Hugyecsek: Kiegészítve @Új Testacciót és idézve magamat a 15222-es hozzászólásból: „Hugyec, Hugyecz: A gyakori szlovák Hudec családnév magyarosodott írásformája, amely a régies szlovák hudec ’muzsikus, zenész; (különösen) hegedűs’ közszóval azonos foglalkozásnév.” Az alapnévhez az szlovák -ek kicsinyítő képző járult, amely a szlovák Hudeček* formát adja. A kicsinyítő képző itt viszonyító értelmű: jelezheti azt, hogy az elsőnek elnevezett a környék zenészei közül a kisebb termetű, fiatalabb, kevésbé jómódú stb. volt, illetve jelölheti egy muzsikus fiát, unokáját.
* A cseh Hudeček a szlovákkal azonos írásképű (és jelentésű) családnév, de eltérő ejtésű: kemény d hang vagy benne a lágy szlovák gy helyett. A kérdezett magyar név emiatt szlovák és nem cseh felmenőktől ered.
Sumichraszt: Vö. a szlovák Šumichrast családnevet. Ez egy, a mai alakjában šumivý chrasť ’zúgó/susogó bozót/haraszt’-ként rekonstruálható helynévből lett vezetéknév, amely azt jelölte, hogy az elsőnek elnevezett a falu melyik részén lakott.
Maszarik: Vö. a szlovák-morva Masaryk ~ Masarik családnevet. Ez a szlovák nyelvjárási masár ’mészáros’ foglalkozásnév kicsinyítő képzős formája. A kicsinyítő képző is viszonyító értelmű: jelezheti azt, hogy az elsőnek elnevezett a környék mészárosai közül a kisebb termetű, fiatalabb, kevésbé jómódú stb. volt, illetve jelölheti egy mészáros fiát, unokáját.
A két név együtt nyugat-szlovák, esetleg kelet-morva eredetet sejtet.
Borgula, Borgulya: Vö. szlovák Borguľa és szlovák-lengyel Borgula családneveket. Ezek mögött vélhetően a szlovák nyelvjárási burguľa ’marharépa, cukorrépa’ szó áll, azaz eredetileg az ilyet termelő, az állatait (vagy magát) ilyennel tápláló személy ragadványneve lehetett. Szerbiában a török után az Alföldre települt szlovákok nyomán van jelen (a szlovákok Vajdaság harmadik legnépesebb nemzetiségét adják a szerb és a magyar után). Az elterjedési adatok alapján a név lengyel területen is szlovák eredetűnek látszik.
Szrogh: Bár vizsgáltam, de nem találtam egzotikusabb, de még számba vehető nyelvekből (pl. az örményből) levezethető eredetet. Ezért maradtam a szláv etimológia lehetőségénél. Az oroszból ismert a Строг (Sztrog), a lengyelből pedig a Srogi vezetéknév. Ezek mögött egy közszláv melléknév álla, melynek mai alakja az oroszban строгий (sztrogij) ’szigorú, kemény, zord, nem elnéző’, a szlovákban strohý ’szigorú, kimért, rideg; puszta, egyszerű’, a horvát-szerbben strog ’szigorú’.
Szláv alapon a név a melléknév rövid (névszói), azaz -ий (-ij) ~ -i ~ -ý végződés nélküli alakjából alakulhatott ki. A -t- kiesése vagy az egyszerűsödött ejtés írásbeli megjelenése (hasonlóhoz vö. magyarosodott Styaszni < szlovák šťastný ’boldog, szerencsés’), vagy a melléknév archaikus alakját megőrző régiség (vö. t nélkül magyar szerda <~ szerb-horvát sreda, lengyel środa, de t-vel szlovák streda ’szerda’).
>> Tehát a Virovecz vagy ukrán vagy horvát? Vagy esetleg horvátosított ukrán? <<
Gyakorlatilag bármilyen szláv lehet, mert az elemei és az elemek összekapcsolásának módja minden szláv nyelv sajátja. A jelenkorban az ukránban és a horvátban dokumentálható, és ezek egymástól függetlenül fejlődtek ki. A többi szláv nyelv esetén nem tudni azt, hogy egyáltalán nem fejlődtek ki, vagy csak mára már ott kivesztek (de korábban akár át is hagyományozhatták volna a magyarba).
