Abból, amit írsz, egyértelműnek tűnik, hogy pánikzavaros vagy, esetleg enyhe depresszióval, szorongással "megfejelve".
A pánikzavar kezelése pszichoterápiával is megoldható, a szakemberek szerint a gyógyszeres kezeléssel egyenértékű. Ettől függetlenül lehetséges, hogy jó gyógyszerek szedésére is szükséged volna.
Itt, a Fórumon van egy "Pánikbetegek sirámai" című topic, oda sok sorstársad ír, nem olyan kihalt, mint ez a két topic, ahová írtál. Próbáld meg, légy szíves, ott, hátha ők tudnak naprakész és hasznos tanáccsal szolgálni Számodra!
Egyszerűen nem tudom jó helyre írok-e, hol is kezdjem, nagyon hosszú lesz. Előre is bocsánat a helyesírási hibákért.
Ez egészen kiskoromban elkezdődött velem, igazából mindig is egy csendes, inkább magamba forduló gyerek voltam.
Az óvodás éveimre nem igazán emlékszem, arról nem tudok írni.
Az általános iskoláról viszont már vannak emlékeim. 27 éves vagyok hozzáteszem.
Már ott sem voltam az a barátkozós típus, inkább csendes voltam a háttérbe szorultam. Nem tudom minek a hátására, de olyan 5. osztályos koromtól elkezdtem megváltozni és úgy éreztem tudok normális életet élni. Voltak barátaim, ki jártam a haverokkal biciklizni, csavarogni… amit minden átlagos fiatal csinált azokban az időkben. Ez jó is volt egészen 8. osztályos koromig.
Középiskolába bekerültem, ott ismét elkezdődött ez már a gólyatáborban, hogy nem mertem megszólalni, miközben a többiek ismerkedtek, beszélgettek egymással és kis idő elteltével egy ilyen megjegyzést hallottam az emberektől, hogy „Ez a srác ez olyan elesettnek látszik, valami baj van vele biztos…” vagy valami ehhez hasonlót. Aztán elkezdtek természetesen velem gúnyosan viselkedni, semmibe venni, úgy ahogy általában a „nagymenők” azokat, akik szótlanok és elesettnek látszanak.
Aztán természetesen a suliban is ugyanez volt, hogy én voltam kb. mindenki „lúzere”, akit kiközösítettek, gondolom mindenki tudja ez milyen érzés, mikor mindenféle degeneráltnak, lúzernek neveznek és olyan mintha ott se lennél, csak a hátad mögött suttognak, hogy milyen fura ez a srác.
Ilyen körülmények között jártam a középiskolába 4 éven keresztül, hogy attól rettegtem, vajon mi fog történni másnap.
Egészen az utolsó év közepéig bírtam, amikor előre tudtam, hogy szóban kell felelnem egy órán egy hosszú tananyagból, 20 ember előtt. Már előtte 2 nappal olyan állapotban voltam, hogy nem tudom mi lesz velem, kész vége …
Leszálltam a buszról, és olyan heves pánik roham érzés kapott el, hogy azt hittem ott helyben összeesek és hogy nekem el kell menekülnöm de azonnal. Soha nem éltem át azelőtt ilyet. Aztán szépen hazamentem a következő járattal. És otthagytam az iskolát. És kerestem egy pszchiátért.
Aminek sok értelmét nem láttam, mert olyan erős gyógyszereket írt fel, amitől szó szerint és ez nem vicc, olyan hatással volt rám, hogy elaludtam útközben pár másodpercre miközben sétáltam.
Így ezekről leálltam, mert az, hogy bevagyok lassulva és úgy érzem magam mint egy narkós, ez hosszútávon nem állapot.
Aztán az utolsó évet távoktatásban csináltam meg, hogy legalább az érettségim meglegyen, így nem kellett bejárnom a suliba tekintettel a problémámra.
Az érettségi is egy kín szenvedés volt a szóbeli, erre konkrétan nem is emlékszem hogyan sikerült, de előtte 2 hétig görcsben voltam.
Volt közben egy barátnőm, akivel 4 éven át voltam együtt, ő tisztában volt a problémáimmal úgy nagyjából, de őt sem avattam be teljesen, pl a sulis dolgaimba, mert féltem, hogy olyannyira egyedül leszek, hogy ő is elfog hagyni, ha megtudja.
