJh 39 (1952) 145–150.; Szilágyi J. Gy.,ArchÉrt 90 (1963) 189–192.; Adamik T., ArchÉrt 103 (1976)203–206.14 Róluk Mócsy A., RE Suppl. IX (1962) 769–770.; Bilkei I.: MócsyA. – Fitz J. (szerk.), Pannonia régészeti kézikönyve, Budapest,1990, 267., irodalommal; Németh M., ActaArchHung 41 (1989)99–102. A szövegek teljes kiadása (a CIL III. 3676 kivételével)metrikai kommentárokkal és, részben Nagy Lajos nyomán,Pannonián belül verselési központok elkülönítésének kísérletével:Fehér B., ActaAntHung 38 (1998) 65–102.15 A Pannoniában elôkerült latin nyelvû verses feliratok közül aBrigetióban talált, galliai eredetû agyagmedaillon distichonjahasonlítható talán hozzá (Alföldi A., FolArch 5, 1945, 66.).16 A két legjobb kiadás: Carmina Anacreontea, ed. M. L. West,Bibliotheca Teubneriana, Leipzig, 1984, és Campbell, D. A.:Greek Lyric II, The Loeb Classical Library, London, 1988, 162–247.(angol fordítással és a 4–18. lapon bevezetô tanulmánnyal).17 Az Anacreonteáról máig alapvetô Crusius, O., RE I (1894)2044–2049.; lásd még Danielewicz, J., „Anacreontics as a LiteraryGenre”: ActaClassDebrecen 22 (1986) 41–51. és legutóbb Rosen-meyer, P. A., The Poetics of Imitation. Anacreon and the Ana-creontic Tradition, Cambridge, 1992.
18 Slings, S. R., Mnemosyne 48 (1995) 106.19 Csak az elsô két sor, például Herbert, K., AJA 66 (1962) 337., no.11 és pl. 104; Walters, Catalogue of the Engraved Gems, 348., no.3706; Brouskari, M., The Canellopoulos Museum, Athén, 1985,83–84., no. 413. Csak az utolsó sor, elôtte más metrikájú, ugyan-csak jól ismert szöveggel, például Henig, The Content Cameos,22., no. 40. Csak az utolsó sor: Henig, The Content Cameos, a 40.sz.-hoz (példák).20 Szövege és dallama legutóbb: Anderson, W. D., Music andMusicians in Ancient Greece, Ithaca–London, 1997, 222–227.21 Blanchard, M. – Blanchard, A., RevEtAnc 75 (1978) 268–279. éspl. 11–12.22 Lásd legutóbb Sárosi Bálint kitûnô tanulmányát: „Hiteles népzene”:Holmi 18 (2006) 1062–1069.23 A verset az Ókorban Agócs Péter mutatta be: 2005/4, 14.24 A szájhagyományban kisebb változatokkal, ahogy az anakreónidalok is.25 Sz. 1887. Gulyás–Viczián, Magyar Irók Élete és Munkái 7 (1990)749. szerint fôvárosi kórházi tisztviselô.26 Anacreon, ed. B. Gentili, Roma, 1958, frg. 77.27 Gentili, B., Anacreon, XVIII–XXI. az új szöveget még nem ismer-ve mélyreható különbséget érzett az eredeti Sapphó-versek és azarchaikus görög líra császárkori utánzatai közt.
''Az arabok a sztereotip eisz tén polin – vagyis “a városban” – fordulat hallatán azt hitték, hogy ez a város neve, és ezért Istinpolinnak nevezték...''
''A keresztények megjelenésével a hellén- barbár dualitás idejétmúlttá vált, tudniillik a keresztények merőben új szemantikai szerkezettel hozták létre ellenfogalmaikat. Antitézisként ez Pál apostol leleménye, aki hívőkről és hitetlenekről beszél – a hitetleneket a kegyelemnélküliséggel és a hamisság által fogollyá tettek minősítéssel illetvén. Az ő kirekesztése felettébb markáns és dehonesztáló: aki el akarja kerülni az örök kárhozatot, annak kereszténnyé kell lennie szerinte. Elrendezése – eltérően a hellén-barbár beosztástól – nem térbeli, hanem időbeli: aki a jövőre, az új világra apellál, az kereszténnyé válik. A keresztény hit terjedése révén a többistenhívő hellének pogányok lettek; a hellén szinonimája a hitetlen. A barbár és a hellén konvergál. Ugyanakkor az átmenet minden további nélkül lehetséges, hiszen pl. Augustinus szerint „nem minden bűn tehető jóvá, de senki sem válhat jóvá, aki előtte nem volt rossz”. 1999. november 95 Egyfajta sajátos misszió eredményeként lehetősége szerint mindenki keresztény; s miután csakugyan keresztény lesz, pogányságához többé nem térhet vissza, eretnekké viszont válhatik ... (Aquinói Szent Tamás ezért intoleránsabb az eretnekekkel; hiszen aki pogány, az nála az Istenhez vezető út előtt áll, azaz reményteljes, aki azonban eretnek, az már kitért az Istenhez való közelítés elől.) A kereszteshadjáratok folyományaként a pogány, mint par excellence rossz „nemességre” is szert tehet, épp azért, mert valaha pogány volt ugyan, de lehetőség szerint megtéríthető. A kereszténység fogalomépítése spiritualizálás is: a világi ember ellentettje a keresztény, aki Gergely érvelése alapján a „király” címmel egyedül illethető adekvát módon. A modern keresztény tapasztalat bizonyos fokig megtöri a spiritualizálást, lazír a transzcendáláson – e világot elutasítja, egyszersmind igényt is tart rá.''
