Farkast kiáltok, tudhatod. A meg nem gondolt gondolatban Már ott a kín, változhatatlan; Kilobbantom az új napot. Köntös, mire sorsot vetettek, Mit holtomiglan viselek, Csúfsága tettetett hitemnek: Te sem költöd jóhíremet.
Hittem - portyázva túli parton -: Beteltem veled, Mesterasszony, S aktánkban nincsen tiszta lap... Leányágon beteljesedhet Az üdv, mit õsök vesztegettek. Rájöttem: fiusítva vagy. Fehér asztalnál, nyoszolyámon Tiszteltem nagy természeted, S pazar volt színrõl színre látnom, Mered mindazt, mit én merek; Ha meglep éjszakai étvágy, Styxként kilencszer ölelek, Csókkal szelíddé törhetek És jóllakathatok Megérát!
Ki gúzsait nem vágja át, Szûkölve csüggjön vakreményén. Mért nem hirdettem hamarább, Hogy teljhatalmad: põre, kész tény? Némán mûvelhetnénk csodát - S mannát pazarlunk dögrovásig. Újabb letörött aranyág, S nem oltódik helyébe másik...
Úr-alázattal hordozom A tétlenség brokát keresztjét, Ha többé át nem hághatom A Szent István park széli mezsgyét. Megfontolt léptekre tanít A szittyós, fizikai sík; Nem hirdet többé anyagelvet Az önsorsrontás harcosa - Törtük a közös anyanyelvet, S immár a beszéd is oda.
...Hogy esztendõid számosabbak Az enyéimnél: jutalom, Feslettebb múlt leckéje oktat Engem: nincs idõtlen talon. Megállt órák delet mutatnak, Független pálya rossz sodor, Hát kanosszázva fölkutatlak; Ne volna parkom oly komor. Tejbõl-vajból csak alamizsnát! Morzsákkal laktass napra nap. Rangjeleid szemem vakítják - Minden belõled, általad. Rend háza! Nem lakhatja perjel A fõnöknõi birtokot! Szánd meg hitvalló cinkosod, Karzatod egére emelj fel.
ROSSZ VÉR! Mázolmány színre-színbõl, Öreg hibáim rettegem; De veled járjon kegyelem, S emlékezz meg bilincseimrõl.
A végleg becsukott ajtók. Mikor valószínû, hogy többé nem járok arra. Este még elképzelem a szobát, ahogy hagytam, az ágyon nem terítettem el rendesen a takarót, az asztalon mosatlan pohár, ujjlenyomatom a fürdõszoba tükrén. Abban a szobában most kezdõdik valami, amit nem tudhatok meg soha, nélkülem történik ezután, mint általában minden, ami történik velem.
S felépül újra álmomban a város. Nevét előző létemben feledtem. Oda jegyet azóta ki nem adnak. A várost nem tudom már megnevezni. Csak azt tudom: a főutcától balra, a sikátorban lakik a kövér pék, nem zsemlét árul, szőke illatát csak, s ha jó a kedve, ajándékba adja. És túl a fűszakállas görbe utcán a rét, ahol repülni megtanultam, szárnyam keserű margaréta szirma, első szerelmem szél azon a réten, karján röpít, ki soha meg se csókolt.
A templomtéren majd letesz a padra, hol vénanyóként annyit üldögéltem, és hittem: a szerelem rámtalál még. Ez később lesz. Most még a kikötőben kotyog a sókristályos, ósdi bárka, átvisz a zöldhajú tündérszigetre, ahol halott matrózok táncra kérnek.
Álmomban újra látom azt a várost. A földrészt sem tudom már megnevezni. De megtalálom azt a réti ösvényt. A kút, a három sombokor, s a szittyós, lidércfény-szépanyám tizenhat éves, libeg felém, karonfog: erre, néni!
Álmomban újra járom azt a várost. Egyéves magamat járni tanítom. Húszéves magamat a szerelemre. Halott szemem lezárom rézgarassal.
A piactéren ott a régi koldus, három halpénzért szerencsét jövendöl, kilenc halpénzért igazat jövendöl, azt mondja, el kell mennem innen egyszer, és hogyha visszatérek, szörnyű áron. Évszázadot se tudok megnevezni.
Ott mocska-foltja nincs a szerelemnek. Farsang után a rongyot összesöprik. Reggel fehéren szikrázik az utca. A temetőben mosolygó halottak a padokon élőket emlegetnek, ki-ki muskátlit öntözget a sírján.
Leszállok egyszer majd az állomáson. A bolygót sem tudom már megnevezni. De ráismerek egy letört faágról. A házamat vakon is megtalálom. Ajtaja nincs, a függönyt szél habarja. Belépek, el nem mondott életemmel, s magamnak rendre mindent elmesélek.
Mert a méhek a húsra dongnak s döglegyek dörmögve a szőlőt eszik: eljön a fekete katona.
Mert a rikító ponyvák alatt, patinás kupolák alatt is kan-kofa támadt annyi, hogy röhög a föld s mert a kofákra hallgat a sors is: eljön a fekete katona.
Mert a fekete vitorla már a Balatonnak nagyon hiányzik, s hegyek és fenyvesek fehér holtakért, holtak szagáért süvöltve zsolozsmáznak, mert e megőrlő Bakonynak bujdosó szerelmünk sose elég: eljön a fekete katona.
Mert a torony a galambot, galamb a fészke kovás ganaját elúnta, megutálta s a csendtől megőrült harangok bongni akarnak, noha lángban, hát majd viaszvirágként megolvadnak a fennkölt harangok, bronz-dizentéria befolyja a köveket, forró falakat – s hogy a galamb ne bírjon soha leszállni: eljön a fekete katona.
Mert a vagonok lisztje nem akar keserű kenyér lenni, hát majd fekete sebeket hoz a vonat, mert a tej nem akar újra meg újra vizzé válni, hát majd hirtelen bevérzenek a tejüzemek – s a telepeken a deszkák nápolyiszelet-sorait, a pala-lapokat, csöveket porrá töri az égi kerék, mivel itt minden tiltakozik: eljön a fekete katona.
Eljön a fekete katona, óriás fekete-bársony denevér, duhogó lágy kupolák a szárnyai, szőrgatyás lábain óriás görkorcsolyáit előrerúgva leszáll a városba, megvakulunk, megvakul a naptár, a történelem, szerelmeim, a hosszú sörény, aranyfüggönye csípőtöknek pernyévé zsugorodik, s poklok tudója magam is tördelve kezeimet álmélkodom: nem hittem volna soha, nem hittem volna soha: hogy ti szűzek az ágyatokban hideg fegyverrel feküsztök, soha: hogy ti kölykek a tejfogatok hirtelen kipotyog s iszonyatos gyöngyvirág nyílik a kövezeten – végzetes vízszintesekkel elkészül a város címere újra, cirkalma lesz a füst és fohász, mert eljön a fekete katona, eljön a fekete katona.