Miután természetesen megtudta és befejezte a sulit és elkezdett dolgozni, ki is dobott J Emlékszem megígérte, hogy ha majd sikeres lesz az érettségim, akkor felhív és koccintunk egyet rá, azóta is hív, azóta eltelt lassan 10 év..
Még mielőtt valaki csodálkozna, hogy ilyen problémák mellett hogy sikerült párt találnom azt is elmondom, hogy úgy, hogy a buszon régi helyi barátommal (aki ma a legjobb barátom), együtt utaztunk és ő mutatott be neki. Velük, akiket 10 éve ismerek, semmilyen szorongásom, problémám nem jelentkezik, ez a mai napig így van. Így ez nem volt nehéz.
Aztán fél évig körülbelül magam alatt voltam, hogy egyedül vagyok a problémáimmal, sem munkát nem találtam, sem pedig nem tudtam egyszerű alap dolgokat megcsinálni, pl, olyat, hogy félelem nélkül elmenjek a postára egy csekket befizetni.
Ezután az alkoholhoz fordultam mentő övként. Szerencsémre a régi barátom újra visszajött a faluba, mert kint volt külföldön, így vele újra összejártunk és így talán már úgy éreztem, hogy minden helyre áll és jó lesz.
És igen…. sikerült! Eljártam bulizni, eljártam csajozni, lett ismét egy barátnőm, akivel fél évig voltam együtt, egyik nap még szeretett meg imádott, másik nap már nem érezte boldognak magát velem.
Aztán maradt megint a pia, a sikertelen álláskeresés, a sikertelen kisérleteim egyik gyógyszer után a másikra, a mértéktelen piálás. Két haverommal, akiknek szintén épp nem volt akkor állásuk semmi, minden másnap ittunk, hétvégén pedig elmentünk a legócskább helyekre seggrészegen.
Próbáltam barátságokat kötni, volt pár ember, akikkel megismerkedtem így ilyen kisebb házibulikon, akikkel jóba lettem. De valahogy ezek a barátságok eltüntek …. Addig voltam jó az embereknek, amíg lelki szemetesként tudtak használni, illetve amíg nem volt nekik más, akikkel eltöltsék a szabadidejüket. Rengeteg hazugság… „most nem érek rá, mert tanulok, bocsi J” aztán rá 15 percre láttam feltöltve a fényképet hogy itt meg ott bulizik ez és az társaságában. Holott senkinek nem ártottam és elvileg ezek az emberek bírtak is…. Meg a mai napig nem tudnának rólam egy rossz szót mondani, még is levegőnek néztek/néznek.
Ezután elköltöztünk. A szüleim különmentek, aminek csak nagyon örültem, mivel még a problémám mellett szembesülnöm kellett apám agresszív stílusával, és azt hallgatnom, hogy veszekednek, ordítanak egymással, mert nem jöttek már ki. Fizikai erőszakról szó sem volt, csak a veszekedés ordítás.
Miután elköltöztünk találtam rá pár hónapra munkát. Egy ismerős által betudtam kerülni egy céghez, viszonylag jó fizetésért olyan munkára, amit szerettem is csinálni meg értettem is hozzá.
És innentől úgy éreztem egyenesbe jött az életem. Minden szép és jó volt, szívesen jártam dolgozni, nyitott voltam az emberek felé, mindenki bírt szinte, elhülyültem mindenkivel. A főnököm is maximálisan meg volt elégedve a teljesítményemmel, sőt mindenki, még olyan emberek is „tiszteltek” akik tényleg a legbunkóbb fajtábból valók.
Itt lehúztam 3 évet majdnem. Megkaptam a legmagasabb bérkategóriát, amit az adott csoporton belül adnak, rám bíztak szinte mindent, hogy csináljam, mert látták, hogy tudok mindent szinte.
Ezután olyan 3 hétre olyan történt, amire nem számítottam. Volt egy kis változás a munkahelyen, mert egy embert kirúgtak és a tulajdonos nem akart felvenni még több embert, ezért ezt is rám illetve a kollegámra akarták bízni. Ekkor lázas beteg voltam otthon feküdtem és rám tört megint az a pánik, ami az iskolás éveimbem tört rám. Felhívtam a legnagyobb főnököt és megmondtam neki, hogy sajnos beteg lettem, meg van más jellegű gondom is, sajnos nem tudok menni jelenleg dolgozni, elmegyek orvoshoz. Azt mondta rendben van, megoldják.
