Csak minden szervezett kirándulásnak van egy programja, ebben benne van a kókuszfarm.
Soha nem dolgoztam a turizmusban és nem tudom, hogy hivatalosan hogy van ez, de van szemem és eleget vettem már részt ilyen kirándulásokon, hogy észrevegyem, a világ ÖSSZES táján van ezekben a programokban valami oda nem illő, ami csak az utas idejét rabolja és elvileg a helyi "kézműveseket" propagálja (leplezetlenül a "vásároljm vásárolj, vásárolj" tematikára). Macska legyek, ha ezeket nem "központilag" valami turisztikai hivatal gyömöszköli bele a szervezők programjába (akik egyébként onnan kapják az engedélyüket, tehát nemigen van más választásuk).
Szóval a kókuszfarm benne volt a programban, a végén nagyon örültünk, hogy Charle szervezte nekünk a programot, csak innen próbáltam üzenni a felette álló hatóságoknak, hogy ha lehet, nem kérnék kókuszfarmot, alabástrom műhelyt, hajómodellkészítő műhelyt, szőnyegműhelyt és valahány név a naptárba'
Másnap várt bennünket a „Bangkok Classic Tour” (ez az én elnevezésem arra, hogy bemész az óváros közepére – már amennyire Bangkoknak van óvárosa – és körbejárod a Wat Phra Kaew, Royal Palace, Wat Arun háromszöget). Reggel fogtunk egy taxit – eredetileg a fapadlós BKV busszal akartam menni, de nem találtam meg hogyan is lehetne –, ami hamar a Királyi Palotához repített. A helyszínen egy nagy újdonság várt, kialakítottak itt egy óriási földalatti látogató központot (mint egy óriási aluljáró. Persze ettől még az épületkomplexum kerítésén lévő nagykapuk egyiként lehet belépni, amit meg is tettünk, igaz ez is újdonság volt, mert most egy másik kapun lehetett, mint az elmúlt évtizedben bármikor. Megvettük az automatából a jegyeket, aztán beléptünk a csodálatos épületek közé és elmerültünk az arany minden árnyalatában fürdő csodák között. Valamikor régen valaki az első utunk előtt azt mondta, hogy Thaföldön, azon belül is Bangkokban hatalmas kulturális sokk fog érni és ennek első adagját a Királyi Palotában fogjuk átélni. Immár negyedszer léptük át a Wat Phra Kaew kapuját, de még mindig elönt ilyenkor a woooow érzés. Az ember jön megy az épületek között, nem győzi fényképezni a csodálatos, csillogó-villogó szobrokat, vicsorgó sárkányfejű hatalmas őrszobrokat, az óriási aranysztupát. Vagy beül egy picit meditálni a Smaragd Buddhával szemben (vigyázat: a lábad sosem nézhet a Buddha felé és ne várj valami nagy grandiózus buddhaszobrot, pláne ne jókora smaragdot, csak a szobor feje van egy nagy grapefruitnyi drágakőből) és egy picit elönti az itteni tempó és szellemiség. Össze-vissza barangol az ember a gyönyörű faragványok és élénk, otthon már szokatlan színkavalkád között és szinte nem tud betelni a látvánnyal. Amikor aztán valamelyest mégis beteltél, átsétálhatsz a templomból a Királyi Palotába. Jópofán nyírt cserjék, elefántszobrok, kis, keleti pavilonok és nagy, de mégis ízléses épületek fogadnak. Itt-ott díszegyenruhás őrök vigyázzák a nagyúr nyugalmát. Bevallom, itt már nem időzik annyit az ember, megnézi, halad, de sehol nem érzi a késztetést, hogy leüljön valahol és elmélázzon azon, amit lát. Csak befogad.
Aztán szép lassan kicsekkolsz a palota/nagytemplom együttesből és irány a következő látványosság. Ez pedig nem más, mint a Wat Pho, egy másik másféleképpen díszes és emlékezetes templom. A pár évvel ezelőttihez képest itt is átszervezték a belépést, de semmi fennakadás nem volt. Alighogy beléptünk, itt jött szembe először egy óriási gong, amit a turisták átszellemülten szólaltatnak meg (nem gáz, a buddhisták hite szerint a zajongás elűzi a rossz szellemeket és szinte az összes templomban vannak harangok és gongok és az arra járók állandóan kongatnak is, gonosz szellem legyen a talpán, akit ezt kibírja). Mi fiúk is derekasan gongattunk.
Ezután jött a nagy-nagy attrakció. Cipő le és beléphetsz a templomba, ahol Buddha pihen. Asszem méreteit tekintve egy 42 méter hosszú és 15 méter magas szobor ábrázolja a fekvő buddhát (a terminológia szerint nem csak egyszerűen fekszik, hanem „megpihen”. Körbejártuk, a kis beugrókból fényképeztük a szobor arany testét és persze magunkat, ahogy meglátogattuk az istenséget. A háta mögött kis üstökbe adományokat lehet szórni (a főalapzaj, amit a templomban hallassz, az érmék halk csilingelése, ahogy a fémüstökben landolnak). Ha az előbb azt mondtuk, hogy a szomszédos Wat Phra Kaew legfőbb látványossága, a Smaragd Buddha nem számít grandiózusnak, nos a fekvő buddha az, isten igazából óriási, lenyűgöző. Aztán irány a templom többi része. Jópofa belső udvar, külső udvar, kis kapukon be és ki, buddhaszobrok, színes csempés sztupák. Itt az a szó nyer értelmet, hogy esztétikus. Csak a dolog esztétikája itt is a nyugati/magyar szemnek kissé szokatlan keleti misztériumból táplálkozik. Talán még az itt-ott ültetett bokrok is ezt szolgálják.