Az öregember lefelé tartott a hegyről, kezében a szelencével a tengerhez vezető ösvényen, s botjára támaszkodva megállt, mert emberek egy csoportja éppen azon buzgólkodott, hogy fölgyújtsa a szomszédjuk házát. - Mondd csak, jó ember - kérdezte az öregember az egyiktől -, miért gyújtjátok föl szomszédotok házát, melyben - a sikoltásokból meg az ugatásból ítélve - még mindig ott van szomszédotok meg a kutyája meg a felesége meg a gyerekei? - Miért ne gyújtanánk föl? - kérdezte a férfi. - A szomszéd idegen, aki a sivatagon túlról jött, s más a külseje, mint nekünk. Ez áll a kutyájára is, akinek más a külseje, mint a mi kutyáinknak és idegen hangon ugat; meg a feleségére, aki szebb, mint a mi asszonyaink és idegen kiejtéssel beszél; meg a gyerekeire, akik okosabbak, mint a mi gyerekeink, s épp úgy beszélnek, mint a szüleik. - Értem - mondta az öregember, és folytatta az útját. A keresztútnál nyomorék koldusra bukkant, akinek a mankói fönn lógtak magasan egy fán. Az öregember botjával a fára csapott, s a mankók lepottyantak. Az öregember visszaadta a mankókat a koldusnak. - Mondd csak, testvér, hogyan kerültek a mankóid a fára? - kérdezte. - A fiúk dobták föl őket – felelte a koldus, aki közben rendbehozta magát, s már nyújtotta is a kezét alamizsnáért. - De miért? - Unatkoztak. Addig nyaggatták a szüleiket azzal, hogy „Most mit csináljak?", míg valamelyik szülő azt tanácsolta nekik, hogy szórakozzanak el egy kicsit a keresztútnál a koldussal. - Ez nem túl kedves játék - mondta az öregember. - Úgy van - mondta a koldus -, de szerencsére az egyik idősebb fiú talált nekik egy lányt, s most azt élvezik a mezőn. Ha jól figyelsz, te is hallhatod a sikoltásait. Persze már alig van ereje sikoltozni. Lennék csak fiatal és ép, én is kivenném a részemet az élvezetből! - Értem - mondta az öregember, és indulni akart. - Alamizsnát! Alamizsnát! Hát nincs semmi abban a szelencében, amit megoszthatnél egy szegény, nyomorék koldussal? - Megáldhatlak - mondta az öregember -, de a szelencében nincs alamizsna. - Köpök az áldásodra, vén kecske! Áldást nem ehetek! Pénzt adj vagy kaját! - Az sajnos nincs. - Akkor megátkozlak! Látogasson a balszerencse! Az öregember folytatta útját a tengerhez, és két férfira bukkant, akik éppen sírt ástak a harmadiknak, aki holtan feküdt. - Kegyes cselekedet eltemetni a holtat - állapította meg. - Az - mondta az egyik férfi -, kivált ha magad gyilkoltad meg, s el akarod tüntetni a bizonyítékot. - Ti öltétek meg ezt az embert? S ugyan miért? - Majdnem semmiért, a fene vigye! Miért is küzd valaki úgy, ahogy ez az ember tette pár nyomorult fillérért? Az erszénye majdnem üres. - Az öltözékéből ítélve szegény ember lehetett. - Az, és most már nem kell nyomorognia. - Mi van abban a szelencében, öreg? - kérdezte a másik férfi. - Semmi hasznos. A tengerbe akarom vetni. - Hadd nézzük meg. - Azt nem lehet. - Erről mi döntünk. - A szelencét nem szabad kinyitni. A férfiak közeledtek az öregemberhez. - Add ide. - Nem. A második fejbe csapta az öregembert egy kővel, az első kikapta a kezéből a szelencét. - Így ni! És most lássuk, mi az a haszontalan dolog! - Figyelmeztetlek benneteket - tápászkodott föl a földről az öregember -, hogy ha kinyitjátok a szelencét, rettenetes dolog történik, amit soha többé nem lehet meg nem történtté tenni. - Erről mi döntünk. És szétvágták a fedelet rögzítő köteleket. - Ha csak egy percig vártok - mondta az öregember-, elmondom, hogy mi van a szelencében. A férfiak haboztak. - Jól van, mondd. - Ez Pandora szelencéje volt. Ő kinyitotta, s a világra szabadította mindazokat az iszonyatos bajokat, amelyektől ma is szenvedünk. - Ha-ha-ha! Szép mese! - Az istenek, akik engem bíztak meg azzal, hogy a szelencét a tengerbe vessem, azt mondták, hogy a szelencében várakozó végső átok rosszabb az eddigieknél is. - Ha-ha-ha! A férfiak fölnyitották a szelencét. Arany fény tört elő. Szökőkútként szökkent a magasba, s egy szárnyas lény kiáltott föl a közepén végtelenül finom és megrendítő hangon: „Szabad vagyok! Oly sok idő után, végre ismét szabad!" A férfiak a földre vetették magukat. - Ki vagy te, csodálatos teremtés - kérdezték -, aki olyan különös érzéseket ébresztesz kebelünkben? - Reménynek neveznek - mondta a lény. - S most bejárom a Föld sötét zugait, s megsúgom az embereknek, hogy még minden jobb lehet, mint amilyen most. Ezzel a levegőbe emelkedett, s elszárnyalt a Föld sötét zugai felé. Amikor a két gyilkos ismét az öregemberhez fordult, megváltozott alakban látták viszont: mert szakálla immár eltűnt, s ragyogó fiatalemberként állt előttük. A botjára két kígyó tekeredett. - Az istenek sem akadályozhatták meg - mondta. - Magatok hoztátok magatokra ezt a vészt, tulajdon cselekedeteitekkel. Emlékezzetek erre majd akkor is, amikor a ragyogó Remény porrá válik a kezeitek közt. - Ugyan - mondták azok. - Újabb utazót látunk közeledni, és övén csak úgy duzzad az erszény. Ez a zsákmány éppen elegendő lesz ahhoz, hogy többé ne kelljen rabolnunk. - Bolondok! - mondta az ifjú, és elsuhant szárnyas lábán. Útközben még köszöntötte a lesben állók felé tartó Hérakleszt.