REINHART KOSELLECK: AZ ASZIMMETRIKUS ELLENFOGALMAK TÖRTÉNETI-POLITIKAI SZEMANTIKÁJA
Mindig tanul az ember. De az se baj, ha egy valaszra nem talal ra mindig a kerdes. :) D. Apostolopoulos tyukeszunek, tehetsegtelennek (kota, horis talento) titulalja Kazantzakiszt, aki dicsoseget (doxa) lop maganak, babminiszterkent Plasteras kormanyaban, visszaelve hatalmaval (exousia), husz nyelvre fordittatva le muveit. Fejere olvassa buneit, (englimata) folemlemegetve szegyentelen kezfogasat az olasz diktatorral, (tyrannos) megbocsathatatlan nyilatkozatat (dilosi), melyben az otvenhatos budapesti felkeloket tamadja. Ki ez a szerencsetlen, (kakomiros) aki az irastudatlanokat (analphabitos) meg nem ertett Bergson tanokkal szediti, kinek karikatura Zorbaja tancra fogna a filozofiat? Ki ez a poffeszkedo senkihazi aki Istennel, Jezussal, nagy szellemekkel szol tolakodva? Mert azert van egy jo verse, igazmondo, es eppen ott nyilik ki az ezerszer olvasott konyv Apostolopoulos elott ahol a vers, bevallva, hogy a nagysag (megalio} nem all szoba vele. A konyv kiadoja Apostolopoulos apja, kinek azt irta egy levelben Kazantzakis, hogy meglelte istent, de nem tudja ra a megfelelo szot . Summa summarum, A. szidalomaradatabol sokat lehet tanulni Kazantzakiszrol, mint ahogy az irotol is, a gorogokrol, mikor leszedi roluk a keresztvizet.
szolgált már székhelyéül, s hogy benne annyi művész
és bölcs otthonra lelt, és amellett annyi gazdag
nagy műveltségű kalmár. De mindezeknél inkább
azzal büszkélkedik, hogy ősrégtől fogva hellén
város Antiokheia; Argosz vérrokona:
Ió révén, mivelhogy Argoszból jött hajósok
építették, Inakhosz lányát tisztelni benne.
Somlyó György fordítása
~~~~~~~~~~
Παλαιόθεν Eλληνίς
Καυχιέται η Aντιόχεια για τα λαμπρά της κτίρια, και τους ωραίους της δρόμους· για την περί αυτήν θαυμάσιαν εξοχήν, και για το μέγα πλήθος των εν αυτή κατοίκων. Καυχιέται που είν’ η έδρα ενδόξων βασιλέων· και για τους καλλιτέχνας και τους σοφούς που έχει, και για τους βαθυπλούτους και γνωστικούς εμπόρους. Μα πιο πολύ ασυγκρίτως απ’ όλα, η Aντιόχεια καυχιέται που είναι πόλις παλαιόθεν ελληνίς· του Άργους συγγενής: απ’ την Ιώνη που ιδρύθη υπό Aργείων αποίκων προς τιμήν της κόρης του Ινάχου.
(Από τα Ποιήματα 1897-1933, Ίκαρος 1984)
~~~~~~~~~~
Παλαιόθεν Eλληνίς Ősrégtől fogva hellén
Καυχιέται η Aντιόχεια για τα λαμπρά της κτίρια, Antiokheia büszke sok szép épületére, [Buszkelkedik Antiokheia fenyes epuleteire]
και τους ωραίους της δρόμους· για την περί αυτήν a nagyszerű utakra, a gyönyörű vidékre, [es a szep utjaira, korulotte]
θαυμάσιαν εξοχήν, και για το μέγα πλήθος amely körötte pompáz, s a rengeteg lakosra, [a csodas videkre, es a nagy nepessegere]
των εν αυτή κατοίκων. Καυχιέται που είν’ η έδρα aki benépesíti. S hogy sok dicső királynak [lakoira, buszkelkedik hogy szekhelye]
ενδόξων βασιλέων· και για τους καλλιτέχνας szolgált már székhelyéül, s hogy benne annyi művész dicso kiralyoknak^ muveszeivel ]
και τους σοφούς που έχει, και για τους βαθυπλούτους és bölcs otthonra lelt, és amellett annyi gazdag [es bolcseivel kik neki vannak, es a dusgazdagokkal]
και γνωστικούς εμπόρους. Μα πιο πολύ ασυγκρίτως nagy műveltségű kalmárok. De mindezeknél inkább [es tanult kereskedoivel. De meg inkabb osszehasonlithatatlanul]
απ’ όλα, η Aντιόχεια καυχιέται που είναι πόλις azzal büszkélkedik, hogy ősrégtől fogva hellén [mindezzel, Antokheia buszkelekedik hogy varos]
παλαιόθεν ελληνίς· του Άργους συγγενής: város Antiokheia; Argosz vérrokona: [osregi hellen; rokona Argosznak.]
