Aki korábban hasonló stílusban nyomult, ő is meg akarta mondani, mi lenne a megfelelő szakma nekem, persze közvetve, nem egyenesen. "Én csak segíteni próbálok rajtad" rémlik? Ugye, mekkora ostobaság kell ahhoz, hogy egy olyan embert, aki az egyenességet kéri másoktól, azt burkoltan próbálja meg valaki "terelgetni", mint egy birkát? Eleve kudarcra van ítélve. Ja, vagy mégsem ostobaság, hanem valami más is van a háttérben? A segítség látszata és a borítékolható "kudarc" a nyereség, amellyel az ilyen ember úgy gondolja, elégtételt nyerhet. Hiszen a másik csak egy "szerencsétlen paranoiás", bármikor rá lehet kenni, hogy ő a nem befogadó. Én ebből köszönöm, nem kérek. Foglalkozzatok a saját életetekkel, ha nem megy a felnőtt-felnőtt kommunikáció.
Elég sokat ismételgetted, miután leírtam, mit gondolok erről. Úgy tűnik, nem sikerült megérteni és reflektálni, csak ismételgetni az elindított lemezt. De mint írtam, ez olyan általános itt, hogy már nincs benne semmi meglepő.
Az a probléma, hogy neked az jött le az egészből, hogy én arra hegyeztem ki a dolgot, hogy zajban szeretnék dolgozni.:)
Egyáltalán nem erről volt szó, csak egy megközelítést szerettem volna "kivesézni", mégpedig azt, hogy, ha az ember olyan szakmát választ, ami passzol a személyiségéhez, akkor könnyebb boldogulni.
Nem mintha olyan nagy jelentősége lenne egy ilyen fórumon, hogy önmagadat adod-e, én csak leírom, hogyan látszik az én szemszögemből. Minden jót neked!
Nem gondolom, hogy üldözési mánia volna az, hogy itt 2016 óta zaklatgatnak különböző elemek, különböző nikkeken, míg nekem végig megmaradt ugyanaz a nevem.(pont ezért volt egyszerűbb nekik) Vagy személyes okokból utálva engem, mert nem tartottam igényt az engem hülyének nézők társaságára, vagy csak azért, mert nyilván könnyebb afelett ítélkezni, azt támadni, aki egyedül van. Akár kísérletezni is lehet, hátha megdöglik, úgysem tudja meg senki, mitől.
Nem említettem ilyet, hogy ismernélek, hasonló stílust szoktam felfedezni. Olyan, mintha mondanál valamit, mégsem mondasz semmit. Ha kettőt lépek egy irányba, te is lépsz arra kettőt. Ha fölemelem a kezem, te is fölemeled. Közben bedobsz valamilyen teljesen értelmetlen provokációt pl.zajban akarsz dolgozni, azt ismételgeted. Ez nem valódi kommunikáció. Nem látszik semmi abból, te ki vagy.
Mégiscsak valamelyik troll leszel. Nyugi, már tényleg leszarom. :)
Olyan üres a kommunikációd, mélyebb kifejtésekre sem reagálsz, akkor is valami baromságot nyomatsz, pl. zajos munka. Lelombozó. Nem látszik a díszlet mögött az ember.
Ez a 8-10 nem is reális szám, csak a tegnapi napra a többszörösét számoltam. :) Ha tudsz és szeretsz vezetni, pl. a sofőrködés eléggé nyugis munkának tűnik, egyedül lehetsz.
Ha ez a zajos munka a perverziód, akkor nyilván abba az irányba kell elindulni. Az önéletrajzodban kifejtheted, hogy mennyire stimulálja az idegrendszeredet egy gép folyamatos, hangos zúgása. Illetve te csak akkor vállalod a munkát, ha ezt a plusz ingerforrást biztosítják neked.
Van egy csomó álláshirdető oldal, nem csak profession.hu vagy jófogás, hanem fb-on is többféle pl. Szárnyas fejvadász, napi 8-10 állást is fölraknak. Vagy eleve úgy keresel, hogy pl. beírod a keresőbe, hogy "állás 200 nettó fölött". Sok esetben gyári munkák fognak kijönni. (ha ezt elviseled hosszú távon) Rengeteg irodai állás is van, ami jobb lehet annál, amit most csinálsz.
Nekem volt egy pár hét, amikor nagyon elegem lett. Már maga az jó érzés volt, hogy visszajeleztek pár helyről, hogy kellenék. Aztán mindent összevetve maradtam, mert így érte meg jobban, meg a problémák egy része elmúlt, amelyek miatt mentem volna.