Mire a két watot „befogadtuk”, addigra erősen ránk köszöntött az ebédidő. A Wat Pho útkereszteződésében a folyó felé vezető irány a kompkikötőbe visz, ahonnan a Wat Arunba lehetett áthajózni. És a kikötőbe vezető utca telis-tele volt kis éttermekkel. Eddig valahányszor Bangkokban voltunk, az első nap első thai kajáját (most a reggelit a hotelbe ne számítsuk ide még véletlenül sem) mindig itt ettük meg, valamelyik ilyen kis étteremben. Most is választottunk egyet, egészen a sarkon, ami elsőre annyira megteltnek tűnt, hogy lemondóan fordultunk ki, de máris kedvesen jöttek és mondták, hogy nehogy elmenjünk, van emeleti részleg is. Hamar meglett az út első pad thai-ja és mango shake-je is. Finom volt. Étterem után még az utcán vettünk azokból a megszokott csodálatos vágott gyümölcsökből, amit úton-útfélen árulnak kis triciklikről. Az első egy finom vágott mangó volt. Ilyenkor látja az ember, hogy mi a különbség az éretten, a helyén leszedett dolgok és az itthoni Lidl-s kényszerérlelt vackok között. Ha zongorázni tudnám a különbséget, én lennék a Horowitz. Jöhetett az aznapi utolsó kaland, a Wat Arun, leánykori nevén a Hajnal Temploma.
Ehhez át kellett kompolni a Chao Prayán. A kompjegy a már megszokott 5 baht, gombok. A menetidő egészen 3 perc lehet. Persze nem egyszerű a megannyi színes hajó és csónak között átvágni a túlpartra, annyi alkalmatosság cikázik a folyón. Szóval átlendültünk, majd elvesztünk a Wat Arun kavalkádjában. Ismét egy díszes templom, és bár ez is majdnem ugyanolyan, mint a Wat Phra Kaew és a Wat Pho, de mégis egy harmadik hangulat. Ez is gyönyörű, színes csempék, bár kétségtelenül sokkal kevesebb az arany. De itt fel lehet menni egy szintet a sztupa oldalán és onnan lenézni, sőt megtapogatni a díszeket. Aki intenzívebb, „thaiföldesebb”, „bangkokosabb” élményt akar nem is tudom mit ajánlhatnék. Ennél a hármasugrásnál nemigen tudnék koncentráltabb és szaturáltabb kalandot ajánlani. Ez egyfajta mélyvíz, amiben azonnal tudni kell úszni, aki megfullad (mert nem tetszik neki) jobb is ha vesz egy repjegyet haza (nem kell megsértődni, van ilyen, más helyre még mondás is van, „Róma egy nap, vagy egy örök élet”, bár én Indiával jártam egykor úgy, hogy a sok szerelmes lélek között alig vártam, hogy kijussak onnan és soha ne kelljen visszamenni). Ezzel ki is végeztük az első, elég intenzívre sikerült napunkat. Hazafelé kipróbáltuk a tuk-tukot. Estére voltak programtervek (pl. Patpong), de egyrészt ezt elsodorta az előző napi nadrágvásárlás, másrészt az első napi harapás Bangkokba akkorára sikerült, hogy a kevesebb-több alapon nem akartunk még többet belezsúfolni a napba. Az estébe egy vacsora fért csak. Fura volt, hogy alig találtunk valami thait a Silom Roadon. Végül valami fancy helyre sikerült besorolni, de inkább volt csillogó, mintsem finom.
A másnap új kalandot hozott, ezúttal nem is igazán Bangkokban, hanem inkább úgy 60 km-rel odébb. A programot még itthonról szerveztük, Bangkok Charlie-n keresztól. Reggel értünk jött egy kisbusz és a befelé a város felé sorba álló dugó mellett kifelé – huss – hasítottunk, hogy először elérjük a Maekhlong Train Marketet. Nem kellett sok idő, amikor kiszálltunk valahol, majd a mellénk adott idegenvezető kislány bevitt minket egy amolyan hagyományos piacra, ahol rogyásig állt a szárított hal, aztán a friss tintahal, polip, mindenféle színű sügér, mittudoménmi, persze egy csomó zöldség is sorakozott az asztalokon. Persze megmosolyogtató volt, hogy a 30 fokban simán ki volt csapva az asztalra a bontott csirke, vagy akár a feldarabolt fél disznó. Aztán egyszercsak beértünk egy asztalsorra, amelyek között sín futott. Megérkeztünk a legendás piacra. Ott botorkáltunk a sínek között, a két oldalt üzletek tömkelege. Persze a sok kiselefántból, faragott szappanból, füstölőból, egységcsomagban kiállított mindenféle fűszerből álló kínálat rögtön megmondta, hogy ez bizony mára turista piac lett és nem valódi. Leültünk egy shake-re, alkudtunk egy díszelefántra, vagy egy kis pénztárcára, csupa „szuvenír”. Persze benne volt a levegőben, hogy mindenki egy dologra vár, hogy jöjjön végre egy vonat.
Igaz ki is volt írva itt-ott a menetrend és lehetett tudni, de jött két rendőr is és elkezdték lefelé terelni az embereket, le a sínekről. Az árusok pedig elkezdték felhajtogatni a rudakat függőlegesbe a falak mentén, amelyek belógva a ponyvákat tartották, amelyek árnyassá varázsolták alatta ezt a fura helyi plázát. Aztán a távolban feltűnt a nagy piros vonat orra, sárga-zöld csíkokkal. Mindenki fényképezett. A mozdonyvezető meg dudált. No nem azért, mert valaki elé akart lépni, megdöbbentően profin fogadják a vonatot, mire jön, senki nem kóricál elé, a vonatfütty inkább az élmény, a turista attrakció része. Meg, az, ahogy szó szerint 20 centire az orrod előtt gördül el a vonat oldala, annyira kitölti a két árussor közötti teret. Nagyon intenzív élmény és itthon, ahol a Balatonon már lezárják még a vasúti átjárókat is, amikor a vonat még csak a Déliben áll, elképzelhetetlen lenne egy ilyet átélni. Valószínűleg ez a varázsa is a helynek, hogy ezt kitalálták, megvalósították és működik.
