Baktria, Baktrianh, ó-bactriai nyelven Bákhdhri,az ó-perzsa ékiratokban Bákhtris, ma új-perzsául Balkh, aperzsa birodalom legészakibb tartományainak egyike, az Oxus középső folyásának termékeny völgye; határa északról és keletről Sogdiana, délről a Paropanisus és Aria, nyugatról Margiana. Fővárosa Bactra (h vagy ta Baktra, vagyZariaspa, perzsául: az aranyos lovú, m. Balkh városa) a Bactrusnak, az Oxus egy mellékfolyójnáak partján; más, már görög-alapította városai voltak: Alexandria Oxiane, Demetrias, Eucratidea és Euthydemia. E tartomány, mely kitünő lovakat tenyésztett, előbb ó-bactriai királyoknak hódolt és később a perzsa hatalomnak főfészke volt keleten; onnan terjedt el az ú. n. Zoroaster-féle vallás és annak szent könyve, az ó-bactriai nyelven írt Aveszta. E tartomány satrapái nagyobbára királyi herczegek és meglehetősen függetlenek voltak. Természeti helyzete következtében csakhamar Nagy Sándor meghódítása után Diodotus helytartó kezdeményezése folytán el is szakadt a Seleucidák birodalmától és külön görög nemzetiségű királyoknak hódolt meg (Kr. e. 256-ban), a kik hatalmukat Eucratidas király példájára (180 körül) még az indusmenti országokon is túl terjesztették. E birodalom a parthusok hatalmának emelkedése és scythiai törzsek rohamai következtében bukott el (Kr. előtt 165 körül). – Strab. 11, 514 sk. 15, 692. Theophrast. hist. plant. 4, 4, 7. 3, 4, 5 sk. Polyaen. 1, 1. Curt. 7, 4, 16. Arist. hist. an. 2, 1. Spiegel, Altpers. Keilinschriften 211; u. a. Erân. Alterthumskunde I, 42. 220. II, 544. 557. 562. III, 64.
Elolvastam Harold Lamb remek könyvét Nagy Sándorról . Aztán gyüttek a googlin keresztül a kalash(a) dolgok németül meg angolul , majd a branchidák állítólagos lemészárolása kapcsán most kilyukadtam W.W. Tarn--nál . Kérdezném , hogy az itteni dolog vicc-e :
Για μεγάλο χρονικό διάστημα η γλώσσα που μιλούσε ο λαός των Μακεδόνων υπήρξε αντικείμενο συζητήσεων και διαφορετικών προσεγγίσεων. Από μερικούς μάλιστα ερευνητές, τον αμερικανό καθηγητή BORZA και τους μαθητές του, θεωρήθηκε πως το σύνολο των ελληνικών επιγραφών που βρέθηκε στη μεγάλη Τούμπα της Βεργίνας ανήκουν στους συγγενείς των βασιλέων, αφού οι τάφοι είναι βασιλικοί. Η γλώσσα τους λένε είναι φυσικό να είναι η ελληνική αφού οι ίδιοι μελετητές υποστηρίζουν πως η βασιλική οικογένεια και η ανώτατη τάξη μόνο είχαν εξελληνιστεί. Είναι όμως έτσι τα πράγματα; Είναι προφανές πως το επιχείρημα αυτό θα κατέπιπτε αν είχαμε ελληνικά κείμενα που ανήκουν στους κοινούς ανθρώπους και χρονολογούνται πριν από τα χρόνια του Μεγάλου Αλεξάνδρου και της κοινής ελληνικής, ας πούμε πριν από τα μέσα του 4ου αι. π.Χ. Το πρώιμο νεκροταφείο της Αγοράς της Πέλλας μας έδωσε τα πιο σημαντικά ευρήματα. Από το τέλος του 5ου αι. π.Χ. προέρχεται η επιτύμβια στήλη του Ξάνθου. Ενός φτωχού σχετικά παιδιού. Για να γίνει η μικρή στήλη ξαναχρησιμοποιήθηκε ένα κομμάτι μάρμαρο. Η επιγραφή στη στήλη γράφει: ΞΑΝΘΟΣ/ΔΗΜΗΤΡΙΟ/Υ ΚΑΙ ΑΜΑ/ΔΙΚΑΣ ΥΙΟΣ. Ιδιαίτερο ενδιαφέρον παρουσιάζει εδώ το μητρωνυμικό Αμαδίκα. Το όνομα αυτό φαίνεται πως προέρχεται από τη ρίζα αμ- από όπου και το ομηρικό ρήμα αμά-ω (αρχ=θερίζω) και τη μακεδονική κατάληξη δίκα, θυμηθείτε το όνομα Ευρυδίκα. Παρατηρείστε τον κανονικό σχηματισμό της μακεδονικής κατάληξης σε α αντί η. Τα πρόσφατα μάλιστα ευρήματα από τη Βεργίνα μας έδωσαν τρεις φορές το όνομα της μητέρας του Φιλίππου ως Ευρυδίκας και όχι Ευρυδίκης. Ετσι ενώ τα παραδείγματα πριν από μερικά χρόνια ήταν λιγοστά σήμερα καθημερινά αυξάνονται με τις ανακαλύψεις της αρχαιολογικής σκαπάνης. ας δείχνω μάλιστα εδώ δύο ευρήματα από το νεκροταφείο της Πέλλας, βγαλμένα από το χώμα πρόσφατα. Πρόκειται για χρυσά φύλλα με την ταυτότητα των νεκρών. Στο ένα φύλλο καταγράφεται το όνομα Ηγησίσκα, αντί του Ηγησίσκη, από το ρήμα ηγούμαι. Σας αναφέρω ακόμα πως η νεκρή ήταν ένα μικρό κορίτσι, έτσι είναι ίσκη=Ηγησίσκη. Στο άλλο καταγράφεται το όνομα Φιλοξένα. 'Αλλο ένα εύρημα από το νεκροταφείο της περιοχής της Αγοράς ανήκει σε ένα ενεπίγραφο μολύβδινο έλασμα, ένα κατάδεσμο, όπως έλεγαν οι αρχαίοι. Είναι ένα σημαντικότατο απόκτημα της αρχαιολογικής έρευνας που πραγματοποιείται στη Μακεδονία τα τελευταία χρόνια. Το κείμενο αυτό, κατά την άποψή μου, μπορεί αποφασιστικά να βοηθήσει στην κατανόηση της Μακεδονικής διαλέκτου. Είναι ως αυτή τη στιγμή, το μοναδικό διαλεκτικό κείμενο της μακεδονικής. Η σημασία του αυξάνει ακόμα περισσότερο γιατί είναι σχετικά εκτεταμένο κείμενο. Αυτό το κείμενο που είναι έτοιμο προς δημοσίευση, μόλις εμφανιστεί, είμαι βέβαιος πως θα σχολιαστεί ευρύτατα από τους ειδικούς γλωσσολόγους. Η πινακίδα ήρθε στο φως μέσα σε ένα τάφο ενός ταπεινού ατόμου. Το κείμενο παρουσιάζει σχέσεις με την αττική στη σύνταξη. Ομως διαφέρει από την αττικο-ιωνική ομάδα στα εξής:
1. Το α και εδώ δεν γίνεται δευτερεύον η, βλ. πχ. Θετίμα, αντί Θετίμη, γάμαι αντί γήμαι, άλλα αντί άλλη, έρημα αντί έρημη, κακά αντί κακή. 2. Η συνίζηση του α και ο γίνεται α όχι ω, πχ. Ταν άλλαν πασάν αντί των άλλων πασών, χηράν αντί χηρών κ.λ.π. 3. Γενικά και άλλες ιδιαιετερότητες μας βοηθούν να κατατάξουμε την γλώσσα του κειμένου στην ομάδα των ΒΔ δωρικών ελληνικών βέβαια διαλέκτων. Αυτή λοιπόν είναι η Μακεδονική και αυτή εννοείται όταν ο Αλέξανδρος μιλά στους στρατιώτες του Μακεδονιστί.
Η Πέλλα, η πρωτεύουσα του Φιλίππου και του Αλεξάνδρου και των διαδόχων τους αποκαλύπτει σταδιακά τα μυστικά της και καθημερινά επιβεβαιώνει την πεποίθηση του Ξενοφώντος που την αναφέρει ως την μεγίστην των εν Μακεδονία πόλεων. Η πόλη έγινε η πρωτεύουσα της μεγαλύτερης κοσμοκρατορίας που είχε γνωρίσει ο κόσμος ως τότε. Η πολιτική και στρατιωτική μεγαλοφυία των ανδρών της δημιούργησε τον ελληνιστικό κόσμο και έφερε τον ελληνισμό ως την Βακτρία και την Ινδική. Η ίδρυση τότε πάνω από 70 πόλεων μεταξύ των ακτών της Μεσογείου και της Ινδίας οδήγησε στην εξάπλωση του ελληνικού πολιτισμού στην οικουμένη. Μέσα στα απέραντα αυτά πλαίσια αναπτύχθηκε για πρώτη φορά μια παγκόσμια οικονομική συνεργασία, την κλίμακα της οποίας δεν είχε γνωρίσει η οικουμένη. Μπήκαν τα θεμέλια για την εξάπλωση του ελληνικού πολιτισμού και της ελληνικής γλώσσας (αττικής), που στη συνέχεια θα γίνει το μέσον επικοινωνίας των λαών. Πρέπει λοιπόν κανείς βάσιμα να υποστηρίξει πως χωρίς την πολιτική αυτή, που συλλαμβάνεται στην Πέλλα, δεν νοείται η ύπαρξη και η μακρόχρονη ανάπτυξη της ρωμαϊκής αυτοκρατορίας, αλλά ούτε και κατ' επέκτασιν η διάδοση του δυτικού πολιτισμού. Οι αρχές της διαλλακτικής πολιτικής προς τους κατακτημένους λαούς είχαν τις ρίζες τους στην μακρόχρονη πολιτική του μακεδονικού βασιλείου απέναντι στους λαούς με τους οποίους συγκρούστηκαν. Οι νέες αρχές του κοσμοπολίτικου πνεύματος κατέλυσαν τις παλιότερες αντιλήψεις για διάκριση των λαών σε Ελληνες και βαρβάρους. Σε πολλές περιπτώσεις η μακεδονική μορφή διοίκησης, που ξεκινά από την Πέλλα, προπορεύτηκε κατά πολύ της εποχής της, έδειξε τέτοια πρωτοτυπία πνεύματος, που πραγματικά καθιερώθηκε σαν ένα επιβλητικό φαινόμενο της παγκόσμιας ιστορίας. Το παράδειγμα της Πέλλας όχι μόνο μας έδωσε πληθώρα νέων στοιχείων για την γλώσσα της, τη θρησκεία των κατοίκων της, τα ήθη και τα έθιμά τους, αλλά αναδεικνύεται και πηγή του σύγχρονου πνεύματος. Οι κάτοικοι της Πέλλας αποδεικνύονται κάθε μέρα και περισσότερο ομόγλωσσοι των υπολοίπων Ελλήνων, παρά και εις πείσμα πρόσφατων αμφισβητήσεων. Είδαμε ακόμα πως είχαν και των θεών τα ιδρύματα κοινά, και ήθεά Τε ομότροπα. Τα στοιχεία αυτά καλλιεργήθηκαν από ηγήτορες και λαό κατά τον λαμπρότερο τρόπο και μετουσιώθηκαν σε ένα ελληνιστικό πολιτισμό, πάνω στον οποίο στηρίζεται το σύνολο των ανθρωπιστικών κοινωνιών της γης. Σαν κατακλείδα ας θυμηθούμε ένα απόσπασμα του μεγάλου Αθηναίου ρήτορα ΙΣΟΚΡΑΤΗ που έζησε τον 5ο και 4ο αι. π.Χ. «Ομολογείται μεν γαρ την Μακεδονίαν πόλιν αρχαιοτάτην είναι και ελληνικοτάτην και μεγίστην και πάσιν ανθρώποις ονομαστοτάτην». Σε μετάφραση ο Ισοκράτης γράφει: Είναι κοινά παραδεκτό λοιπόν ότι η Μακεδονία είναι χώρα αρχαιοτάτη και πέρα για πέρα ελληνική και η πιο ξακουστή ανάμεσα σ όλους τους ανθρώπους». Αγαπητοί φίλοι, αυτή είναι η κληρονομιά μας. Ανάλογο είναι όμως και το μέγεθος της ευθύνης όλων μας.