απ’ την Ιώνη που ιδρύθη υπό Aργείων Ió révén, mivelhogy Argoszból jött hajósok [Iotol hogy alapitva Argos beli]
αποίκων προς τιμήν της κόρης του Ινάχου. építették, Inakhosz lányát tisztelni benne. [telepesektol tiszteletere Inakhosz lanyanak.]
hellénizmus: az ógörög állam- és kultúrtörténet végső periódusa, melyben a görögség politikai és kulturális uralma kiterjedt az egész kisázsiai-egyiptomi-perzsa térségre, s végül beolvadt a →római birodalomba. Ami az óhellénségtől elsősorban megkülönbözteti, az a Kelet szellemi és kulturális javaival való szoros kapcsolata. - A ~ korszakát a →perzsák meghódítása vezette be. Nagy Sándor (ur. Kr. e. 336-323) Makedóniából kiindulva 12 év alatt óriási birodalmat épített föl, mely ÉNy-on Makedóniától és Trákiától DNy-on Egyiptomig és Szudánig, K-en pedig az Indusig és Pandzsábig terjedt. Leigázta a városállamokat Görögo-ban, Kisázsiában és Föníciában, és meghódította az Akhemenidák birodalmát (mely nagy ter-eket foglalt magába Mezopotámiában és Perzsiában, messze a pártusok, baktriaiak és arakóziaiak által lakott területekig a mai Afganisztánban), továbbá Egyiptomot, és „a lakott világ határáig” (oikumené) akart előnyomulni. E terv már az Indusnál kudarcba fulladt, de az összeköttetés Ny és K között azóta sem szakadt meg többé. - E világbirod-ban a pol. szintézisnél is nagyobb hatása volt a világfelfogás megváltozásának: a →polisz áttekinthető rendje helyébe az egyetemesnek tekintett →ökumené (oikumené) lépett. A ~ emberei voltak első ízben képesek arra, hogy fölfedezzék az emberiség alapvető egységét és a tökéletes emberséget. - A ~ támaszai, a Nagy Sándor alapította 34 és az utódai által alapított (gör-ökkel benépesített és gör. poliszalkotmány szerint igazgatott) 126 város gör. köznyelvvel, élénk keresk-mel és közlekedéssel (világkeresk.!) rendelkezett. -
I. A ~ filozófiája. A ciprusi Kitionból származó Zénón Kr. e. 300: megalapította Athénben a →sztoát, mely az egyént erősítette, s kimutatta a város és az univerzum hasonlóságát: az ember kozmopolita, világpolgár, bármilyen legyen is a társad. v. földr. származása, helyzete. Zénón leírta az egész világot egyetlen nagy poliszként egyesítő ideális államot, melyben egyetlen isteni törv. érvényesül, és minden polgár e törv. önkéntes elfogadása révén szeretetben él. A bölcs lelke mélyén ugyanazt a →logoszt fedezi föl, amely a Kozmoszt is mozgatja. E logosz irányítja és valósítja meg (ha bölcsen él és szabadon elfogadja személyes sorsát) identitását az isteni valósággal. E szabadság eléréséért meg kell szabadulnia érzéseitől és mindenről le kell mondania. - A →cinikusok számára nem az istenség, hanem az ember a fil. tárgya. Még erősebben hangsúlyozták ezt →Epikurosz hívei, akik mindent csak materiális szempontból néznek és a néphit isteneit egy gettóba zárják, ahonnan többé nem tudnak az emberek világába tevékenyen beavatkozni. Poszeidoniosz erősen a misztika felé hajlott, és mint szíriai a szír csillagtiszteletet vitte be a hellénista gondolkozásba: az ember sorsát eleve meghatározza a csillagok járása. Ugyanakkor az ő „intuitív” gondolkodásmódjában (az ember találkozik gondolkodása tárgyával és ez emocionális élményekhez juttatja) már benne van a későbbi →gnózis gyökere. -
II. A ~ vallási felfogására a →szinkretizmus jellemző: a gör. és K-i istenek, ill. vallási szokások kölcsönös cseréjéből és hasonulásából nemcsak egyszerű összegeződés, hanem egy alapvetően új ötvözet született. Az isten- és mítoszkritikából új misztérium-vallásosság, vallásos „egyesületek” születtek, de a népi vallásosság is burjánzott (→istenek). Az uralkodókultuszban a rendkívül energikus és sikeres uralkodót nagyon hamar félisteni tiszt. vette körül. Egyiptomban mint a (ptolemaioszi) Zeusz-Ammon fiát tisztelték, „Küriosznak” (úr), „Szótérnak” (megváltó) és „Epiphánésznak” (megjelent isten) szólították és proszkünészisszel (földreborulással, a teljes meghódolás jelével) tisztelték. Az új birod. tart-aiban ehhez már elő volt készítve a talaj: a gör-ök héroszhite, India kasztrendszere, a fáraók istenné emelése mind hozzájárult ehhez az uralkodókultuszhoz, amelyet a →diadokhoszok folytattak. Hatalmas és pompás díszoltárok, ünnepi csarnokok, értékes fogadalmi ajándékok a már meglevő szentélyek számára (pl. →Delphiben) szintén jellemzőek a korszellemre („görög barokk”). - Idegen istenekről az volt a megyőződés, hogy azok a saját isteneikben is képviselve vannak, és így az idegen típus egy gör. istenség nevével találóan jellemezhető. Így Ephésziát Artemisszel, Karia főisteneit Zeusszal, Íziszt Démétérrel azonosították. Ázsia Magna Matere gyakran azonosult Rheával, Zeusz anyjával. De a ~ra nem ez a bekebelezés a jellemző (ez már korábban is megvolt), hanem a saját hagyomány egyidejű leértékelése. A meghódított országok isteneit és