Aztán ahogy a vonta elkocogott előttünk, a rajta ülők kényszeresen integettek lefelé, mi meg ugyanilyen kényszeresen vissza, a varázs is elmúlt, nem volt miért maradni. Irány a Damnoen Saduak úszópiac. Amikor 4 éve utoljára voltunk Bangkokban, ez az attrakció maradt el, mert nem találtunk értelmezhető lehetőséget. Vagy reggel 6-kor kellett kelni (egy nyaraláson, amikor a pihenésé a hangsúly, keljen 6-kor az, akinek két anyja van), vagy az árcédulával volt baj. A Charlie nyújtotta megoldás mindkettőre talált orvosságot úgy, hogy még a vonatos piacot is megkaptuk. Szóval irány az úszópiac. Vagyis nem is. Közbe volt ékelve egy kókuszfarm meglátogatása. Láttuk, mi mindenre jó a kókusz, ettünk is kókuszcukrot. És mondhatom, hogy ezek között a „kényszerprogramok” között, amik minden turistahelyen vannak, ahol szervezett túrákat kínálnak valamilyen látványossághoz, állítom ez volt az egyik valaha látott legszínvonalasabb attrakció. DE…mégiscsak kényszeres volt. Másik fórumban is leírtam már, hogy nem tudom ezt a helyi turisztikai hatóságok gyömöszölik-e a programba (Egyiptomban a papirusz és az alabástrom műhelyt, Törökországban a szőnyegműhelyt és sorolhatnám, sorolhatnám), vagy csak a programszervezőknek kell valami plusz bevételi forrás (a turisták vásárlásai után nyilvánvalóan percentet kapnak), de könyörgöm szóljon már valaki nekik, hogy 2024-ben ez már ciki, nyűgös, nem kéri senki, csak egy felesleges megállót jelent. Pisilni lehet máshol is.
Szóval a kis kitérő után szépen begördültünk…no nem az úszópiacra, hanem valahová, ahol hosszú csónakok vártak. Charlie előre elmondta, hogy mielőtt odaérünk a voltaképpeni piacra, előtte jó hosszan megcsónakáztatnak bennünket a khlongokon. Na hát ebben nem maradhatott bennünk hiányérzet. Tényleg fantasztikus volt (ha hozzáteszem, hogy legutóbb amolyan pót-úszópiac programként Bangkokban mentünk el csónakázni a khlongokon és mennyit fizettünk érte, akkor ez a túra máris féláron volt). A nagy csónak csak repített, repített, közben egyre maradt el mellettünk egy csomó olyan, amit otthon sosem lesz alkalmad látni. A düledező romtól, a kiakasztott ruhák hétköznapjain át a menőbb házakig, vagy éppen nagy banánültetvényekig és a nag szalmakalapos evező nénikéig minden integetett. Aztán láttuk, hogy lassan közeledünk. A keskeny csatorna is szélesebb folyóra váltott és egy csomót kacskaringóztunk mellékágra le, a folyóra ismét fel és mindenütt feltűntek árusok. Előbb csak a part mentiek, ahová csónakosunk odakormányozott minket, kis kampóval be lettünk húzva és máris elmerülhettünk a kínálatban, ami természetesen amolyan jó turistás volt, a szokásos kiselefánt-szélcsengő-kagylónyaklánc-faragott buddhaszobor körön belülről. Aztán egyre beljebb mentünk a sűrűjébe. Anno 12 éve egyszer mi a feleségemmel jártunk már itt és akkor a piac legközpontibb részén annyi volt a csónak, hogy lényegében megmozdulni sem igen tudtak, folyton egymáshoz koccantak és egy 30 méteres távot olyan 30 perc alatt sikerült megtenni. Most, gondolom mivel már délutánra járt az idő, a nagy roham már lement, így elég szellősen tudtunk menni árusról-árusra. És persze áldoztunk a vásárlás előtt is, de csak gyümölcsöt, sült banánt vettünk.
A nap végén ismét élményekkel jóllakottan távoztunk, amit különleges piac ügyben meg lehet tenni, azt mi megtettük. Inkább a gyerekek reakciójára voltam kíváncsi, akik első bálozók voltak. Nos ők is jólesően jóllakottak voltak élményekkel.