Következő héten hétfőn mentem dolgozni, akkor is még a láz és a köhögés kerülgetett, de bementem. Ott voltam 3 órát, felhívott a közvetlen főnököm, hogy a nagy főnök beszélni akar velem, menjek oda hozzá.
Bementem és ez fogadott: „Te cserben hagytad a céget, ezért el vagy bocsátva”.
Egy szavam nem volt …
Én voltam a 100%-os, a szeretett, megbízható munkaerő, és egy betegség miatt kirúgnak. Azt is elmondtam, hogy pánikom volt, nem tudtam menni.
A másik kollegát, aki szintén rosszul lett egyszer, de utálta mindenki, őt még személyesen a tulajdonos is felhívta, hogy mi újság van vele, jobban van-e. Mikor előzőleg még ki akarta rúgatni hónapokkal előtte.
Velem nem beszélt senki, nem kérdezte senki mi a bajom, egyszerűen írjam alá a papírt és basszam meg …. Így 100%
Természetesen utána vettek fel a helyemre embert, illetve a másik pozícióra is, amit rám biztak volna, mivel maguktól is rájöttek, hogy minden munkafolyamat külön személyt kíván…
Ezután megint jött a fél év kilátástalanság. Nem dolgoztam, nem tudtam magamban ezt feldolgozni, ismét visszatért a szociális fóbiám, a depresszióm és az alacsony önértékelésem, mivel amit a melóhelyen velem tettek, ez is az bizonyitotta számomra, hogy szart sem érek és egy rakás szar vagyok.
Mostani helyzetem. 1 hónapja ismét ismerősöm által sikerült munkát találni. A tulajdonos adott nekem egy újabb lehetőséget egy másik cégénél, másféle munkakörben.
Az első két napon semmi bajom nem volt. A harmadik nap olyan pánik jött rám, hogy el kellett menekülnöm mert nem birtam. Intéztem egy sürgősségi beutalót a pszichiátriára és elmentem és kitárulkoztam neki. Felírt nekem Medazepam tabelettát a leggyengébbet és Yarocent, hogy ezeket szedjem és táppénzre javasolt. Két hétig itthon voltam, mellette anyummal elmentünk 3 napra nyaralni, hátha az engem is kikapcsol kicsit.
Ezektől a gyógyszerektől úgy érzem magam mint egy rossz narkós, olyan tompa vagyok tőle hogy nagyon, azt is elfelejtem mit csináltam két perccel ezelőtt, vagy hogy miért mentem ki a konyhába…. stb. Úgy érzem, mintha nem ebbe a világba lennék olyannyira kikapcsol.
Ráadásul mióta szedem, minden egyes álmomra tisztán emlékszem és mindig vagy munkahelyi vagy pedig múltbéli emberek jelennek meg az álmomban. Pl. ilyenek hogy a legelső barátnőm nekem akart esni, meg meg akart támadni egy szobában és ehhez hasonlók …
A nyaralás után ismét megpbróbáltam dolgozni menni. Sikerült 3 napig. Már az első 2 napban is olyan feszült és görcsös voltam, hogy azt hittem elájulok, nem tudtam koncentrálni, figyelni, azt sem tudtam mit csinálok, mihez fogtam… satöbbi.
Tegnapi napon bementem, ott voltam 3 órát, megint elkapott ez a félelem-pánikszerű erzés és el kellett mennem haza… nem birtam tovább.
Egyszóval elegem van ebből, hogy társas helyzetekben, ahol más emberekkel körül vagyok véve nem merek szinte megszólalni, nem merek kérdezni, nem birom önmagam adni, nem tudok koncentrálni a munkámra, egésznap szorongok, félek, görcsölök. A gyógyszerektől meg olyan vagyok mint egy kábítós és az alap problémámat ugyanúgy nem enyhíti.
És mihelyst elmúlik ez az érzés, az úgymond „veszély”, a helyzet, helyzetek, amitől úgymond félek, tartok, görcsölök és nem tudok felette uralkodni, akárhogy akarok akkor megszűnik.