Mint a vadász a hegyekben az őzike lábanyomát, a nyúl szaladó árnyát kergeti hóvizen át, s nem csügged; de ha így szólnál neki: „Itt van előtted mozdúlatlan a vad!" - rá se tekintene tán: épilyen a szerelem, mert üldözi azt, ami illan. s elfordúl attól, ami kinálja magát.
Öreg vagy, s magam is öreg vagyok veled. Csatoljuk hát közös öregségünket egybe, és próbáljuk meg a didergő telet enyhe tavaszra váltani (amennyire, lehet).
Ki nem hiszi magát annak, nem is öreg; nem vén az, akinek nincs vénnek lenni kedve, s ha irhája avítt, újat szerez helyette, mint a kígyó, mikor megjön a kikelet.
Arcodról tűnjön el ez a mihaszna festék, nem játszhatod ki a természet ősi rendjét, tükröd ítéletét meg nem fellebbezed, s feszessé nem teszed a mellet már, ha fonnyadt. Maszkodat az idő úgyis lerántja rólad, s én is hattyú leszek sötét holló helyett.
Vetkőzzünk hamar, egybefonódjék, édes, a testünk, míg a tiéd s az enyém meztelen összetapad. Köztünk semmi se álljon, mert nékem Szemirámisz vastag várfala még lenge kis inged is ám. Mellem a melleden, ajkam az ajkadon, édes, a többi csendbe merüljön, mert gyűlölöm azt, ki fecseg.
Szűzességedet őrzöd. Mondd, mit akarsz vele? Hádész öbleiben nem lelsz, drága leány, szeretőt. Küprisz minden kincse az élőké, Akherónban mindőnkből amúgyis csont s hamu lesz, kicsi lány.
Hallgass rám, Ifjak-nevelője, te tedd, hogy ez asszony vonja meg ifjaktól a kegyét és nászkerevetjét, és örvendjen az őszhajúaknak, akiknek ugyan már eltompult erejük, de a lelkük vágyakozik még.
Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el. Megőrizzük, ahogy a rég leégett erdők virágporát a tómeder iszapja. Ami volt, nem ér sohase véget: megszűnik és nem tud megszűnni mégse. Mint a málnadzsemben rekedt darázs nem tudni, honnét hangzó zümmögése, mint mikor távoli rádióállomás sercegése szüremlik a két szó közti résbe, míg végül átszakad valami gát, egy ponton a jelen szövete enged. Mondjuk, hiperérzékeny kamerád a néptelen utat, hófoltos búzaföldet filmezi napokig, pár szélfútta pocsolyát, aztán mikor előhívod a filmet, döbbenten látod: a földeken át furcsa egyenruhában katonák menetelnek… Menekülők: teherkocsin, gyalog, bőröndöt hurcolnak, vagy megrakott gyerekkocsit tolnak, vagy épp egy szál ruhában áradnak végtelen sorban – nem hagy nyomot lábuk az út porában, a szőlődomb sarában…
Vagy amikor hazafelé menet a sáros földúton kikászálódsz lerobbant autód alól, és látod, hogy rádsötétedett: sötét eget tükröz a recés keréknyomokban csillámló víz, már csak alig dereng az ócska fürdőkád, a szétesett gyerekkocsi odébb, a szélső fák tövében, egyszerre a kopasz gallyak fölé lebeg a hold gázzal töltött léggömbje, és a fényben a domb mögül tankok kanyarodnak elő, a holdfényben tisztán kivehető a kormánynál az arc is, feléd közeledőben, mikor épp úgy döntesz, filmforgatás, és közelebb merészkednél: a robbanás, a láng, a robbanás, az elszenesedő test, mintha ami történt, nem bírna az időben odébbforogni, és csak ismételné magát, mint elakadt lemez, a fölsértett levegőben…
Vagy biztonsági őr vagy, s éjfélkor körbejársz, zseblámpád fénye az üres telek gyomos földjén motoz, ahol a régi ház hűlt helyén parkoló vagy irodaépület kel ki, a fénynyaláb lapátnyelet, tócsát, téglarakást forgat elő az éjszaka talajából, meszes füvet, s egyszer csak helyhez szögezi a rémület: látni nem látni mást, csak a betonkeverő kövér körvonalát, de mintha emberek tolonganának ott, egész harsány tömeg, lábdobogás, harangszó, sülő hús sercegése, vontatott templomi ének, éles gyerek- hangon mondóka szálldos a puszta föld felett, visongó nevetés csap részeg hetvenkedésre: mint éjszaka falakból a meleg, úgy párolog a földből elsüllyedt életek beléivódott öröme és szenvedése…
Vagy este kiszaladsz a kinnfeledt mosott ruháért, és látod a gyönge szélben fej nélkül ágáló kísértetek sorát röpülni helyben, a szárítókötélen, a kertfal és a pincelejárat közti térben, mikor kigyúl egy ablak, és óriási, sárga fény-négyszöget terít az udvar sötét füvére, melyet négy részre szabdal a keresztlécek árnya – ugyanaz az udvar tíz éve, negyven éve, s hirtelen úgy érzed: ha visszamégy az elhagyott, üres szobába, lárma, nevetgélés fogad, az összes villany ég, vörösbort töltenek rég összetört pohárba, vagy csak egyvalaki: szokott helyén, a széken, a lámpa fénykörén túl, s azt mondja: ’Visszatértem, a telihold talán, vagy fájdalmad mágnese testté rántotta össze ittlétemnek a térben kóválygó lenyomatait, hogy én, aki csak csöpögő csapokról, gázszámláról beszéltem valaha, elmondjam, amit sose, s te is elmondd, amit nem mondtál el, míg éltem’.
Én gondolok rád akkor is, mikor mordul az ég, s eső elől futó szél utcánkba reked, és indulok hosszú magányos sétákra, ahol kis nyárutói csend borít szerelmes kerteket.
A gyárkémények füstje is visszafelé száll, s ahol lebeg, elborul az érett táj és meddő vadkörtefák várnak késő szerelmeket. A talpfákon kavics koppan, s ha fény remeg a végtelen sín felett, a szívemen átlátok, mert senkim nincs, s hogy te nem vagy, a senki is csak te vagy nekem.