Még következett az utolsó este, másnap már várt bennünket Koh Samui. Az utolsó estére is volt programötletem, de ezt is elsodorta a kevesebb=több szemlélet. Inkább hagytuk leülepedni az élményeket, mint még bezsúfoltunk volna egyet a napba. Illetve mégsem. Egy utolsó „kulináris élményt” is begyűjtöttünk. Ahogy jöttünk-mentünk a Silom Roadon, láttuk, hogy igazán nincs nagy lehetőség a kajára, különösen az autentikus fajtára (a Ristorante Italianaba Thaiföldön meg menjen a harapós ló). Illetve ami van, egy kis mellékutcányi kifőzde, nos az mondjuk nem a mi higiénés sztenderjeink szerint való. De a kölkök úgy látszik bebátorodtak (pedig külföldi fosós élményből nekik is jutott) és egy ilyen helyet néztek ki, hogy kóstoljuk meg. Egy kis fenntartással ültünk le a kicsit koszos, kopott székekre, de a kaja magáért beszélt. Megérte kipróbálni a sztenderdeken kívül eső kalandot is. Hazafelé pedig érdekes élményben volt részünk, Bangkok ismét egy újabb arcát mutatta meg. Az már a legelső estétől fogva többször is megesett, hogy a járdán haladva külön szólni kellett az erre sokkal finnyásabb lányoknak, hogy „vigyázz! csótány” és ezek bizony nem a kis szende lakótelepi példányok voltak, hanem olyan szép nagy állatok, ami el is visz, ha nem vigyázol. Másik este, amíg a gyerekek bementek a 7-Elevenbe venni egy vizet, az utcán várakozva hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valami átfut a járdán. Á biztos nem jól láttam. Aztán megint jött, aztán megint és megint. A fal tövében levő kétes zsákok és a járdaszegély mellett az út szélére letett ugyanilyen szemeteszsákok között ingázott. Egy patkány. Aztán a kispiszkos kajáldából hazafelé a gyerekek élték át, ugynezt a patkány élményt, amikor mindenképpen akartak valami különleges gyümölcsöt kóstolni, afféle desszertként. Megálltak egy árusnál, ami tulajdonképpen csak egy járdára kitett asztal volt. Kérték tőle, vágja már fel nekik a kiválasztott sárkánygyümölcsöt. Árusunk nekilátott, de a vágásban félúton elejtette a kést a földre. Felkapta, mintha mi sem történt volna és remélve, hogy a vevők nem látták és vágta tovább a gyümit. Odaadta aztán a kész csomagot. Még két lépést sem léptek el a gyerekek a standttól, amikor a közeli bokorban mozgásra lettek figyelmesek. Nagy szemekkel nézték, hogy a bokrok alól több szempár figyel és orr szaglászik. Patkány. De nem egy, olyan 8-10. A mellettük leesett késre való tekintettel a sárkánygyümölcs végül a kukában végezte (a higiénés bátorság azért nem volt egyenlő a vakmerőséggel).
Ígértem, hogy csinálok beszámolót, meg hát általában ahol járni szoktam, onnan hozok sorokba öntött élményeket, hát íme😊 (Akit esetleg zavar a hosszúra nyúlt irkálásom, az lapozzon nyugodtan.)
Thaiföld negyedszerre: Bangkok és Koh Samui
1. rész
Kezdjük az ötlettől. A mostani utazásunk alapötlete az volt, hogy vigyük el a gyerekeinket is oda, ahol nekünk nagyon tetszett. Erre most a kisebbik gyerekünk volt alkalmas, ezért vele és a barátjával beszéltük meg, hogy mi lenne, ha felfedeznénk együtt Thaiföldet. És azért Thaiföldet, mert ha létezik képzeletbeli dobogó azokra a helyekre, ahol már jártunk, akkor ezen a dobogón Maldiv áll az első helyen, Thaiföld a másodikon és Egyiptom a harmadikon és mivel az elmúlt két évben mi mindkétszer Maldivon voltunk, már nem akartunk ismételni, Egyiptomban pedig voltak már velünk a gyerekek, többször is, kizárásos alapon Thaiföld lett a választás.
Az előkészületek tavaly nyáron történtek meg, ekkor ment az ötletelés, hova érdemes menni, illetve mivel mindketten multinál dolgoznak, mit és hogyan enged a szabadság policy, valamint az időjárás is milyen opciókat vet fel, hogy hova mikor melyik szigetet kell választani. Így lett a befutó egy március második felére ütemezett Bangkok-Koh Samui párosítás. Bangkok azért, mert aki először megy Thaiföldre, annak látnia kell a fővárost a nyüzsgésével, az ezer arcával, a templomaival és minden egyébbel, Samui pedig azért, mert márciusban ott ígérkezett jónak az idő (a vesztes pedig Krabi, vagy Phi Phi lett, mert már nem maradt rá idő úgy, hogy ne értelmezhetetlenre tördelt legyen az időkeret).
Jöhetett a szervezés. A repjegy már nem volt döbbenet, tavaly óta, amikor Maldivra csilliárdokért mentünk tudtam, hogy a COVID, az ukrán háború, meg a Kis Mukk miatt minden, amire rá lehet fogni megugrottak az árak (boldog békeidők, amikor még 170 e-ért kényelmesen lehetett találni bangkoki jegyet…). Elsőre befutott az Emirates (bár azt a kört megint sikerült megfutni, hogy a keresőbe hiába konfiguráltam, hogy csomagokkal, mindennel együtt érdekelnek a jegyek, de befutott egy Austrian Airlines közvetlen járat 270 e-ért, majd csak a foglaláskor derült ki, hogy ja? de ez csomag nélkül és a bőrönd még plusz 140 e-ért repülne velünk – el is küldtem az AA-t a kurva anyjába vissza Bécsbe –). Már az Emirates-szel együtt is fel-felugrott az Air China, de elsőre elhessegettük, mert hát mi az úristent keresnénk Pekingben, ha Bangkokba megyünk (mintha Győrbe Békéscsabán keresztül indulnánk). Aztán valahogy egy alaposabb keresési körben rádöbbentem