Mindenetektől megfosztottak: patyolat ruhátoktól, Szárnyatoktól, még létetektől is. Mégis hiszek bennetek, Égi hírnökök.
Arrafelé, hol visszájára fordul a világ, Hol csillagok s állatok vastag kelméje szövődik, Kószáltok ti, s lesitek: minden öltés a helyén van-e.
Időtök szűkre szabott közöttünk: Egy-egy reggeli órán, ha derült az égbolt, Egy madár százszor is ismételt dalában, Vagy az almaillatban napnyugtakor, Ha a fény varázslatosra festi a gyümölcsöst.
Úgy mondják, valaki csak kiötlött benneteket, Ám ez számomra vajmi kevéssé meggyőző, Hisz az emberek csak magukat szeretik kigondolni.
Hangotok – igen, ez döntő bizonyíték, Hisz ily hangjuk csakis tündöklő lényeknek lehet, Kiknek szárnyuk van (miért is ne lehetne?) És súlytalan lebegnek, cikázó fényekkel övezve.
Álmomban számtalanszor hallottam ezt a hangot, S ami a legfurcsább, érteni véltem A szférák nyelvén súgott kérést vagy parancsot:
tüstént virrad egy újabb nap tedd meg, mi tőled telik
Tamásról beszélek, a tizenkettők egyikéről, akit hitetlennek neveznek, arról, aki egykoron azt mondotta: Amíg nem látom kezein a szögek verte lyukakat, s míg belé nem dugom ujjamat a szögek verte lyukakba, míg kezemmel nem érintem oldalán a sebet, én nem hiszek. Ez a Tamás egy ízben dél felé tartott, át a Negeven Elathba, honnan is Indiába volt meendő. És a nagy hőségben megpillantott egy oázist, de minthogy nem olthatta szomját kútjának vizéből s nem hűsölhetett pálmáinak koronái alatt, el nem hihette, hogy nem délibáb. Így hát elfordította az útját, s továbbvonszolta magát. S lábának nagyujja megrúgott valamit a homokban. Tamás az Urat szólította, majd letérdelt, hogy elékaparja azt a valamit, s lám, palack volt az és rajta, láss csudát, Salamonnak, minden bölcsek és bölcsők urának pecsétje. És Tamás fölemelte és szemügyre vette a palackot, s az üvegen át csupán gomolygó füstöt látott, amint a palackot a napra emelte. Elmosolyodott, mert nem hitt a dzsinnekben. Tamás már-már elvetette volna a palackot, ám megképzett neki, hogy az üres palackban netán szomjat oltó vizet vihet az útra, ezért letörte a pecsétet, s meglazította a dugót. Mikoron egy dzsinn lövellt ki a palack száján s terjedt igencsak gomba formájú felhővé, s kiszabadultának erejétől a palack is kiröppent Tamás kezéből. S a palack szilánkokra tört egy sziklán. Mikoron is Tamás újfent az Urat szólította. S ekkor meghallotta a dzsinn hangját, mely - akárha a homok dalolna - szólott: Ne legyen benned félelem, mert az Úrnak vagy te fölesküdve s az én parancsolómnak, Salamonnak, s a palack röpte nincs a természet ellenére (később majd megadatik egy bizonyos Izsáknak, hogy fölismerje a mozgás törvényeit, melyek közül ezúttal a harmadik érvényes), s nem vagyok ellenére én sem, csupán nem ismered a törvényeit. Tamás újfent az Urat szólította, s mondta: Nem más ez, mint a téboly hangja, minthogy napszúrást szenvedtem. És szóval felelt néki a dzsinn: Nem úgy, az vagyok én, aminek parancsolom, Salamon alkotott, egy gáz halmazállapotú komputer, melynek hatalmában áll válaszolni három kérdésre. Eloszlatom minden kételyedet bármivel kapcsolatban, ami csak van a nap alatt s a csillagok között. Kérdezz, s felelek. Háromszor kérdezz, s én háromszor megfelelek neked. S Tamás, a kétkedő megkérdezte: Igazán felelni fogsz nekem? És mondta a dzsinn: Igen! S Tamás elmosolyodott, s megkérdezte: Igazán? És felelt a dzsinn: Igen! S Tamás elkomorult, s megkérdezte: De igazán? És mondta a dzsinn: Igen! És eltűnt.