numeneit, amelyeknek elbűvölő hatása alól nem akarták v. nem tudták kivonni magukat, dinamikusnak és erősnek látták, jó viszonyban akartak lenni velük, s ugyanakkor fölismerték saját istenségeik elkoptatott voltát és ürességét. Így gyakran a „tükhé” (szerencse) tiszteletébe v. a „heimarméné” (végzet) védőkultuszába menekültek. A fejlődésnek ez az iránya azonban elsősorban a titkos kultuszok és a mágikus misztériumvallásosság felvirágzásához készítette elő a talajt. - A babona előretörése: a magán/népi vallásosság azonban gyakran nem fordult sem az állami kultuszhoz, sem a misztériumokhoz, hanem segítő- és védőisteneket keresett, akik könnyen elérhetők voltak, akiknél megértésre és segítségre számíthattak. Aszklepiosz félisten (Apollón és Koronisz fia) a csodálatos gyógyulások művelője Epidauroszban, Koszban és Pergamonban: aki templomában aludt, megálmodta gyógyulásának lehetőségeit. A Dioszkurokat (a harcok segítői az archaikus időkből) a tengeren bajba jutottak tisztelték, s velük azonosnak tekintették a Kabirokat (földalatti istenségeket). Nagy jelentősége lett a démonoknak: hatalmuk területéül a levegőt jelölték ki, s így a világképben is az emberek és az istenek közé helyezték! A gonosz és jó démonok megkülönböztetése azt a vallási dualizmust támogatta, amely a római császárok korában terjedt el. A 12 állatövi csillagkép személyiséggé emelésével a K-i asztrológia új vonásokat kapott. Egybeolvadt az akkor nagyon fejlett sors- és elrendeltséghittel (szerencse, végzet, eleve elrendeltség, fatalizmus stb.), és az istenmítoszoknak kozmikus dimenziót adott. A julián naptár bevezetése is az asztrológiába vetett hitet erősítette, mert ezáltal több embernek nyílt lehetősége asztrológiai számítások végzésére. Nekhepszósz egyiptomi királynak és papjának, Petozirisznek ún. „asztrológus bibliája” széles körben elterjedt. A „varázspapiruszok”, amelyek főként Egyiptomból maradtak fenn, szövegminták, útbaigazítások a varázslási műveletekhez, megmutatják, hogy a varázslók milyen kívánságokat tételeztek föl ügyfeleiknél: szeretnék megszüntetni a kínzó kisebb-nagyobb gondokat, és ehhez különböző titokzatos erőket vesznek igénybe, amilyeneket köveken, növényeken, állatokon stb. figyeltek meg. Az effajta mágikus cselekedetek 4 lépésben történnek: az istenség segítségül hívása (a név ismerete hatalmat ad); mágikus áldozat (meghatározott anyag, meghatározott gesztusok, szavak, rítusok, időpontok stb.); mágikus cselekedet (meghatározott, sorrendjükben pontosan megtartandó előírások); a szellemek elbocsájtása (a varázsló védelme, akaratlan hatás elhárítása).
Az efféle „varázslással” rokon, de ugyanakkor első lépcsőfok a termtud., ill. a technológia irányába a ~ban erőteljesen kibontakozott és gyakorolt →alkímia. A hellénisztikus K egész metallurgiai (fémolvasztási) technikáját Mezopotámiától és Egyiptomtól vette át. Az anyag átváltoztatása arannyá a gör. gondolkodásmódnak megfelelően nem volt abszurditás (az anyag egysége). A fennmaradt szövegekből persze kiviláglik, hogy nyilván nagyon kevés súlyt fektettek a fiz-kém. jelenségekre. Vsz. nem is a nemes fémnek, hanem az anyag transzcendens létezési módjának eredtek nyomába (amint az megfelel eme ideológia misztikus-ezoterikus környezetének). Ezeknek a különféle bűvös-mágikus módszereknek hitbeli elképzelései, praktikái és eszméi a →hermetika (hermetizmus). -
III. A ~ és az ÓSz. 1) Palesztinában. A ~ még a perzsa kor előtt behatolt Jeruzsálembe, a Kr. e. 3. sz: pedig pl. a →Prédikátor könyve kérdésfeltevésében, valamint abban a tényben is megnyilvánult, hogy sokan tudtak gör-ül. Nem sokkal később - az egész sor hellén várostól övezett - Jeruzsálemben is alakult egy hellénizáló párt, amely a zsidó törv-t, a Tórát mint elavultat elvetette, és általános egyenlősítésre (uniformizálásra) törekedett, hogy így részesévé válhasson a hellén közjónak és élvezhesse a jólétet. IV. Antiokhosz (ur. Kr. e. 175-164) védelme alatt ez az irányzat Jázon és Menelausz vezetésével részben meg is valósította tervét: Jeruzsálemet is elismerték gör. polisznak és mint ilyen kapott →gimnáziumot. Mivel IV. Antiokhosz a Jázon által szorgalmazott ~t túlságosan felszínesnek ítélte, maga vette kezébe az ügyet (Kr. e. 167): megtiltotta a Tóra követését, a Templomot pedig az olümposzi Zeusznak szentelte. A Makkabeusok fegyveres szembeszegülésének eredményeként a Templomban helyreállították a Jahve-kultuszt (Kr. e. 164), újra bevezették a körülmetélést, valamint a törv. megtartásának kötelezettségét; V. Antiokhosz Kr. e. 163: semmisnek nyilvánította a tilalmat elrendelő dekrétumot. A kivételes helyzetet, amelyet III. Antiokhosz Jeruzsálemnek biztosított (Kr. e. 198), törv-be iktatták és elismerték. A Hasmoneusok, akik a törv-ért síkra szálltak, nem voltak fanatikusok; számos külf. kapcsolatot