Tisztázzuk! Nem azt írtam, hogy te konkrétan pincér, vagy takarító legyél! Viszont az is nyilvánvaló, hogy nem leszel sikeres orvos, informatikus, építész mérnök, erre semmilyen esékyed nincs, az a vonat már rég elment. Maradtak az álmok, amik arra vannak, hogy megvalósítsd őket, de ahhoz reális lehetőségek kihasználásával juthatsz előre. Mindennek ára van, ha te azt nem akarod megfizetni, akkor marad a keserű álmodozás, önmentegetés mások hibáztatásával.
A kérdés az volt, miért érdeked megölni valakinek az álmait? Lehet, hogy azért írtam le, hogy megkönnyebbüljek. Lehet, hogy egyikőtöknek sem volt elég mersze, hogy önmagáról, a saját gondolatairól ilyen őszinteséggel írjon. Lehet, hogy lesz jobb, én is írtam kitörési lehetőségekről. Lehet, hogy csak a rosszat keresed bennem, hogy hogyan süllyedjek el még jobban egy olyan értékrend szerint, amit te sem vallasz magadénak. Nem egy pincér vagy, aki kiment és sikeres lett, hanem valaki, aki kívülről nézi az egészet, és kvázi azt mondod, hogy "ennek ez is jó lesz". Persze, leírtam dolgokat, te arra reagáltál, magadról kb. semmit nem osztottál meg, nekem meg jogom van nem elfogadni, amit írsz. Ennyi. Nem mondtam senkinek, hogy segítsen, és ha nem fogadom el, amit mond, akkor még kötbért is fizetek utána, hiszen én, a rossz, ugye, köteles vagyok bármit elfogadni, csak azért, mert leírtam itt magamról dolgokat. Ahelyett, hogy olyanok írnának ide, akik képesek a kölcsönös kommunikációra, akiknek tényleg problémái vannak, akik személyiségek, mert érződik, hogy van a nevük mögött valaki, aki tényleg szenvedett és megérlelt már magában dolgokat.
Ha csak álmodozol, akkor miért panaszkodsz, miért sírsz? Ha a gondolataidhoz senkinek semmi köze, miért teszed közszemlére a világ előtt.Nem utolsó sorban, nyilvánvaló tényeket miért vélsz támadásnak? Fájdalmas az igazság és szar érzés, hogy esély sincs a kitörésedre, sőt, valszeg csak szarabb lesz már... No input, no output. Az időd pereg!
De miért fontos ez neked? Miért olyan fontos megölni valakinek az álmait? Nem tökmindegy neked? Mert ha nem teljesül, akkor sincs semmi. Mit izgat, egy ismeretlen ember a fórumon, akihez semmi közöd?
Soha nem fogok olyan embernek hinni, aki nem hisz bennem, ezt vésd a fejedbe. Kapálózz. Igyekezz. Kit érdekel?
De egy "megbecsült szolga" sem akarok lenni. Ennél őszintébb nem is lehetnék. Tudom, hogy én nem úgy tekintek egy pincérre vagy egy takarítóra, de, hogy az én csendes, visszahúzódó személyiségemnek ez nem tenne jót hosszú távon, az biztos. Tapossanak meg még jobban? Nekem nem lesz energiám ilyen mocsárlényekkel hadakozni. Én ki szeretnék kerülni a mocsárból, erről a szintről. Nem érted? Egy gazdag szolga sem akarok lenni, aki egész életében nem hoz létre mást a munkája által, mint a... mit is? Ja, ilyenkor jöhet a szöveg, hogy "mosolyt csalt megannyi arcra", és hasonlók, de ez annyira kisszerű, olyan... így, kívülről oké, ha másvalaki egy életen keresztül becsületesen végezte az aljamunkát, én megbecsülöm, de miért én végezzem egy életen keresztül? Mert ha tudom, hogy valami jobb lesz, akkor még talán elviselhető egy-két évig, de egy életre?