mit is keresnénk mi Pekingben: fél millát négyünkre. Felvetettem a kérdést a családnak, hogy szarabb, lassabb, hosszabb, embert tördelőbb, meg hát kínai, de occó. A gyerekek (akik persze életünkben nem ültek még ilyen hosszú interkonti járaton, azt mondták felőlük oké, a feleségem meg azt mondta, hogy ha már leszavaztuk, legfeljebb majd duzzog kicsit az úton). Befoglaltuk a repjegyet. A BKK-Samui repjegyben nem volt sok válogatnivaló, a sziget repterét kisajátította a Bangkok Airways, ha ide akarsz jutni egyetlen opció van, ők. Legfeljebb abban válogathatsz, hogy reggel, délelőtt, vagy délután érkezel. Őket is „kiválasztottuk”. Szállásnak az új szerzeményt az Aaramu Travelt választottuk a foglaláshoz, mivel nekünk nagyon bevált, hogy nagy német irodák rendszerét és árait használjuk, amit itthon kis közvetítők terjesztenek, na ez az Aaramu. Bangkokban valami viszonylag óváros-közelit (értsd: Királyi Palota) szerettünk volna, Samuin meg a tökéletes tengerpartot. Előbbit a Furama Silom Hotelben találtuk meg (a Silom Road egyébként tömegközlekedésileg, skytrainileg az egyik legjobb helyen van, egyik végén a Lumpini parkkal, a közepén pedig a Patpong Night Markettel, azaz még látványosságoknak sincs híján). Az utóbbi pedig Samuin elvileg Chaweng Beach, de legutóbb egy kicsit kiábrándultunk Chawengből, mert nem a legjobban sikerült választani szállodát és a part Chaweng ide, Chaweng oda, vacak volt (tudjátok ez Samui egyetlen nagy, hosszú, kilométeres és fehér homokos mintapartja). Nagyon versenyzett még Bophut Beach is. Illetve a szóba jöhető szállodák között is több alternatíva bontakozott ki: hagyományos thai stílusú, modern, semmi thai, illetve hatalmas kert, vagy teleépített, éppencsak ösvényes kert. Ezek is szép lassan szelektálódtak, végül a leghosszabb vekengés az OZO Chaweng és a Bandara Resort között volt. Az OZO tökéletesen Chaweng közepén feküdt, klassz kertje is mutatkozott a Youtube videókon, de semmitmondó modern volt, a Bandara Bophuton igazi thai gyöngyszem, szép kerttel, de sehogysem sikerült belőni, hogy Bophut mit hoz fel a partok közötti versenyben. Végül az OZO szakította át a célszalagot. Lefoglaltuk az összes szállást. 180 valahány nap volt hátra az indulásig, lehetett vágni a centit, azaz csak lehetett volna, mert a centi is csak 150-es…
De lepörögtek a napok és lassan elkezdődhetett a pakolás, „vedd elő a bőröndöt, azt nehogy a kézibe tedd” kűr. Nagy fájdalmam volt, hogy két sztenderd tartozékot, amit mindenhová viszek magammal, most itthon kellett hagyni. Az egyik a búvárfelszerelés volt. De Samui és Chaweng maxira nem a sznoriélményekről híres. Volt ugyan tervben, hogy elmegyünk Ko Tao-ra, de az max. egy 1,5-2 órás kirándulás, ezért nem érdemes sajátot vinni, hát itthon maradt. A másik pedig a drón. Imádom a kis repülő fényképezőgépet, de pontosan tudtam, hogy Bangkok egész területén dróntilalom van, illetve bármilyen repülőtér asszem 9 kilométeres körzetében is. És a Samui reptér talán 3 km-re sincs Chawengtől és a fel és leszálló gépeknek a hasát akár kézzel is meg lehet érinteni. Itt nem lehet drónozni. Hát szomorúan itthonmaradt a cucc.
Aztán egy szép szombat reggelen gyülekezőt fújtunk és a duzzogó feleségemmel😊 elindultunk Peking, akarom mondani Bangkok felé. Az Air China check-in mizériáját pár hozzászólással alább már leírtam, lényeg a lényeg, hogy még Ferihegyen se sikerült kideríteni hogyan jutunk el a végállomásig. De hamarosan a felhők felett hasítottuk az eget Frankfurt felé (apró kis trófea a repülőgéptípus és légitársaság gyűjteményemben: életemben először ültem Lufthansa gépen). Várt az Air China Boeing 747 bálnája, ezzel fogjuk hasítani a levegőt majd 10 órán át. Az Air China-val kapcsolatos élményeimet korábban már kifejtettem, ide egyetlen egy maradt, ami ráadásul kapcsolódik a 10 órához. Nem mindegy ugyanis hogyan töltesz el 10 órányi egy helyben ücsörgést. Nekem általában a filmezés szokott bejönni, legalábbis amíg el nem nyom az álom. És más légitársaságoknál van egy trükköm: mivel a gépen mindig van egy zavaró alapzaj, meg egyébként is mindig rissz-rossz egyszer használatos fejhallgatókat adnak, ezért ahol csak tehetem, angolul nézem a filmeket, angol felirattal, így a két csatornából csak-csak összeáll valami értelmezhető. Nem így az Air Chinanál. Most azt hagyjuk is, hogy mennyire friss a filmkínálat (erre csak példa, hogy ott díszelgett a Harry Potter univerzum – no nem a Legendás állatok részek, hanem az eredeti –). De a filmek kizárólag angolul (pontosabban eredeti nyelven) kínai felirattal mennek. Ennyit az élvezhetőségről és az idő elütéséről. De érzésre viszonylag hamar (vagy csak sokat sikerült aludnom a kényelmetlen ülés ellenére) Pekingben voltunk, ahol csak nagyjából dobbantásnyi időt töltöttünk. Volt eredetileg egy olyan gondolatom, hogy majd itt megpróbálok enni valami kínait (nem, nem a magyarországi plázás kínálat egyenkínai, de kínait sosem látott receptjeit, hanem valami igazit), de a biztonsági piszmogás ezt elsodorta. Lényegében simán, de időtartalék nélkül ültünk át a bangkoki járatra, újabb 5 órára.