Ο Ιωάννης Μ. Ακαμάτης είναι επίκουρος καθηγητής ΑΠΘ
Mit tanultak az ifjak? Nem gyotortek oket angollal, nem am! :)
ancient system of education ἀρχαίαν παιδείαν hajdan az ifjúság nevelése
Aristophanes, Clouds
Just. I will, therefore, describe the ancient system of education, how it was ordered, when I flourished in the advocacy of justice, and temperance was the fashion. In the first place it was incumbent that no one should hear the voice of a boy uttering a syllable; and next, that those from the same quarter of the town should march in good order through the streets to the school of the harp-master, naked, and in a body, even if it were to snow as thick as meal. Then again, their master would teach them, not sitting cross-legged, to learn by rote a song, either “pallada persepolin deinan” or “teleporon ti boama” raising to a higher pitch the harmony which our fathers transmitted to us. But if any of them were to play the buffoon, or to turn any quavers, like these difficult turns the present artists make after the manner of Phrynis, he used to be thrashed, being beaten with many blows, as banishing the Muses. And it behooved the boys, while sitting in the school of the Gymnastic-master, to cover the thigh, so that they might exhibit nothing indecent to those outside; then again, after rising from the ground, to sweep the sand together, and to take care not to leave an impression of the person for their lovers. And no boy used in those days to anoint himself below the navel; so that their bodies wore the appearance of blooming health. Nor used he to go to his lover, having made up his voice in an effeminate tone, prostituting himself with his eyes. Nor used it to be allowed when one was dining to take the head of the radish, or to snatch from their seniors dill or parsley, or to eat fish, or to giggle, or to keep the legs crossed.
Jot beszelgettunk Kazival. :) Elmeselte, mint indult a gorogozessel egy Platon level olvastan. Kerhetnenk a tobbiektol is ilyen torteneteket a rovat tizedik szuletesnapjara.
Alkibiadesz felroja tanitojanak, hogy arra meltatlanokkal is megosztja tudomanyat. Aristoteles valasza, hogy mas eloadast hallanak a szuk korhoz tartozo tanitvanyok, es mast az egyszeru erdeklodok. Ezen eloadasokrol, es resztvevoirol (akroates) Aristoxenos szol. A tortenet: Platon, mint Aristoteles elmondta, elmulasztotta elore folvilagositani egy eloadasanak tartalmarol hallgatosagat. Igy azok eloadasanak cimetol megtevesztve, meltatlankodtak, mast vartak, es mast kaptak. Itt talan tetten erhetunk ket eltero gondolkodasmodot. A szobeliseget, a rogtonzest kedvelo Platon elcelodik a konyvtekercseit cedulazo, katalogizalo tanitvanyaval.
ακρόαμα ακρόασις ακροατήριον ακροατής
ἀκρο-α_τής , οῦ, o(, A. hearer, of persons who come to hear a public speaker, Th.3.38, Pl.R.536c, D.18.7, Men.286, etc.; disciple, pupil, Arist.Pol.1274a29, cf. EN 1095a2. II. reader, Plu.Thes.1, Lys.12.
Henry George Liddell. Robert Scott. A Greek-English Lexicon. revised and augmented throughout by. Sir Henry Stuart Jones. with the assistance of. Roderick McKenzie. Oxford. Clarendon Press. 1940.
Sappho's recently discovered poem on old age (lines 9–20), assigned to Book IV based on its meter. 3rd cent. B.C. papyrus, from an exhibit of the Altes Museum
Csak az a ka'r, hogy Szomory Dezso" nyekerge'se'ben elfeledkezett, hogy a gorog egy tanta'rgy volt, e's a tanulo'i jogok vila'gnapja me'g ma sincs az ENSZ a'ltal beiktatva a sze'p e's terjedelmes (24 o'ra's:)) vila'gnapok koze'... Es Szappho't a keresztényeknek is 2 pe'-vel aja'nlatos írni, ha ma'r a gorog nyelvvel csesztetik o"ket... (E's a kotelesse'gek vilagnapja is va'rat maga'ra valamely okbo'l...)
Bibliográfia DELG: Chantraine, Pierre: Dictionnaire étymologique de la langue grecque. Historie des mots. 1–2. t. Paris, 1968–1980, Klincksieck. DGE: Diccionario griego-español. 1– vols. Red. Adrados, Francisco R. Madrid, 1980– Instituto de filología, Consejo Superior de Investigaciones Científicas. (6. vol. 2002) DKP: Ziegler, Konrat et al. (Hrsg.): Der Kleine Pauly. Lexikon der Antike in fünf Bänden. München, 1979, Deutscher Taschenbuch Verlag. DMic. (= DGE Anejo I–II): Diccionario micénico. Red. Aura Jorro, Francisco. Primera reimpresión. Madrid, 1999 [1986–1993], Instituto de filología, Consejo Superior de Investigaciones Científicas. DNP: Cancik, Hubert – Schneider, Helmut (Hrsg.): Der Neue Pauly. 1–16. Bde. Stuttgart–Weimar, 1996–2003, Metzler. EIEC: Mallory, James P. – Adams, Douglas Q.: Encyclopedia of Indo-European Culture. London–Chicago, 1997, Fitzroy Dearborn Publishers. GEW: Frisk, Hjalmar: Griechisches etymologisches Wörterbuch. 1–3. Bde. Heidelberg, 1960–1972, Winter. IEW: Pokorny, Julius: Indogermanisches etymologisches Wörterbuch. 1–2. Bde. Tübingen–Basel, 2002 [1959], Francke. LfgrE: Lexikon des frühgriechischen Epos. 1– Bde. Hrsg. vom Thesaurus Lingae Greaecae in Hamburg. Begründet von Bruno Snell. Göttingen, 1955–. LIV: Rix, Helmut et al. (Hrsg.): Lexikon der indogermanischen Verben. Die Wurzeln und ihre Primärstammbildungen. 2., erweiterte und verbess. Aufl. Wiesbaden, 2001, Reichert. LSJ: Liddell, Henry George – Scott, Robert: A Greek–English Lexicon. Rev. by Jones, Sir Henry Stuart – McKenzie, Roderick. With a rev. supplement. Oxford, 1996, Clarendon. OCD: Hornblower, Simon – Spawforth, Anthony (eds.): Oxford Classical Dictionary. 3rd ed. rev. Oxford, 2003, Oxford UP. PWRE: Pauly, August Friedrich von – Wissowa, Georg et al. (Hrsg.): Realencyclopädie der classischen Altertumswissenschaft. 1–83. Bde. Stuttgart, 1894–1978, Metzler. RBLG (= DGE Anejo III): Repertorio bibliográfico de la lexicografía griega. Red. Pilar Boned Colera. Rev. Juan Rodríguez Somolinos. Madrid, 1998, Instituto de filología, Consejo Superior de Investigaciones Científicas.
Adrados, Francisco Rodríguez 2002. Geschichte der griechischen Sprache. Von den Anfängen bis heute. Übers. von Hausbert Bertsch. Tübingen–Basel, Francke. /UTB, 2317./ Allen, William Sidney 1987. Vox Graeca. A Guide to the Pronunciation of Classical Greek. 3rd ed. Cambridge, Cambridge UP. Baumbach, Lydia 1971. The Mycenaean Greek Vocabulary II. Glotta, 46. 151–190. p. Bechtel, Fritz 1921–1924. Die griechischen Dialekte. 1–3. Bde. Berlin, Weidmann. Beekes, Robert S. P. 1969. The Development of the Proto-Indo-European Laryngeals in Greek. The Hague–Paris, Mouton. /Janua Linguarum. Series practica, 42./ Blass, Friedrich – Debrunner, Albert 1990. Grammatik des neutestamentlichen Griechisch. 17. Aufl. Bearb. von Friedrich Rehkopf. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht. Boisacq, Émile 1950. Dictionnaire étymologique de la langue grecque. Étudiée dans ses rapports avec les autres lanuges indoeuropéennes. 4. éd., augm. d’un index par Helmut Rix. Heidelberg, Winter. Bornemann, Eduard – Ernst Risch 1999. Görög nyelvtan. Ford. Mayer Péter. Székesfehérvár, Lexika. Borzsák István (szerk.) 1966. A görög irodalom világa. Budapest, Gondolat. Borzsák István (szerk.) 1997. Görög történeti chrestomathia. 11. kiad. Budapest, Tankönyvkiadó. Brandenstein, Wilhelm 1954–1966. Griechische Sprachwissenschaft. 1–3. Bde. Berlin, de Gruyter. Browning, Robert 1983. Medieval and Modern Greek. 2nd. ed. Cambridge, Cambridge UP. Buck, Carl Darling 1933. Comparative Grammar of Greek and Latin. Chicago, University of Chicago Press. Buck, Carl Darling 1955. The Greek Dialects. Grammar, Selected Inscriptions, Glossary. Chicago, University of Chicago Press. Chadwick, John 1980. A lineáris B megfejtése. Budapest, Gondolat. Chadwick, John – Baumbach, Lydia 1963: The Mycenaean Greek Vocabulary. Glotta, 41. 157–271. p. Chantraine, Pierre 1964[1947]. Morphologie historique du grec. 2ème éd. Paris, Klincksieck. Chantraine, Pierre 1948–1953. Grammaire homérique. 1–2. t. Paris, Klincksieck. Cser András – Mayer Gyula 1999. Összehasonlító nyelvészet. In Havas László – Tegyey Imre (szerk.): Bevezetés az ókortudományba II. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó. /Agatha, 5./ Delaunois, Marcel 1988. Essai de syntaxe grecque classique. Réflexions et recherches. Leuven–Bruxelles, Facultés universitaires Saint-Louis. Denniston, John Dewar 1954. The Greek Particles. 2nd ed. rev. Oxford, Oxford UP. Devecseri Gábor 1980. Görög tragédiák. Budapest, Helikon. Devecseri Gábor 1982. Görög komédiák. Budapest, Helikon. Devine, Andrew M.–Stephens, Laurence D. 1994. The Prosody of Greek Speech. Oxford, Oxford UP. Déri Balázs–Hanula Gergely 2000. Újszövetségi görög nyelvkönyv. H.n., Argumentum. Dover, Kenneth James 1960. Greek Word Order. Cambridge, Cambridge UP. Duhoux, Yves 1983. Introduction aux dialectes grecs anciens. Problèmes et méthodes. Recueil de textes traduits. 2ème éd. Louvain–Paris, Cabay. Duhoux, Yves 2000. Le verbe grec ancien. Éléments de morphologie et de syntaxe historiques. 2ème éd. rev. et augm. Louvain-la-Neuve, Peeters. /BCILL, 104./ Ebeling, Heinrich 1963 [1880–1885]. Lexicon Homericum. 1–2. Bde. Repr. Leipzig, Teubner. Falus Róbert (szerk.) 1982. Apollón lantja. A görög-római irodalom kistükre. Budapest, Móra. Farkas Zoltán–Horváth László–Mayer Gyula 1999. Ógörög olvasó- és gyakorlókönyv. 2., jav. kiad. Budapest, Typotex. Farkas Zoltán–Horváth László–Mayer Gyula 2000. Ógörög nyelvtan és mondattani gyakorlatok. Budapest, Typotex. Forssman, Bernhard 1966. Untersuchungen zur Sprache Pindars. Wiesbaden, Harrasowitz. /Klassisch-philologische Schriften, 33./ Fraser, Peter Marshall–Matthews, Elaine (eds.) 1987–2005. A Lexicon of Greek Personal Names. 1–4. vols. Oxford, Clarendon. Gildersleeve, Basil L. 1900. Syntax of classical Greek from Homer to Desmosthenes. New York–Cincinnati, American Book Company. Györkösy Alajos–Kapitánffy István–Tegyey Imre 1993. Ógörög–magyar szótár. 