Az etimológiai irodalom számon tartja, amikor a hasonló betűk félreolvasása új szóalakot eredményezett. Ilyen a föveg szó a süveg (ſoͤueg) helyett. Ennek több tanulsága is van: egyrészt nagyon ritka jelenség. Másrészt az elkövetője, Ambrosius Calepinus nem volt magyar anyanyelvű, és volt olyan bátor, hogy ezt a szót a nyelvhasználati tények (ön)ellenőrzése felvette a szótárába. Harmadrészt itt is világosan látszik az a filológiai alapvetés, hogy a (nyelvi) hibák akkor tudnak meggyökeresedni, ha a hibás alak látszik természetesebbnek a (nyelv)használók számára. A süveg az ember fejét védi, így a népi etimológia számára természetesebbnek tűnik a fő szóhoz kapcsolódó szótest, mint a motiválatlannak tűnő sü- (régen sö-) kezdet. Ezért vélelmezhető tehát süveg → föveg tévesztés, ha az egyéb körülmények fennállnak, de ezért nem lenne vélelmezhető a föveg → süveg elváltozás.
A helynévkutatás egyik jellemzője, hogy a helynevekből a korábbi lakosság nyelvére következtethetünk. Ennek oka a tulajdonnevek erős jelölőereje, és ennél fogva a szoros hagyományozódásuk. Ha kiveszik a helynév korábbi alakja, akkor abból arra következtethetünk, hogy olyan népességcsere történt, amely megszakította a helyi hagyományok folytonosságát. Ez így volt az írásos kor előtt is, mivel ez a hagyományozódás alapvetően szóbeli. A helyben lakóknak nem kell elolvasniuk, hogy hogyan hívják a településüket, mert az előző generációk azt szóban rájuk hagyományozták. Az írásos forma kiindulásként akkor jöhet szóba, ha az eredeti népesség kiveszett, és nem helyben honos telepítők telepítenek oda távolról új lakosságot. Ide tartozik azért, hogy az alsóbb néposztályok majd csak a reformáció elterjedésével tanulnak meg olvasni, hogy egyáltalán értelmezhessék a leírt helyneveket. Az államnak pedig csak az abszolutizmus beköszöntével lesz ereje és egyáltalán intenciója a helyneveket szabályozni, amit végezetül csak a 1898. évi IV. törvénycikk tud kikényszeríteni.
A Cétény helynév első említése 1113-ból való, birtokleírásból, amelyeket a hiteles helyek, illetve a királyi kancellária őrzött, az érintett helytől távol, egyes példányokban. Ez semmi esetre sem hathatott vissza a helyi népesség nyelvhasználatára. Az tudható, hogy a honfoglaló magyarság nyelvében nem volt c hang, így a megszokott szókezdő t hang c-vé válása a filológia elvei alapján egyébként sem vélelmezhető. A korai írásos formák Ch-val kezdődnek, magyar alapról régi betűolvasással ennek nem c-vé, hanem cs-vé kellett volna alakulnia. Ha pedig nem magyar névadókat feltételezünk (már pedig ez tűnik a legvalószínűbbnek), akkor a településnév elsődleges formáját c-vel kell feltennünk. Többször előfordul a birtokleírásokban település és az azonos nevű patak neve a szóközepi t helyett r-rel (ezek a minuszkulában szintén hasonló betűk, pl. 1240: Cherhen), de ez egyáltalán nem rögzült, ami az első betűre vonatkozó elolvasás rögzülést önmagában kérdőjelessé teszi. Nem is szólva arról, hogy a tulajdonnevek elején a betűket nem is minuszkulával, hanem majuszkulával írják, és ebben a betűképben a T és a C kevéssé téveszthető.
A személynevek esetén is elmondható, hogy a keletkezésük és hagyományozásuk orális. Itt a fórumon is sok példa van arra, hogy a vezetéknevek még a XVIII. sz.-ban is lecserélődtek a korábbi anyakönyvi bejegyzések ellenére. Az anyakönyv hibái tehát nem vagy csak esetlegesen hatottak vissza a név viselőinek használatára. (Ebben egyébként a saját családomból van is van példa.) Ahol visszahatottak, azok is inkább a felső, birtokos osztályok, ahol a vagyon írásbeli alátámasztottságának követelménye írhatta felül az orális hagyományozás elsődlegességét. De vegyük például Weöres Sándor költőt: az írásmód ellenére a család nem feledte, hogy a vezetéknevüket /vörös/-nek kell ejteni. Az írásbeliség primátusa itt is csak az abszolutizmus térnyerésével, majd a XIXI. sz.-i klimaxával jut érvényre.