Formálja alakom az idő, ezüst csíkot húz hajamba, derekamra párnát tapaszt, s felszántja sima homlokom. Keserű ráncot varr szám szögletébe, lábam fájósra merevíti, meggörbíti hátam, vállamat, barna foltot fest fehér kezemre, s csak elvesz belőlem, folyton el. Kiszárítja szemem, fakítja kékjét, ajkamról a fényt lelopja, tompa lesz hangom, s színtelen. Vágyaimat lecsöndesíti, erőmet szívja, szívja csak, gondolataim összekuszálja, emlékeimmel magamra hagy. Korán kitépi kezemből a könyvet, hajnalban ébreszt, ráncigál, nem hagy békét, a földre nyom, máskor kézen fog, terel, belém mar, forgat, rám hajol, porrá zúz, olykor azt hiszem. De álmaimban nem talál rám, akkor enyém a végtelen, könnyű léptű lány vagyok ismét, lebegek áttetsző víz felett, rétek zöldjét simítja kezem. Jó ez így! Ha álmodom... ilyenkor észre sem veszem, hogy készül már valahol végső fekhelyem.
Farkast kiáltok, tudhatod. A meg nem gondolt gondolatban Már ott a kín, változhatatlan; Kilobbantom az új napot. Köntös, mire sorsot vetettek, Mit holtomiglan viselek, Csúfsága tettetett hitemnek: Te sem költöd jóhíremet.
Hittem - portyázva túli parton -: Beteltem veled, Mesterasszony, S aktánkban nincsen tiszta lap... Leányágon beteljesedhet Az üdv, mit õsök vesztegettek. Rájöttem: fiusítva vagy. Fehér asztalnál, nyoszolyámon Tiszteltem nagy természeted, S pazar volt színrõl színre látnom, Mered mindazt, mit én merek; Ha meglep éjszakai étvágy, Styxként kilencszer ölelek, Csókkal szelíddé törhetek És jóllakathatok Megérát!
Ki gúzsait nem vágja át, Szûkölve csüggjön vakreményén. Mért nem hirdettem hamarább, Hogy teljhatalmad: põre, kész tény? Némán mûvelhetnénk csodát - S mannát pazarlunk dögrovásig. Újabb letörött aranyág, S nem oltódik helyébe másik...
Úr-alázattal hordozom A tétlenség brokát keresztjét, Ha többé át nem hághatom A Szent István park széli mezsgyét. Megfontolt léptekre tanít A szittyós, fizikai sík; Nem hirdet többé anyagelvet Az önsorsrontás harcosa - Törtük a közös anyanyelvet, S immár a beszéd is oda.
...Hogy esztendõid számosabbak Az enyéimnél: jutalom, Feslettebb múlt leckéje oktat Engem: nincs idõtlen talon. Megállt órák delet mutatnak, Független pálya rossz sodor, Hát kanosszázva fölkutatlak; Ne volna parkom oly komor. Tejbõl-vajból csak alamizsnát! Morzsákkal laktass napra nap. Rangjeleid szemem vakítják - Minden belõled, általad. Rend háza! Nem lakhatja perjel A fõnöknõi birtokot! Szánd meg hitvalló cinkosod, Karzatod egére emelj fel.
ROSSZ VÉR! Mázolmány színre-színbõl, Öreg hibáim rettegem; De veled járjon kegyelem, S emlékezz meg bilincseimrõl.
A végleg becsukott ajtók. Mikor valószínû, hogy többé nem járok arra. Este még elképzelem a szobát, ahogy hagytam, az ágyon nem terítettem el rendesen a takarót, az asztalon mosatlan pohár, ujjlenyomatom a fürdõszoba tükrén. Abban a szobában most kezdõdik valami, amit nem tudhatok meg soha, nélkülem történik ezután, mint általában minden, ami történik velem.
S felépül újra álmomban a város. Nevét előző létemben feledtem. Oda jegyet azóta ki nem adnak. A várost nem tudom már megnevezni. Csak azt tudom: a főutcától balra, a sikátorban lakik a kövér pék, nem zsemlét árul, szőke illatát csak, s ha jó a kedve, ajándékba adja. És túl a fűszakállas görbe utcán a rét, ahol repülni megtanultam, szárnyam keserű margaréta szirma, első szerelmem szél azon a réten, karján röpít, ki soha meg se csókolt.