2. kiad. Budapest, Akadémiai Kiadó. Hajnal, Ivo–Meier-Brügger, Michael (megj. előtt): Die altgriechischen Dialekte. Wesen und Werden. Akten des Kolloquiums Freie Universität Berlin, 19–22. September 2001. Innsbruck. /IBS/ Hamm, Eva-Maria 1958. Grammatik zu Sappho und Alkaios. 2., durchges. und erg. Aufl. Berlin, Akademie Verlag. Hiersche, Rolf 1970. Grundzüge der griechischen Sprachgeschichte. Wiesbaden, Reichert. Hintze, Almut 1999. Kyprische Schrift. In DNP, 6. 986–987. col. Hoffmann, Otto – Debrunner, Albert 1969. Geschichte der griechischen Sprache. 1. Bd. Bis zum Ausgang der klassischen Zeit. 4. Aufl. 2. Bd. Grundfragen und Grundzüge des nachklassischen Griechisch. 2. Aufl. Berlin. Holton, David–Mackridge, Peter–Philippaki-Warburton, Irene 1997. Greek. A Comprehensive Grammar of the Modern Language. London, Routledge. Horrocks, Geoffrey 1997. Greek. A History of the Language and Its Speakers. London–New York, Longman. Householder, Fred W.–Nagy, Gregory 1972. Greek. A Survey of Recent Work. The Hague–Paris, Mouton. /Janua linguarum. Series practica, 211./ Jeffery, Lilian Hamilton 1990. The Local Scripts of Archaic Greece. A study of the origin of the Greek alphabet and its development from the eighth to the fifth centuries B.C. Rev. ed. with a suppl. by Alan W. Johnston. Oxford, Oxford UP. Joseph, Brian D. 1987. Greek. In Comrie, Bernard (ed.): The World’s Major Languages. London–Sydney, Croom Helm, 410–439. p. Joseph, Brian D.–Philippaki-Warburton, Irene 1987. Modern Greek. London etc., Croom Helm. /Croom Helm Descriptive Grammar Series./ Kirchhoff, Adolf. 1887. Studien zur Geschichte des griechischen Alphabets. 4., umgearb. Aufl. Gütersloh, Bertelsmann. Kretschmer, Paul–Locker, Ernst 1963. Rückläufiges Wörterbuch der griechischen Sprache. 2. Aufl. mit Ergänzungen von Kisser, Georg. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht. Kühner, Raphael–Blass, Friedrich 1890–1892. Ausführliche Grammatik der griechischen Sprache. 1. Bd. Elementar- und Formenlehre. Neu bearb. von Blass, Friedrich. 3. Aufl. in 2 Bden. Hannover, Hahn. Kühner, Raphael–Gerth, Bernhard 1898–1904. Ausführliche Grammatik der griechischen Sprache. 2. Bd. Satzlehre. Neu bearb. von Gerth, Bernhard. 3. Aufl. in 2 Bden. Hannover, Hahn. Lampe, Geoffrey W. H. 1982 [1961]. A Patristic Greek Lexicon. Repr. Oxford, Clarendon Press. Lejeune, Michel 1972. Phonétique historique du mycénien et du grec ancien. Paris, Klincksieck. Mackridge, Peter A. 1985. The Modern Greek Language. A Descriptive Analysis of Standard Modern Greek. Oxford, Oxford UP. Masson, Olivier 1983. Les inscriptions chypriotes syllabiques. Reimpr. augmentée. Paris, Boccard. Mayser, Edwin 1970. Grammatik der griechischen Papyri aus der Ptolemäerzeit. 2. Aufl. bearb. von Schmoll, Hans. 2 Bde. Berlin, de Gruyter. Maywald József–Vayer Lajos–Mészáros Ede 1981. Görög nyelvtan. 11. kiad. Budapest, Tankönyvkiadó. Meier-Brügger, Michael 1992. Griechische Sprachwissenschaft. 1–2. Bde. Berlin–New York, de Gruyter. /Sammlung Göschen, 2241–2242./ Meillet, Antoine 1975 [1913]. Aperçu d’une histoire de la langue grecque. Avec bibliographie mise à jour et complétée par Olivier Masson. 8ème éd. Paris, Klincksieck. Meillet, Antoine–Vendryes, Joseph 1979 [1924]. Traité de grammaire comparée des langues classiques. 5. éd. Paris, Champion. Melena, José L. 1995. Antología comentada de textos micénicos. Vitoria. Melena, José L. 2001. Textos griegos micénicos comentados. Vitoria-Gasteiz. Mirambel, André 1959. La langue grecque moderne. Description et analyse. Paris, Klincksieck. /Société de linguistique de Paris. Collection Linguistique, 59./ Mohay András 2003. Újgörög–magyar kéziszótár. 3. kiad. Budapest, Akadémiai Kiadó. Mohay András 2000. Görög. In Fodor István (szerk.): A világ nyelvei. Budapest, Akadémiai Kiadó, 456–471. p. Morani, Moreno 2000. Introduzione alla linguistica greca. München, LINCOM Europa. /LINCOM Studies in Indo-European Linguistics, 9./ Morpurgo, Anna 1963. Mycenaeae Graecitatis Lexicon. Roma, Athenaeum. /Incunabula Graeca, 3./ Nagy, Gregory 1970. Greek Dialects and the Transformation of an Indo-European Process. Cambridge Ma., Harvard University Press. Németh György 1996a. A görög epigraphika. In Havas László–Tegyey Imre (szerk.): Bevezetés az ókortudományba I. A görög és római világ írásos és tárgyi emlékei. Egyetemi jegyzet. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó. 129–146. p. /Agatha, 2./ Németh György 1996b. Papyrológia, In Havas László–Tegyey Imre (szerk.): Bevezetés az ókortudományba I. A görög és római világ írásos és tárgyi emlékei. Egyetemi jegyzet. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó. 189–206. /Agatha, 2./ Németh György 2003. Görög történelem. Szöveggyűjtemény. 2., jav. kiad. Budapest, Osiris. Palmer, Leonard R. 1963. The Interpretation of the Mycenaean Greek Texts. Oxford, Clarendon. Palmer, Leonard R. 1980. The Greek Language. London, Faber. /Great Languages/ Palmer, Leonard R. 1986. Die griechische Sprache. Übers. von Meid, Wolfgang. Innsbruck, Institut für Sprachwissenschaft. /IBS, 50./ Pape, Wilhelm–Benseler, Gustav E. 1911. Pape’s Wörterbuch der griechischen Eigennamen. 1–2. Bde. 3. Aufl. von G. E. Benseler, Braunschweig, F. Vieweg. Peters, Martin 1980. Untersuchungen zur Vertretung der indogermanischen Laryngale im Griechischen. Wien, Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften. /SbÖAW, 377./ Pisani, Vittore 1973. Manuale storico della lingua greca. 2. ed., con un’appendice “Il miceneo” di Milani, Celestina. Brescia, Paideia. Plath, Robert 1999. Linear B. In DNP, 7. 245–249. col. Powell, J. Enoch 1960 [1938]. A Lexicon to Herodotus. Repr. Cambridge, Cambridge UP. Rijksbaron, Albert. 1994. The Syntax and Semantics of the Verb in Classical Greek. An Introduction. 2nd ed. Amsterdam, Gieben. Risch, Ernst 1974. Wortbildung der homerischen Sprache. 2., völlig überarb. Aufl. Berlin–New York, Walter de Gruyter. Risch, Ernst 1981. Kleine Schriften. Berlin–New York, Mouton. Ritoók Zsigmond (szerk.) 1988. Görög történetírók. Budapest, Európa. Rix, Helmut 1992. Historische Grammatik des Griechischen. Laut- und Formenlehre. 2., korrig. Aufl. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft. Rosén, Haiim B. 1962. Eine Laut- udn Formenlehre der herodotischen Sprachform. Heidelberg, Winter. Ruijgh, Cornelius J. 1991–1996. Scripta minora ad linguam Graecam pertinentia. 1–2. t. Amsterdam, J.C. Gieben. Schmitt, Rüdiger 1991. Einführung in die griechischen Dialekte. 2. Aufl. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft. Schwyzer, Eduard 1939–1971. Griechische Grammatik, 1–4. Bde. München, Beck. 1. Bd. Allgemeiner Teil, Lautlehre, Wortbildung, Flexion. 1939. 2. Bd. Syntax und Syntaktische Stilistik. Vervollständigt und hrsg. von A. Debrunner. 1950. 3. Bd. Register. Von Georgacas, Demetrius J. 1953. 4. Bd. Stellenregister. Hergestellt von Radt, Fritz. Hrsg. von Radt, Stefan. 1971. Sihler, Andrew L. 1995. New Comparative Grammar of Greek and Latin. New York–Oxford, Oxford UP. Slater, William J. 1969. A Lexicon to Pindar. Berlin, de Gruyter. Smyth, Herbert Weir 1956. A Greek Grammar. Rev. by Messing, Gordon M. Cambridge/Ma. Sommerstein, Alan H. 1973. The Sound Pattern of Ancient Greek. Oxford, Blackwell. /Publications of the Philological Society, 23./ Szádeczky-Kardoss Samu 1996. Görög paleográfia. In Havas László–Tegyey Imre (szerk.): Bevezetés az ókortudományba I. A görög és római világ írásos és tárgyi emlékei. Egyetemi jegyzet. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 101–114. p. /Agatha, 2./ Szemerényi, Oswald 1987. Scripta minora. 3. köt. Greek. Hrsg. von Considine, Patrick – Hooker, J. T. Innsbruck, Institut für Sprachwissenschaft. /IBS, 53. Bd. 3./ Szepessy Tibor (szerk.) 1998. Görög drámák. 3. kiad. Budapest, Európa. Szepessy Tibor (szerk.) 2000. Görög költők antológiája. 2., jav. kiad. Budapest, Typotex. Szidarovszky János 1932. A görög és a latin nyelv hang- és alaktana. Budapest, MTA Classica Philologiai Bizottságának kiadása. /A classica philologia kézikönyve, II. 1. A/ Tegyey Imre 1996. Nyelvészeti bibliográfia. In Havas László–Tegyey Imre (szerk.): Bevezetés az ókortudományba I. A görög és római világ írásos és tárgyi emlékei. Egyetemi jegyzet. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 367–385. p. /Agatha, 2./ Threatte, Leslie 1980–1996. Grammar of Attic Inscriptions. 1. vol. Phonology. 2. vol. Morphology. Berlin–New York, de Gruyter. Thumb, Albert–Kieckers, Ernst 1932. Handbuch der griechischen Dialekte. 1. Bd. 2. Aufl. Heidelberg, Winter. Thumb, Albert–Scherer, Anton 1959. Handbuch der griechischen Dialekte. 2. Bd. 2., erweiterte Aufl. Heidelberg, Winter. Ventris, Michael–Chadwick, John 1953. Evidence for Greek Dialect in the Mycenaean Archives. JHS, 73. 84–101. p. Ventris, Michael–Chadwick, John 1973. Documents in Mycenaean Greek. 2nd ed. by J. Chadwick. Cambridge, Cambridge UP. Vilborg, Ebbe 1960. A Tentative Grammar of Mycenaean Greek. Göteborg, Almquist & Wiksell. /Studia Graeca et Latina Gothoburgensia, 9./ Wachter, Rudolf 1996. Alphabet II. Das griechische Alphabet. In DNP, 1. 537–547. col. Wachter, Rudolf 2001. Schrift III. Klassische Antike. A. Mykenische Zeit. B. Griechisch in alphabetischer Zeit. In DNP, 11. 237–239. col. Woodard, Roger D. 1997. Greek Writing from Knossos to Homer. Oxford, Oxford UP. Woodard, Roger D. 2004a. Attic Greek. In Roger D. Woodard (ed.): The Cambridge Encyclopedia of the World’s Ancient Languages. Cambridge, Cambridge UP, 614–649. p. Woodard, Roger D. 2004b. Greek Dialects. In Roger D. Woodard (ed.): The Cambridge Encyclopedia of the World’s Ancient Languages. Cambridge, Cambridge UP, 650–672. p. Zinsmeister, Hans 1990. Griechische Laut- und Formenlehre. Heidelberg, Winter.