teremtettek ill. ápoltak, és ha vallásukkal nem állt szemben, nem vonakodtak a ~ból különféle szóhasználatot, szokásokat v. az anyagi jólétet átvenni. Johannesz Hürkánosz (Kr. e. 134-104) még idegen zsoldosokat is fogadott, és Athénban nagy tiszteletnek örvendett a Palesztinába látogató görögök iránt tanúsított magatartásért (A zsidók tört. 14,8.5), I. Arisztobulosz (Kr. e. 104) pedig megkapta a görögbarát (philhellén) melléknevet (13,4.3). Amikor Nagy Heródes, aki színházat, amfiteátrumot és hippodromot is épített a városnak (15,8.1), Jeruzsálemben átépítette a Templomot, a hellén építészek mértékeihez igazodott (vö. Heródes más építkezéseivel, pl. →Szamariában). Végül tanúsítja a ~nak Palesztinába való behatolását az arámba bekerült gör. szavak nagy száma is. Mindamellett: Johannesz Hürkánosz idején nyílt törésre került sor a Hasmoneusok és a farizeusok között; ez utóbbiak a hasszideusok örökébe léptek, akik a Tóráért folyó harcban csatlakoztak a Makkabeusokhoz. A ~ egyre erősödő hatása, amelyet a Hasmoneusok dinasztiájában is érzékeltek, valamint azok a csalódások, amelyeket a hitehagyások és az üldöztetések okoztak, arra indították a farizeusokat, hogy a törv-t számos új rendelkezéssel mintegy „körülkerítsék” és így az érintkezést a zsidók és a hellének között korlátok közé szorítsák, saját jellegüket pedig a lehető legtisztábban megőrizzék. Csakhogy az óvóintézkedéseknek ez a hálózata és a vele kapcsolatos kazuisztika, amely a zsidó szellem védelmét volt hivatva szolgálni, annyi figyelmet kívánt, hogy közben az örök értékeket szem elől tévesztették, és a farizeusok egész buzgalma üres formalizmusba torkollott. Így a farizeusok végül zsákutcába vezették szellemi téren a népet. Velük szemben álltak a szadduceusok, akikhez a papok zöme és az arisztokrácia tartozott, sőt maga Johannesz Hürkánosz is csatlakozott. Az írott törv-hez való ragaszkodásban ez a párt semmiféle túlzástól nem riadt vissza, és szűk látókörű pol-ja következtében teljesen elszigetelődött. Az ilyen magatartással fordultak szembe a Kr. e. 1. sz: olyan kv-ek, mint a Habakuk-kommentár v. a Salamon Zsoltárai, és megbélyegezték az istentelenséget. A ~ elleni védekezést tükrözik olyan művek, mint: 1Mak (→Makkabeusok könyvei), amely Józs és a Bír szellemében fogant, v. Hénoch, amely pl. a 72-82. fejezetekben régen túlhaladott asztronómiai nézeteket szentesít, mindent elvetve, amit e téren tud. ismeretekben a ~ csak nyújthatott; ugyanígy a Jubileumok könyve és a Tizenkét pátriárka testamentuma is, bár ezek a Hasmoneusokról kedvezően vélekednek. Hogy az →esszénusok eltűrték a ~ hatását, ahogy ezt Philo és Josephus Flavius állítja, azt többnyire tagadják a szakemberek. -
2) A →diaszpórában szükségszerűen szabadabban vélekedtek a ~ról. Nemcsak gör-ül beszéltek, hanem az ÓSz-et is gör-re fordították; →Hetvenes fordítás. Mindazáltal: e ford. szellemében jellegzetesen zsidó; nemcsak azért, mert a fordítók némelyike szolgaian követte az eredetit, hanem mert Izr. örökségét hűen akarta továbbadni; ha hellén kifejezéseket vett át a fordító, ezt gyakran polemizáló céllal tette; arra csak egyetlen példát találunk, hogy az ÓSz teol-ját hellén gondolattal kiegészítette. A →Bölcsesség könyvére volt hatással a ~, így az emberi lélek létét illető platóni színezetű tanításával, valamint a halhatatlanságról szóló tanával; de itt is egyértelműen a zsidó vallás védelme és terjesztése volt a szerző célja; így pl. világosan szembefordult a sztoicizmus panteizmusával. I. Arisztobulosz és Philo, aki Platón csodálója volt (úgyannyira, hogy a legszentebb címmel ruházta fel), ennél tovább mentek. Az egzegézis egyik módszerével (→Szentírás allegorikus értelmezése), amelyet a sztoicizmusból kölcsönöztek, meg akartak róla győzni, hogy a Tóra - helyes értelmezése esetén - implicite a ~ teljes bölcsességét felöleli. De hogy őket is ortodoxnak tartották, az Arisztobuloszt illetően a 2Mak 1,10-ből látható, Philo vonatkozásában viszont abból a tényből következik, hogy elküldték: Caligulánál védje a zsidók ügyét. Jeruzsálem pusztulása (Kr. u. 70) után és a farizeusi partikularizmus diadala után a LXX elítélésével a szórványban élő zsidók körében is győzőtt a szűkkeblű elzárkózás. -