A templomtéren majd letesz a padra, hol vénanyóként annyit üldögéltem, és hittem: a szerelem rámtalál még. Ez később lesz. Most még a kikötőben kotyog a sókristályos, ósdi bárka, átvisz a zöldhajú tündérszigetre, ahol halott matrózok táncra kérnek.
Álmomban újra látom azt a várost. A földrészt sem tudom már megnevezni. De megtalálom azt a réti ösvényt. A kút, a három sombokor, s a szittyós, lidércfény-szépanyám tizenhat éves, libeg felém, karonfog: erre, néni!
Álmomban újra járom azt a várost. Egyéves magamat járni tanítom. Húszéves magamat a szerelemre. Halott szemem lezárom rézgarassal.
A piactéren ott a régi koldus, három halpénzért szerencsét jövendöl, kilenc halpénzért igazat jövendöl, azt mondja, el kell mennem innen egyszer, és hogyha visszatérek, szörnyű áron. Évszázadot se tudok megnevezni.
Ott mocska-foltja nincs a szerelemnek. Farsang után a rongyot összesöprik. Reggel fehéren szikrázik az utca. A temetőben mosolygó halottak a padokon élőket emlegetnek, ki-ki muskátlit öntözget a sírján.
Leszállok egyszer majd az állomáson. A bolygót sem tudom már megnevezni. De ráismerek egy letört faágról. A házamat vakon is megtalálom. Ajtaja nincs, a függönyt szél habarja. Belépek, el nem mondott életemmel, s magamnak rendre mindent elmesélek.
Mert a méhek a húsra dongnak s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik: eljön a fekete katona.
Mert a rikító ponyvák alatt, patinás kupolák alatt is kan-kofa támadt annyi, hogy röhög a föld s mert a kofákra hallgat a sors is: eljön a fekete katona.
Mert a fekete vitorla már a Balatonnak nagyon hiányzik, s hegyek és fenyvesek fehér holtakért, holtak szagáért süvöltve zsolozsmáznak, mert e megőrlő Bakonynak bujdosó szerelmünk sose elég: eljön a fekete katona.
Mert a torony a galambot, galamb a fészke kovás ganaját elúnta, megutálta s a csendtől megőrült harangok bongni akarnak, noha lángban, hát majd viaszvirágként megolvadnak a fennkölt harangok, bronz-dizentéria befolyja a köveket, forró falakat – s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni: eljön a fekete katona.
Mert a vagonok lisztje nem akar keserű kenyér lenni, hát majd fekete sebeket hoz a vonat, mert a tej nem akar újra meg újra vizzé válni, hát majd hirtelen bevérzenek a tejüzemek – s a telepeken a deszkák nápolyiszelet-sorait, a pala-lapokat, csöveket porrá töri az égi kerék, mivel itt minden tiltakozik: eljön a fekete katona.
Eljön a fekete katona, óriás fekete-bársony denevér, duhogó lágy kupolák a szárnyai, szőrgatyás lábain óriás görkorcsolyáit előrerúgva leszáll a városba, megvakulunk, megvakul a naptár, a történelem, szerelmeim, a hosszú sörény, aranyfüggönye csípőtöknek pernyévé zsugorodik, s poklok tudója magam is tördelve kezeimet álmélkodom: nem hittem volna soha, nem hittem volna soha: hogy ti szűzek az ágyatokban hideg fegyverrel feküsztök, soha: hogy ti kölykek a tejfogatok hirtelen kipotyog s iszonyatos gyöngyvirág nyílik a kövezeten – végzetes vízszintesekkel elkészül a város címere újra, cirkalma lesz a füst és fohász, mert eljön a fekete katona, eljön a fekete katona.