A görög nyelv az indoeurópai nyelvcsaládba tartozik, annak genetikai szempontból önálló ágát alkotja. Az egyik legfontosabb nyelv az alapnyelv rekonstruálása szempontjából. A nyelvcsaládon belül, bár ún. kentum nyelv, a szatem nyelvek közé számító indo-iráni nyelvekhez és az örményhez, ill. a fríghez áll a legközelebb (de egyikkel sem alkot ún. köztes alapnyelvet). Az újgörög nyelvet a Balkánon beszélt egyéb nyelvekkel (albán, román, bolgár stb.) számos izoglossza köti össze, de ezek későbbi, areális eredetűek, vagyis a földrajzi közelségből fakadó szoros kapcsolat miatt alakultak ki. A görög morfológiailag alapvetően flektáló (fúziós) nyelv, bár a nyelvfejlődés során (kiváltképp az újgörögben) megfigyelhető egy tendencia az analitikus szerkezetek irányában. A szintaktikai tipológia szempontjából a nominatív (másképpen: akkuzatív) típusú nyelvek közé sorolható, vagyis a tranzitív és intranzitív igék alanya ugyanazzal az esettel van kifejezve (nominativus), míg a tranzitív igék tárgya accusativusszal. Az alábbiakban a görög nyelv több ezer éven át követhető történetéből elsősorban három nyelvállapotra koncentrálunk: az ógörögön belül az i. e. II. évezredből ismert mykénéi dialektusra és a klasszikus attikai dialektusra, valamint a ma használatos újgörög köznyelvre. Az újgörögnek az ógörögtől eltérő tulajdonságai a legtöbb esetben már a hellenisztikus kori, ill. a középgörög nyelvállapotban gyökereznek. Az ógörög nyelv fonológiailag distinktív zenei hangsúllyal rendelkezett, míg az újgörögben dinamikus hangsúly van, mely szintén distinktív szerepű. Az ógörög egyik morfonológiai jellegzetessége, hogy mind a névszó-, mind az igeragozásban sok ponton megőrizte az ie. alapnyelv ablaut-rendszerét. Ugyancsak kiemelten fontos az ógörög az ie. alapnyelvi laringálisok rekonstruálása szempontjából, ugyanis pl. mássalhangzók közötti pozícióban (*CHC) a laringálisok eredeti színezetét egyedül azok ógörög fejleménye őrizte meg. A névszóragozásban a nyelv története folyamán végig megőrződött a három grammatikai nem (hím-, nő-, semlegesnem), azonban az idők folyamán kiveszett a kettős szám (dualis), és a névszói esetek száma is erősen lecsökkent. Az ie. alapnyelv 8 esetével szemben a mykénéiben még 7 eset különböztethető meg (a helyhatározó eset már beleolvadt a részesesetbe), az I. évezred ógörög dialektusaiban már csak 5 van (ekkorra eltűnt az önálló eszközhatározó eset és ablativus is), míg az újgörögben 3 (alany-, tárgy-, birtokos eset), illetve negyedikként a megszólító alak (vocativus) is, de a legtöbb ragozási típusnál formailag ezek sem különböznek mindig (szinkretizmus). A ragozási típusok az ógörögben a névszói tövek, míg az újgörögben leginkább a grammatikai nem, valamint a hangsúly alapján különülnek el. Az eseteket a ragozási típusonként részben eltérő végződések jelölik. A mutató névmási eredetű határozott névelő a mykénéiben még nem használatos, csak a homérosi kortól kezdve jelenik meg, és az újgörögben is megmaradt (ahol az ‘egy’ számnévvel azonos határozatlan névelő is használatos). Mind az ó-, mind az újgörögben számos elöljárószó létezik. Az ige paradigmája mindvégig rendkívül összetett. Az aspektus a fő dimenzió: megkülönböztethető imperfektív és perfektív aspektus (elnevezésük: imperfectum, ill. aoristos), valamint az eredetileg (így az ógörögben is) állapotot kifejező perfectum. Az ógörögben mindhármat (imperf., aor. és perf.) igetövek jelzik, az újgörög azonban a perfectumot analitikus szerkezetekkel fejezi ki. Az ógörögben az igeidő (praesens, praeteritum, futurum) és igemód (indicativus, coniunctivus, optativus, imperativus) kategóriák csak korlátozottan kombinálhatók, és valójában egy paradigmatikus dimenziót alkotnak. Az újgörög az igemódokat a különböző igeidőkkel kapcsolódó analitikus simuló szókkal érzékelteti. Ugyancsak analitikus az újgr. futurum képzése a θα particulával. Az ógörögben három igenem alakult ki: az activum, a medium (amely azt fejezi ki, hogy az alany valamilyen módon érintett is a tőle kiinduló cselekvésben, tehát a maga erejéből, a maga érdekében vagy magán hajtja végre) és a belőle önállósuló passivum, amely csak az aoristosban és a futurumban különbözik formailag is a mediumtól. Az újgörögben a medium és passivum ismét egybeolvad (mediopassivum). Az igenemen kívül a szám és személy kategóriáit is a személyvégződés jelöli. A múlt időt egy prefixum (az ún. augmentum) is jelölheti (amely egyike a görögöt az örmény, fríg és indo-iráni nyelvekkel összekötő izoglosszáknak), ez azonban csak az i. e. I. évezred folyamán vált kötelező morfémává, az újgörögben viszont már csak akkor használatos, ha hangsúlyos. Mind az ó-, mind az újgörög a személyragozott igealakokon túl számos igenévvel is rendelkezik, azonban az infinitivus mint önálló kategória az újgörögben eltűnt. Mind az ó-, mind az újgörögben a szórend alapvetően szabad, azonban bizonyos tendenciák megfigyelhetők. Az ógörögben az alany többnyire megelőzi az igei állítmányt (SV), mint ahogy a tárgy is leggyakrabban az igei állítmány előtt helyezkedik el (OV). Ezekhez a jelöletlen típusokhoz képest az eltérést pragmatikai, stilisztikai, olykor prozódiai okok magyarázzák. Az újgörögben az SVO és a VSO a tipikus szórend.
Nyelvtörténet és nyelvváltozatok A görög nyelvet i. e. 2000 körültől fogva beszélték és beszélik a mai Görögország területén, ahova a görögök a Balkán-félsziget északi részéről települtek be. A II. évezred végén a különböző görög törzsek eljutottak Ciprusra, az Égei-tenger szigeteire és Kis-Ázsia partvidékére, majd az i. e. VIII–VII. századi görög gyarmatosítás során a Mediterráneum távolabbi területein (pl. Szicília, Dél-Itália, Fekete-tenger partjai, Hispánia partvidéke) is megtelepedtek. Nagy Sándor hódításai nyomán a görög nyelv (az ekkorra kialakult ún. koiné) a birodalom hivatalos nyelveként (egyfajta „lingua franca”-ként) Elő-Ázsiában is elterjedt, egészen Indiáig. Az ókor végétől a középkor folyamán a görög nyelvű területek ismét jórészt a görög szárazföldre és az Égeikumra, valamint Kis-Ázsia nyugati és északi partvidékére korlátozódtak, a politikai és kulturális központ Bizánc volt. Az újgörög nyelv napjainkban a Görög és a Ciprusi Köztársaság államnyelve, az Európai Unió egyik hivatalos nyelve. Ezen kívül jelentős görög kolóniák találhatók szerte a világon. Magyarországon a görög nemzeti kisebbségi nyelv. A görög nyelv történetének és nyelvváltozatainak bemutatása során az alábbiakban csupán a legfontosabb tényezőket emeljük ki. A görög nyelv történetét a következő korszakokra szokás tagolni (a korszakhatárok természetesen nem húzhatók meg élesen): 1. ógörög: i. e. 4. sz.-ig: a) archaikus kor: 6. sz.-ig, b) klasszikus kor: 5–4. sz.; 2. hellenisztikus-császárkori görög (koiné): i. e. 4. sz. – i. sz. 5–6. sz.; 3. középgörög: 6–16. sz.: 4. újgörög: 16. sz.-tól napjainkig.
A görög nyelv első írásos emlékeitől fogva erős dialektális tagolódást mutat. Az i. e. I. évezredből irodalmi szövegekből és feliratokról számos dialektust ismerünk, melyeket négy nagy csoportba szokás sorolni: ión-attikai, aiol, arkado-ciprusi, nyugat-görög (ez utóbbin belül dór és északnyugat-görög). Ezek viszonya, elsősorban az aiol pozíciója mind a mai napig élénk vita tárgyát képezi. Az egyik elmélet szerint az ión-attikait és az arkado-ciprusit a dél-görög, az aiolt és a nyugat-görögöt az észak-görög név alatt foglalhatjuk össze. Nem sorolható be egyik csoportba sem a Kis-Ázsia déli partvidékén használt pamphyliai dialektus. Dialektális tagozódást, ha nem is olyan mértékűt, mint az I. évezredben, feltételezhetünk már az i. e. II. évezred közepén is. A lineáris B táblákról ismert és az évezred végére kihalt mykénéi egyik későbbi dialektusnak sem őse, de a legtöbb közös vonást közülük az arkado-ciprusival mutatja. A mykénéi valójában egy beszélt dialektusok felett álló, meglepően egységes kancelláriai nyelvhasználati forma volt. Ennek ellenére bizonyos fonológiai és morfológiai különbségek alapján a dokumentumokban két korabeli beszélt dialektus nyomai is kitapinthatók (E. Risch nyomán ún. „normál” és „speciális” mykénéi). Az archaikus és a klasszikus korban a nyelvjárások irodalmi műnemekhez és műfajokhoz is kapcsolódtak. A Homéros nyomán kialakult epikus nyelv elsősorban ión elemeket tartalmazott, de korábbi rétegeiből aiol elemeket is őrzött. A próza nyelve először szintén az ión volt, majd a klasszikus kortól az attikai. A kardalköltészet dór alapú volt, a líra pedig sok aiol elemet tartalmazott. Az epikus nyelv hatása Homéros, „a Költő” tekintélye nyomán a legtöbb műfajban és irodalmi nyelvben megjelenik. Egyik esetben sincs szó „tiszta” dialektusokról, és mindenhol számolnunk kell hiperdialektális jellegzetességekkel is. A makedón uralkodók, II. Philippos és Nagy Sándor birodalmuk hivatalos nyelvéül – presztízse miatt – az attikai dialektust választották, amely terjedése során számos más dialektusból (legfőképpen az iónból) származó elemmel is gazdagodott. Így alakult ki a nyelvjárások felett álló hellenisztikus kori koiné (‘köz/ös/’ /ti. nyelv/), amely az ókor végére lényegében véve kiszorította a többi dialektust. A koinéra megy vissza valamennyi közép- és újgörög nyelvjárás (a cakon kivételével, ami egy dór dialektus kései utóda). Az i. e. 1. sz.-ban az ún. atticista irányzat a klasszikus attikai dialektus utánzását tette a nyelvhasználatban követendő példává. Ennek hatására az írott és a beszélt nyelv egyre inkább eltávolodott egymástól. Ez a diglosszia azóta is végigkíséri a görög nyelv fejlődését. Az 1820-as évektől, a görög állam megalakulásától fogva a nyelvi kérdés politikai színezetet is kapott. Hivatalos nyelvvé először a tudatosan archaizáló, purista írott nyelv, a katharevusza (’tiszta /nyelv/’) vált a beszélt népnyelvvel, a dimotikivel (’népi /nyelv/’) szemben. A dimotiki az 1880-as években a szépirodalom nyelve lett, de csupán 1976-ban vált a görög állam hivatalos nyelvévé.