Sosem gondolkodtam azon, hogy öngyilkos akarnék lenni. Csak szeretnék ebből a szarból kigyógyulni és végre olyan életet élni mint a normális, átlagos emberek, nem egy befelé forduló, depressziós, szociális fóbiával és pánikkal élő ember lenni…… Normális baráti kapcsolatokkal, normális élettel, barátnővel, család, munkahely, normális szociális élet, hogy normálisan tudjam élni a mindennapjaim.
Mit tanácsoltok? Olyanok, akik hasonló helyzetben vannak mint én, esetleg sikerült kigyógyulni… Mert már nem tudom mit tegyek...
Akik extrovertáltként küzdenek ezzel a betegséggel, ti hogyan küzdötök meg a nehézségekkel?
Én kb középen helyezkedem el, szóval egyszerre vagyok intro-extrovertált. Nyilván az egyedüllétet-bensőséges kapcsolatokat igénylő szükségleteimet sikerül kielégítenem, hiszen az ritkán ütközik szociális szorongásba.
De mi a helyzet az extrovertált szükségletekkel? Azzal hogyan kell foglalkozni?
Gyakran élvezném a kicsapongó bulizós „mindenkivel” beszélgetős-ismerkedős, társaság középpontja életet, de a szorongás ellehetetleníti az egészet.
Engedd meg, hogy feltegyek egy kérdést: nem tartasz attól, hogy visszaélnek a fordításoddal és miért nem véded le azonnal ezt a szerzői jogoddal (IBSN stb.) és rendelj belőle sok-sok könyvet, biztosan venni fogjuk :)
Értsd jobban: pl. a Facebook nem Zuckerberg ötlete volt, hanem egyetemi társáé, Zuckerberg ellopta tőle. Ne engedd, hogy egy Zuckerberg féle ellopja ezt is tőled :)
Valahogy biztos ki lehet cselezni az elmét, amikor szenvedünk, hogy "nincs energia". Ha belegondolok, szokott működni az ilyen nemszeretem munkáknál, hogy "gyorsan elkezdek takarítani, mielőtt rájövök, hogy már megint takarítani kell". Mire észrevenném, hogy szenvednem kell a takarítás miatt, ki van takarítva. De olyasmivel kapcsolatban alkalmazni ezt, amit elvileg szeretek, és hosszú távon?
Ha nincs ereje, miből szedje össze magát? Mi az, ami magától jön? Én ezt hallgattam egész életemben, hogy csak elkezdeni kell, szinte soha nem jött be. Mindenért meg kell dolgozni, kivételes ajándék az élettől, ha mégsem. Ajándék... hosszabb távon kibaszás.
Mi van, ha az új melóban is megtalálja az értelmetlenséget? Lehet, hogy azt keresi, még ha tudatosan nem is ezt akarja.
Nálam is ez a helyzet, azzal társulva hogy nem is vagyok könnyű eset, és emiatt nehezen szerzek haverokat, és alig van, de igazi nincs... De hát bartátság ugye csak suli korszakban van, később kinövi ezt a legtöbb ember. (?)
És nincs olyan hogy merre lépj mert ez ilyen, esetleg ha egy szórakozóhelyen van esélyed, akkor próbálj ott ismerkedni.. Csak én az ország keleti részében élek, ahol a pusztulat az úr.
Én hiába nem vagyok szoc fób, ha most kivándorlás van.
Ez az ajtó nem fog örökké nyitva maradni. Miután letetted ezt a könyvet, könnyen el lehet felejteni a bátorítást, hogy legyél kedvesebb magadhoz vagy próbálj ki valami újat. A régi propaganda kampány lassan befolyásolni fog, hogy egy idő után elhidd a dolgok nem változtathatóak meg és beragadtál oda ahol vagy.
Ez az ajtó csak egy rövid ideig lesz nyitva és meg kell hoznod a döntésedet, hogy átugrasz rajta a másik oldalon váró ismeretlenbe. Amíg a lehetséges esés ijesztő lehet, a körülötted lévő világ fenn fog tartani. Több ezer ember van kinn, akik a barátaid szeretnének lenni, és még ezren akik randiznának veled, aludnának veled, házasodnának és családot alapítanának veled. A világ vár rád, hogy megmutasd a teljes, hiteles énedet. Ne várakoztasd tovább.
