Ezért én is haragszom erre a betegre. Gondolkodtam is rajta, hogy miért foglalkozok egyáltalán vele, hiszen nekem mindegy is lehetne, hogy teszi tönkre egy kvázi idegen a saját életét, de azt hiszem, hogy azért, mert felelevenítette bennem apám legrosszabb emlékezetét. Bár neki eleve sose volt jogsija, de őt is kivágták többször az elvonóról.
Az már egy szint, ha valaki a megélhetését is kockáztatja.
Persze az nekem fura, hogy valaki hogy tud az alkoholizmus ilyen fokára jutni úgy, hogy ahogy kapaszkodik lassan kapaszkodik fel (vagy inkább le) az alkoholizmus ranglétráján, már időközben nem akadt fenn akár spontán közúti ellenőrzésen, akár úgy, hogy baleset okozója, vagy részese. Bármely esetben szonda.
A betegünk, akiről meséltem, karambolozott is. Olyan részeg volt, hogy össze is esett állítólag. Szépen bevitték az autóját egy garázsba, őt a kórházba, mire kijött, akkora tartozást vertek rá, hogy azóta is nyögi. Ja, és teherautósofőr volt. Amíg iszik, nem lesz új jogsija.
Ha nekem annyit meg kellene innom, amit felsoroltál, az garantáltan temető lenne. 1000%.
Én a 8-11 sört kb. 10-12 óra alatt tudom meginni, a maradék időben már nem tudok inni, elájulok és alszom. Na, mindegy is, nem ez a lényeg, minden esetre félelmetes, amit leírtál. És hogy a munkahelyeden nem veszik észre??? Az milyen munkahelye lehet... De oké, én elhiszem, akkor is, ha szürreális az egész.
Az elmúlt hónapokban gépszíjassá váltam. 5-10 nap józan időszakokat 3 napos totális delíriumok zárták, ahol úgy folyt a szesz belém, mint egy fesztiválon a sör a bulizókba. Ivás, alvás, ivás, alvás, ivás, alvás, megállás nélkül. Többször mentem részegen dolgozni. Alig tudtam a kocsiból kiszállni. Csak a gyakorlatomnak és a tapasztalatomnak köszönhetően tudtam a munkahelyen egyenesen menni. Szerencsére nem vették észre. Vagy csak nem szóltak, nem tudom, de még nem rúgtak ki.
A piás napokban általában 1.5 liter tömény ment le 6-8 üveg borral, meg pár sörrel. Legutóbb május 1-jén. 0.7 Unicum, 0.7 Kalinka. Elb*sztam vagy 30 ezer forintot piára...
Március 1 óta ez a 69. nap, abból 21 ittas, 48 józan.
Szóval tegnap bevettem az elsőt, 6 nap tisztaság után. Délutánra levörösödött a fejem és bedurrant a szaruhártyám. Úgy néztem ki, mintha másnapos lennék.
Este különös érzés kerített hatalmába. Mintha levették volna a súlyokat a vállamról, leszálltak volna a mellkasomról. Eltűnt az az érzés, hogy "innom kell" , nem most, hanem majd valamikor, de innom kell. Embernek éreztem magam, aki megszabadult a bilincstől.
Ma teljesen átlagosan érzem magam. Bevettem a másodikat is.
Neki igen, de te még végignézhetted volna a haldoklását is. Ha nem tudtad megmenteni, amíg együtt voltatok, nem tudtad volna később se. Neki kell akarni, nem neked.
A rehab nem kórházi detox, ahová az utcáról is bevisznek. Látniuk kell rajtunk a motivációt, hogy mi ezt tényleg akarjuk, különben a többieket is demoralizálnánk. Nekem is túl szigorúnak tűnt annak idején, de már úgy gondolom, jó, hogy így van. Pl. teljesen megütköztem azon, mikor egy hónap után Rákosligeten azt mondták, hogy úgy látják, én csak félszívvel csinálom ezt a terápiát. Bizonyítanom kellett, hogy nincs igazuk. És még így is majdnem kirúgtak egy ostoba naplóbejegyzés miatt, amiben az egyik ápolóra tettem valami tiszteletlen megjegyzést (afféle naplószerűséget kellett írnunk mindennap az érzéseinkről, benyomásainkról). Elkötelezettséget kell mutatni végig és dolgozni, nem lehet csak úgy melegedni ott. De így az ember meg is becsüli magát, és komolyan veszi a terápiát. Volt, akit kirúgtak több hónap terápia után, mert megszondáztatták szúrópróba-szerűen, és jelzett az eszköz. Persze megvolt az illető magyarázata a sok rumos kockáról, amit megevett, de mi, többiek igazságosnak éreztük a döntést, mert ha nem küldik el, akkor ezek után automatikusan lazult volna a fegyelem, és ez senki gyógyulásának nem tett volna jót.
