"...az íráshoz viszont egy rendezetten működő szerkezetre van szükség. Reális rendszereknél ez a folyamat nem valósítható meg energiabefektetés nélkül, pontosabban, a folyamat működtetése céljából a rendszeren átfolyatott energia egy része disszipálódik, azaz magasabb entrópiájú hővé alakul. Így a teljes zárt rendszer (memória+írómechanizmus+külvilág) összes entrópiája a b. pillanatban magasabb kell legyen, mint az a.-ban. (Miközben persze a memória saját entrópiája alacsonyabb b.-ben, mint a.-ban.) "
Ez megint csak egy 'kockásított-agyú-okoskodás', mert a fent leírt folyamatnál nem 'a rendszer entrópiája(szervezetlensége) lesz nagyobb', hanem csak egyszerűen arról van szó, hogy 'halad' az EGÉSZ rendszer 'valahonnan valahová', és annak egyik 'alrendszerében' 'olybá tűnik' mint ha az EGÉSZ rendszer "összes entrópiája" növekedne, mert -hibásan!- a "rész"-ből következtetünk/'extrapolálunk' az EGÉSZ-re,
holott egyszerűen csak arról van szó, hogy
láttunk egy kis részletet az EGÉSZ-ben folyó anyag/energia 'áramlásából'... ;-)
(a 'picebogár', egész másként látja a világot, mint a pillangó... ! ;) ;-)
Leírtam egyszer már kicsit részletesebben is, most azt is ideteszem:
"Nézzük a memória két állapotát két különböző pillanatban: a. rendezetlen. b. van benne egy speciális rend. Képzeljük el a kettő közötti két átmenetet: 1. Az a. pillanatban rendezetlen memóriában a külvilág a. pillanatban érvényes mintázata lenyomatot hagy, s létrejön benne a b. pillanat speciális rendje. 2. A b. pillanatban speciálisan rendezett memóriában a külvilág b. pillanatban érvényes mintázata lenyomatot hagy, s eltűnik belőle a speciális rend, létrejön egy rendezetlenség. Az 1. tekinthető a memóriaírás, a 2. a törlés vagy felejtés modelljének. Az utóbbi számtalan különböző módon és végeredménnyel lejátszódhat, nem kell hozzá speciális mechanizmus, az íráshoz viszont egy rendezetten működő szerkezetre van szükség. Ami a környezet rendjét (annak egy részét) képes átvinni a memóriába. Reális rendszereknél ez a folyamat nem valósítható meg energiabefektetés nélkül, pontosabban, a folyamat működtetése céljából a rendszeren átfolyatott energia egy része disszipálódik, azaz magasabb entrópiájú hővé alakul. Így a teljes zárt rendszer (memória+írómechanizmus+külvilág) összes entrópiája a b. pillanatban magasabb kell legyen, mint az a.-ban. (Miközben persze a memória saját entrópiája alacsonyabb b.-ben, mint a.-ban.)
Eddig szándékosan nem beszéltem arról, hogy az a. vagy a b. állapot (pillanat) a korábbi. Ám a fentiek szerint az 1. folyamat, vagyis a memóriaírás, csak a teljes rendszer alacsonyabb entrópiájú állapotában kezdődhet, Ezért a mi ismert világunkban, ahol a zárt rendszerek összes entrópiája az időben nő, csak a múlt lenyomataira emlékezhetünk."
"Na de a 'makacs illúzió' tudatunk miért mindig a növekvő entrópia irányában lépeget?
Ha ugyanis létezik permanens módon az univerzum többi kvantumállapota, elvileg visszafelé is haladhatnánk."
Mert az az agybeli folyamat, amit mi "emlékezésnek" hívunk, vagyis ami számunkra kijelöli, megjeleníti a "múlt" irányát az időtengelyen, az szükségszerűen munkavégzéssel jár, tehát összességében egy kicsit mindig növeli a világ (memóriánk+annak teljes környezete) entrópiáját. Egy memóriába való bejegyzés ugyan egy rendrakás a memóriában, vagyis annak saját entrópiája csökken a bejegyzéssel, de ez csak a környezet ennél nagyobb entrópianövekedése révén lehetséges (csak így fér össze a termodinamika második főtételével).
Tehát a bejegyzési folyamat abban az időirányban történik, ami szerint számolva a bejegyzés előtti múltban a világ (memória+környezet) entrópiája alacsonyabb mint a bejegyzés utáni jövőben. Ergo: a memóriánk mindig a világ alacsonyabb entrópiájú állapotáról tud információt beépíteni magába, pontosan ez jelöli ki számunkra, hogy merre van a múlt. Míg a jövőnk az entrópianövekedés irányában található.