IV. A ~ és az ÚSz. Péter ap. kezdeti vonakodása után (ApCsel 10. f.) a pogányokat evangelizáló ősegyh. a ~sal találkozott. Vsz. már István diákonus, aki gör-ül beszélő zsidóker. volt (vö. ApCsel 6,1.5.9), rámutatott a zsidó intézmények átmeneti és korhoz kötött jellegére (6,11-14). Antiochiában pedig levonták a gyakorlati következtetésket is (11,20-26). Szt Pál ap. következetesen hirdette az evang-ot mind a pogányoknak, mind a zsidóknak, s az evang. ereje eltörölte a különbségeket a hellének és a zsidók között (Kol 3,11). E gyakorlat azonban belső feszültségeket támasztott az Egyh-on belül, úgyhogy ap. zsinatot kellett összehívni Jeruzsálemben (ApCsel 15; Gal 2,1-10). Elsősorban Pál hozta kapcsolatba a kereszténységet a hellén világgal, s hogy közben a hellén mentalitást tekintetbe vette, az természetes (vö. 1Kor 9,19-21); Lukács evang. is kevesebb teret szentelt a farizeusokkal való vitának, mint Máté v. Márk; inkább a Jézus hozta üdvösség egyetemességére igyekezett ráirányítani a figyelmet (Lk 2,11.14; 3,15-18; 4,24-28), és olyan részleteket emelt ki, amelyek a nem zsidóknak voltak fontosak (7,1-10; 9,51-55; 10,25-37; 17,13; 19,1-10). Vsz. Szt Pál átvett a ~ból bizonyos fogalmakat és kifejezéseket, hogy a keresztény igazságokat új oldalról világítsa meg, ill. hogy a pogányokkal eredményesebben vitázzon: Isten lényéről folytatott vitáját a sztoikus Arátusztól vett idézettel kezdte (ApCsel 17,22-31); a kereszténységet isteni bölcsességként állította (1Kor 1,24.30; 2,6 stb.) a bölcsességet kedvelő korintusiak (1,22) elé; az üdvösség rendjét →misztériumnak nevezte (Ef 1,9; 3,3.9 stb.); használta a →parúzia, →epifánia, →lelkiismeret stb. kifejezéseket; a pályán folyó küzdelem, a versengés képét (Róm 9,16; 1Kor 9,24-27; Gal 2,2; 5,7; Fil 2,16; 3,14; 2Tim 4,7), kedvelte az antitéziseket, a sztoikus dialógusformát, a →diatribét (Róm 9,19; 11,19 stb.). - Szt János is kedvelte az elvont fogalmakat, az abszolutizálást (világosság, igazság, élet, pásztor stb.), és erősen dualisztikus szemléletű volt. Ezt a kozmoszról általa vázolt kép v. a Logoszról szóló tanítása egyértelműen tanúsítja; így tagadhatatlanul összehangban állt a →gnózissal, a ~ ún. magasabbrendű vallásával. De nem idegen vallási értékek átvételéről van szó, melyek a →hitletéteményt módosították volna. - A Zsid szerzője az Írásokra hivatkozás módszerében és műszóhasználatában szembeötlő hasonlóságot mutat a zsidó ~ legismertebb képviselőjével, →Philóval. **
REINHART KOSELLECK: AZ ASZIMMETRIKUS ELLENFOGALMAK TÖRTÉNETI-POLITIKAI SZEMANTIKÁJA
Az emberi ismeretek szerveződését ellentétes értékek, tulajdonságok és tulajdonítások alapján való orientálódásunk jellemzi. Filozófiai szinten ezt pregnánsan írta le mások mellett Platón. Szerinte az igaz–hamis, jó–rossz, szép–rút artikulálja a valóságot; a mindennapi tapasztalatok pedig megerősíthetik: a jobb–bal, elől– hátul é.i.t. mintegy elrendezési lehetőségekként működnek. Az érdemleges, mert konstitutív felosztások egyike a szimmetrikus– aszimmetrikus szembeállítása. Műalkotások komponálásának, természetes és ember-konstruálta alakzatoknak, tárgyaknak éppúgy megkülönböztető jegye e dichotómia egyik eleme, mint pl. a társas szerveződés szociális terrénumának. Spillman és Spillman 1991-es keltezésű tanulmányukban publikálták azon szellemes és találó megállapításaikat, melyekben az ellenségkép kialakulásának motívumait és stációit vizsgáló meditációjuk eredményeit summázták. Szerintük szubjektív természetű, nem racionális gyökerű kiélezés során többek között a mi (pozitív) és a mások (negatív), nekünk jó, nekik rossz tömbjeibe soroljuk magunkat illetve ellenségünket/ellenségeinket. Spillmanék evolúciós érveket is felvonultató argumentálásuk során hangsúlyozzák: „A kulturális evolúció kezdetével ... kialakult a szokatlan iránti érdeklődés is, meg a vele való megbirkózás képessége is. A szokatlant fenyegetőként is értékelhetjük, félelemmel és agresszióval reagálva rá, de értékelhetjük érdekesnek is, ez pedig nyilvánvalóan elegye a köztiagy ősi reakciójának, illetve az agykéreg újabb keletű, immár nem reflexszerű válaszának. Minden azon múlik, milyen elegyben tartalmaz az ellenségkép pusztán perceptuális, illetve magasabb, kognitív komponenseket.” (Spillmanék 1991-es írását vö.: K. R. Spillman – K. Spillman – „Ellenségkép és konfliktuscsuszamlás” Magyar Tudomány, 1992. 1.) A szokatlan – azért is, mert más, mint mi – fenyegető, akár agresszióval illetendő, hozzánk képest ellenpólusként felbukkanó társadalmi percepcióját Koselleck meggyőző szemléjében érzékletesen tipologizálja és értelmezi. Koselleck a hellén-barbár, kereszténypogány, ember-embertelen ember kategorizálás értékpreferenciáiról és konkrét társadalmi kontextusairól értekezik. A felsorolt aszimmetriák döntő szemantikai strukturálódásának legfontosabb Jószöveg Mûhely Kiadó Budapest, 1997 94 tiszatáj tulajdonsága szerinte az, hogy a párok egyike, egyik komponense esetében nem esik egybe az önmegjelölés és az idegenek által alkalmazott elnevezés. (Az anya-apa pl. olyan univerzális jelölés, melyet azok is elfogadnak, sőt használnak, akiket illet, az anya-tata viszont olyan aposztrofálás, melyet az érintettek dehonesztálónak, pejoratívnak érezhetnek.) Koselleck úgy véli: számtalan, a kölcsönös elismerést lehetetlenné tevő ellenfogalom bukkan fel a históriában. Ezek esetében az idegen meghatározása „nyelvi