Ezt már könnyebben elmorzsoltuk és egyszercsak ott álltunk a Suvarnabhumin. Hello Thaiföld, itt vagyunk! Mi negyedszerre, a kölkök először. Már nagyon keresgélni sem kellett irány a pince, irány a skytrain (oké: ARL). Bedübörögtünk vele ameddig akartunk (bocs, előtte napokig magoltam az állomások nevét, amelyek fontosak voltak átszállás szempontjából, de már most elfelejtettem), ott átszálltunk a Blue Line metróra, még pár állomás, aztán már csak kicsit kellett húzni a bőröndöket és welcome to Furama Silom. Az első benyomás kicsit ambivalens lett, amelynek a jelmondata: az anyja valagát a Meier’s-nek. A németek ezt egy négycsillagos hotelnek hirdetik. De a helyszínre érve ebből egy csillag elkopott. A németek sosem szoktak ilyen kutyaütők lenni. Mielőtt ez panasznak akarna látszani, szó sincs róla, a hotel egyébként tök jó volt, a szoba is tágas, tiszta. Csak tökre hiányzott belőle valami kis plusz, valami kis „lópor” (ez valamelyik egykori tanárom szavajárása volt arra, amit Austin Powers „monyónak” hív). Mivel a bangkoki érkezésünk este 18 órára volt a menetrendben, a szállodába jóval 8 után értünk. Aznap estére én már nem terveztem semmit.
Nem így a gyerekeim. Ők még a bőröndhúzás során be-bemondták, amikor elmentünk egy-egy utcai stand előtt, ahol elefántos vászonnadrágokat árultak, hogy ide visszajövünk. Én azt hittem viccelnek, de nem, kiderült a másnapi Királyi Palota látogatáshoz a vejemnek – oké-oké még nem az, „csak” a lányom barátja, de hadd ne írjam már le ilyen körmondatban, bármikor őt említem – nincs olyan nadrágja, amiben beengedik és egyben nem hal bele a melegbe. Oké, akkor irány nadrágot venni, este 9-kor. Mentünk vagy 200 métert, az árusok közben már felszívódtak, de elénk ugrott a Patpong Night Market. Én pontosan tudtam, hogy ott van, de csak egy másik este terveztem ide jönni. Mindegy, most jöttünk és kész.
De odaérve kisebb döbbenet fogadott. Te ez nem a Patpong. Dehogynem ez az, a térkép szerint is ez a Patpong. De hát ez nem ilyen volt…Szóval a Patpong megváltozott. Nem, nem előnyére. Konkrétan a felére ment össze. Régen kinn a Silom Road torkolatától kezdődött a kavalkád, most be kell sétálni az árusokhoz, persze az elején is van pár random kajálda, meg szöcskeárus, de itt több árus volt roskadozó kínálattal. És a Pussy Bar se volt meg a "pingőpon show, pingpong show' kiáltozással kurjangató elkapóemberekkel. Aztán persze jöttek az árusok, de hátrafelé is hamar véget értek a standok. Ám a kölköket beszippantotta a piac, a hangulat, az alkudozás, a thai feeling. Ők is megismerkedtek a pólók, Rolexek, Louis Vuitton táskák, hamis airpodsok kavalkádjával. Egy darab gatyáért mentünk konkrétan, de végigalkudoztuk a piacot. Csoda volt, ilyet itthon nem látsz, ez egy kulturális élmény is egyben, színes-szagos kavalkád. Bármire ha csak ránéztél, már rajtad volt az árus, hogy vedd-vidd, mennyit adsz érte, csip-csip (cheap-cheap😊). Én is majdnem elcsábultam egy Tag Heuer Monacora by Steve McQueen. A lényeg, meglett a nadrág. Majdnem éjfél lett, mire az első nap lezárult, rögtön egy hamisítatlan thai élménnyel.
Tényleg elkerülte a figyelmemet, köszi. De aktuális amúgy, minden is aktuális :-)
A régi idők...hát igen, azóta van család és az ő igényeiket is figyelembe kell venni, meg valószínűleg én is sokat változtam. Pl. Ciprus tudod tavaly, amin le is döbbentél mert pont olvastad, hogy a napernyőárakról beszélgetek Nissi Beach-en :-))
Na jó, az lehet, bár nem tudom milyen lesz az Air Asia járat ha ugyan elindul tényleg. Én most a KLM-hez, Austrianhoz, Turkishez stb. hasonlítom, bár a Turkishról pont te írtad asszem, hogy ott is milyen anomáliákkal találkoztál.
Köszi hogy ezt ilyen részletességgel leírtad. Ahogy az egyetemen mondták volna, "hiánypótló munka" :-)
Őszinte leszek, ez alapján nekem az Air China kerülendő, főleg hogy ez az alap szitu valószínűleg ami veletek történt és innen alighanem csak lejjebb van még.
A beszámolót magáról az útról én is szívesen olvasnám ezek után.
Szoktam beszámolót is írni, majd megpróbálok most is, csak még ilyenkor ezer a dolog (fényképek letöltése, válogatása, film készítés, vágás, írás, na meg persze a "szünetekben" dolgozni is kell kicsit).
De összességében nagyon feltöltő, új élményekkel és a régiből a jók megismétlésének érzésével, büszkeséggel, hogy mivel magunkkal vittük a gyerekeket, ők is csillogó szemekkel jöttek haza és nem faragtam be vele, hogy esetleg őket nem sikerült meggyőzni, hogy ami az öregeknek nagy kedvence, az nekik esetleg nem annyira fekszik.
Akkor nem is kérdés, hogy közvetlen 10-11 óra alatt, vagy ezer átszállásos 24 óra alatt, ha az árak sem rosszabbak.
Erre még nincs "algoritmusom", hogy hogyan lehet minden szempontból jó repjegyeket kifogni, a mostani módszer az, hogy amikor éppen aktuálisan keresek, az akkori legjobbnak látszót kiválasztom és leütöm és később már nem foglalkozom vele, hogy lehetett volna jobbat-e.