Ha a Bitó : Bicó névpárt vizsgáljuk, akkor fentieken kívül nagyon plasztikusan jelenik meg annak a lehetetlensége, hogy a Bitó névforma akár az anyakönyvi elírás vagy félreolvasás nyomán magyar környezetben Bicó alakúvá legyen. A Bitó egy jól formált magyar vezetéknév, amelynek etimológiája világos az edukálatlan nyelvhasználók számára is. A Bicó névnek azonban nincs világos értelme: egy etimológiailag transzparens névformát nem fognak értelmetlen hangsorként elolvasni: ezt éppen a fordított irányba lehetne feltételezni.
Ui. Az egy dolog, hogy vannak -tó : -có végű névpárok. Lehet, olyan scrabble-t játszani, hogy egy betűben különböző neveket-szavakat gyűjtünk, és lesz is ilyen, mert a szavak struktúrája sokszor adott, a betűk (fonémák) készlete pedig viszonylag szűk. De az egybeesés önmagában még nem jelent okságot.
A Grube jelentése: gödör, sírgödör, verem, üreg, bánya. A Gruber 1732/79, tehát ilyen gödör, verem kiásója, bányász - de jelentheti a veremlakásban, putriban lakót is. A Wolfgruber farkasverem kiásót jelöl. "
Találgatás. Valamely szláv nyelvre "szlávosított" zsidó családnév. De ha semilyen szláv nyelvben nincs ilyen név,, akkor nemigen lehetett ilyenre "szlávosítani". Vagy hogy...
Értékes, informativ írás, de a Borgula (Borgulya) névnek nyoma, említése sincs. Nem véletlenül: ilyen zsidó név nem létezik. Létezik viszont Borgula (András?), a Gólem zsidó színház igazgató-színésze.
Esetleg nem tudja valaki, hogy a történelmi Torna vármegyében miért olyan kiugróan magas az apanévi eredetű vezetéknevek száma?
Ezek ugyebár Erdélyben jellemzőek, máshol szinte alig lehet megtalálni őket, viszont Torna vármegyében meglepően magas számban jelen vannak. Mi lehet ennek az oka? Lehetséges az erdélyi származás? Hogy kerülhettek oda?
Gergely, Bálint, Péter, Sándor, Lőrinc, Balázs, Tamás, Demeter...
Ezenfelül még érdekesnek találom a Csurilla név viszonylag gyakori előfordulását. Ez valószínűleg román eredetű, eredetileg: Ciurilă.
(Megjegyzésként: Székely nevű családot is találtam arrafelé.)
Én nem elsősorban affrikálódásra gondoltam, ugyanis létezik egy ettől teljesen eltérő módja annak, hogy egy régi személynévben vagy helynévben t > cváltozás történt:A középkori írott latinban a t és c betűk alakja a legtöbb esetben lényegében megkülönböztethetetlen. Ez a latin szöveg olvasása szempontjából tulajdonképpen nem számít, azonban ha ezekből az oklevelekből régi magyar személynevek vagy helynevek kiejtését akarjuk rekonstruálni, akkor már komoly fejtörést okozhat. Ráadásul a középkori oklevelekben a ch betűkombináció a magyar nevekben egyaránt jelölhetett c, cs, vagy k mássalhangzót is. Azt tehát, hogy ezeket a neveket milyen kiejtéssel kellene rekonstruálni, sokszor csak úgy dönthető el, hogy megnézzük az adott család vagy település nevét a későbbi, 16-17. századi iratokban, vagy éppen napjainkban. A t és c betűk írásmódja csak a 16. század folyamán, a magyar nyelvű nyomtatványokban kezdett egyértelműen elkülönülni, ugyanis a c mássalhangzót ott már cz betűkkel jelölték…
Ha nem ismerte ezt a problémát, kérdezzen meg olyan történészt, aki szokott középkori oklevelekből magyar neveket bányászni, vagy éppen regesztákat írni. (Ugyanez a helyzet egyébként az s és f betűk esetében is...)