Ismerni ugyan ismerem, viszont lételméletileg nem hiszem.
Persze a másik lehetőség, hogy feltételezzük a kvantum tömbuniverzumot.
(Az egyszerű tömbuniverzum az egyidejűség tranzitivitásának vitathatóságával van összeveszve.)
(A kvantumos tömbuniverzum pedig azt feltételezi, hogy az univerzum többi része összefonódott állapotban van egy feltételezett órával. Persze ehhez azt is fel kell tenni, hogy az idő diszkrét lépésekben telik a Planck-skálán. Vagy nem, de az méginkább fuzzy lenne. És persze az is kérdés, hogy ki az óra. Minkowskilag minden megfigyelő számára valami más. Érdekes lenne érteni ennek a matekját. Talán valódi óra nem is kell hozzá. Self located.)
Induljunk ki abból, hogy a Holbert térben vannak kvantumállapotok, amely eredendően csak topologikus tér, és a kvantum összefonódás teszi metrikussá - legalábbis számunkra. Ezen a mélyebb szinten mindenféle kvantumállapotok vannak. Többségük talán alapállapotban. (Ámbár hogyan alakulhak ki a 'gerjesztett' állapotok?)
Sajnos a Schrödinger-egyenletben ott van az idő. De ezt ki lehet dumálni azzal, ha az időfüggésr nullának vesszük, és rengeteg összefonódott kvantumállapot szuperpozíciójának tekintjük az univerzumot. Ekkor az idő megjelenik. Na de mi lehet az idő iránya?
Talán már mondtam az energiaminimum problémát.
Tapasztalat, hogy a 'gerjesztett' rendszerek a felesleget szeretik szétszórni a környezetükbe.
Növelik az entrópiát, második főtt étel. meg ilyenek.
Na de a 'makacs illúzió' tudatunk miért mindig a növekvő entrópia irányában lépeget?
Ha ugyanis létezik permanens módon az univerzum többi kvantumállapota, elvileg visszafelé is haladhatnánk.
Tudom, fizikusok számolni szeretnek, és nem rágódni a világ lételméleti mélyebb megértésén.
Ezért aztán évszázadokig tartott, amíg Ptolemaiosz egymáson legördülő körein túllépett a tudomány.
S a kérdésedre pontosan az adja a matematikailag precíz választ.
Arra, hogy mi a frekvenciája egy időfüggvénynek?
Vagy mi a hullámhossza egy térbeli függvénynek?
Márpedig ha egy gerjesztés állapotfüggvénye időben és térben nem végtelen kiterjedésű, akkor a Fourier transzformáció szerint az végtelen sok különböző frekvenciájú és hullámhosszú periodikus komponens szuperpozíciója.
A virtuális részecskék állapotfüggvényei pedig éppen ilyenek, térben és időben véges kiterjedésűek. Tehát a virtuális részecskék egyszerre végtelen sok különböző frekvenciaértéket mutatnak. Mindegyiket az állapotfüggvényük Fourier spektruma szerinti arányban.
" És tessék mondani, a virtuális fotonoknak mennyi a frekvenciájuk?"
Ami "virtuális" (magyarul: látszólagos!), az -ahogy a nevéből adódik- SEMMI!
(vagyis -megfordítva-, ha tényleg észlelünk valamiféle "frekvenciát", akkor
ott nem lehet semmiféle "virtuális" -nemlétező!- dolog... ! ;) ;-)
"Például amelyek az elektrosztatikus mezőt alkotják? Vagy amelyek a rúdmágnes körül hemzsegnek?"
Azokat kérem valós, létező dolgok 'alkotják', és hogy 'hogyan és miképp', azt 'tessék' elolvasni cseik, Kettős Elemü Univerzum c. 'dolgozatában' ! (de ha 'szerencséd van', és cseik 'megkönyörül' rajtad, akkor itt is kapsz rá egy rövid, tömör összefoglaló választ tőle... ;) ;-)
"Newton mondott olyat, hogy az "abszolút teret az égitestek feszítik ki."
De Newton szerint az "abszolút teret" Isten teremtette. Szerintem meg a gravitációs mezőt maguk az égitestek hozzák létre."