Köszi a választ. Most a közvetlen járat őszre olcsóbb bécsből mint bármelyik átszállásos. EVA air 270e/fő Meg gyerekkel nem biztos hogy + 5-8 órát akarok többet utazni(átszállás, esetleg szállás, fáradtság, stb)
Képben volt minden, bécsi indulás is természetesen.
De pl. a közvetlen járatok annyira hátul kullogtak árban, hogy a dubaji, vagy katari átszállásos Emirates és Qatar járatok simán verték őket Bécsből. A bécsi járatokkal a pestiek +/- 20.000 Ft-tal voltak pariban ugyanezekkel az arab légitársaságokkal (általában inkább BUD volt olcsóbb, mint VIE, de csak nüanszokkal). De a kínaiak négy főre kb fél millióval voltak olcsóbbak összességében a legolcsóbb araboktól (emlékeim szerint olyan 360+ volt az arabok ára egy főre, 240+ a kínaiaké).
Ezek tavaly nyári árak, mi általában jan-feb-márc-i utazásainkra mindig előtte való nyáron szoktunk foglalni, tehát ezek az összehasonlítások nagyjából úgy tavaly július-augusztusban mentek le nálam, ezek akkori árak.
Kérdezhetek? A VIE-BKK közvetlen járat nem volt képben nálad? EVA Air vagy Austrian? Annyival olcsóbb volt a sokszor átszállás? Mert én is arra felé mennék.......
Mivel időről-időre felmerül itt a kérdés az Air China-val kapcsolatban, hogy milyenek és nem nagyon jött még kimerítő válasz (én is kérdeztem az utazás előtt, de csak nagyképű ledorongolást kaptam), gondoltam megosztom a tapasztalataimat.
Időrendben:
- az első interakció maga volt a repjegy vásárlás. A honlapjukon lehetett foglalni, semmi különleges akadályt, vagy mást nem tartogatott, pont mint a többi légitársaságé. Egyedül annyit emelnék csak ki, hogy már a foglaláskor lefoglaltuk az üléseket, amit mostanság a többi légitársaságnál nemigen lehet. Pontosabban a kínaiaknál is fizetős volt a dolog, de amikor feldobta az árakat, akkor nem volt kérdés, hogy le kell foglalni az üléseket is. A BKK-ig és vissza tartó útnak 5 szakasza volt, amiből 4-en ingyenesek voltak az ülések, az 5.-en pedig talán 5000 Ft volt az ülésffoglalás, ami kb. az a nagyságrend, amit más légitársaságnál gondolkodás nélkül még rádob az ember a jegy árára. Ez a rész nagyon szimpatikus volt
- a következő lépés már az on-line check-in volt. Na erre már nem zengenék ódákat. Az Air China honlapján belépni sem sikerült, mert felhasználóazonosítónak olyanokat kért, ami egyszerűen nem volt (eltérően más légitársaságoktól, akik erre MINDIG a jegyhez kapott foglalási azonosítót használják, a kínaiak nem). Aztán letöltöttem az applikációjukat is, ahol nagy nehezen már eljutottam az „itineary” részhez, de ott folyton hibát dobott fel. Az út első szakaszát aztán a Lufthansa-val repülték codeshare-ben, így végül amikor a Lufi küldött e-mait, hogy a check-in open, akkor végül a németek rendszerével sikerült becsekkolni. Pontosabban csak a BUD-FRA és a FRA-PEK szakaszra, de a PEK-BKK utolsó szakaszra kerek-perec megtagadta a rendszer a check-int és mondta, hogy menjek ki a reptérre, majd ott megkapom. Ja és sehogysem kaptam meg a beszállókártyákat sem.
Mindegy, gondoltam, hogy oké, akkor a reptéren. Kigaloppoztunk Ferihegyre, ahol kiadták a beszállókártyákat, de ők is csak BUD-FRA és FRA-PEK viszonylatokra és mondták, hogy Pekingben kell majd újracsekkolnunk, mert az utolsó szakaszra ők sem tudják kiadni. A hölgy még megkérdezte a kollégáját is, mert nagyon fura volt neki is, hogy nem megy, a fiú pedig azt mondta neki, hogy miért nem tudja kiadni, hogy „ja? tudod, mert ez Air China…” szóval ez nem vet jó fényt erre az ügymenetre
Aztán Frankfurtban, amikor odaértünk a FRA-PEK beszállókapuhoz hamarosan elkezdték bemondani, hogy mindazok, akik nem Frankfurtban csekkoltak be, legyenek szívesek a pulthoz fáradni. Odafáradtam és a kedves német hölgy sorra kicserélte az összes addig kapott beszállókártyát. És a csőbe is besétált: megkérdezte, hogy mi a végállomás. Mondtam neki, hogy BKK, de nem kaptuk meg az utolsó boarding pass-t, tudna-e esetleg segíteni. Na ekkor jött egy szó szerint negyedórás szenvedés, mert ő se tudta, pedig a kis füzetkéjébe😊 egy csomó varázskód is fel volt írva. Végül a többi check-inest is segítő kínai supervisort kellett odahívnia, aki egy sokadik csodakóddal végül megoldotta a problémát. Szóval a németek problémamegoldásból egy nagy lépéssel előrébb járnak, mint a ferihegyiek…
- a következő lépés a pekingi átszállás volt. Attól mindig is ki vagyok akadva, amikor tranzitutasként még egyszer át kell essél egy újabb végeláthatatlan biztonsági ellenőrzésen, de a kínaiak még rátettek erre egy hatalmas lapáttal. Rohadt lassan haladó, összesen 2 db- szkennert használó ellenőrzőponton kell átesnie az óriásgépek többszáz utasának. Ráadásul valamilyen okból a pekingi biztonságiak tök más cuccokat szedetnek ki a csomagodból, mint a más megszokott reptereken. Fényképezőgépet is, a power bankeket is, amik természetesen a táska legalján vannak, mondván ezt még sosem kellett kiszedni és a power bankon egyesével silabizlják, hogy hány mAh-s. Szóval kínkeserves volt az átszállás.