Megjegyzem, ha nem provokálnál, nem jönne ki belőlem ilyesmi. :)
Képtelen vagyok olyasmivel foglalkozni, olyasmire lehetőségként gondolni hosszú távon, aminek már a gondolatától is azt kéne mondanom, hogy inkább öngyilkos leszek. Pincér? Takarító? Mennyi ezeknek a megbecsülése? Nulla. Olyan szakmákat mondasz, ami egy ember életének a végéig a gazsulálásról szól. Faszom akar pincér lenni, de tényleg... nem érdekel a pénz. Leszarom. Nyilván próbálok félretenni, tehát azért van némi pénzügyi tudatosságom, de Úristen, ezt nem... vannak kifejezetten vendéglátós típusú emberek, akik ezt nem szolgaságként élik meg, mert bennük megvan az a túlcsorduló energia, ami ehhez kell. Ezekben a szakmákban azok jók, akik elég "invazívak", vagy hogy' is mondjam, akikben valahogy túlteng az energia ebbe az irányba.
Totálisan félreérted a valós lehetőségeid. Kevés olyan felsőfokú végzettség van, mellyel esélyed van egy minőségi életforma eléréséhez, fenntartásához, valamint, valszeg bőven el is késtél már.
Szerinted, mennyi esélyed van rá, hogy orvosira, műszakira idegen nyelvű gazdasági képzésre bekerülj, így gyakorkatilag nulláról.
Ezekkel a tényekkel nem lehet vitatkozni.
Főiskoláról írtál! Írj le 1 főiskolát, melynek diplomájával olyan munkához jutsz ma itthon,
hogy minimum annyi jövedelmed legyen, mint Ausztriában egy takarító nőnek.
Ezt a vonalat már elqrtad és nem most, hanem már nagyon régen. Ezért kéne reális lehetőségeken gondolkognod. Nem kell megsértődni, de a tények makacs dolgok. / és nem támadások személyed ellen /
Mondjuk amíg az elképesztően beteges-belterjes családi környezetben éltem, ahol arra kondicionáltak, hogy gyerek maradjak, meg érzelmi bokszzsák, az egyre romló anyagi körülmények, a fejem fölül a házunk eladása, az azóta úgy-ahogy megmaradás, ebben kurva nehéz volt bármit is elérni.
Főiskolán elég jól teljesítettem (ez az a főiskola, aminek a tantárgyai tetszettek, de nem akartam az lenni, amivé képzett volna), és 10 év távlatából is megvan annak a tudásnak egy nagy része, amit az alatt a majdnem egy év alatt szereztem. Mondhatod, hogy hülye vagyok, mert te szarba se veszel, de ez még nem egy reális magyarázat.
Büfé szakokat eleve el sem akartam végezni.
Te vak vagy arra, amit én kifejeztem az előbb. Ez van.
Persze, az ápoló az csak egy példa volt, lehet más is, szakács, pincér, stb. Azért írok ilyen munkaköröket, mert piacképes diplomához valszeg nem tudsz jutni, ahhoz évtizedekkel előbb kellett volna ezt ambicionálni, valamint a megfelelő képességek birtokában is kell lenni, mint pl. szellemi képesség, anyagi képesség, motivció, stb.
Ezért nem hozna neked már semmit egy foxi-maxi egyetemi diploma. Tehát olyan szakma játszik, ami nem öl meg, de van rá kereset külföldön.
Az itthoni földet és néni-bácsikat bőven pótolhatja az első időkben az új környezethez való alkalmazkodási nehézségek legyőzése, és pont azért írtam Ausztriát, mert 1 óra alatt itthon lehetsz és van ott pénz. Én úgy viszonyulok ehhez a témához, hogy engem nem érint, nekem máshogy alakult az életem, de ezért meg kellett futni az ehhez szükséges köröket! Csak akkor van output, ha azt megelőzi input.
Akkor már megkérdezném, te hogy' állsz ehhez a témához? Teljesen megértem azokat az embereket, akik kimennek külföldre, akik könnyen belesimulnak bármilyen közösségbe, mert ezzel is olyan lehetőségek nyílnak meg előttük, amelyek gazdagítják az életüket. Ez egy másfajta személyiségtípus. Akkor tudnám ezt megtenni, ha tudnám, hogy itt M.o-on van egy biztos pont, ahova visszatérhetek. Most inkább az utazásra gondolok, mint a munkavállalásra.