kifosztást jelent, gyakorlatilag pedig felér egy rablással. Ekkor beszélünk aszimmetrikus ellenfogalmakról. Ezek ellentéte egyenlőtlen szembenállást fejez ki”. Koselleck három említett fogalompárja le kívánja fedni az aktuális emberiséget: totalizációs igényű tehát. Bemutatásuk során a szerző nem a történelmi miliő sajátosságait óhajtja felvillantani – legalábbis immanens célja nem ez –, inkább az argumentáció jellemzőire koncentrál. Strukturális feltárása során a hellén-barbár szembeállítást poentírozandó kiemeli: a „hellén” ma már csak tipikusan históriai jelölésként, egy konkrét nép megnevezéseként funkcionál, míg a „barbár” mostanság is általánosabban használt. Annak idején azonban nem pusztán nem-görögök, hanem egyszersmind érthetetlen beszédűek, gyávaságuk, tanulatlanságuk é.i.t. miatt idegenek voltak a barbárok. Platón pl. a hellének barbárokkal történő elegyedését elfajulásnak ítélte, jogosnak állítván a természet által szükségszerűvé tett harcot ellenük. Arisztotelész hasonló véleményének adott hangot. Ezen esetben etnocentrizmus megnyilvánulásával van dolgunk: a természet artikulálja ugyanis az idegenek olyatén lebecsülését, amely később „újra és újra megjelenik az etnikai, a rendi, a nemzeti vagy az állami cselekvési közösségek egyszerű duális” kódolásaként. A barbárok és a hellének kulturális szintje aszinkron volt; a két kategória által kialakított antitézis persze (Nagy Sándortól kezdődően) átalakult – egyre kevésbé téri, mindinkább horizontális tagolás biztosítására szolgált. Tudniillik hellén lehetett mindenki, aki beszélte a görög nyelvet, s ezáltal is műveltnek ítéltetett, szemben a műveletlen barbárokkal. A szembeállítás elveszítette tehát közvetlen politikai funkcióját. A cinikusok értelemszerűen fordítottak a bemutatott kategóriák értelmezésén: ők a természetben élő, civilizációtól távoli embereket állították piedesztálra. (Folytatóikként gondoljunk a „nemes lelkű pogányok”- ra, a „jó vadember”-re – a jezsuiták és a felvilágosítók frazeológiájának releváns elemeit felidézve!) Cicerónál pedig a kettősség triáddá szélesült: a rómaiak, hellének – barbárok hármasává. A keresztények megjelenésével a hellén- barbár dualitás idejétmúlttá vált, tudniillik a keresztények merőben új szemantikai szerkezettel hozták létre ellenfogalmaikat. Antitézisként ez Pál apostol leleménye, aki hívőkről és hitetlenekről beszél – a hitetleneket a kegyelemnélküliséggel és a hamisság által fogollyá tettek minősítéssel illetvén. Az ő kirekesztése felettébb markáns és dehonesztáló: aki el akarja kerülni az örök kárhozatot, annak kereszténnyé kell lennie szerinte. Elrendezése – eltérően a hellén-barbár beosztástól – nem térbeli, hanem időbeli: aki a jövőre, az új világra apellál, az kereszténnyé válik. A keresztény hit terjedése révén a többistenhívő hellének pogányok lettek; a hellén szinonimája a hitetlen. A barbár és a hellén konvergál. Ugyanakkor az átmenet minden további nélkül lehetséges, hiszen pl. Augustinus szerint „nem minden bűn tehető jóvá, de senki sem válhat jóvá, aki előtte nem volt rossz”. 1999. november 95 Egyfajta sajátos misszió eredményeként lehetősége szerint mindenki keresztény; s miután csakugyan keresztény lesz, pogányságához többé nem térhet vissza, eretnekké viszont válhatik ... (Aquinói Szent Tamás ezért intoleránsabb az eretnekekkel; hiszen aki pogány, az nála az Istenhez vezető út előtt áll, azaz reményteljes, aki azonban eretnek, az már kitért az Istenhez való közelítés elől.) A kereszteshadjáratok folyományaként a pogány, mint par excellence rossz „nemességre” is szert tehet, épp azért, mert valaha pogány volt ugyan, de lehetőség szerint megtéríthető. A kereszténység fogalomépítése spiritualizálás is: a világi ember ellentettje a keresztény, aki Gergely érvelése alapján a „király” címmel egyedül illethető adekvát módon. A modern keresztény tapasztalat bizonyos fokig megtöri a spiritualizálást, lazír a transzcendáláson – e világot elutasítja, egyszersmind igényt is tart rá. Koselleck azt állítja: a görögök és a barbárok, a keresztények és a pogányok konfrontáltatása az emberiséget, az emberi nemet totalitásként dichotomizálta. Az emberiségnek mint az ember-nemember, felsőbbrendű és alsóbbrendű ember szétválasztása és szembeállítása viszont politikai beágyazottságú megkülönböztetés. Használhatóságát Amerika felfedezése, a Föld globalitásának a perceptualizálása engedte meg – más-más vallások térfoglalása miatt is a „földi istenek” léptek elő mint a történelmi folyamatok hiposztazált cselekvő alanyai. Mondhatjuk tehát: az „emberiség” immár politikai fogalomként konstruálódik. Uralkodó vallás hiányában az ésszerűnek és erényesnek tekintett ember eltérő mintázataként mutathatjuk be a nem-embert: pl. gépként. Ennek a metaforának az interpretációja a polgári viszonyoknak