Szerintem meg tévedsz ! Szerintem az "abszolút teret" Isten teremtette, és 'ezen belül', ill. mivel már ez 'megvan', ahogy Newton mondta: az "abszolút teret az égitestek feszítik ki." A sorrend (a 'rangsor' !) lényeges ! ("tyúk, vagy a tojás" ?! ;) (vagyis az 'árnyékhatás' által létrejövő gravitációs erő. csakis és kizárólag két, vagy több anyagi test között jöget létre, minden más "burok" csak 'virtuális', mert csak az van, ami 'működik'...! ) ;-)
(Felújítás miatt át kellett költözni néhány hétre a másik irodaépületbe. Kollégák vitték a számítógépeket, mappákat, székeket stb. Mondom neki, hogy az üres teret áttolni könnyebb lenne.)
Faraday színre lépett, és munkássága nyomán (a mágneses és a villamos mező felfedezésével), a gravitációs mező, mint valóságosan létező mező is bekerült a fizikába.
Newton idejében még az égitestek közötti teret tökéletesen üresnek gondolták. Úgy gondolták, hogy a testeknek vonzó tulajdonsága a testek belsejében lakozik. A vonzó hatás közbülső közeg nélkül, az űrt áthidalva működik. A hatást pillanatszerűnek képzelték, amelyhez nem kell idő. Ez volt a távolhatás-elmélet, amely Newton idejében általánosan elfogadott volt. Emiatt a legtöbb tudománytörténész Newton nevéhez köti a távolhatás-elméletet, amely ebben a formában nem igaz. Ugyanis maga Newton éppen az ellenkező véleményen volt. Korával ellentétben úgy gondolta, hogy a testek között lennie kell valamilyen anyagnak, amely a vonzó hatást átviszi a másik testre. Ez egyértelműen kiderül Richard Bentley-nek írott leveléből:
"Hogy a gravitáció ... melynek révén egy test egy másikra vákuumon keresztül hatást gyakorolna bármi másnak a közbejötte nélkül, ami az erőhatást az egyiktől a másikhoz közvetítené, mindez számomra oly nagy képtelenségnek tűnik, hogy úgy hiszem nincs ember, aki elfogadja, ha megfelelően jártas a filozófiai gondolkodásban"
Ez a gondolat csírájában már tartalmazta a közelhatásra épülő mezőelképzelést. A közvetítő anyagot ma gravitációs mezőnek hívjuk. Közelhatás esetén az erő a mező szomszédos pontjai között adódik át, így a terjedéséhez idő kell. Vagyis a vonzóerő hatása csak késéssel juthat el egyik testtől a másikig. De ezt a késést, vagyis az időtényezőt, Newton híres gravitációs képlete nem tartalmazza.
(Mivel a gravitációs hatás nagyságrendekkel gyorsabb, mint az égitestek mozgása, ezért Newton idejében a késleltetett hatás nem okozott észrevehető hibát az égitestek pályájának kiszámításánál. Vagyis az elvi hibás képlet jól működött, és a bolygószámítások nagy részében elegendő ma is.)
Mivel Newton a gravitációs hatás késését nem építette be a képletébe, így hiába volt az előremutató megérzése, ő maga is hozzájárult, hogy a téves távolhatás-elmélet még sokáig uralkodhatott.
Mindaddig, míg Faraday színre lépett, és munkássága nyomán (a mágneses és a villamos mező felfedezésével), a gravitációs mező, mint valóságosan létező mező is bekerült a fizikába. Ez nagyon helyes volt, hiszen így már a gravitáció is a közelhatás elvén működhetett.
Ezt a helyes gondolatot rúgta farba a fiatal Einstein, aki szerint a gravitáció nem erő, ezért olyanra sincs szükség, ami az erőhatást az egyiktől a másikhoz közvetítené. Vagyis a gravitációs mezőt is kirúgta a fizikából,és a "görbült téridő"-vel helyettesítette.
Ez nagy baklövés volt, amelyet később szintén megbánt, és megpróbált korrigálni. De ugyanaz történt, mint amikor az étert előbb kiűzte a fizikából, majd később megpróbálta visszacsempészni. Már nem hittek neki.
A gravitáció esetében is ez történt. Hiába írta le később, hogy téridő a valóságban nem létezik, (csak a gravitációs mező) ezt senki sem vette komolyan, így a "görbült téridő" ma is él és virul. Ezért képtelen tovább fejlődni a fizikán belül a gravitáció-elmélet. Még ma is a gyermeteg gumilepedővel etetik a jónépet.