Az órákon át tartó jópofizás, gagyi hülyeségeken visítva röhögés és a semmiről való hosszú beszélgetések megőrjítenek..
Neken pont ilyen általad leírt közös kalapba dobós, értelmetlen "meetingekkel" tarkított interaktív munkám van, ami rengeteg energiámat elvesz, ráadásul az üres járatokból fakadó unalom valóban erősíti a szorongást.
Lehet, hogy furcsán hangzik, de néha tényleg jobb lenne egy zajos gép mellett, persze jó pénzért, irodai beosztásban.:)
Meg megmondom őszintén, én nagyon tudom unni a munkatársaim pofázását, a "fölösleges helyzeteket". Nem mindig, de általában jobb, ha van mit dolgozni. Mert az unalom tud szorongást generálni... sőt, talán ez a legrosszabb, ez az unalom. Amikor nem tudsz hozzászólni, hogy te pl. milyen kozmetikai terméket veszel (bármilyen más téma lehet, egyénileg), bár a többiek órákat képesek ilyesmikről beszélgetni, és olyan kurvára unalmas az egész helyzet, hogy már ettől az unalomtól szorongsz. Nem rémlik?
Ennek látszólag nincs köze a szociális szorongáshoz, pedig valójában sok. Ha van elég munkád, kénytelen vagy helyzeteket megoldani, kevesebb időd lesz azt latolgatni, hogy mások hogyan viszonyulnak hozzád, megváltozik a fókusz. Viszont ha túl sok a munka, az is szorongást vált ki, talán nem is kell nagyon magyarázni, miért. De abban igazad van, hogy az ilyen "nagyon csapatmunkás" munkahely, ahol egy kalapba kell bedobálni minden ötletet, nincs ellenőrizhetően "te munkád", "te teljesítményed", "te érdemed", az kurva nehéz lehet. Nyilván ezt is figyelembe lehet venni, de alapvetően nem tartom jó iránynak, hogy ez legyen az elsődleges szempont.
Ha te egy zajos gép mellett akarsz dolgozni, akkor tégy úgy. Nekem mindegy, elhiheted. :) Szerintem az fontos, hogy intellektuálisan azért kielégítő legyen a munka. Ha túl kevés, az sem jó, ha túl sok, az sem.
Szerintem ez nem jó irány, hogy a szorongáshoz szabjuk a hivatást. A szorongás nem mond el semmit az adott emberről, hogy az életnek mely területei érdeklik, hol érezné a szorongása ellenére is, hogy a helyén van. Engem kicsinálna, az biztos. Úgy érezném, hogy megfulladok. Szerintem pont ráerősítene a problémámra.
Egész ország olvas? :)) Itt a madár sem jár.
Tehetség? Volt egy-két eset az életemben, amikor olyan emberekkel találkoztam, akik valami nagyon durván beképzeltek voltak, és azt szűrtem le az egészből, hogy a tehetség egyetlen fizetsége az lehet, ha te szolgálsz (jó értelemben, segíted az emberiséget közvetve vagy közvetlenül), és ez a szolgálat eredményes. Bárki, aki a tehetségével nem szolgálni akar, hanem azt, hogy őt kiszolgálják, az hulladék a szememben, és ez a pár ember ilyen volt. Ha igazán tehetségesek lettek volna, akkor nem ott tartottak volna, ahol. Miért nem mentek tovább? Miért nem mentek egyetemre? Egy idő után viszont megfordítottam a kérdést. Ha olyan tehetséges vagyok, miért nem mentem egyetemre? A válasz az, hogy le kell építeni ezt a rejtett önelégültséget. Azért nem tudtam megugrani ezt a lécet a családi gáncsoskodások mellett, mert olyan hiányosságaim voltak a társasági élettel, műveltséggel, az élettel kapcsolatban, amelyek meggátoltak ebben. És lehet, hogy szervileg is, az, hogy nem tudom összeszedni magam, valószínűleg olyan pályák nem alakultak ki vagy sérültek, amelyek az önfegyelemhez köthetőek. Már lemondtam arról, hogy tehetséges lennék bármiben is. Jobb lenne erre valami más szót találni. Fogékonyság? Aztán a tehetség majd utólag igazolódik, ha igazolódik, addig lófaszt sem ér.
Az a vicc, hogy pont ma reggel futottam bele ebbe a videóba.
Igen teljesen életszerű, akár én is tarthatnám azt az ásót az öreg helyett a riportban:)
Igen mondjuk tény, hogy a könyvelőség nem igényel kreativitást, viszont szorongóknak tökéletes választás lehet, mert belemerülhetnek napi 8 órában a számok világába. (én természetesen azt sem bírnám)
Egyébként, ha jól értelmezem, akkor Neked egyszerűbb, átlagos munkahelyeid voltak?