hála kizsákmányolt és működtetett (dolgoztatott) ember és az őt megfizető individuum közötti eltérést summázhatja. Az emberiség itt az elnyomottakkal lesz azonosítható. Vagy: a rabszolga mint ember, s a fejedelem mint nem-ember karikírozásával „a felvilágosodás hívei sokat variálták a király és az ember közötti antitézist”. A „felsőbbrendű ember” jelölése az antik hőskultuszban jelent meg, ám a keresztényekre alkalmazva új, immár vallási tulajdonításra tett szert: Luthernél főnévvé lett az „übermenschlich” – felsőbbrendű, mert istenhívő és keresztény szubjektumot aposztrofál. A Sturm und Drang mozgalom a felsőbbrendű embert embertelen emberként negligálja, s a Napóleonkultusz érája után ez a mentalitás nyilvánul meg pl. Goethenél is, aki a felsőbbrendű emberit a nem-emberrel felelteti meg: tudniillik szerinte mindkettő istentelen és világtalan. Marx a jövő „totális emberére”, Dosztojevszkij pedig a „teljes emberre” apellál. Az Übermensch igazi karrierje Nietzschének hála a múlt század végén köszönt be: ő célként nem az emberiséget, hanem a felsőbbrendű embert tételezi. Eme paradigma alapján koncepcionálhatja a német nemzeti szocialisták mozgalma az alsóbbrendű ember kiirtását. Látszólag tudományos axiómák mentén (testi, fizikai tulajdonságok, faj- és jellegspecifikumok) olyan nyelvi manipulációnak lehetünk tanúi, amelyek az árja illetve nem-árja szembeállítást igyekeznek verifikálni. A nem-árja felettébb képlékeny, negatív alakzat: zsidókat éppúgy nem-létezőkké avanzsálhat, mint bárki mást, akit a hatalom negálni kíván. Koselleck konklúziója szerint: „Mindaddig, amíg a cselekvő közösségek magukba fogadnak és magukból kizárnak embereket, létezni fognak aszimmetrikus ellenfogalmak is ... technikák, amelyek az 96 tiszatáj adott konfliktusokkal együtt mindaddig fennmaradnak, amíg új konfliktusok nem keletkeznek.” Koselleck három antinómia kettőse a megismeréstudomány, a viselkedés előrejelzése és értékelése aspektusából legalább annyira fontos, mint pl. a történelemfilozófia, a politológia, az etika és a politika szempontjából. Dichotómiák, sémák nélkül elméletileg talán, gyakorlatilag bizonyosan nem élhetünk. A kérdés „mindössze” az: aszimmetriáink kizárjáke, avagy legalább némileg engedik-e élni a toleráns, együttműködésre kész emberi viszonyulást.
a régi görögök elnevezése attól az időtől fogva, hogy a dórok és iónok hatalomra kaptak. A régi nevöket Helléntől (l. o.) származtatták. A mai korban H. nevével illetik a Görögország (Hellasz) területén lakó görögöket, ellentétben azokkal, akik török uralom alatt élnek.
Hellenizmus
általában a görög nép nemzeti sajátossága; vallásbölcsészeti téren az ó-testamentomi vallásnak a görög bölcsészettel, a mozaizmusnak a platonizmussal való összeegyeztetése v. legalább az erre való törekvés. L. még Hellenisták.
''Hellén (görögül: Ἕλλην) a görög mitológiában thesszáliai király, Prométheusz unokája, Deukalión és Pürrha fia (más változat szerint Zeusz fia). Orszéisz nimfa három fiúgyermekkkel ajádnékozta meg: Aiolosz, Dórosz, és Xuthosz. Hellén a hellének mitikus ősatyja, Hellasz névadója, fiai és unokái a fő görög törzsek névadói. A Hellénről szóló etiologikus mítosz a görög törzsek közös származását hivatott alátámasztani.''
Mitológiai enciklopédia I–II. Főszerk. Szergej Alekszandrovics Tokarjev. A magyar kiadást szerk. Hoppál Mihály. Budapest: Gondolat. 1988
A kódex 43 pergamenlapból álló részletét 1859-ben találta meg Constanin von Tischendorf német kutató a Sínai-hegyi Szent Katalin kolostor égetésre szánt papírjai között. A felbecsülhetetlen értékű dokumentum részei ma négy helyen találhatóak: a londoni British Library-ben 347 lapot, a Lipcsei Egyetem könyvtárában 43 lapot, a Szent Katalin kolostorban 12 lapot és 14 töredéket, a Szentpétervári Nemzeti Könyvtárban pedig 3 laptöredéket őriznek.''
Nem egészen értem, hogyan lett az égetést megúszó 43 pergamenlapból 347...)
Codex Sinaiticus B: A Szent-Katalin monostorban, egy üregben találta meg Constantin Tischendorf. Codex Sinaiticus, Aleph: A hibák száma miatt senki sem állíthatja, hogy a kódex különösebben precízen lett volna megírva. Az egész kézirat tele van javításokkal, egy kevés számú az eredeti írójától, több egy elegáns, régesrégi kéztől (a 6. századból) származó kiigazítás, melyeknek különösen nagy jelentősége van, nem kevés pedig egy 7. századi írástudótól származik, aki számos korábbi javítást is felülbírált. (Scrivener, 93. o.)
Ezért mondják — nem is helytelenül — az orphikus szövegek is: ... központi helyét a késő antik, illetve kora középkori keresztény filozófiában. ..... hogy őelőtte mindenki azt tanította: a világ keletkezett (De caelo I 10279b12). ... 141 A világegész dicshimnusza és az itt róla tett állítások többsége összhangban ... epa.oszk.hu/00100/00186/.../98_bugar.htm