Miután elolvastad ezt a könyvet, egy új ajtó nyílik meg számodra. Megvan a lehetőséged arra, hogy átlépj rajta egy bátor életbe, amiben megkérőjelezed a régi eszméidet, kipróbálsz új dolgokat és megmutatod a hiteles énedet a körülötted lévő embereknek. Ez az élet azt igényli, hogy haladj afelé ami megijeszt, hogy lépj a pályára a lelátóról és nézz szembe az elkerülhetetlen kudarcokkal és elutasításokkal a siker felé vezető úton. De ami a legfontosabb, ez az élet hajthatatlan bátorságot igényel, hogy a saját oldaladon állj bármi történjék is. Hogy újra és újra válaszd azt, hogy szereted és elfogadod magad és hajlandó vagy újra próbálkozni. Hogy újra odatedd magad, kérj újra találkát, szeress újra és ajánld a világnak újra azt aki vagy.
Ennél a pontnál megvan a választásod, hogy milyen életet szeretnél élni. Habár mindig megvan ez a választásunk, némely pillanatokban tisztább ez a választási lehetőség mint máskor.
- Olvastál a szociális szorongás okáról – ami egy régi hit arról, hogy valahogy nem vagy elég jó és ezért nem vagy érdemes a szeretetre.
- Megtanultad milyen módokon stabilizálja magát ez a hit, beleértve az éles belső kritikádat.
- Azt is megtanultad, hogyan szabadítsd fel magad ezen korlátozó eszme alól.
- Megtanultad hogyan azonosítsd hogy ki vagy igazán, mit akarsz igazán és mit tudsz nyújtani a körülötted lévő világnak.
- Megtanultad hogyan kezeld magad kedvességgel, törődéssel, együttérzéssel és tisztelettel.
- Megtanultad, hogyan cselekedj többet a világban, ami segíteni fog eloszlatni azt a régi hitet, hogy senki sem fog szeretni azért aki igazán vagy.
„Miközben randiztunk azt mondta nekem, hogy nem tudja eldönteni kedvelem-e őt és hogy nem tűntem érdeklődőnek, amitől feszült lett. Valójában igazán kedvelt engem, de azt feltételezte, hogy ez nem kölcsönös!”
Ez egy nagy fordulópont volt Adam számára. Képes volt beleugrani a sebezhetőségbe, aminek következtében csak azt fedezte fel, hogy a legrosszabb félelmei alaptalanok. Ahelyett hogy éles elutasítást vagy gyúnyolódást tapasztalt volna, kedvességet és kölcsönösen megosztott sebezhetőséget kapott. És ami a legjobb, az izgalom és a kapcsolódás élményét érezte a hölgy iránt, s ez olyasmi amit nem érzett az évek során melyeket a maszk alatt töltött.
Adam tágra nyitott szemekkel meredt rám és lassan rázta a fejét balról jobbra. A szája tátva maradt egy kis ideig miközben hallgatta a kifejezéseket melyeket ajánlottam neki a sebezhetőséghez. Majd összeszedte magát és mondta hogy tesz egy próbát, egy olyan tónussal ami nem tűnt különösen meggyőzőnek egyikünknek sem.
Nagy meglepetésemre amikor a következő óránkra jött, sugárzó mosollyal lépett be az irodába. Azt mondta nekem, hogy összefutott egy korábbi ismeretségével aki nem válaszolt a hívásaira, és úgy döntött, hogy „megpróbálja a sebezhetőség dolgot”.
Talán mást fog tapasztalni, mint amitől tart. Meggyőzve, de kétségbeesetten úgy döntött, tesz egy próbát.
„De van még egy figyelmeztetésem,” – mondtam az óránk vége felé. Várakozóan nézett rám.
„Sebezhetőnek lenni azt jelenti, hogy tényleg megosztod amit érzel – és nem csinálsz szarkasztikus viccet belőle, vagy nem mondod, hogy mennyire betegnek tarthat most. Annyit jelent, hogy tényleg egyszerűen és őszintén csak annyit mondasz: „Tényleg ideges voltam, hogy találkozni fogunk. Hát, 30 percet töltöttem azzal, hogy kitaláljam hol együnk. Azt hiszem valamilyen szinten reménykedem, hogy elfogadsz majd engem”.