A fentiek fényében tehát még egyszer megjegyezném, hogy egy rakás olyan személy- és helynévpár létezik a magyarban ahol a két alakban mindössze egy t – c különbség van. A legtöbb a -tó / -có végű vagy a -t / -c végű névpár, de a t – c különbség bárhol előfordulhat. Itt még érdemes megjegyezni azt is, hogy a magyar nyelvben a c hang tulajdonképpen az Árpád-kor folyamán jelent meg, így a kettős alakok többségénél a t betűs írásmód/kiejtés tekinthető elsődlegesnek.
És akkor reagálnék a felvetéseire is:
1. A latin nyelvű oklevelekben az Ignatius írásmódjára ugyanaz igaz, amit már leírtam, vagyis a legtöbb esetben eldönthetetlen, hogy c-vel vagy t-vel kellene-e kiolvasni. Ez a különbség a családnevek kialakulásakor rögzült is, így az egyik családnak Ignácz, a másiknak meg Ignát lett a családneve, ami nyilván a kiejtésben is rögzült. Nem affrikációról van tehát szó.
2. A Cetín – Cétény etimológia valószínűleg tipikus példája annak, amikor valaki kizárólag nyelvészeti érveléssel akar etimológiát fejteni, de nem nézi meg a korabeli okleveleket, vagy éppen nem foglalkozik helytörténettel. A Hungaricana középkori oklevél adatbázisából a Cétény folyó Ceten (DL 68110) és Cheten (DL 59586) alakban adatolható, míg a Tétény/Cétény településeket Theten/Tethen/Thethen/Cheten/Chethen alakokkal találjuk meg elsősorban. Mielőtt megjegyezné, természetesen én is tudom, hogy csak azokat az okleveleket listázza az adatbázis, amelyek regesztáit begépelték, de ezzel együtt is nagyjából reprezentatívnak tekinthető.
Arra a felvetésére, hogy a Cétény nem rendelkezik személynévi előzménnyel, javasolnám a DL 96581 és a DL 96584 oklevelek megtekintését, és az alapján próbálja meg eldönteni, hogy az a bizonyos János vajon Tétény vagy Cétény fia volt-e...
Érdekes még, hogy Veszprém megyében van egy Csetény nevű település, ami Cheteen alakban fordul elő 1460-ban (DL 15480), és ahogy azt Nagycétény Wikipédia oldala is felveti több szerzőre hivatkozva, a Cétény és Csetény nevek közös eredetűek lehetnek, és jó eséllyel személynévből származnak...
Egyébként, hogy a Tétény –Cétény névpárvégső soron török, mongol, magyar, vagy éppen szláv eredetű-e, fogalmam sincs, de az bizonyos, hogy a középkori oklevelekben legtöbbször egymástól megkülönböztethetetlenek, és ez is abba az irányba mutat, hogy közös eredetűek lehetnek, és valószínűleg a Tétény alak az elsődleges…
3. A Ketel–Kecel kérdéssel az a baj, hogy a Hungaricana okleveles adatbázisa erre a névre nem ad 15. század előtti találatot, így ennek vizsgálata komolyabb utánajárást igényelne. Melich alábbi írása alapján hajlok arra, hogy itt két, egymástól eltérő eredetű névvel kell számolni, egy törökkel és egy szlávval:
De ettől függetlenül megjegyzem, hogy az oklevelekben található Kechel–Kethel vagy éppen Ketel–Kecel alakok a legtöbb esetben egymástól megkülönböztethetetlenek…
4. És végül visszatérve a Biczó családnévre: a Bicó személynév majd családnév a 16. század előtti oklevelekben a következő írásváltozatokkal fordul elő:
És tudja-e, hogy a Bitó névnek milyen változatai vannak az oklevelekben? Most kapaszkodjon meg – pontosan ugyanezek, csak a c helyére t-t kell képzelni… A Biczó és Bitó nevek tehát nemhogy kapcsolatban vannak egymással, de a középkori oklevelekben egymástól gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek. Csak a 16-17. századi oklevelek és egyéb források alapján lehet megmondani, hogy melyik családnálmelyik változat rögzült:Biczó, Bitó, vagy éppen Bittó…
Összefoglalva, itt tehát nem affrikációról van szó, hanem végső soron a középkori írott latin nyelv egy érdekes, a magyar személy- és helynevek írására és kiejtésére gyakorolt hatásáról...