Az öregember lefelé tartott a hegyről, kezében a szelencével a tengerhez vezető ösvényen, s botjára támaszkodva megállt, mert emberek egy csoportja éppen azon buzgólkodott, hogy fölgyújtsa a szomszédjuk házát. - Mondd csak, jó ember - kérdezte az öregember az egyiktől -, miért gyújtjátok föl szomszédotok házát, melyben - a sikoltásokból meg az ugatásból ítélve - még mindig ott van szomszédotok meg a kutyája meg a felesége meg a gyerekei? - Miért ne gyújtanánk föl? - kérdezte a férfi. - A szomszéd idegen, aki a sivatagon túlról jött, s más a külseje, mint nekünk. Ez áll a kutyájára is, akinek más a külseje, mint a mi kutyáinknak és idegen hangon ugat; meg a feleségére, aki szebb, mint a mi asszonyaink és idegen kiejtéssel beszél; meg a gyerekeire, akik okosabbak, mint a mi gyerekeink, s épp úgy beszélnek, mint a szüleik. - Értem - mondta az öregember, és folytatta az útját. A keresztútnál nyomorék koldusra bukkant, akinek a mankói fönn lógtak magasan egy fán. Az öregember botjával a fára csapott, s a mankók lepottyantak. Az öregember visszaadta a mankókat a koldusnak. - Mondd csak, testvér, hogyan kerültek a mankóid a fára? - kérdezte. - A fiúk dobták föl őket – felelte a koldus, aki közben rendbehozta magát, s már nyújtotta is a kezét alamizsnáért. - De miért? - Unatkoztak. Addig nyaggatták a szüleiket azzal, hogy „Most mit csináljak?", míg valamelyik szülő azt tanácsolta nekik, hogy szórakozzanak el egy kicsit a keresztútnál a koldussal. - Ez nem túl kedves játék - mondta az öregember. - Úgy van - mondta a koldus -, de szerencsére az egyik idősebb fiú talált nekik egy lányt, s most azt élvezik a mezőn. Ha jól figyelsz, te is hallhatod a sikoltásait. Persze már alig van ereje sikoltozni. Lennék csak fiatal és ép, én is kivenném a részemet az élvezetből! - Értem - mondta az öregember, és indulni akart. - Alamizsnát! Alamizsnát! Hát nincs semmi abban a szelencében, amit megoszthatnél egy szegény, nyomorék koldussal? - Megáldhatlak - mondta az öregember -, de a szelencében nincs alamizsna. - Köpök az áldásodra, vén kecske! Áldást nem ehetek! Pénzt adj vagy kaját! - Az sajnos nincs. - Akkor megátkozlak! Látogasson a balszerencse! Az öregember folytatta útját a tengerhez, és két férfira bukkant, akik éppen sírt ástak a harmadiknak, aki holtan feküdt. - Kegyes cselekedet eltemetni a holtat - állapította meg. - Az - mondta az egyik férfi -, kivált ha magad gyilkoltad meg, s el akarod tüntetni a bizonyítékot. - Ti öltétek meg ezt az embert? S ugyan miért? - Majdnem semmiért, a fene vigye! Miért is küzd valaki úgy, ahogy ez az ember tette pár nyomorult fillérért? Az erszénye majdnem üres. - Az öltözékéből ítélve szegény ember lehetett. - Az, és most már nem kell nyomorognia. - Mi van abban a szelencében, öreg? - kérdezte a másik férfi. - Semmi hasznos. A tengerbe akarom vetni. - Hadd nézzük meg. - Azt nem lehet. - Erről mi döntünk. - A szelencét nem szabad kinyitni. A férfiak közeledtek az öregemberhez. - Add ide. - Nem. A második fejbe csapta az öregembert egy kővel, az első kikapta a kezéből a szelencét. - Így ni! És most lássuk, mi az a haszontalan dolog! - Figyelmeztetlek benneteket - tápászkodott föl a földről az öregember -, hogy ha kinyitjátok a szelencét, rettenetes dolog történik, amit soha többé nem lehet meg nem történtté