Bármilyen fájdalmas is átélni, meg kell értenünk, hogy senkin nem tudunk segíteni. Mindenki csak magán tud segíteni, mi legfeljebb támogatni tudjuk ebben, és az is nehéz sokszor. Ami vele történt, az az ő döntése volt. A lelkiismeret-furdalás - az egy más tészta, az rólad szól.
Igen, bentlakásos. Idővel a legtöbb helyen bejárósnak is lehet lenni, de előbb van a hétvégi adaptáció (pár hét után), előbb annak kell sikeresnek lennie. Persze akármikor el is lehet hagyni a terápiát, de azt kudarcként szokták értékelni a gyógyulók, illetve ha ittasan megy vissza vagy sorozatosan nem sikerül az adaptáció, el is küldhetik. Ez szintén nem jó élmény. Dolgozni kell érte, hogy ott gyógyulhasson a delikvens.
Párommal mi is kaparósozunk, néha lottózunk. De van úgy, hogy napokig, hetekig itt van a kaparós az asztalon. A lottószelvényt meg esetenként napokig meg sem nézzük. :-) De azért z esélyt megadjuk. A lottóval kapcsolatban meg amúgy is van egy konteó-elméletem. :-(
Kalka, szerintem Burginak igaza volt. És igazából (ahogyan az előző hozzászólásomban kifejtettem), ha nagyon egzaktak akarunk lenni, akkor azzal a vacsi utáni borral kinulláztad a "mióta nem ittam alkoholt" naptáradat.
De tudod, én aki csak másodkézből vagyok ebben a topikban, a pálya széléről kiabálok.
Nincs gyógyult alkoholista. Csupán tünetmentes. Ám itt elvekről is kellene szó legyen. Szerintem iszonyatos visszatartó erő (kellene legyen) az, hogy egy esetenként sok-sok éves szériát egy deci bor is képes kinullázni. Jó kimondani, hogy pl. 6541 napja nem ittam. És ezt a számot az a deci bor is kinullázza.
Gondolkodtam reagáljak-e a hozzászólásodra, de olyan emlékek tolultak fel bennem a kapcsán, hogy úgy döntöttem (ismét) megemlítem, amit talán már írtam.
Az én exem (aki, mint talán emlékeztek rá, azóta eléggé emberhez méltatlanul meghalt) oly mértékig képe volt verbálisan elintézni, hogy férfi létemre nem egyszer sírtam. A fájdalom pedig olyan összetett volt, hogy az elme minden zugában tudott rombolni. A bűntudat, hogy nem tudok segíteni, az igazságtalan bántás, és a magány, amiben a problémámmal egyedül maradtam.
Nem tudom, hogy alakult volna az életem, ha együtt maradok vele. De még a halála után is kísért a lelkiismeret furdalás, hogy ha vele maradok, vajon akkor is ez lett volna a vége?
Hasonló tapasztalatom van ezekkel, nekem a nagymamám halála után maradt egy adag, amit bekapkodtam, majd egy időben anyámnak írtak fel frontint (vérnyomáscsökkentés ! céljából). De én nem igazán éreztem, hogy jobb lett volna tőle, meg azt sem, hogy megpusztulnék nélküle, szóval amikor elfogyott, akkor hagytam a fenébe. Lehet szerencsénk van. A covidot sem tudtam az istennek sem elkapni sehogysem, pedig csak kilincset nem nyalogattam :D
Egyszer belelapoztam egy amolyan önismereti könyvbe a boltban és ezt olvastam benne: Soha ne nézz magadra olyan ember szemével, aki nem szeret.
Utólag sajnálom, hogy nem vettem meg a könyvet, és még a címére sem emlékszem. De ezt a mondatot gyakran felidézem, küldöm neked is.
Nagyon kevés olyan ember van, aki igazán rossz ember. Sérüléseink, hibáink vannak, egyikünknek ilyen, másoknak másmilyen. De ne nézzünk magunkra olyanok szemüvegét át, akik csak a hibáinkat keresik és várják, hogy újra elkövessük őket.
Egyébként meg mindenki elmegy - csak idő kérdése...