A nyelv szövegemlékei A görög nyelven fennmaradt irodalom igen gazdag. Ógörög nyelvű irodalmi szövegek elsősorban a középkori szöveghagyomány útján, valamint papiruszleletekről (pl. a lírai művek nagy hányada kizárólag ilyen úton) ismertek számunkra. A legkorábbi fennmaradt irodalmi mű Homéros Ilias-a, az i. e. 8. sz.-ból. Ettől kezdve napjainkig gyakorlatilag folyamatosan rendelkezünk görög nyelvű irodalmi szövegemlékekkel. Ógörög nyelvű nem irodalmi szövegek elsősorban feliratokról (betűírással az i. e. 8. sz.-tól kezdve; népgyűlési határozatok, fogadalmi feliratok, ostrakonok, törvényfeliratok stb.) és papiruszokról (i. e. 3. sz.-tól; levelek, hivatalos iratok stb.) ismertek. Óriási mennyiségű felirat került napvilágra az egész görög nyelvterületről, amelyek nagyon fontosak a dialektusok tanulmányozása szempontjából is. A két legkorábbi betűírásos görög felirat az ún. Nestór-kupa és az ún. Dipylon-váza felirata (i. e. 8. sz.), mindkettő verses formájú. A lineáris B-vel írt mykénéi szövegek többsége az i. e. 14–13. sz.-ból való, többnyire agyagtáblákon maradtak fenn, és a különböző mykénéi kori palotaközpontok adminisztratív-gazdasági dokumentumait tartalmazzák.
Írásrendszer Három írásrendszer ismert, amelyet a görög nyelv lejegyzésére használtak. Az első a kb. i. e. 1420–1180 között a mykénéi lejegyzésére használt lineáris B szótagírás. A lineáris B a máig megfejtetlen nyelvet hordozó, 18–15. században használt krétai lineáris A-ból (mely a krétai hieroglif /piktografikus/ írásból kifejlődött ún. proto-lineáris írás utóda) vagy egy ahhoz nagyon közeli írástípusból alakult ki. A lineáris B írás használata a mykénéi civilizáció eltűnésével együtt megszűnt. A lineáris B alapját mintegy 90 szótagjel képezi, melyek túlnyomó többsége V és CV értékű. Emellett használatos csaknem 150-féle ideogramma, valamint szám- és mértékegységjelek is. Az írásjelek felsorolását ld. itt és itt. A lineáris B orthográfiája csak meglehetősen pontatlanul alkalmas a görög nyelvű szövegek rögzítésére. Ennek oka az, hogy az az írás, amiből kialakult, nem a görög nyelv lejegyzésére szolgált, hanem egy olyan nyelv lejegyzésére, amely a görögtől lényegesen eltérő fonémarendszerrel és fonotaktikai megszorításokkal rendelkezett. A lineáris B nem különbezteti meg a rövid és hosszú magánhangzókat, nem jelöli a mássalhangzók geminációját és gyakran a diftongusok siklóhang elemét sem. Ugyancsak nem különbözteti meg a kétféle likvidát (/l/ és /r/),és a zárhangok képzésmód szerinti három típusát (zöngétlen és zöngés aspirálatlan, zöngétlen aspirált), kivéve a dentális sorban, ahol is a zöngés aspirálatlan /d/ jelölésére külön szótagjelek léteznek (pl. <ka> /ka/ /ga/ /kha/, de <ta> /ta/ /tha/ ~ <da> /da/). Nem jelöli szótagzáró pozícióban a likvidákat (/l/ /r/), nazálisokat (/m/ /n/) és az /s/ spiránst, ez utóbbit szó elején mássalhangzó előtt sem. Ugyancsak nem jelöli a /h/ hangot (kivéve az <a2> /ha/ dublettet) és általában a szóvégi mássalhangzókat. A fent említetteken kívüli többi szótagzáró mássalhangzó és a szóeleji mássalhangzócsoportok visszaadása többnyire ún. „néma“ magánhangzó („dead vowel“) segítségével történik (pl. <a-re-ku-tu-ru-wo> /Alektru(w)ōn/), ritkábban a néhány ún. komplex (CCV) szótagjellel (pl. <pte-re-wa> /ptelewās/). Az írás balról jobbra halad, a szavakat rendszerint egy rövid függőleges vonás választja el. Lineáris B írású táblákról fotókat többek között ld. itt, itt, valamint itt.
A második írástípust (az ún. ciprusi szótagírást) elsősorban a ciprusi görög dialektus (ill. néhány feliraton a megfejtetlen ún. eteokyprosi nyelv) lejegyzésére használták az i. e. 11. századtól nagyjából a 2. századig főként Ciprus szigetén (ill. néhány környező helyen). A legtöbb felirat a 7–4. századból való. Ez az írástípus a Cipruson használt (és megfejtetlen nyelvet hordozó) ún. kypro-minósi írások első változatának az utóda, amely maga valószínűleg a krétai hieroglif írásra vezethető vissza. A ciprusi szótagírásnak két alváltozata létezett: a Ciprus egészén elterjedt közönséges változat mellett volt egy nyugat-ciprusi (paphosi) is. A ciprusi szótagírás kb. 55–60 szótagjelből áll (ezeket ld. itt és itt), melyek V és CV értékűek. Nem használ ideogrammákat, tehát tiszta szótagírás. A lineáris B-hez hasonlóan nem különbözteti meg a zárhangok képzésmód szerinti fajtáit (különbség, hogy ezt a dentálisok esetében sem teszi), ugyanakkor az /l/ és /r/ likvidákat igen. Jelöli a diftongusok mindkét elemét, a szótagzáró és szóvégi mássalhangzókat (kivéve a szóvégi /n/-t) és a szó eleji /s/-t is, ez utóbbi esetekben „néma“ magánhangzó segítségével. Az írás iránya és a jelek pontos alakja lokális különbségeket mutat. A mássalhangzó-kapcsolatok eltérő jelölését a két szótagírásban a következő példa szemléltetheti: a /spermatos/ ‘mag’ sing. gen. alakot a ciprusi szótagírásban <se-pe-re-ma-to-se>-nak írják, míg a lineáris B-ben ez <pe-ma-to>-ként lenne írandó. Ciprusi szótagírással írt feliratokról készült képek találhatók itt és itt.
A harmadik írástípus a hangjelölő görög betűírás. Ez az írásrendszer valamikor az i. e. 9. században jött létre egy észak-sémi (főníciai) mássalhangzó-jelölő írás adaptációjával, melynek során a görög nyelv lejegyzéséhez szükségtelen mássalhangzójelek magánhangzó értéket kaptak, ill. a legtöbb területen néhány új betűt is az alfabétumhoz illesztettek. A görög betűírás az 5–4. századig (a nyelvjárási határokkal nem mindig korreláló) lokális variánsokat mutat, melyek elsősorban a betűk formájában és a kiegészítő betűk hangértékében térnek el egymástól, és amelyeket a Kirchhoff 1887-es munkájában szereplő térkép alapján ún. zöld, piros és kék (világos- és sötétkék) alfabétumokra szokás felosztani (pl. <X>: kék /kh/, piros /k/+/s/; a zöld ábécékben nincs ilyen betű). Athénban i. e. 403–2-ben vették át a „világoskék“ attikai helyett a „sötétkék“ kelet-ión (milétosi) ábécét, ami aztán a 4. századra az egész görög világban egyeduralkodóvá vált. Alapvetően ez az alfabétum használatos – apró változásokkal – egészen a mai napig, és az alábbiakban is ezt értjük az (ó)görög alfabétumon. Ugyanakkor egy dél-itáliai „piros“ görög alfabétumból (ahol a <X>-nek /ks/ hangértéke volt) származik etruszk közvetítéssel a latin ábécé. Az i. u. 9. századi bizánci unciális íráson alapszik a cirill írás, de a görög betűírás hatása a kopt, a Wulfila-féle gót, az örmény és a glagolita írásban is kimutatható. Az írás iránya a sémi eredetnek megfelelően először inkább jobbról balra halad, ezt követően gyakori az ún. bustrophédon, amelyben soronként váltakozik az írás iránya, majd az i. e. VI. századtól kezd túlsúlyba kerülni a balról jobbra történő írás. Eredetileg ún. scriptio continua volt használatban, és csak a hellenisztikus kortól terjedt el lassan az interpunkció, valamint a mellékjelek használata a hangsúly (éles, tompa, hajtott „ékezet“) és a hehezet (erős és gyenge) jelölésére. A hivatalos újgörög helyesírásban 1981-től a hehezetet egyáltalán nem jelölik, és egyetlen hangsúlyjelet használnak, de csupán többszótagos szavaknál. Sokáig csak „nagybetűs“ írás létezett, csak a bizánci kortól kezdődően jelent meg az a minuscula írás, amin a manapság használatos nyomtatott görög írás alapul. A kérdőjel helyett pontosvessző, kettőspont és pontosvessző helyett az ún. felpont használatos. A görög betűk (a számértékben való használattól /ún. milétosi számrendszer/ eltekintve) alapvetően fonémákat jelölnek, kivételt az a néhány eset jelent, amikor fonémakapcsolatokat. Ez utóbbi érvényes pl. az ógörögben a <ξ> /ks/, <ψ> /ps/, <ζ> /zd/ betűkre (az utóbbi az újgörögben azonban már /z/ hangértékű). Másfelől a <γ>, amely ógr. /g/ hangértékű, veláris zárhangok és nazálisok előtt a [ŋ] allofón jelölésére is szolgál (pl. Σφίγξ ['sphiŋks], gen. Σφιγγός [sphiŋ'gos]). Vannak továbbá mind az ó-, mind az újgörög korban olyan hangok, amelyeket betűkapcsolat (digráf) jelöl (pl. ógr. att. <ου> az i. e. 4. sz.-ban már biztosan /u:/ hangértékben). Az ún. digamma (#), ami a /w/ félhangzót jelölte, az ión-attikai alfabétumokban nem használatos, mivel a fonéma maga is korán eltűnt ezeknek a dialektusoknak a fonémaállományából. Az /s/ jelölésére ma két allográf használatos: szó végén <ς>, máshol <σ>. Végig a görög betűírás használata során – az időről időre változó kiejtés ellenére – a hagyományőrző történeti elvű orthográfia („historische Schreibung“) érvényesül. Az újgörögben például az <η>, <ι>, <υ>, <ει>, <οι>, <υι> betűknek, ill. betűkapcsolatoknak egyforma hangértéke van, minthogy az ezek által eredetileg jelölt mono-, ill. diftongusok /i/-vé estek egybe (itacizmus), részben már a koiné időszakában. Így pl. τύχη kiejtése az újgörögben ['ti:çi], de a klasszikus attikai ógörögben ['tykhε:]. Ez a helyesírási sajátosság azonban már a klasszikus kori Athénban is megfigyelhető. Az i. e. 5. századra az attikai dialektusban pl. az /ei/ diftongus hosszú zárt /e:/-vé vált (és így egybeesett az /e/-ből pótlónyújtással, ill. az /e/+/e/ kapcsolatból hangzóösszevonással létrejött /e:/ fonémával), ugyanakkor jelölésére megmaradt az <ει> írásmód. Ez az írásmód aztán az utóbbi esetekre (pótlónyújtás, hangzóösszevonás) is átterjedt, bár ezekben korábban <ε> volt használatos. Ezekre a „hamis diftongusok“ („unechte Diphthonge“, „spurious diphthongs“) elnevezést szokták használni. Betűírásos görög feliratokról készült fotók érhetők el többek között erről a helyről, valamint innen, görög kéziratokról pedig innen indulva találhatók képek. A betűk hangértéke (vö. itt) a klasszikus attikai dialektusban az 5–4. században a következő volt (az ábécét a ma nyomtatásban használt nagy- és kisbetűkkel adjuk meg):
A nyelv kutatásának története Ebből a témakörből (amire vonatkozólag ld. Schwyzer 1939: 4–11) csupán egy momentumot emelünk ki, amely óriási hatást gyakorolt az ógörög nyelvtörténeti és dialektológiai kutatásokra, ez pedig a lineáris B írás 1952-es megfejtése, amely Michael Ventris angol építész nevéhez fűződik. Korszakalkotó jelentőségű John Chadwick-kel együtt publikált 1953-as tanulmányuk (Ventris – Chadwick 1953), amelyben bizonyították, hogy a lineáris B írással írt táblák nyelve egy II. évezredbeli görög dialektus volt, és ezzel egy új tudományterület, a mykénológia alapjait vetették meg. Chadwick részben szubjektív hangvételű, izgalmas beszámolója a megfejtésről magyarul is olvasható (Chadwick 1980).