Ahogy beszélgettünk a sebezhetőség témaköréről, megkérdeztem tőle, hogy mi lenne ha valamikor felfedné közvetlenül az idegességét a hölggyel akivel randizik. Kezdedtben, telejesen elutasította ezt a lehetőséget, nevetségesnek és haszontalannak tartva. Ugyanakkor, pár hónap – és pár sikertelen randi – után kíváncsi lett, és felvetette, hogy kipróbálná ezt a „sebezhetőséges dolgot”.
Egy alkalommal a következőt ismételte: „Biztosan el fog utasítani, ha látni fogja ezt rajtam. Elmondani, hogy ideges vagyok azt jelenti, hogy bevallom hogy egy nyápic vagyok aki nem tudja kezelni, hogy vele van. Egyáltalán nem fog tudni aztán tisztelni.”
Egyetértettem, hogy ez egy lehetséges kimenet, és tekintse ezt a kísérletet úgy, mint az egyik elemet a félelem hierarchiáján.
Adam az egyik ügyfelem, gyakran küszködik a randizás és a párkapcsolatok területén. Utálja, hogy mennyire ideges tud lenni amikor egy számára vonzó nővel beszélget. Bármit megtenne, hogy elrejtse ezt a szégyenteljes titkát és megtanulta hogyan tűnjön kívülről magabiztosnak.
Amíg megtanulta sikeresen elrejteni az érzéseit, felfedezte hogy ez nem tette sikeresebbé a szerelmi életét. Ellenkezőleg, úgy érzi hogy nehezebben tud kapcsolódni egy nőhöz akit igazán kedvel. Tapasztalta párszor, hogy randizott egy lánnyal aki aztán nem válaszolt a hívására a második randi után.
Tényleg? Senkivel sem? A legerősebb gyógymódja a szégyennek felfedni és megosztani azt valakivel, aki megért és azonosulni tud a küzdelmeddel. Amikor szorongsz ha valakivel beszélgetsz, megfontoltad valaha, hogy elmondod neki?
Első látásra ez teljesen az ellentétének látszik mint amit tenned kellene. Az általános bölcsesség azt tartja, hogy ha vonzódsz valakihez akivel beszélgetsz, akkor nem mondhatod el neki, hogy mennyire ideges vagy, mert azt gondolná, hogy gyenge és beteges vagy. De kipróbáltad már a valóságban?
Annak érdekében, hogy teljesen kapcsolódj másokhoz és jobban érezd magad a bőrödben, el kell merülnöd a következő folymatban:
Nézz belülre és figyeld meg mi az amit igazán érzel és gondolsz, majd fedd fel ezt másokkal akikkel biztonságban érzed magad, és akik nem fognak durván elutasítani. Ismételd meg.
Minden alkalommal, amikor küzdesz egy érzéssel vagy tapasztalattal, ahelyett hogy elrejtenéd, és bizonyítékul használnád önmagadban, hogy hibás vagy, mi lenne, ha képes lennél ezt megosztani az életedben lévő emberekkel?
Ez a gondolat általában megdöbbentő/ijesztő a szociális szorongók számára. Ezt biztosan nem tudom megosztani senkivel.
De reg jartam a forumon, de hat ez a szocfob mar csak ilyen makacs . Nem szedek semmit jo ideje, berendezkedtem vegetalasra.. Egyik nap jon a masik utan, unalom, ingerszegeny kornyezet, ertelmetlen melo ehberert, semmi tortenes. A vorosodes elojott megint total semmilyen szitukban(pl. vezetes kozben ha jonnek mogottem), komolyan nevetseges, frusztralo.. Erdekes mert minimalis heti kb 5mg! Rexetint szedve ez nem volt. De alapdolgok telefonalas, szemkontakt, vasarlas, stb..megy egy-egy folosleges zavarbajoves es vorosodessel. Szoval elvagyok, mondhatni jol is erzem magam szorongas, depresszio elkerul most hala eg. De felek csajozni, melot valtani, kijarni se merek hetvegente felek hogy ujra pialni kezdek.. Nincs vegzetsegem, se erom hogy kezdjek magammal valamit. Szoval folyamatos hianyerzetem van, valamerre pedig lepnem kene nem jo ez igy.
Merre kene elinduljak ? Gondoltam mar sztk helyett magan aterre is.