Már attól elvesztettem a lábam alól a talajt, hogy majdnem más kerületbe költöztem úgy két évvel ezelőtt. Nem tudom, hogyan lehet ezt meggyógyítani, vagy kell-e egyáltalán. Csak egy otthont szeretnék, amelybe a körzőm hegyét beleilleszthetem, egy otthont, aminek én vagyok a korlátlan ura, ha egyedül is, és ahova, ha lenyugodtam, beengedek egy-két látogatót.
A magány kérdése egy kicsit komplexebb ennél. Az, hogy nekem könnyű lenne váltani, meg végképp nem derült ki rólam. Hogy nekem könnyű lenne, mint a gólyafos, csak úgy repkedni országról országra, gyökértelenül. Most próbálom lazítani magam a váltásra, de arról szó sincs, hogy ez egy ilyen pikk pakk dolog lenne. Nekem a hazám, az otthonom nem emberekből áll. Én ezt a földet hagyom el nehezen, a tereket, a fákat, az ismerős épületeket, mindent, amiben egy hely szelleme benne van, és az emberek csak utána jönnek. Az embereket, mint közösséget nehezebb elhagyni, mint egyes embereket. A "közösség" a hely szelleméhez tartozik. Azt hiszem, jobban fáj az, hogy a kertekben, az üzletekben látásból ismert nénik, bácsik örökre magam mögött maradnának, mint a közelebbi ismerősöktől való elválás.
Tényleg mintha direkt az ellenkezőjét írnád annak, amit kifejezek magamból. De tudod mit? Százszor, ezerszer is megpróbálkozhatsz az agymosással, én akkor is önmagam maradok.
Nem vagyok ápoló, és nem is szeretnék az lenni. Ennek megvannak az okai, annak alapján, amit az évek alatt tapasztaltam. Bár látom azt is, hogy egy fiatal orvosnőt már az alapján nem ajánlanak nekem, hogy másfajta lámpafénynél szeret dolgozni. Így működik a megbélyegzés. És aki ilyet mondott, komolyan elhitte, hogy ez már egy indok arra, hogy valaki ne hozzá menjen. Nehogy már egy kicsit másmilyen légy, nehogy már egy kicsit önmagad légy... ettől függetlenül, orvosnak jobb lenni, mint asszisztensnek. Egy felsőbb lépcsőfok minden területen jobb, mint "kiszolgálószemélyzetnek" lenni.
Nem, azt hiszem nem érdekel a pénz önmagában. Annál borzalmasabb nincs, mint csak a pénzért dolgozni.
Egyetemnek csak akkor van értelme, ha az olyan végzettséget és tudást ad, amire tényleges piaci igény van. Ilyen pl. orvosi, műszaki mérnöki, informatika, stb. A többi felejtős. Viszont egy kevés német tudással, és mondjuk egy ápolói szakképzettséggel külföldön tudsz olyan életet élni, ami nagyobb anyagi szabadságot ad, így több lehetőséged adódik pl. utazgatni. Neked ez nem lenne annyira nehéz váltás, hisz írod, hogy nem zavar a magány, sőt szereted is. Mint írtam, a teljesen új környezet, munkavégzés, csodákat tehet.
Igen, egy férfi valószínűleg nem viselne el egy szar munkahelyet egy lakás átmenetileg kialakított otthonosságáért... amúgy is felfogná, hogy a lakás soha nem lehet az otthona. Nem úgy fogná fel, hogy az épphogy elültetett gyökerét megint ki kell tépnie a földből. Egy férfi azt mondaná, majd lesz más, majd lesz jobb. Egy férfi ésszel meghozott döntéseit nem rombolnák le az érzelmei. Egy férfi tudná, hogy meg kell állnia a helyét az életben.
És mindez évek óta zajlik. Már megszokhatták volna, hogy ott vagyok, hogy a munkában számítani lehet rám, hogy elfogadom azt, ha valaki nem olyan, mint én. Nem vájkálok senkinek a magánéletében. (nem is nagyon érdekel) Nem értem ezt a mechanizmust. Egyszer-egyszer visszaverem őket, de ez a folyamatos feszültség borzasztóan megterhelő. Nem akarok versenyezni velük, nem érdekel, hogy ők mekkora királylányok, nem ártom bele magam az életükbe, és mégis én vagyok a szar. Seggnyalásért menjenek egymáshoz meg a hozzátartozóikhoz, nem elég az nekik? Mintha ez valami alap lenne. Ha férfi lennék, már nem élnék szerintem. Ha férfi lennék, már régen leléptem volna, sőt, be sem léptem volna egy ilyen helyre... na, lehet ezfog rajtam segíteni. XD Mit tenne egy férfi?