[1]Ezúton szeretnék köszönetet mondani Dr. Mohay Andrásnak a fejezet elkészítése során nyújtott segítségéért és értékes megjegyzéseiért.
Nyelvtani leírások Az ógörög az egyik legtöbbet kutatott és legjobban feldolgozott óindoeurópai nyelv, nyelvtani leírásában alapvető nézeteltérésekkel nem találkozunk, így bármely leíró nyelvtan lényegében azonos haszonnal forgatható. Ezek általában a klasszikus attikai dialektust írják le. Magyarul a legalaposabb Bornemann – Risch 1999, mely a mondattant is részletesen tárgyalja (ellentétben egy korábban hazánkban széles körben használt leíró nyelvtannal: Maywald – Vayer – Mészáros 1981). Magyar nyelvű, elsősorban egyetemi tankönyvnek szánt ógörög nyelvkönyv és leíró nyelvtan Farkas – Horváth – Mayer 1999, 2000. Az idegen nyelvű leíró nyelvtanok közül a legrészletesebb, bár szemléletében elavult munka még mindig Kühner – Blass 1890–1892 és Kühner – Gerth 1898–1904, angol nyelven Smyth 1956 számít klasszikusnak, említhető még németül Zinsmeister 1990. Rövidebb, de hasznos leírást nyújt újabban Woodard 2004a. A történeti szempontot is érvényesítő nyelvleírások közül a legalapvetőbb még mindig az adatokban bővelkedő Schwyzer 1939–1971, mely részletesen feldolgozza a korábbi szakirodalmat is, ugyanakkor keletkezésének idején a lineáris B írás még nem volt megfejtve, tehát belőle sok minden a mykénéi adatok fényében elavulttá vált. Általános bevezetőként lásd még: Brandenstein 1954–1966, Pisani 1973, Meier-Brügger 1992, Forssman 1998, Morani 2000. Újabb, a mykénéi adatokat is figyelembe vevő részletes történeti hangtan Lejeune 1972, illetve Rix 1992 tömör és világos hangtani fejezete. A klasszikus attikai kiejtést Allen 1987 tárgyalja, Sommerstein 1973 pedig a generatív fonológia szemszögéből nézve közelíti meg az attikai görög fonémaállományt. Az attikai prozódiáról ld. Devine – Stephens 1994. Az ie. laringálisok folytatásáról a görögben ld. Beekes 1969, Peters 1980, Rix 1992, 68–76. Egy régebbi, de még mindig nagyon hasznos történeti alaktan Chantraine 1947, illetve újabban Rix 1992 is fontos. Palmer 1980 (1986) vonatkozó fejezetei olykor óvatossággal kezelendők, helyenként nem a communis opiniót tükröző elképzelésekkel találkozhatunk. Hasznosabb a könyv nyelvtörténeti része. A görög igéről részletes és megbízható monográfia Duhoux 2000, míg a szintaxisról, illetve egyes morfoszintaktikai problémákról – a fentebbi összefoglaló munkákon túl – többek között ld. Gildersleeve 1900, Denniston 1954, Dover 1960, Delaunois 1988, Rijksbaron 1994. Vannak görög-latin komparatív történeti nyelvtanok is. A régebbiek (pl. Meillet – Vendryes 1979; Buck 1933) közül, melyek már többnyire elavultnak számítanak, kiemelenedő magyar vonatkozása miatt Szidarovszky 1932. A legfrissebb és legjobb ilyen típusú munka Sihler 1995. Megemlítendő magyar vonatkozása miatt Cser – Mayer 1999, amiben sok görög(-latin) vonatkozású fejtegetés is található. Léteznek egy-egy szerző nyelvét tárgyaló monográfiák is, melyek teljes felsorolása hosszú volna. Példának említhető Homérosról Chantraine 1948–1953, Hérodotosról Rosén 1962, a lesbosi költőkről Hamm 1958. Klasszikus műnek számít a homérosi szóképzésről Risch 1974, míg pl. Pindaros nyelvéről Forssman 1966 tartalmaz érdekes tanulmányokat. Ugyancsak léteznek az ógörög korpusz egyéb szegmenseit külön tárgyaló nyelvleírások is, így pl. az attikai feliratokról Threatte 1980–1996; a ptolemaios-kori papiruszokról Mayser 1970. A sztenderdnek számító újszövetségi görög nyelvtan Blass – Debrunner 1990. Újszövetségi görög nyelvkönyvből több is létezik magyarul, elsősorban ld. Déri – Hanula 2000. A mykénéi legújabb kézikönyve Bartoněk 2003, részletes bibliográfiával a könyv végén, és fejezetenként is tárgyalva az újabb szakirodalmat. Innen érdemes minden a mykénéit érintő kérdésben elindulni (korábbról ld. Vilborg 1960). Hiányossága, hogy nem adja meg az egyes szavak locusait, így ebből a szempontból nélkülözhetelen melléje DMic. Figyelembe veendő még Ventris – Chadwick 1973, illetve tudománytörténeti szempontból fontos Ventris – Chadwick 1953. Az i. e. I. évezredbeli ógörög dialektusokat és dialektális szövegeket (feliratokat és irodalmi nyelvváltozatokat) bemutatják: Bechtel 1921–1924; Thumb – Kieckers 1932; Thumb – Scherer 1959; Buck 1955; Duhoux 1983; Schmitt 1991; Woodard 2004b. A dialektusokról, csoportosításukról, történeti interpretációjukról újabban ld. Bartoněk 2003, 446–497 bőséges bibliográfiával; Hajnal – Meier-Brügger (megj. előtt). A görög nyelvtörténet egészét tárgyalja pl. Hoffmann – Debrunner 1969; Pisani 1973; Horrocks 1997; Adrados 2002 (ennek 309–333 oldalain igen részletes bibliográfia). A klasszikus korig tekinti át a nyelv fejlődését Hiersche 1970. Meillet 1913/19753; Schwyzer 1939, 45–137 és Palmer 1986, 15–199 is elsősorban erre koncentrálnak, de röviden érintik a posztklasszikus fejlődés főbb csomópontjait is. Az ie. alapnyelvtől napjainkig tárgyalja a görög nyelv történetét egy részletes és alapos lexikonszócikkben Mohay 2000. Hasonló indíttatású Joseph 1987 (ehhez vö. a szerző további tanulmányait az ógörögről és újgörögről). A közép- és újgörög korszakról jó Browning 1983. Az újgörög leíró nyelvtanok közül a következők emelhetők ki: Mirambel 1959; Joseph – Philippaki-Warburton 1983; Mackridge 1985 és legújabban Holton – Mackridge – Philippaki-Warburton 1997. Az írások közül a lineáris B-re vonatkozólag többek között Plath 1999; Bartoněk 2003, 97–130; a ciprusi szótagírásról Masson 1983; Hintze 1999; Bartoněk 2003, 43–48; a görög betűírásról és a lokális ábécékről többek között ld. Kirchhoff 1887; Jeffery 1990 /vö. ezzel a hellyel/; Németh 1996a; Szádeczky-Kardoss 1996; Woodard 1997; Wachter 1996, 2001.
Szótárak Az ógörög nyelv standard szótára a LSJ (más szótárakkal összevont és keresővel ellátott verziója az interneten is megtalálható: LSJ). Ez alapján készült hasznos szóvégmutató szótár Kretschmer – Locker 1963. A tulajdonneveket Pape – Benseler 1911 tartalmazza, illetve a személyneveket legújabban Fraser – Matthews 1987–2005 (honlapja itt). Ógörög–magyar szótár is létezik, de nem a teljes görög korpuszon alapul: Györkössy – Kapitánffy – Tegyey 1993. Ezeken kívül vannak egy-egy szerző szókincsét felölelő írói szótárak, mint pl. Ebeling 1963; Powell 1938; Slater 1969. A korai görög epikus szövegek szótára a LfgrE (az eddigi 20 kötet adatai itt találhatók meg), a patrisztikus görögségé Lampe 1982. Egy új anyaggyűjtésen alapuló, igen terjedelmes, de jelenleg még csak a munka kezdetén (a 6. kötetnél, az ™kpelek£w szónál) tartó ógörög–spanyol szótár a DGE. Ennek kiegészítő kötetei közül fontos a RBLG (DGE Anejo III), ami az interneten is elérhető. Az első két kiegészítő kötet (DGE Anejo I–II) pedig a DMic., ami a mykénéi szókincset felölelő legfrissebb szótár. (Korábbról ld. Morpurgo 1963; Chadwick – Baumbach 1963; Baumbach 1971). Az ógörög nyelv sztenderd történeti-etimológiai szótárai a GEW és a DELG, de a mutatók felhasználásával IEW, EIEC és LIV is haszonnal forgatható. A régebbi etimológiai szótár indexszel bővített kiadása Boisacq 1950. A GEW és az IEW anyaga az interneten is megtalálható, a készülő új Indo-European Etymological Dictionary (IED) leideni honlapján, ahol egy R. S. P. Beekes által készített (és a ν-nél tartó) újabb etimológiai szótár (GED: Greek Etymological Dictionary) anyaga is megtalálható. A szótárakról (a XVI. sz.-i monumentális „Thesaurus Graecae Linguae”-ről is) ld. bővebben itt. Nagyon jó újgörög–magyar kéziszótár Mohay 2003.