- Ó, költészet, mondd hát, hogy nagyon fáradt vagyok. - De ember, hiszen mindenki fáradt. - Akkor mondd, ó, költészet, hogy mindenki fáradt, mennek az utcán, zihálnak, szívük vánszorog éveik után, és nagyon fáradtak. - De ember, hiszen ezt nem mondjuk. - Akkor mondd, ó, költészet, hogy ezt nem mondjuk, csak mondj, mondj valamit.
Egy vagy mindazzal, amit elvetélnél. Egy vagy mindazzal, amit majd kiállsz. Szöknék, el, mint aki anyját megölte. Mert hagytalak meghalni Téged is. Magánügy, mely csak rátok tartozik? Heves közönyben alázatosan szenvedek, mint egy muzsik. Egy vagyunk azzal, amit elvetélnénk. Egy vagyunk azzal, amit majd kiállunk. Bárhogy forgatnám, – nemtelen, üres jövő emészt: mocskos kórházi ágy, fáradt, fásult és részvétlen személyzet. Rettegés, hogy nincs tiszta lap, nincs újraróható, – nekünk nem hasad más, közös idő. Megtudtad: égvájó barátaink raja átenged a földnek, kiad a pusztulásnak. Harc nélkül híg, hamis a hűség. Serény hospice-csapat az angyalok kara. Tudom, más voltál, mint akit szerettünk. De csak az idegennek, és csak a nemlét röntgensugarában. Bent sötét, fehér istenrajzolat vagy. Ki hallgatott rád, ki hajlott szivére? Ahányszor fényképedre nézek: becézett részletekben odavetlek egy gázkazán világnak. Mindenki idegent szeret. Egy másikat. Nem azt, akit. Csak tapogat a vakszerelem fénye, világtalanul alakít. Eltartottál magadtól, akár a fellobbant gyufát.
II
Merre hulltál bölcs-savanyú mosollyal, hol van értő és panaszosra vásott arcod? Itt a lágy beaujolais-i tájban kérdem a fénytől – úgy libeg, akár a hajad, mikor még épen éltél, vagy legalábbis éltél. Tépd ki sérelmek fene tüsketűit! Istened immár, Isten a tanúd. Ne remegj, nem írok nekrológot, gyász-sorokat s azért is légy nyugodt: a rák tovatűnik, és nincs versre ma szükség. Hogyha mégis kell, ne szorongj, terólad folyton írok, mást se teszek. Temetlek. Én a bánatom, kutyakoncom, óvom. Féltem a múltam.
III
Megvontad magad, meg, mindenkitől. Ki véd engem e megvonás elől? Egy vagyok azzal, amit elvetélnék. Egy vagyok azzal, akit nem találok. Nem tudtam, hogy halálod életfogytiglani.
Nem leszek soha úr, bezárultak a körök, ácsorognak bennem mindenek. Ki magába rejtett, csak abban ha feltörök, elátkoztak kajla istenek.
Nem félthet más, csak aki hatalmasan szeret, sokszor a szem tükrén a rejtély Olyan naiv, szép és esetlen vagyok veled, legszebb énem otthona lettél.
Ténfergek hát benned, de nagyon messze a kéz, volt-idő fog össze szorosan. Egyszer majd feltörök és az mindent felídéz s tovább játszunk. Játszunk komolyan.
Szokatlan utakon járok, mint a semmitmondó tulipánok, illattalan lopom magam a lelketekbe is minden szavam az emberi meleg vágya, amiért kínlódom, arra várva, hogy egyszer szeretni fogtok úgy ahogy vagyok s nem álmodoztok soha semmi-semmi másról csak egy illattalan tulipánról.
Minden új nyarat úgy várok, mint reszkető kézben tulipánok egy ház előtt, vagy fák között, hol a szerelem üdén megkötött az érkező kedves léptét. De az én szerelmemre nincs mérték. Várok. Nézem a köveket, várom hogy majd önként eljöjjetek. Mostantól már nem is fájok, olyan vagyok, mint a tulipánok.
Végigéltem minden percedet szeretve téged s nem szeretve, éveken át s évszakok váltott derűjén, unalmán figyeltem, hogy javul s romlik a szerkezet, vesztemre és javamra örömbe-bajba csak veled, s már a gondolatra, mely neked jelt adott, szerettelek és nem szerettelek.
A ligetben a hosszú sor. A szorongás, kihagynak. "Túléljük", int a főpap. Holdfényes óceán. Bárhová mégy, sose tagadd meg...! Evezősor. A tölgyes ég. Hogy tagadnám meg? Véremből való. Kétszer nyolc perc a part.
Ó, nézd a furcsa, ferde fát, Mint hajlik a patakon át, Ó, lehet-e, hogy ne szeresd, Hogy benne társad ne keresd? Már ága között az arany napot Nem tartja, madara elhallgatott, Virága nincs már, sem gyümölcse, Ő mégis áll, az alkony bölcse, Mint a tünődő, ki ily estelen A végtelen titkába elmerül, És testtel is szelíden arra dűl, Amerre lelke vonja testtelen...