Mármint könnyen betanulható fizikai munkák, vagy egyszerűbb adminisztráció?
Amennyiben így van, akkor kár, mert többre vihetnénk.
Két ilyen intelligens, okos, értelmes, humoros tehetség, akiket az egész ország olvas, ráadásul hozzá sem mernek szólni a témához...
Jó volt ez a poénkodás a könyvelőséggel. Csak azért, mert úgy jön ki, mint ha a kreatív munkára hoztad volna föl példának. Ha tényleg így van, mi az, amit kreatívnak tartasz benne? Én nem tudom elképzelni, mi benne a kreatív, pláne "napi 8 órában" (vagyis irodai környezetben, feltételezhetően), ahogy írod, azért kérdezem.
Miután egy párszor kiröhögtük magunkat rajta, azért sajnálom az öreget. Egy életet ledolgozott feltételezhetően ilyen fos melókat végezve, lehet, hogy tényleg nem bírta már. Teljesen érthető... bírom az őszinteségét.
Szerintem jelentkezz egy tetszőlegesen kiválasztott, kellő mohósággal rendelkező politikusnál vagy cégvezetőnél költségvetési kozmetikusnak. Az ám a kreatív munka. :))
Hát sajnos én sem találtam meg a hivatásom.:) Ha visszamehetnék az időben, akkor viszont biztos olyan szakmát választanék, ami kreativitást igényel és nem kell egész nap irodai környezetben, emberek között lenni. Pl. elmennék könyvelőnek és belemerülnék a számokba napi 8 órában.:) Hát nekem fordítva van egyébként, mert életkorral előrehaladva erősödnek a tünetek, bár ez inkább annak köszönhető szerintem, hogy túlságosan belemerültem a témába.
Ez az átképzés szerintem akkor igaz, ha tényleg megtaláltad a hivatásod. Te megtaláltad?
Nekem nincs semmilyen végzettségem. Valójában úgy látom, ennél nincs fontosabb, mégis olyan, mintha mindig elbotolnék ezen az úton. Mintha mindig akkor akarnának lerántani, amikor lépéseket teszek a "megmenekülés" irányába. Ez az egy reménysugár lenne pedig. Mindig a lakhatás, a megélhetés, ami előtérben van, "pénzügyi tudatosság". Közben nehéz megemészteni pl., hogy eltelt úgy 10 év, hogy soha nem volt pénzem nagyobb nyaralásra, szórakozásra, mindig különböző okokból. Igaz, hogy spóroltam is valamennyit, mert ha ez sem lenne, akkor tényleg semmi értelme nem lenne. Normális esetben egy fizetésből kéne maradjon annyi, hogy belátható időn belül vegyél saját lakást, elmehess mellette nyaralni, külföldre is, el tudj menni szórakozni. De mostmár próbálok tényleg inkább arra koncentrálni, hogy ebből a helyzetből mit lehet kihozni. Néha mégis úgy érzem, megfulladok, hogy fogom magam, és két héten belül kimegyek külföldre például. De tudjuk, hogy az sem a Kánaán. Én Márainak hiszek, hogy külföldön még idegen is leszek... hiába keresnék sokkal több pénzt, de ugyanolyan szar munkákkal, mint amik itthon vannak. Ha belerokkanok, akkor minek? Akkor a tanulásnak is lőttek. Nekem ezekből a lélektelen munkákból van elegem, amelyeket nap mint nap végigpörgetek. Nincs alternatíva. Ezekhez képest még az is sokkal jobb, ami most van.
Tehát pont ez a legnagyobb paradoxon az egészben. hogy az válthatna meg, ahol a legszorongatóbb helyzetek várnak. Abban viszont mégiscsak van valami, hogy az életkorral mintha kicsit javult volna azért a helyzet. Te nem érzékeled? Neked hogyan, mikor kezdődött?
Nekem is hasonlóan érzelmi analfabéta szüleim voltak sajnos, bár én sem haragszom rájuk, mert próbáltak boldogulni úgy, ahogy tudtak.
Sajnos én sem hiszek a pszichoterápiákban, sem pedig a gyógyszerekben.
Talán abban hiszek, hogy aki ezzel a problémával nőtt fel, de véletlenül sikerül pont olyan végzettséget szereznie, ami megfelel a személyiségének, akkor nyert ügye van.
Átképezni magát az embernek már szerintem késő, pont a szorongás miatt, mert ekkora változás csak felszínre hozza a problémákat..
"Csak nagyobb részleteket látnak a világból, így nem is hat rájuk olyan erősen, felzaklatóan."