Szövegkiadások, antológiák Az ógörög szövegek kritikai kiadásának nagy hagyományai vannak, melyek egészen a XIX. századig nyúlnak vissza. A szövegkiadások felsorolását és bemutatását ld. itt. A legfontosabb kritikai kiadások az ott felsoroltak közül a „Teubner”, az „OCT” és a „Budé”: Bibliotheca Scriptorum Graecorum et Romanorum Teubneriana (B. G. Teubner, Leipzig; újabban a müncheni K. G. Saur kiadó jelenteti meg); Scriptorum Classicorum Bibliotheca Oxoniensis avagy Oxford Classical Texts /OCT/ (Oxford, Clarendon Press); Collection des Universités de France (publiée sous le patronage de l’Association Guillaume Budé, Paris). Ez utóbbi és a Loeb Classical Library (Harvard University Press, Cambridge/Ma.–London; nem kritikai igényű kiadás!) kötetei francia, illetőleg angol fordítást is tartalmaznak. Kommentáros kiadások jelennek meg rövid kritikai apparátussal a Cambridge Greek and Latin Classics (Cambridge, University Press) sorozatban. Újabb szövegek többnyire papiruszokon és feliratokon bukkannak fel, ezeket a számtalan papirológiai sorozat, feliratgyűjtemény, ill. szakfolyóiratok közlik. A papirológiai kiadások felsorolását ld. Németh 1996b, 198–202 (és itt); a legfontosabb feliratgyűjteményeket ld. Németh 1996a, 142–144 (és itt, valamint itt). A mykénéi szövegek mérvadó kiadásait lelőhelyenként csoportosítva közli Bartonĕk 2003, 71–74. Számos kötet van, amely az egyes műnemek, műfajok, szerzők töredékeit tartalmazza. Ezek felsorolását ld. itt. Az ógörög szövegekből készült antológiák és válogatások felsorolása rendkívül hosszú volna, így közülük csak néhány magyar kiadásút, ill. magyar fordítást emelünk ki. A korai görög lírából bőséges válogatást közöl gazdag jegyzetapparátussal Szepessy 1999 (a 219–220 oldalon megtalálhatók a külföldi líraantológiák legfontosabbjainak pontos könyvészeti adatai is). Magyar fordítások: görög költői szövegekből Falus 1982; elsősorban azonban Szepessy 2000; történeti szövegekből Borzsák 1997; Németh 2003; történetírókból Ritoók 1988; drámákból pl. Devecseri 1980, 1982; Szepessy 1998. A görög irodalom egészének bemutatására vállalkozik röviden Borzsák 1966. Mykénéi szövegekből antológia kommentárral: Melena 1995, 2001. Sok mykénéi szöveget (és interpretációjukat) tartalmaz Palmer 1963, Ventris – Chadwick 1973 is. A Thesaurus Linguae Graecae (University of California, Irvine) célja egy digitális könyvtár létrehozása, amely Homérostól Bizánc elestéig (1453) az összes létező görög szöveget magában foglalja. Az anyag egyre bővül, CD-ROM-on jelentetik meg, illetve előfizetéssel online is elérhető. A legújabb verzió mintegy 3700 (!) szerző műveit tartalmazza.
Sorozatok, szakfolyóiratok, bibliográfiák, lexikonok Kifejezetten az ógörög nyelvvel (is) foglalkozó szakfolyóirat a Glotta, Zeitschrift für griechische und lateinische Sprache (Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht). Elméleti és történeti nyelvészettel foglalkozik az Athéni Egyetem által publikált Glossologia. Korai görög (és pregörög) feliratos szövegekkel és nyelvükkel foglalkozik a Kadmos, Zeitschrift für vor- und frühgriechische Epigraphik (Berlin–New York, de Gruyter). Számos, az ógörög nyelvvel kapcsolatos tanulmány jelenik meg a különböző indogermanisztikai folyóiratokban, melyek közül a legfontosabbak a következők: Historische Sprachforschung, Göttingen (HS) — 1987-ig (Kuhn’s) Zeitschrift für vergleichende Sprachforschung (KZ, ill. ZVS) Indogermanische Forschungen, Berlin (IF) The Journal of Indo-European Studies, Washington D.C. (JIES) Münchener Studien zur Sprachwissenschaft, München (MSS) Die Sprache, Zeitschrift für Sprachwissenschaft, Wiesbaden–Wien. Fontos, mert 1967-től itt jelenik meg az ún. „Indogermanische Chronik“, mely bibliográfiát (és gyakran rövid kritikai értékelést) ad a megelőző időszak szakirodalmi terméséről, nyelvekre lebontva. A legfontosabb indogermanisztikai recenziós folyóirat a Kratylos (Kritisches Berichts- und Rezensionsorgan für indogermanische und allgemeine Sprachwissenschaft, Wiesbaden). Ugyancsak jelennek meg a görög nyelvvel és görög nyelvű szövegekkel kapcsolatos tanulmányok, recenziók a klasszika-filológiai periodikákban is. Magyar kiadású az Acta Antiqua (AAntHung) és az Antik Tanulmányok (AT). A külföldi periodikák felsorolását ld. itt. Egy online klasszika-filológiai recenziós folyóirat a The Bryn Mawr Classical Review, ahol a görög nyelvet érintő munkák is gyakran szerepelnek. Elsősorban a mykénéi nyelvvel kapcsolatos tanulmányokat közöl a Studi Micenei ed Egeo-Anatolici, Roma (SMEA) és a Minos, Salamanca (vö. itt). Fontos monográfiák jelennek meg a Minos kiegészítő köteteiben (Suplementos a Minos). Kiemelhető még a Rómában kiadott Incunabula Graeca sorozat, melyben számos mykénológiai kiadvány lát napvilágot, illetve az Innsbrucker Beiträge zur Sprachwissenschaft (IBS), ahol sok ógörög nyelvvel kapcsolatos munka jelenik meg. A görög nyelvre vonatkozó bibliográfiát tartalmaznak két sorozat évente megjelenő kötetei: 1924-től jelenik meg a „L’année philologique” (a Société International de Bibliographie Classique kiadásában; Paris). Újabb köteteinek (1961-től) anyaga előfizetéssel az interneten is elérhető itt. 1949-ben indult a „Bibliographie linguistique” (a Comité International Permanent de Linguistes kiadásában; Utrecht–Bruxelles, majd Dordrecht). Ennek néhány évfolyama az interneten is szabadon elérhető itt. Kutatástörténeti összefoglaló és bibliográfia egyszerre Householder – Nagy 1972. Az ógörög nyelvet (és a latint) érintő tömör, a legfontosabb munkákat felsoroló nyelvészeti bibliográfiát közöl Tegyey 1996, ahol egyes régebbi, itt nem említett nyelvészeti munkák könyvészeti adatai is fellelhetők. Az ógörög nyelv bizonyos aspektusait, az ógörög nyelvű szövegeket, egy-egy szerző nyelvét stb. tárgyaló szócikkek is találhatók a különféle klasszika-filológia enciklopédiákban és lexikonokban (PWRE, DKP, DNP, OCD). Mindegyikben továbbvezető bibliográfiai utalások is találhatók. Érdemes továbbá megemlíteni néhány, a görög nyelvvel (is) foglalkozó kiváló nyelvész írásait összegyűjtő kötetet is, mint pl. Risch 1981; Ruijgh 1991–1996; Szemerényi 1987.
A nyelvhez kötődő egyéb internetes honlapok: Greek Grammar on the Web: linkgyűjtemény az ógörög nyelv egészére vonatkozólag. Greek Language and Linguistics: gyűjtemény ó- és újgörög vonatkozású linkekből. Ηλεκτρονικός Κόμβος: görög nyelvű honlap a görög nyelvről (szótárak, szövegek stb.) Perseus Digital Library: primér (szövegek, fordítások) és szekundér anyagok (szótárak, nyelvtanok stb.) gyűjteménye az ógörögre vonatkozólag. Electronic Resources for Classicists: különféle klasszika-filológiai (köztük az ógörög nyelvre vonatkozó) linkek gyűjteménye. Hasonló oldal a Kirke (Katalog der Internetressourcen für die klassische Philologie). Bibliotheca Augustana: többek között ógörög nyelvű szövegeket is tartalmaz Bibliography of Ancient Greek Linguistics: a görög nyelvre vonatkozó, funkcionális grammatikai megközelítésű publikációk listáját és nyelvészeti linkeket tartalmaz. Bibliotheca Classica Selecta: bibliográfia, linkgyűjtemény, elektronikus adatbázisok többek között a görög nyelvvel kapcsolatban is. Pinax Online: bibliográfia-linkek gyűjteménye többek között a görög nyelvre vonatkozólag. TITUS (Thesaurus Indogermanischer Text- und Sprachmaterialen): számos ógörög nyelvű szöveget, ill. az ógöröggel kapcsolatos egyéb adatot (bibliográfiát, térképet stb.) tartalmaz, elsősorban indogermanisztikai szempontból. Hasonló honlapok továbbvezető linkekkel: A. Richard Diebold Center for Indo-European Language and Culture és egy másik honlap. További hasznos linkek találhatók még a PPKE bizonyos honlapjain: Tres Montes Collegium, Ókortörténeti Tanszék, Mayer Gyula honlapja. Program in Aegean Scripts and Prehistory: az égei írásokra (és történelemre) vonatkozó honlap egy University of Texas-i kutatócsoport szerkesztésében. A SMID (Studies in Mycenaean Inscriptions and Dialect, 1953-tól kezdődően gyűjti össze a mykénéire vonatkozó bibliográfiát) jelentős része itt online formában is elérhető.
Magyarországi kutatóhelyek: A magyar felsőoktatási intézmények közül az ógörög nyelv a következő egyetemeken tanulható az ókori nyelvek és kultúrák alapszak klasszika-filológia szakiránya keretében: ELTE BTK Ókortudományi Intézet, Görög Nyelvi és Irodalmi Tanszék; Debreceni Egyetem BTK Klasszika-Filológiai Tanszék; Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK Klasszika-Filológiai és Medievisztikai Intézet, Görög Tanszék; Pécsi Tudományegyetem BTK, Klasszika-Filológia Tanszék; Szegedi Tudományegyetem BTK Néprajzi, Ókortudományi Orientalisztikai és Régészeti Intézet, Klasszika-Filológia Tanszék. Az újgörög nyelvet a magyar felsőoktatási intézmények közül egyedül az ELTE BTK-n lehet tanulni a keleti nyelvek és kultúrák alapszak újgörög szakiránya keretében. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen működik az MTA-ELTE Ókortudományi Kutatócsoport.
μέρα < μεσαιωνική ελληνική μέρα < αρχαία ελληνική ἡμέρα
A mai gorogben a nap μέρα, (mera) a kozepkorbol valo alaknak tartjak, az ogorog megfeleloje ἡμέρα, (imera).