Neked megoldás lehetne, hogy pl. intenzíven tanulni németet, majd egy alapfok után irány Ausztria, vagy Németo. Egyrészről, ott viszonylag jól lehet keresni alacsonyabb végzettséggel is, másrészről az alkalmazkodás, beilleszkedés folyamata sikerélményt, önbizalmat ad. Ez jó lehet!
Tehát, ahogy írtam is, megvettem egy-két könyvet emelt érettségihez, de közben álláshirdetéseket nézek és azon gondolkodom, hogyan fogok albérletet találni, vagy kihúzhatom-e a szerződés végéig, ami pár hónap plusz. Mennyi pénz fog kelleni a költözéshez, megint kiszakítom magam egy környezetből... meddig bírom ki ezen a helyen anélkül, hogy teljesen kiégnék.
Hogyan lehet úgy tanulni, ha az ember olyan környezetben kénytelen létezni, ahol ha kicsit is megneszelik, hogy kifelé áll a rúdja, már köpködni kezdik a háta mögött? Vagy csak úgy, mert éppen valamelyik valamilyen pletykát indított útjára? Egyszercsak azt lehet érezni, hogy az addig bűbájos emberektől rideg elutasításban van részed, ha kérdezel, nem válaszolnak, ha megkérdezed, hogy mi a probléma, akkor persze "semmi". És napokig úgy néznek rád a munkahelyen, a boltban, mint nyakukat nyújtogató, egzaltált baromfik. Mindez szolgálati lakással egybekötve, tehát munkahely váltás lakhely váltást is jelent egyben. Ez maga a pokol... értem én, hogy olyan könnyűnek tűnik kívülről a helyzetem megoldása, csak innen belülről borzalmas.
De ha "akarni is kell", akkor miért ne inkább egy placebót szedjek be? Akkor ez az egész csak egy porhintés... csak úgy felrémlett tegnap este, amikor 17 évesen a kórházban elkezdték szedetni velem. 2 hétig szinte azt sem tudtam, hol vagyok, egy zombi lettem gyakorlatilag. Úgy, hogy én akartam bemenni, hogy segítsenek rajtam. Ez nekem nem mentőöv, hanem olyan, mint a Tortúrában, amikor Annie Wilkes beadja az írónak a fájdalomcsillapítót, ami olyan képet idéz elő benne, mintha a dagály ellepné a cölöpöket. Nem lett jobb kedvem, az iskolában még rosszabbul is teljesítettem. Borzalmasan egyedül voltam ebben az egészben.
Nem emlékszem, hogy barátunk valamilyen irodalmat emlegetett volna, amikor váltig állította, hogy ő el van késve a tanulással. :) Ellenben a zajos gép mellett dolgozás maga a mennyország.
Igen, a fokozatosság, ez jó. Bennem is vannak tervek, csak annyira egyedül érzem magam. Olyan az életem, mint egy Schrödinger doboz, amit soha nem nyitnak ki. Néha olyan, mintha nem is léteznék. Felületes csevejek, az átlagba belesimuló emberek nem fognak vigaszt nyújtani. Mert "bárkit" lehetne találni esetleg, de társaságban egyedül lenni, az még rosszabb. Valahogy belül van ez a magányérzés, és nagyon kevés embernél érzem azt, mintha egy kicsit megszűnne, mintha valaki látna engem.
A bogyók olyanok lehetnek, mint a tengeren hánykolódónak a mentőöv. Elsüllyedni nem enged, de ahhoz, hogy megmenekülj, el kell kezdened úszni, lehetőleg a part felé. Akarni is kell, nemcsak
az előregyártott mentség-paneleket ismételni, különböző formákban. Nem szétszórni az energiákat, egy dologra koncentrálni, azt végigvinni.
Ha sikerül, akkor az adhat motivációt a jövőre nézve. Fokozatosan, teljesíthető célokat kitűzni, melyek elérésével közelebb kerülhetünk a távolabbi, nagyobb célunk megvalósulásához. Igen, ehhez idő kell, lemondás néha, meg "szenvedés". Az idő. Lehetnek akár évek is, de végül meghozza a gyümölcsét. Minél később kezdünk bele, annál nehezebb lesz, esetleg reménytelenné válik.