Lefelé hajlott a nap. Búcsúzóul betekintett még az erdőbe, hol hosszúra nyúlt az árnyék, és a szelíd szemű gerlék halkan kurrogtak. Vörös fényben úszott a fák dereka; hazafelé zümmögtek a méhek, és csengő madárdal fuvolázott ezer hangon. Aztán halkult az ének, és amikor túl a dombon üszkös felhőhamu maradt az égő fény helyén, már csak a feketerigó nótázott tavaszos jókedvvel, de hát ő megrögzött korhely volt, aki nem törődött az erdő véleményével. Ekkor már meleg párákat lehelt a föld, és a virágos fák illatos üzeneteket küldtek egymásnak apró szélgyerekekkel, kik valamelyik böjti viharból szakadtak itt, és jól érezték magukat a virágzó cseresznyefák koronájában. A völgyben - hol egy tó nyújtózkodott - mind hangosabban szóltak a békák, rekedten kiabáltak a gémek, akik az alvóhelyért veszekedtek, és sziszegő szárnyakkal szálltak a vadkacsák. Zümmögve-dongva szálltak nagy esti bogarak, és nyomukban árnyként szürke denevérek. A feketerigó is álomra készülődött. Fuvolája halkan szólt már, tétován, és szerte a fészkekben az énekesek éppen szemüket akarták lehunyni, amikor felsikoltott a rigó hangja vészesen, szaggatottan, és meglapult minden élet a fészkek árnyán. A nagy csendbe csattogva vágott bele a rigó izgatott kiabálása, és az egyik bokor alól kiballagott Kag, aki réme volt a környéknek. Szemei zöldben égtek, és látszólag nem törődött a rigóval, kinek hangja úgy szállt utána, mint az átok. Lassan futásba kezdett, és a rigó nem szállt utána. Csend lett az erdőn és ezüstös homály, mert a hold már felszállt a völgyből, hol köd volt és sötétség. Kag meglapult a bokor tövén. - Megállj, füstös! Nem sokáig zavarod a vadászatomat! Csak ne lenne annyi gondom a fiatalokkal, majd elrontanám a fütyülődet… Felemelte orrát, mely nedves volt, és úgy megfogta a szálló szagokat, mint a lépvessző a madarat. “Iny jön - mondta magában. - Nem győzött már várni. Türelmetlen az ilyen asszony. Mintha minden bokorban ott lógna a pecsenye…” Árnyék vált el az árnyéktól. Kag elengedte maga előtt asszonyát, aki bizony nem volt már az a kívánatos rókamenyecske, mint februárban, amikor szikrázott a hó, és Kag fél tucat rókalovagot mart véresre Inyért, aki aztán hűségesen követte a tóparti rókavárba… Nagy volt a szerelem, bőséges a szaporaság. És most nagy a gond. Iny lesoványodott, szép bozontos szőrét elhullatta, és türelmetlen volt, ha Kag késett az ennivalóval. - Iny - szólt utána Kag -, itt vagyok… - Hol csavarogsz? Hol az élelem? - és Iny megmutatta fogait. Kag türelmes volt. Jó férj. Nem kis dolog annyi fiat nevelni! - Ne mérgelődj, Iny. Megvan, de már nem bírtam el, és a füstös is kiabált rám… Elrejtettem. Menj a nyomon, és hozd el. Én majd vigyázok. Iny földre tartott orral szaladt Kag meleg nyomán. Valami fehérség villant ki a homályból. Iny gyanakodva megállt, de mozdult a szél, és a legjobb illat tapadt orrához, amit csak kívánni lehetett. Felemelte a nehéz ludat, és lassan kocogott vissza a párjához. - Ne haragudj, Kag, valami bánt mindig, azért vagyok ilyen harapós. Sok a gond a fiatalokkal - szólt, mikor a ludat letette. - Nem szabad mindig mérgelődni - mondta Kag -, tudhatod, hogy minden gondom ti vagytok. Nehezen fértem a libához. Őrzik őket. Lármát sem akartam. Várni kellett. Ez az egy került a közelembe, de mondhatom, meg se nyikkant… Iny fáradtan, de szeretettel feküdt ura mellé. - Kicsit pihenünk, aztán visszük. - Nem - felelte Kag -, egyél belőle jócskán. Az a bajod, hogy üresség van a gyomrodban… Én is szeretem a fiatalokat, de azért elpusztulni nem kell értük. - Sokan vannak, Kag… nem lesz elég… - Egyél, Iny, ha hazavittük, én még fordulok egyet. Akár kettőt is, de enned kell, mert már csak a csontjaid vannak. Iny magához rántotta a libát, és elharapta nyakát tőből, mintha késsel vágták volna el. Aztán csak a csontok roppantak néha. Mikor a fejéhez ért, Kag megszólalt: - Ne rontsd a fogad. Kemény a Gege feje nagyon. Iny aztán ura unszolására megevett még két combot és egy szárnyat. Kag hozzá sem nyúlt a pecsenyéhez. - Ráérek még - mondta -, két Csusszal találkoztam… nem vagyok éhes. Csusz a gyíkok nemzetségéhez tartozott, kik homokos helyeken sütkéreznek, és Kag belőlük ebédelt. Nem nagy falat, nem is a legjobb, de az éhes róka nem válogatós. Kag felkapta a libát. - Menjünk! S a két árny elindult a tóparti rókavár felé. Nehéz volt a liba, Kag letette. - Vigyem? - csúszott mellé Iny. Kag nem felelt. Fülei valami halk neszt fogtak fel. Megálltak mereven. A nesz elhallgatott. Kag egy kis kört szaladt földre tartott orral. Egy helyen megállt, és elnevette magát. - Unka van itt. Akarod, Iny? Unka a békák családjából való volt, és most remegve húzta magát a fű közé, amint Kag szemének zöld lámpása kigyúlt felette. - Jóllaktam, Kag. Menjünk. Kag felkapta a békát, s mire az a brekegéshez ért volna, Kag már nyelte is lefelé. Iny elindult. Most ő járt elöl. A rókavár közelében meglapultak, mert az volt a törvény a rókák között: “Úgy menj saját váradba is, mintha másé lenne…” Csend volt. A hold álmosan járt felettük. A tó vizében csobbant néha valami, ami lehetett hal, de lehetett Lutra is, a vidra, ki ilyenkor vadászott. A lassan mozgó szél tiszta erdei szagokat hozott. Iny besurrant az öreg rókavárba, melynek bejáratát apró bokrok fogták körül, dombján pedig egy óriási tölgy állott, melynek gyökerei szinte markukban tartották a kis homokhalmot. Régi rókatanya volt. Nem a legjobb, mert folyt benne mindig a homok - ami a fiatalok szemét rontja -, de könnyű munka volt a kitatarozása, és körülötte játék volt az élelemszerzés. Kag a bejáratnál letette a ludat, Iny pedig