Ja igen. Mindezt azzal párosulva, hogy a frankfurti gép is a „megszokott” 1 óra késéssel indult, így végül a kínkeserves átszállással (2 óra volt az átszállási idő) buktuk a lehetőséget, hogy valamit még együnk a reptéren)
- visszafelé nagyjából ugyanaz volt a kűr, azt leszámítva, hogy hazafelé nem Frankfurton keresztül jöttünk, hanem Pekingből egyenesen BUD-ra.
De az online check-in itt is dadogott, az istennek sem tudtam megkapni a boarding pass-t, megint írta, hogy a reptéren, vagy a pultnál, vagy az automatáknál lehet. Végül BKK-ban automatánál sem lehetett. Ez azt eredményezte, hogy a check-innél megint ott tornyosult előtted fél Kína, mert nem tudtad azt csinálni, hogy a beszállókártya ott van már a telefonodon, a csomagodat meg leadod egy baggage drop ponton és már mehetsz is, hanem ki kellett várni a kínkeserves lassú pultokat, hogy leadd a bőröndödet és megkapd a szép papír alapú boarding pass-odat.
- a pekingi átszállásnál ismét végigélveztük a csigalassú biztonsági piszmogást, bár „rutinosan” ekkor már másképp pakoltam a csomagot, hogy amit ki kell venni, azért ne kelljen kipakolni az egész táskát.
Aprócska kis színes ide is kívánkozik. A lányom vette észre és jegyezte meg, hogy más kultúr reptéren, ha a biztonsági ellenőrzésnél valami kiszúrnak a táskádban, akkor félreteszik azt egy másik szalagra, odahívják a tulajdonosát és a JELENLÉTÉBEN nyitják ki azt. De itt nem. Itt a kínai biztonságiak simán ohne zsenír belenyúltak a táskába, a gazdája nem volt fontos.
még egy tapasztalat: Bangkokból is 1 óra késéssel startoltunk és itt is elég passzosan fértünk bele a pekingi 2 órás átszállási időbe.
- utolsó tapasztalat: egy kicsit talán fura volt, hogy láthatóan a kínaiak szeretnének nagy erőkkel betörni a repülési piacra is, de mondjuk a fedélzeten szolgálatot teljesítő stewardess-ek (és stewardok) bizony még jócskán koptathatnák az angol nyelvtanfolyamok padjait. Feltűnő volt ugyanis, hogy az angol kommunikáció milyen nehezen ment nekik (vagy nekünk, akik sehogyse értettük az akcentusukat, vagy ők a miénket😊)
Nos dióhéjban ennyi az Air Chinaval kapcsolatos tapasztalatokból. Bár lehet, hogy úgy tűnhet a sok apróságból, hogy le akarom szólni őket, de nem. Mindezek a fennakadások apró, csak csikorgást okozó homokszemek voltak a gépezetben, de egy percre sem akasztották meg azt. Nem akarok fillérbaszónak sem látszani, de az AC és mondjuk az Emirates, vagy a Qatar árai közötti már-már szakadék jellegű különbséget nagyon is ellensúlyozta az aprócska kellemetlenségeket. Persze ha visszatérne a COVID előtti szép világ, az akkori jegyárakkal, akkor bizony megint a jól bevált arabokat választanám.
szerencsére nálunk nem probléma 3 hétre kivenni a suliból és egyre több ismerős család megy ilyenkor ennyi időre. Nyáron mindenki tud nyaralni és a legjobb hidegből melegbe menni. Ahányszor utaztunk télen pl Ázsia felé is-mindegy merre tele volt a gép iskolás gyerekekkel.
Én magamból indultam ki "ha már rohadt drága, macerás stb. nyáron elutazni egy hétre mondjuk Mallorcára akkor bosszúból menjünk el télen 2-3 hétre ugyanannyiból Thaiföldre Air Asia X-el" címszóval :D
Air Chinával nem utaztam, csak írtad hogy az ismerősöd mennyire meg volt elégedve velük.
A nyári Kréta, Mallorca és egyebek nem versenyeznek a téli Thaifölddel, mert nem ugyanaz a célközönség. Itt nem nyaralásról, hanem telelésről van szó, és a kettő egyáltalán nem ugyanaz.. Tehát amit írtál, hogy a "classik" nyári nyaralások konkurrense lehet, az nem igaz.
Úgy látom, hogy utaztál már az Air Chinával, mert hogy már megszűntek az előitéleteid. Írd le kérlek a tapasztalataidat!
Én a nyári Kréta, Ciprus, Mallorca, Szicília stb. helyett gondoltam a téli Thaiföldet :-)
Meglátjuk, bár szerintem nem is látjuk meg mert el sem fog indulni mint ahogy eddig sem, ha mégis akkor érdekes lesz látni van-e erre igény, azaz lesz-e erre mondjuk heti 2X300 ember BUD-ról.
A kínaikkal menni dolog az érdekes, látom rendszeresen az Air China jegyeit pl. Bécsből pekingi átszállással jó áron, értsd valahol 450 € környékén, de nem túl vonzó átszállási időkkel.
Meg valahogy előítéleteim is voltak az Air Chinával, ezek szerint fölöslegesen.
Én semmilyen fantáziát nem látok benne. Magyarország nem az a piac, ami FOLYAMATOSAN megtölt napi/másnapi/harmadnapi/heti egy alkalommal egy 300 fős szélestörzsűt. BUD pedig nem egy hub, ahová ráhordó járatok járnak.