tenni. - Erről mi döntünk. És szétvágták a fedelet rögzítő köteleket. - Ha csak egy percig vártok - mondta az öregember-, elmondom, hogy mi van a szelencében. A férfiak haboztak. - Jól van, mondd. - Ez Pandora szelencéje volt. Ő kinyitotta, s a világra szabadította mindazokat az iszonyatos bajokat, amelyektől ma is szenvedünk. - Ha-ha-ha! Szép mese! - Az istenek, akik engem bíztak meg azzal, hogy a szelencét a tengerbe vessem, azt mondták, hogy a szelencében várakozó végső átok rosszabb az eddigieknél is. - Ha-ha-ha! A férfiak fölnyitották a szelencét. Arany fény tört elő. Szökőkútként szökkent a magasba, s egy szárnyas lény kiáltott föl a közepén végtelenül finom és megrendítő hangon: „Szabad vagyok! Oly sok idő után, végre ismét szabad!" A férfiak a földre vetették magukat. - Ki vagy te, csodálatos teremtés - kérdezték -, aki olyan különös érzéseket ébresztesz kebelünkben? - Reménynek neveznek - mondta a lény. - S most bejárom a Föld sötét zugait, s megsúgom az embereknek, hogy még minden jobb lehet, mint amilyen most. Ezzel a levegőbe emelkedett, s elszárnyalt a Föld sötét zugai felé. Amikor a két gyilkos ismét az öregemberhez fordult, megváltozott alakban látták viszont: mert szakálla immár eltűnt, s ragyogó fiatalemberként állt előttük. A botjára két kígyó tekeredett. - Az istenek sem akadályozhatták meg - mondta. - Magatok hoztátok magatokra ezt a vészt, tulajdon cselekedeteitekkel. Emlékezzetek erre majd akkor is, amikor a ragyogó Remény porrá válik a kezeitek közt. - Ugyan - mondták azok. - Újabb utazót látunk közeledni, és övén csak úgy duzzad az erszény. Ez a zsákmány éppen elegendő lesz ahhoz, hogy többé ne kelljen rabolnunk. - Bolondok! - mondta az ifjú, és elsuhant szárnyas lábán. Útközben még köszöntötte a lesben állók felé tartó Hérakleszt.
Mint a vadász a hegyekben az őzike lábanyomát, a nyúl szaladó árnyát kergeti hóvizen át, s nem csügged; de ha így szólnál neki: „Itt van előtted mozdúlatlan a vad!" - rá se tekintene tán: épilyen a szerelem, mert üldözi azt, ami illan. s elfordúl attól, ami kinálja magát.
Öreg vagy, s magam is öreg vagyok veled. Csatoljuk hát közös öregségünket egybe, és próbáljuk meg a didergő telet enyhe tavaszra váltani (amennyire, lehet).
Ki nem hiszi magát annak, nem is öreg; nem vén az, akinek nincs vénnek lenni kedve, s ha irhája avítt, újat szerez helyette, mint a kígyó, mikor megjön a kikelet.
Arcodról tűnjön el ez a mihaszna festék, nem játszhatod ki a természet ősi rendjét, tükröd ítéletét meg nem fellebbezed, s feszessé nem teszed a mellet már, ha fonnyadt. Maszkodat az idő úgyis lerántja rólad, s én is hattyú leszek sötét holló helyett.
Vetkőzzünk hamar, egybefonódjék, édes, a testünk, míg a tiéd s az enyém meztelen összetapad. Köztünk semmi se álljon, mert nékem Szemirámisz vastag várfala még lenge kis inged is ám. Mellem a melleden, ajkam az ajkadon, édes, a többi csendbe merüljön, mert gyűlölöm azt, ki fecseg.
Szűzességedet őrzöd. Mondd, mit akarsz vele? Hádész öbleiben nem lelsz, drága leány, szeretőt. Küprisz minden kincse az élőké, Akherónban mindőnkből amúgyis csont s hamu lesz, kicsi lány.
Hallgass rám, Ifjak-nevelője, te tedd, hogy ez asszony vonja meg ifjaktól a kegyét és nászkerevetjét, és örvendjen az őszhajúaknak, akiknek ugyan már eltompult erejük, de a lelkük vágyakozik még.
Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el. Megőrizzük, ahogy a rég leégett erdők virágporát a tómeder iszapja. Ami volt, nem ér sohase véget: megszűnik és nem tud megszűnni mégse. Mint a málnadzsemben rekedt darázs nem tudni, honnét hangzó zümmögése, mint mikor távoli rádióállomás sercegése szüremlik a két szó közti résbe, míg végül átszakad valami gát, egy ponton a jelen szövete enged. Mondjuk, hiperérzékeny kamerád a néptelen utat, hófoltos búzaföldet filmezi napokig, pár szélfútta pocsolyát, aztán mikor előhívod a filmet, döbbenten látod: a földeken át furcsa egyenruhában katonák menetelnek… Menekülők: teherkocsin, gyalog, bőröndöt hurcolnak, vagy megrakott gyerekkocsit tolnak, vagy épp egy szál ruhában áradnak végtelen sorban – nem hagy nyomot lábuk az út porában, a szőlődomb sarában…
Vagy amikor hazafelé menet a sáros földúton kikászálódsz lerobbant autód alól, és látod, hogy rádsötétedett: sötét eget tükröz a recés keréknyomokban csillámló víz, már csak alig dereng az ócska fürdőkád, a szétesett gyerekkocsi odébb, a szélső fák tövében, egyszerre a kopasz gallyak fölé lebeg a hold gázzal töltött léggömbje, és a fényben a domb mögül tankok kanyarodnak elő, a holdfényben tisztán kivehető a kormánynál az arc is, feléd közeledőben, mikor épp úgy döntesz, filmforgatás, és közelebb merészkednél: a robbanás, a láng, a robbanás, az elszenesedő test, mintha ami történt, nem bírna az időben odébbforogni, és csak ismételné magát, mint elakadt lemez, a fölsértett levegőben…
Vagy biztonsági őr vagy, s éjfélkor körbejársz, zseblámpád fénye az üres telek gyomos földjén motoz, ahol a régi ház hűlt helyén parkoló vagy irodaépület kel ki, a fénynyaláb lapátnyelet, tócsát, téglarakást forgat elő az éjszaka talajából, meszes füvet, s egyszer csak helyhez szögezi a rémület: látni nem látni mást, csak a betonkeverő kövér körvonalát, de mintha emberek tolonganának ott, egész harsány tömeg, lábdobogás, harangszó, sülő hús sercegése, vontatott templomi ének, éles gyerek- hangon mondóka szálldos a puszta föld felett, visongó nevetés csap részeg hetvenkedésre: mint éjszaka falakból a meleg, úgy párolog a földből elsüllyedt életek beléivódott öröme és szenvedése…
Vagy este kiszaladsz a kinnfeledt mosott ruháért, és látod a gyönge szélben fej nélkül ágáló kísértetek sorát röpülni helyben, a szárítókötélen, a kertfal és a pincelejárat közti térben, mikor kigyúl egy ablak, és óriási, sárga fény-négyszöget terít az udvar sötét füvére, melyet négy részre szabdal a keresztlécek árnya – ugyanaz az udvar tíz éve, negyven éve, s hirtelen úgy érzed: ha visszamégy az elhagyott, üres szobába, lárma, nevetgélés fogad, az összes villany ég, vörösbort töltenek rég összetört pohárba, vagy csak egyvalaki: szokott helyén, a széken, a lámpa fénykörén túl, s azt mondja: ’Visszatértem, a telihold talán, vagy fájdalmad mágnese testté rántotta össze ittlétemnek a térben kóválygó lenyomatait, hogy én, aki csak csöpögő csapokról, gázszámláról beszéltem valaha, elmondjam, amit sose, s te is elmondd, amit nem mondtál el, míg éltem’.
Én gondolok rád akkor is, mikor mordul az ég, s eső elől futó szél utcánkba reked, és indulok hosszú magányos sétákra, ahol kis nyárutói csend borít szerelmes kerteket.
A gyárkémények füstje is visszafelé száll, s ahol lebeg, elborul az érett táj és meddő vadkörtefák várnak késő szerelmeket. A talpfákon kavics koppan, s ha fény remeg a végtelen sín felett, a szívemen átlátok, mert senkim nincs, s hogy te nem vagy, a senki is csak te vagy nekem.
- Ó, költészet, mondd hát, hogy nagyon fáradt vagyok. - De ember, hiszen mindenki fáradt. - Akkor mondd, ó, költészet, hogy mindenki fáradt, mennek az utcán, zihálnak, szívük vánszorog éveik után, és nagyon fáradtak. - De ember, hiszen ezt nem mondjuk. - Akkor mondd, ó, költészet, hogy ezt nem mondjuk, csak mondj, mondj valamit.