húzta befelé. A nagy liba egészen megtöltötte a lyukat, de azért haladt. Kag a nyomában prüszkölve hasalt, mert a homok az orrára hullott. - Csendesen, Kag - suttogott a felesége -, alusznak… A keskeny folyosó tágabb lett, és a pitvaron túl, mint egy teknő, öblösödött a kamra, hol egy fekete halomban halkan szuszogott a nyolc rókakölyök. Iny körülszaglászta őket. - Hát nem gyönyörűek? Nézd, Kag! Kag felült a kis barlangban, és vakaródzott, mert tudni való, hogy a rókákban temérdek a bolha. - Erős, fogas rókák lesznek. Meglátszik, hogy jó anyjuk van… Iny elérzékenyedett. - Melletted, Kag, könnyű jó anyának lenni. De nézd… nézd… A szőrös gombolyag mozogni kezdett. Egy kis orr kutatva emelkedett a levegőbe, és bár szemei még alig nyíltak ki, átgázolva a többieken - akik vinnyogni kezdtek -, odamászott a liba véres nyakához, s rágni kezdte. Kag szemei büszkén csillogtak. - Ez ér a legtöbbet. Öregapja vére van benne, ki első volt a nemzetségben. Vuk lesz a neve, mint az öregapjának - mondta. - Vuk, ami annyit jelent, hogy minden rókának félre kell állni az útból, ha vadászatra indul. Segíts neki, Iny! Iny apró falatokat tépett a kis vérengzőnek, aki mohón nyelte a húsdarabokat. A barlang lassan megtelt a széttépett liba belső részeinek nehéz szagával, s erre megmozdult az egész halom kisróka. Iny alig győzte szájuk elé adni a falatokat. Ropogtak a csontok, és a fiatalság szuszogva nyelte félig tollasan a liba utolsó darabjait. Kagnak szikrázott a szeme örömében. - Ezeknek aztán érdemes hozni valamit. Ekkor már csak egy láb volt a libából, melyet ide/oda húztak a kis rókák. Iny közöttük termett. - Elég volt! Menjetek aludni! A csontot kirántotta szájukból, és betuszkolta őket a barlang mélyedésébe, hol hamar megint szuszogó kis kupac nőtt. Aludtak a rókafiak. Kag is elszundított egy pillanatra. Iny a csontokat szopogatta, aztán megérintette Kag hátát. - Kag, mennünk kell. Rövid a vadászatra való idő. Világosra itthon kell lennünk, mert aztán már a Simabőrű Ember jár az erdőn, aki azt hiszi, minden az övé, és gyilkolja a szabad népet, messziről marva átkozott villámlójával. Kag akkorát ásított, majd az állkapcsa ugrott ki. Fáradt volt. Egész nap élelem után járt. De hát nincs nyugta ilyenkor a rókaszülőknek. A fiak csak esznek és alusznak. Később már oktatni is kell őket, és akkor még kevesebb az idő falat után járni. Iny már csúszott kifelé. - Én a víz felé megyek… - Én meg talán a falu alatt próbálok szerencsét. Régen jártam már arra. Iny eltűnt a sásos gazban. Kag pedig leült még a dombon, és ásított megint. - Se nappal, se éjjel nem nyugszik a rókák népe ilyenkor; csoda, hogy el nem alszanak futtukban. A hold már magasan járt, és körülötte bágyadtan hunyorogtak a csillagok. A tó felől harsogott a békák zenéje, és súlyosan illatos volt a levegő. Kag többször megrázta a fejét, hogy az orrába rakódott illatok meg ne rontsák szaglását. - Micsoda bűz! - dohogott. - Nincs benne semmi élet… Kagnak hasznavehetetlen volt a virágillat. Valami most nagyot csobbant a tóban, utána repülő madár zaja. - Iny elhibázta - csóválta fejét Kag, és elhatározta, nem szól asszonyának, hogy hallotta a hiábavaló loccsanást. - Rosszul esnék neki - gondolta, és Kag gavallér volt az ilyen dolgokban… - Nini - szólt csendesen -, Szú jön erre - és egyszerre elfeledte álmosságát. Lelapult. A domb aljában pedig gyanútlanul lépegetett apró lábaival Szú - a sün. Kag gondolkozott, töltse-e vele az időt, mert Szú nem adja olcsón a húsát. Bőréből ezer tüske mered ezerfelé, és ha bajt érez, tüskés gombóccá válik, melybe behúzza fejét, lábait, és lehetetlen hozzáférni. ”Ha megrohannám, és elcsípném az orrát - gondolta Kag -, jó falat lenne, és mindjárt itt van kéznél…” Szú még most sem vette észre a veszedelmet. Kag pedig, mint a villám, ugrott rá. De kicsi a Szú feje nagyon. Kag sziszegve ugrott odébb, mert talpait összeszúrták Szú tüskéi, orra is vérzett, és a sün beburkolódzott tüskevárába. Kag szikrázott a méregtől. - Csak időm lenne, majd lehúznám rólad azt a híres bőrödet! - lökött rajta, és alig tudta türtőztetni magát, hogy újból megrohanja a kis gombócot. Szú a lökésre odébb gurult, de mozdulatlan maradt. Kag az orrát nyalogatta. - Mint egy éretlen kölyök - dohogott -, játszom itt Szúval, aki összeszurkál. Odabent meg várják a húst a fiatalok… Iny töri magát… én meg lopom az időt… Találkozunk még, Szú! - csikorgatta a fogát, és sebesen ügetett a falu felé, hol a tyúkólak táján mindig akadt valami. Gyorsan haladt, árnyként. Néha megtorpant, és ilyenkor orrát meghúzta a levegőben, fülei pedig megmerevedtek, és elnyelték a sóhajtásnál is csendesebb hangokat. A rét szélén meleg szimat ragadt orrára. Ráállt a kellemes illat vonalára, és pár lépés után felrebbent előtte valami madár. - Csak repülj - mosolygott Kag -, valamit csak hagytál nekem is - és a fészek apró tojásai nyomtalanul vándoroltak Kag gyomrába. Valahol a falusi tyúkólak táján elsőt kukorékolt a kakas. - Megyek már! - ügetett Kag vidáman, mert a tojások nagyon jólestek. - Megyek, csak kiabálj, tarajos drágaságom! Bár odatalálok anélkül is - mosolygott. A kertek alatt meleg illatokat hordott a szellő. Kagnak ez volt az igazi “illat”. A tyúkólak fülledt levegője úgy húzta, mint a mágnes. Ismét kukorékolt a kakas. Kag meglengette farkát. - Én ugyan máshova akartam menni, de ennyi szerető hívást nem lehet mellőzni. Lyukban lakom, de tudom, mi az illem… - és besurrant a kerítésen az udvar felé, ahonnét a kakas szólt. - Itt még nem jártam - suttogott Kag -, jó lesz vigyázni. Nem tudom, őrzi-e a házat valami Vahur, akik nem szégyellnek a