Lehet felosztani, hány év kell a cél eléréséig, mennyi évig és milyen hasznát látom majd, élvezem.
Ismerek olyan nőt, aki nyugdíj előtt 10 évvel végzett el egy főiskolát. Gondolhatnánk, minek? Mert az elvégzés után 6 évig több, mint dupla fizetést kapott, és a nyugdíját is jócskán megemelte ez.
Aztán, az sem utolsó, hogy újra tanulni kezdett, ami mentálisan nem engedte leépülni, és ami nagyon fontos lehet pl. egy Alzheimerre hajlamos személy életkilátására nézve. Persze, sokkal könnyebb különböző irodalmakban csemegézni, melyek segítségével magyarázhatjuk, miért nem érdemes...
Stimuloton, Zoloft, Sertralin, Cipralex (azt hiszem ez volt a legrosszabb az összes közül), ezeket szedtem. Ez a hozzátartozóm, akit mondtam, Sertralint szed, és nekem is ez volt az utolsó, amiről végül leszoktam.
Ha még húszszor tervezed leírni, hogy valamit szednem kéne, akkor szerintem sűrítsd bele egy hozzászólásba, és le van tudva a gond. :) Spórold meg magadnak is az időt, energiát.
Volt egy idő, amikor elhagyatták velem a Xanaxot, nem emlékszem, hogy jobb lett volna. Tehát még ez is megvan... de lehet, hogy ennek a nagy részét a Xanax, Frontin okozta. Ettől még nem gondolom, hogy jobb lenne. Vagy egy olyan családtagomat elnézni, aki ha kimarad egy hét, mert nem tudta felíratni, már meg van halva, teljesen maga alatt van. Én nem akarok ilyen lenni. Most, ebben az állapotomban nem vagyok rászokva erre a szarra. Akkor meg belekerülnék ebbe a kiszolgáltatott állapotba, hogy a mankó nemhogy segítene megtanulni járni, még a maradék járóképességemben is elvesztem a bizalmam általa.
Ezt még szerintem pont nem olvastam, de nagyon sok hasonlót igen.:)
Gondolom nem is úgy mondják, hogy neutronszint.:)Na sebaj! Érdekes amit írsz, mert a vérnyomás csökkentőkről valóban nem lehet leszokni, mert, amint elhagyja az ember, azonnal emelkedik a vérnyomás.Magyarul az embernek szednie kell folyamatosan, hogy szinten tartsa.Azt gondoltam az antidepresszánsok is így működnek,mármint nem gyógyítanak meg, csak szinten tartanak, ha pedig elhagyod újra visszaesel.. Az is érdekes, hogy nem voltak különösebb fájdalmaid, örömeid sem, mert ezeket a tüneteket a nyugtatók és szorongáscsökkentők mellékhatásaiként szokták emlegetni.Nem lehetséges, hogy csak azért érezted ezt, mert párhuzamosan szedted őket és azoknak a hatásait érezted? Igen az ember nap végén leteszi a másokon való segítést, de szerintem adhat egy plusz löketet úgy lezárni egy napot, hogy segített az ember másokon, ha pedig mellé erőszakkal áthelyezi a fókuszt a belső problémákról más irányba, akkor hátha lehet kiút. Vagy nem tudom...
A B komplex az szerintem nekünk kevés, ide komolyabb kemikáliák kellenek:)
"Nem lehet eléggé hangsúlyozni a fizikai aktivitás szerepét. Ugyanis az edzés is egyfajta stressz a test számára, amelyhez azonban – megfelelő és rendszeres gyakorlás mellett – a szervezet alkalmazkodni kezd és növeli a stresszválaszban résztvevő anyagok termelését: például a noradrenalinét és a szerotoninét is. Hasonló anyagok termelődnek a szerelmi együttlét során is"
Nem olvastad ezt véletlenül? :)
Egy időben szedtem B komplexet, illetve mostanában is szedek néha. Illetve egy időben trükköztem energiaitallal is, csak abból nem szabad sokat, abban is vannak B vitaminok. Egyszer-egyszer belefért.