Egy vagy mindazzal, amit elvetélnél. Egy vagy mindazzal, amit majd kiállsz. Szöknék, el, mint aki anyját megölte. Mert hagytalak meghalni Téged is. Magánügy, mely csak rátok tartozik? Heves közönyben alázatosan szenvedek, mint egy muzsik. Egy vagyunk azzal, amit elvetélnénk. Egy vagyunk azzal, amit majd kiállunk. Bárhogy forgatnám, – nemtelen, üres jövő emészt: mocskos kórházi ágy, fáradt, fásult és részvétlen személyzet. Rettegés, hogy nincs tiszta lap, nincs újraróható, – nekünk nem hasad más, közös idő. Megtudtad: égvájó barátaink raja átenged a földnek, kiad a pusztulásnak. Harc nélkül híg, hamis a hűség. Serény hospice-csapat az angyalok kara. Tudom, más voltál, mint akit szerettünk. De csak az idegennek, és csak a nemlét röntgensugarában. Bent sötét, fehér istenrajzolat vagy. Ki hallgatott rád, ki hajlott szivére? Ahányszor fényképedre nézek: becézett részletekben odavetlek egy gázkazán világnak. Mindenki idegent szeret. Egy másikat. Nem azt, akit. Csak tapogat a vakszerelem fénye, világtalanul alakít. Eltartottál magadtól, akár a fellobbant gyufát.
II
Merre hulltál bölcs-savanyú mosollyal, hol van értő és panaszosra vásott arcod? Itt a lágy beaujolais-i tájban kérdem a fénytől – úgy libeg, akár a hajad, mikor még épen éltél, vagy legalábbis éltél. Tépd ki sérelmek fene tüsketűit! Istened immár, Isten a tanúd. Ne remegj, nem írok nekrológot, gyász-sorokat s azért is légy nyugodt: a rák tovatűnik, és nincs versre ma szükség. Hogyha mégis kell, ne szorongj, terólad folyton írok, mást se teszek. Temetlek. Én a bánatom, kutyakoncom, óvom. Féltem a múltam.
III
Megvontad magad, meg, mindenkitől. Ki véd engem e megvonás elől? Egy vagyok azzal, amit elvetélnék. Egy vagyok azzal, akit nem találok. Nem tudtam, hogy halálod életfogytiglani.
Nem leszek soha úr, bezárultak a körök, ácsorognak bennem mindenek. Ki magába rejtett, csak abban ha feltörök, elátkoztak kajla istenek.
Nem félthet más, csak aki hatalmasan szeret, sokszor a szem tükrén a rejtély Olyan naiv, szép és esetlen vagyok veled, legszebb énem otthona lettél.
Ténfergek hát benned, de nagyon messze a kéz, volt-idő fog össze szorosan. Egyszer majd feltörök és az mindent felídéz s tovább játszunk. Játszunk komolyan.
Szokatlan utakon járok, mint a semmitmondó tulipánok, illattalan lopom magam a lelketekbe is minden szavam az emberi meleg vágya, amiért kínlódom, arra várva, hogy egyszer szeretni fogtok úgy ahogy vagyok s nem álmodoztok soha semmi-semmi másról csak egy illattalan tulipánról.
Minden új nyarat úgy várok, mint reszkető kézben tulipánok egy ház előtt, vagy fák között, hol a szerelem üdén megkötött az érkező kedves léptét. De az én szerelmemre nincs mérték. Várok. Nézem a köveket, várom hogy majd önként eljöjjetek. Mostantól már nem is fájok, olyan vagyok, mint a tulipánok.
Végigéltem minden percedet szeretve téged s nem szeretve, éveken át s évszakok váltott derűjén, unalmán figyeltem, hogy javul s romlik a szerkezet, vesztemre és javamra örömbe-bajba csak veled, s már a gondolatra, mely neked jelt adott, szerettelek és nem szerettelek.
A ligetben a hosszú sor. A szorongás, kihagynak. "Túléljük", int a főpap. Holdfényes óceán. Bárhová mégy, sose tagadd meg...! Evezősor. A tölgyes ég. Hogy tagadnám meg? Véremből való. Kétszer nyolc perc a part.
Ó, nézd a furcsa, ferde fát, Mint hajlik a patakon át, Ó, lehet-e, hogy ne szeresd, Hogy benne társad ne keresd? Már ága között az arany napot Nem tartja, madara elhallgatott, Virága nincs már, sem gyümölcse, Ő mégis áll, az alkony bölcse, Mint a tünődő, ki ily estelen A végtelen titkába elmerül, És testtel is szelíden arra dűl, Amerre lelke vonja testtelen...