Erre szokták mondani, hogy boldogok a lelki szegények.:)
Bár mi is olyan egyszerűen lennénk összerakva, mint az átlag elkényeztetett mai fiatalság, akinek legnagyobb problémája az életben, hogy milyenre cserélje el a fél éves telefonják, vagy épp melyik sorozatot nézze.
Sajnos szerintem van bennünk egy belső túlérzékenység, ami miatt mindent felnagyítunk ésa túlgondolunk és nem tudom mit lehet ez ellen tenni.
Teljesen magamra ismerek azok alapján, amiket írsz, gondolom sokan vagyunk így ezzel..
Igen, ezt is tapasztaltam, hogy minél jobban beleásom magam, néha annál inkább előhozom a szorongást. Gyakorlatilag amit az állami 15 alkalom/éves helyi ideggondozóban tapasztaltam, a jó szándék ellenére is, inkább élveboncolásnak éltem meg. Vagy semmi nem történt, vagy előszedtek belőlem olyan dolgokat, amelyekkel aztán nem kezdtek semmit. Mert legtöbbször azt hiszik, hogy majd egy-két sztorin elsírom magam, és kitisztul. Holott ez inkább ahhoz hasonló, mintha egy bohóc a kalapból egy szinte végeláthatatlan, egymás végéhez kötözött színes sálakból álló kötelet húzna elő. A problémák újabb problémákat hoznak elő, amelyek egymásba fonódtak, néha kollektív a személyesbe, személyes a kollektívbe ágyazódva. Ennek soha nincs vége. Pedig valamiféle tisztulásra szükség van, de talán nem az a legjobb megoldás, ha csak úgy kontroll nélkül beszél az ember össze-vissza arról, ami eszébe jut.
Engem gyakorlatilag túlféltettek, állandóan a tanulást erőltették, közben kortárs csoporttal nem is nagyon érintkeztem. (nem is nagyon akartam, vesztemre. Az legalább egy kiút lehetett volna. Vagy olyan felnőttekkel, akiket példaképnek tekinthettem volna, ilyen sem volt) Közben otthon folyamatosan kaptam szurkálódásokat, vagy egyszerűen csak nem figyeltek rám. Vagy gejl "szeretet" volt túldozírozva, vagy teljes közöny, ignoráció. Egy állandó, emelt hangon való kommunikálás. Az átlag beszéd és a kiabálás között félúton, baromi fárasztó volt. A lelki problémáim mintha nem is léteztek volna számukra, aztán teljesen váratlanul le akartak nyomni valamilyen antidepresszáns a torkomon. Össze-vissza kötögették be az ideghálózatomat, olyan ingerekkel, mintákkal, ahogy pont nem kellett volna. Mintha én, aki nem értek a villanyszereléshez, csak úgy össze-vissza kötögetnék be vezetékéket, aztán az sem érdekelne, hogy nem működik, vagy agyonvág valakit az áram. De az élet más területein is felelőtlenek voltak. Én azt a szót találtam rá, hogy érzelmi fogyatékos.
Már nem hibáztatom őket, már nem velük élek, de a "program", amit átadtak, időnként mintha húzna lefelé, mintha egy mocsár lenne.
Genetikában kéne keresni az okát? Nekem ez olyan determinált... mintha nem lehetne változtatni semmin. Van alapja, de mi az, amin változtatni lehet?
Nem jártam a főiskolára sokat, pont az említett probléma miatt. Ennek nyilván az is volt az oka, hogy egyáltalán nem akartam az lenni, amire képesített volna. A tantárgyakat szerettem, de semmi több. Állandóan nyomasztottak otthon még akkor is a tanulással, de nem egészséges módon, hanem mintha direkt az őrületbe akartak volna kergetni. Amikor megbízhattak volna bennem, akkor nem tették, ez elég romboló volt. Mondjuk úgy a második félévtől lett egyre rosszabb, akkor már láttam, hogy alakulnak a klikkek, én meg egyedül maradok. A második félév előtt egy hónappal menekültem el teljesen. Volt egy helyem a városban, ahol egyedül lehettem, ahogy odaértem, mintha egy kő gördült volna le a szívemről, hogy senki sem tudja, itt vagyok.
De maga az eltérő "struktúra" is kiváltja a szorongást szerintem, ha mást tapasztaltál a világról, még ha az hasonlónak tűnik is. A legtöbb ember nem lát a szónak abban a szellemi vagy lelki értelmében, ahogy a dolgok részletessége ténylegesen megnyilvánul. Csak nagyobb részleteket látnak a világból, így nem is hat rájuk olyan erősen, felzaklatóan.