Simabőrűeknek szolgálni. Gyalázat! Szép kis rokonság! A kertajtón csak akkora nyílás volt, hogy Kag kényelmesen átfért rajta. Megállt a nyílás előtt. Nem szeretett idegen nyílásokon átbújni. A veszély szorongását érezte ilyenkor. Túl az ajtón váratlan rém leselkedhetett, és Kag mozdulatlanul meredt a lyukra. Rossz szele volt. Híres orrát hiába erőltette, nesz nem hallatszott, de volt valami feszültség a levegőben, valami felajzott várakozás, amit Kag nem értett, de tisztán megérzett. Lehasalt. Ekkor meglátta, hogy egy árnyék szinte a fű növésének lassúságával nő, és egy nagy orr formáját veszi fel. Vahur leselkedett odaát, a gyalázatos áruló, aki meggyalázta a szabad népet, és a Simabőrű Embert szolgálta. Kagnak nem volt gondolkozni való ideje. Villámgyorsan megperdült, és kemény inai repítették a kerítés felé. Vahur szapora lábait hallotta. háta mögött. Kag az életéért futott, Vahur pedig a dicsőségért, mert világraszóló dolog lenne az, ha Kagot reggelre gazdája küszöbére fektethetné. Másként nézne rá az egész majorság. Gazdája csodálatos erős szemei szeretettel tekintenének rá, és sima kezei lágyan simogatnák. A rokonság pedig holdvilágos estéken hangosan ugatná faluszerte Vahur dicsőségét… Kag azonban nehéz falat volt. Már bejövet kinézte a helyet, merre lehet menekülni, hol van olyan rés, melyen a róka könnyen átcsúszik, míg Vahur okvetlen beleszorul… Vahur azonban kemény legény volt. Nem törődött sajgó bőrével, átszorította magát a nyíláson, aztán hajrá! Kag nagy előnyt szerzett, de még nem volt biztonságban. A réten tejfehér köd hullámzott, mely elnyelte, de Vahur a meleg szimaton szélsebesen közeledett. “Csak a patakig… bírjam… - gondolta Kag -, csak a patakig!” A ködből felszürkültek ekkor a fűzfabokrok, és Kag hangos csobbanással ugrott a vízbe. De rögtön oldalt perdült, szaladt kicsit a vízben, azután kiugrott a homokpartra, és becsúszott egy fűzfabokor alá, amely azon a parton volt, ahonnét Vahur jött. Vahur ekkor ért a partra. Hallotta a csobbanást, orra még tele volt Kag szagával - gondolkodás nélkül nyújtotta ki hosszú lábait, és átrepült a vízen. Kag csak erre várt. - Eredj, tökfilkó! - suttogta. Visszarohant előbbi csapására, melyen Vahur üldözte, és azon vágtatott a falu felé. Vahur erősen kinyitotta szemeit, mert már látnia kellett volna a rókát, amikor éles, tiszta illatok csaptak orrába, melyből azonban hiányzott Kag félreismerhetetlen barlangszaga. “Lehetetlen - gondolta -, hogy elveszítsem” - és hosszú lábai olyan iramba csaptak, melyet nem lehetett sokáig bírni. Megállt, és tétován körülnézett. Orrába csak a rétség hűvös, élettelen illatai jutottak, és most már érezte, hogy Kag túljárt az eszén. Remegett a dühtől. Félkört vágott a harmatos fűben. Semmi. Vissza a saját nyomán. Semmi. Átugrott az árkon, és ott újból megcsapta Kag szaga, mely azonban halványodott már, mert harmat ereszkedett alá. - Becsapott! - hörögte. - A vízen szaladt el… ilyen gyalázat! - ide-oda szaladgált a patakparton, míg rátalált a fűzfabokor alatt Kag fekvőhelyére. Itt feküdt… pihent… én meg rohantam ész nélkül… Szőre felborzolódott a méregtől, és Kagot darabokra tudta volna szedni. Elindult előbbi nyomain - melyen Kag visszarohant a falu felé, s amelyen az üldözés is lefolyt - lassú ügetéssel. Vahur érezte Kag nyomait, de nem törődött vele, mert azt hitte, az még akkor maradt ott, amikor Kag előle menekült, pedig a furfangos róka éppen azért szaladt az összetaposott csapáson visszafelé is ugyanazon a vonalon, hogy Vahur új szimatot ne kapjon, és ha netalán kap is, azt higgye, hogy az még a régi. A faluban álmosan ugattak a kutyák, és Vahur szomorúan gondolt arra, hogy nem az ő dicsőségét kiabálják… és még jó, ha nem tudódik ki a dolog, mert akkor nevetnének rajta, és holdvilágos estéken gúnyosan kiabálnák egymásnak az újságot: “Hallottátok? Hau-hau! Hallottátok, hogy a furfangos Kag miként csapta be a rátarti Vahurt? Vahur szégyent hozott ránk, pedig nagyra van a származásával, és lenéz bennünket, amikor gazdája vadászni viszi. Hol volt hát Vahur híres orra és ereje, melyre olyan büszke?… Kag vitte Gegét, melyet az orra előtt fogott meg, és amikor Vahur már majdnem elérte, eldobta zsákmányát, nekiugrott, és alaposan elverte. Vahur pedig sírva szaladt gazdájához - akivel olyan büszkén szokott sétálni.” Ez persze nem igaz, de mire a hír végigszáll a falun, biztosan ezt kiabálják egymásnak a kutyák, akik semmivel sem jobbak, mint az emberek. Vahur, ha erre gondolt, elbúsulta magát. A kertek alatt a szomszéd nagy, fehér komondora jött vele szembe. - Hallottam a nagy futást, Vahur - lelkendezett -, mi volt az? - Te is hallottad? - álmélkodott Vahur. - Én is hallottam. Azért jöttem ki. Ha jól láttam, Kurra, a farkaskutya hajszolta Kagot, a tolvajt, de az túljárt az eszén. Ilyen, látod, ez a Kurra. Szólt volna! Nekem ez a mesterségem. De Kurra irigy, és most szégyenben maradt… Kérlek azonban, ne beszélj róla. Kurra nekem jó barátom… - Légy nyugodt, Vahur - szólt a komondor, és farkcsóválva elszaladt, mert már alig várta, hogy a nagy hírt elújságolja. És amikor a csillagok halványodni kezdtek, a hír már megjárta a falut, hogy Kurra milyen szégyenben maradt Kaggal, aki messze elhagyta, pedig Gegét, a nagy ludat is vitte a szájában - de úgy kell neki, miért nem szólt Vahurnak, a nagy vadásznak, akinek ez a mestersége… Vahur mosolygott, de később már rosszallólag csóválta fejét. - Ez a Kurra…, ez a Kurra. De hát miért is nem szólt?… Itt vagyok, és végeredményben ez az én mesterségem… Szegény Kurra pedig nem is tudott a nagy szégyenről, mert éppen a szomszéd faluban járt, hol menyasszonya volt… Kag, amikor visszatért előbbi csapásán, a kerítésnyíláshoz, hol Vahur megszorult, megállt. Fújt egy kicsit, mert nagyon kifáradt, aztán beszaladt a résen, és jóval odébb ismét kibújt a kertből, és tovaszaladt a kertek alatt. - Így! Most aztán keresd a nyomom, híres… A kakas megint kukorékolt. Kag mérgesen húzta el a száját. - Könnyen kiabálsz, te tarajos ökör… Vahur őrzi a nyakadat. És majdnem bajba hívtál… Hopp! Jó, hogy itt vagy, Cin. Már majdnem csúnyát mondtam - és felkapta a kis egeret, ki álmosan ballagott hazafelé a mezei rokonlátogatásból. Kag lenyelte Cint, és egészen elfeledte haragját. Becsúszott egy másik kertbe, hol düledezett a kerítés, és az utakon is gaz nőtt. Valamikor már járt itt Kag, és úgy tudta, a tyúkól oldalán hiányzik egy deszka… Óvatosan surrant a nagy gazban, és észre sem vette, már beért az udvarba, hol nem volt kisebb a gaz, és az egyik fa alatt állt a tyúkól. Kag megállt mellette. Jól emlékezett. Az oldalán még most is hiányzik egy deszka, de Kag nem szerette az ismeretlen réseket, így megállt előtte egy pillanatra. Felemelte híres orrát, és megdöbbent: friss vér mámorító illata szállt a levegőben. Ugyanakkor mintha mozdult volna a sötét ólban valami… Kag felborzolta szőrét: - Megelőzött valaki! - És tudta, hogy ez a valaki még bent van az ólban. Az ő óljában… Kag olyan csendesen dugta fejét a réshez, hogy pók sem csinál nagyobb zajt, amikor végigszalad a falon. Nem volt veszély a levegőben, és Kag szemei kitágultak, hogy megláthassa a vérszag okozóját. Először egy tyúk fehér tollán akadt meg a szeme. A tyúk feküdt, és a nyakán mintha boa lett volna. A boa oldalai emelkedtek: a boa lélegzett… Kag haragja nem ismert határt. A kis gyilkos már egészen az orra alatt volt, de úgy el volt merülve a drága, meleg vér szívásában, hogy nem vett észre semmit. Csirik volt az, a menyét, ki csak azért öli meg a tyúkot, hogy nyakát átharapva, vérét kiszívhassa. A büntetés hamar utolérte. Kag éles fogai összecsattantak, és Csiriktől már nyugodtan alhattak a tyúkok… Csirik több darabban vándorolt Cin felé, akit különben nagyon szeretett, mert Csirik, ha egeret látott, rá sem nézett másra. Annak már nemcsak a vérét szívta ki, hanem puha húsát is szőröstül-bőröstül megette. Most aztán találkoztak. Az emberek ezt úgy mondják, hogy a “halálban egyesültek”. Kag úgy vélte, hogy ez az egyesülés helyénvaló. Jóllakott tőle. Aztán kirántotta a tyúkot, melynek Kag szerint semmi baja nem volt - csak a torka véres -, és újra beszimatolt az ólba. Fent a rúdon ült néhány tyúk, és most jöttek csak rá a veszedelemre, mert zajongani kezdtek. Kagot idegesítette a lárma. - Fene a bolondját! Hát ki bánt benneteket? - és már be is akart ugrani az ólba, amikor az utcán lárma támadt. Kag megkövülve figyelt oda. Megzörgették az ablakot. - Komám! Ébredjen kend! Én vagyok itt kint, a bakter. Nagyon zajonganak a tikok, jó lesz, ha kinéz kend, nem-e valami féreg jár köztük! Csend lett. A tyúkok is elhallgattak, és Kag már remélni kezdte, hogy még egyet leemel az ülőről, amikor roppant a ház ajtaja, és lámpafény ugrott ki az udvarra. - Köszönöm, komám. Mindjárt mögnézzük… - és a fény elindult Kag felé. Várni nem lehetett. Kag felkapta a tyúkot, és becsúszott a gazba, mely összeborult utána, és eltakarta. Hallott még valami dühös kiabálást, de az alig ért utána, mert ekkor már a rét közepén ügetett, hol fehér ködpárnákat húztak magukra a didergő virágok. Az árokparton letette a tyúkot. - És még szidtam azt a szegény Csiriket. Hálátlanság. Nélküle üresen mehetnék haza, és Iny megmondaná a magáét. Jó fiú voltál, Csirik, de mintha szomjas lennél… - mosolygott kajánul, és jócskán ivott a patak hűs vizéből. Aztán felkapta a tyúkot, és átugrotta az árkot. Ekkor már csend volt a faluban. Álmosan vakkant egy/egy kutya, és a hold is lecsúszott valahol túl az erdőn. Aztán üde örömmel hajnalra kondult a harang, és az apróbb csillagok álomra csukták szemüket. - Még elkésem - szuszogott Kag a tyúkkal az erdőben. Hiszen nem volt nehéz a tyúk, de tolla az orrát csiklandozta, és vigyázni is kellett, mert a tyúk szagától nem érzett semmit. Az erdő fái ekkor kezdtek kinőni a homályból. A tó felé valahol lágyan csattogott a fülemüle, és a májusi hajnal szürke égboltja lassan, észrevétlenül kékre vált. Kag loholt a tyúkkal. Hej nem így volt ez legénykorában! A tyúkot azóta már belül hordaná, Csirik felett, és jóízűen szundítana valamelyik bokor tövén. Most azonban elsők a gyerekek, és Kagnak nyála csordult a finom tyúkhúsért, melyet a szájában tartott, de amely messzebb volt tőle, mint azok a vadkacsák, melyek fütyülő szárnyakkal most suhogtak el felette. Kagnak a szülők törvényei erősen szívébe voltak vésve, és Kag szerette családját.
Ez télelő, - sötétedik hamar, Mindjárt homályba hull a kis szoba... Vajjon derültebb volna s biztatóbb, Megnyugtatóbb és ígéretesebb, Ha valaki mellettem ülne most És fogná erősen a kezemet, Fülembe suttogva varázs-igét?
Nem. Kettőnek is sötét a sötét.
Ez télelő, - sötétedik hamar... Ha most körüllengné e kis szobát Mindenki, akinek szívére Csöppentettem egy csöpp melódiát, - Ha átölelne párás zuhataggal Egy szivárványos visszhang-vízesés, És kórus zúgná fülembe: remélj!?
Nem. Országoknak is éjszaka az éj.
Talán, talán ha betöltene Az, Akit most is csak hírből ismerek, Kihez esetlen imát dadogok És hatalmában félig sem hiszek, Csak akarok, csak akarok... Ha visszahozná mult novemberek Tengeralatti advent-illatát, Ha megtenné a képtelen csodát, És olyan volna ez a délután... Akkor talán, talán, talán Fénybeborulna most is a szobám.