ἡμέρα
I. day, Hom., etc.:—phrases for day-break, ἅμα ἡμέρᾳ or ἅμα τῇ ἡμέρᾳ Xen.; ἡμ. διαλάμπει or ἐκλάμπει Ar.; ἡμ. ὑποφαίνεται Xen.; γίγνεται or ἐστὶ πρὸς ἡμέραν id=Xen. 2. with Adjs. to describe a state or time of life, ἐπίπονος ἡμ. a life of misery, Soph.; λυπρὰν ἄγειν ἡμ. Eur.; αἱ μακραὶ ἡμέραι length of days, Soph.; νέα ἡμ. youth, Eur. 3. poet. for time, ἡμ. κλίνει τε κἀνάγει πάλιν ἅπαντα τἀνθρώπεια Soph. II. absol. usages, 1. in gen., τριῶν ἡμερέων within three days, Hdt.; ἡμερῶν ὀλίγων within a few days, Thuc.: —also, ἡμέρας by day, Plat.; δὶς τῆς ἡμέρης ἑκάστης twice every day, Hdt. 2. in dat., τῇδε τῇ ἡμέρᾳ on this day, Soph.; so, τῇδ᾽ ἐν ἡμέρᾳ id=Soph. 3. in acc., πᾶσαν ἡμ. all day, Hdt.; τρίτην ἡμ. ἥκων three days after one's arrival, Thuc.; τὰς ἡμέρας in daytime Xen. III. with Preps., ἀνὰ πᾶσαν ἡμ. every day, Hdt.:— δι᾽ ἡμέρης, attic -ρας, the whole day long, id=Hdt.; διὰ τρίτης ἡμ. every third day, Lat. tertio quoque die, id=Hdt.; δι᾽ ἡμ. πολλῶν at a distance of many days, Thuc.: — ἐξ ἡμέρας by day, Soph.:— ἐφ᾽ ἡμέραν sufficient for the day, Hdt., etc.; but, τοὐφ᾽ ἡμέραν day by day, Eur.:— καθ᾽ ἡμέραν by day, Aesch.; but commonly day by day, daily, Soph., etc.; τὸ καθ᾽ ἡμ., absol., every day, Ar., etc.;— μεθ᾽ ἡμέραν at mid- day, Hdt., etc.
''5. Szamjeyek gyanant a gorogok a betuket hasznaltak alphabetikus rendben, de ismerteto jelul vesszot tettek folejuk es a sorba tobb regi betut is felvettek."
Kiegeszitesul meg, a regi es a most beszelt nyelv viszonyahoz. Egy nyelvreformmal a gorogok megprobaltak megszuntetni a nepnyelv es a ''megtisztitott nyelv'' okozta kettosseget, torvenybe hozva a nepnyelv hasznalatat, hivatalos nyevkent.
Maywald Jozsef (1849-1911) fogimnaziumi tanar nyelvkonyve ezt irja :
"7. paragrafus. A gorog nyelv ma is el mint a regi gorog, fokent az attikai leszarmazottja.
A hosszu evszazodos fejlodes azonban mely nyomokat hagyott kulonosen szokincseben (latin, roman nyelvi, torok es szlav kolcsonszok). Az irodalmi nyelv az un. katharevusa glossa (megtisztitott nyelv) nagjabol az attikainak mesterseges felelevenitese. Vele szemben all a koznyelv i milumeni vagy dimotiki glossa, amelyet szelteben beszeltek; ez kb. ugy viszonylik a kine-hez, mint az olasz a latinhoz. Az uj-gorog nyelv sajatossagai altalaban a koine-rol mondottak, ...''
Maywald-Veyer-Mészáros. Görög nyelvtan. Tankönyvkiadó, p. 7. 7.old. (1981)
Erdekessegkent Szomory szomorusagara:)
Nyugat · / · 1917 · / · 1917. 16. szám
Szomory Dezső: Egy levél alkalmából
Szomory Dezsőnek, A Sapho üdvözlése című, minap a Nyugatban megjelent tanulmányára a következő levelet vettük:
Levél Szomory Dezsőhöz, a Nyugat 1917. júl. 16-i számában megjelent, «A SAPHO üdvözlése» cikke miatt.
Igen tisztelt Uram,
ha az egyén meghal, cselekedeteinek összessége mint «Karma» addig lebeg a földön, míg róla megemlékeznek. A «Karma» individuum ugyan, de már nem védheti magát. Azoknak kötelessége őt oltalmazni, kikkel az elköltözött jót tett.
Én is négy évig Maywaldtól tanultam a piaristáknál. Ön nem emlékezik tisztán Maywald alakjára, mert Maywald kitűnő tanár volt, pontos, kötelességtudó és rendre szoktatott bennünket. Sokat, szépet és hasznosat tanultam tőle, azért szívem parancsolja, hogy Karmáját megvédjem Önnek azon két állítása ellen, hogy Maywald antiszemita volt és ütötte a fiúkat. A kegyesrendieknél ez a két hiba sohasem fordult elő.
Persze elhiszem, hogy Maywald a görög nyelv pedáns tanára zsörtölődött a Szomory fiúval, mert hiszen Szomory Dezső, a geniális és sebesen dolgozó író, Sappho nevét még most is egy «p»-vel írja!
Kitűnő tisztelettel hű olvasója: Dr. Hültl Hümér
Szomory a levélre a következőket feleli:
De hiszen én nem bánom és csakugyan mit jelent az, hogy egy obskurus szerzetes, aki azóta meg is halt szegény, csakugyan rosszul bánt-e vagy sem elepedt zsidókamaszokkal, akik otthoni rejtekhelyeken a Jean Jacques Rousseau finom kis darabját, a «Narcisse ou l'Amant de luimčme» címűt szánták maguknak vigasztalásképpen, amiért nem tudom micsoda véletlen vagy szülői ambíció, rituális cédrusfának ültette el őket egy nagy erdő katolikus lombakác közé, éppen a piaristák iskolájába.
Biztos, hogy ezek nem hajtottak ki itten, szerencsétlen távoli pálmák, hogy jósággal, irgalommal, megértéssel és szeretettel nem fordult feléjük a szerzetesi lélek melege, s csak úgy öntözgette őket fanyar iróniákkal és csípős gúnyolódásokkal, mint ahogy olykor a vándorember üdíti föl a rét virágait egy nem oda való csőből. Mind szenvedtek szegény zsidókölykök, kettő-három, aki volt e ragyogó keresztények között és korán szenvedtek, ami súlyos, az életük legelején, áprilisi virágzásukban, a gyermekléleknek azzal az elfúlt zokogásával, mely belül fölszánt mindent és olthatatlan nyomokat hagy. Sok keserűség, számos megaláztatások - kár bolygatni ezt... De bizonyos, hogy már tudták mi a szenvedés még mielőtt az életet ismerték volna meg, megbélyegezett zsidófiúk. [*] Az iskola mindenesetre kitűnő volt. S azóta nyilván meg is javult. A világért sem akarok általánosítani. Különben is mindez, sajnos, már olyan régen volt!
És mégegyszer, nem is fontos. Elmúlt idők világos éjszakája, meggyötrött gyermekkor a piaristáknál - hátha azoknak a jó papoknak volt igazuk! Vannak rettenetesen ellenszenves zsidófiúk, a fajbeli nyilvánvalóság oly elriasztó plaszticitásával, olyan leszármazott fülekkel, orrokkal és lábakkal, az egész jelenség és figura oly ijesztő megkészítésével, hogy csakugyan nem Michel-Angelo faragta őket, becsületszavamra nem! És a rejtély az, a kifürkészhetetlen rejtély, hogy éppen ezek és mindig csak ezek kerülnek az élet majdnem minden változatában, döntő és elfogult tényezők elé, papok, grófnők és királyok elé.
Aztán vannak mások, vannak szépek, gyönyörűek vannak, provokálóan bájos zsidófiú-fejek vannak, és ez még rettenetesebb. Ilyen volt az a «Szomory fiú» is, ahogyan ez a ritka, kiváló és nagyszerű dr. Hültl Hümér mondja, azzal a szellemes finomsággal és csakugyan keresztényi elnézéssel, amit bizonnyal nem Maywaldtól tanult.
*
A Szomory fiú! Meg tudom érteni azt a kéjelgő gyűlölséget, amit tizennégy esztendős tüneményes virulásom, egy hófehér arc titánvörös fürtökkel leöntve, ki tud váltani egy olyan ember lelkéből, aki egy bizonyos fajtának mindent megtagad, s akit kérlelhetetlen ridegségek, átöröklések, rejtélyes benső fagyok és romantikák, s micsoda átszármazott titkai a rendi múltaknak és heroizmusoknak és kiátkozási tradícióknak, a klastromi pályára utalt! Micsoda múltja van ennek a pályának, micsoda zord freskói, pokoli harcai vannak, micsoda öldöklései egyetlenegy szóért olykor, egy dogmáért, egy gondolatért, egy hitért, mely a más hite volt! Micsoda véres panorámák nyílnak itten, a kereszténység első ideje óta a XV. század hullahegyein át, s micsoda szuggesztív erővel, micsoda megejtő varázzsal bűvölik el az embert, mint az a vakító szikratömeg, ami egy tűzhányóból száll. Az exorcista fanatizmusok, az inkvizíció minden színes tragédiái, a középkori szerzetesek minden szívfacsaró romantikája, fagyos kegyetlensége és dühös erotikája, az Unigenitus és Coena Domini bullák, jezsuiták és Janseniták, Molinusok és Armeniusok minden ádáz harca és vérivása, szomjas kis vágyakká szelídültek át évszázadokon keresztül, de múlhatatlan tengerzúgásukkal még mindég csábítják az új funkcionáriusokat. Végre is nem akarok elmélyedni itten, bár köteteket tudnék írni róla, amilyen sebesen dolgozó író vagyok, mégsem akarok elmélyedni bizonyos pályaválasztások pszichológiájába, azokba a sajátságos és rejtélyes áhítatokba, vonzalmakba s megihletettségekbe, melyekkel az ember a maga egész lelki organizmusát veti bele bizonyos hivatásokba, s úgyszólván megvilágítja azt az örökké homályos okot és célt, hogy mért jött a világra...
Egészen biztos, hogy az ifjú Hültl (én nem merem mondani, a Hültl fiú) sohasem érezte e rendkívüli Maywald fajgyűlölő gyöngéit, aminthogy nem érezte ezt még vagy harminc-negyven iskolatársam az osztályban, hát persze, hogy ezek nem! De amikor engem kiüldözött az iskolából, drága jó szüleim bánatára (mert csak ezért haragszom rá), mikor engem hazaküldött s kiparancsolt a padból a szégyen mártíromságában, egy gyereket!, s mikor a terem küszöbén megállva, mégegyszer visszanéztem egy sereg fölhevült kölyökpofára, mely mind rám szegezte a fiatal szemek villanását, mint egy bélpoklosra, egészen ösztönszerűleg azt kérdeztem magamtól, miért csak épp engem a sok közül? Mikor lacedemoniai Pédarétos a háromszázak tanácsa előtt fölvételre jelentkezett, az urak szívtelenül kidobták. Ámulva jött el s ment haza ez a kitűnő ember, de, sőt, ez boldogan is, hogy akadt Spártában háromszáz férfi, aki mind többet ér mint ő. [*]
Ahhoz mindenekelőtt zsidógyereknek kell lenni, hogy papi tanárok rosszul bánjanak az emberrel. Csak próbálta volna meg a fiatal Hültl átjönni erre a hitre, úgy huszonnégy órára! Egy igen kitűnő barátom mondta igen ötletesen: csak zsidó érzi az antiszemitaságot. Mert ezt a figyelmet speciálisan az ő számára kreálták. Mint a nő számára a szerelmet. Valószínű továbbá, hogy az a fiatal Hültl, aki Maywald előtt ott ült a padsorban, s akiből Dr. Hültl Hümér lett, már gyermekkorában volt olyan kivételes lélek, hogy gyűlölségek iránt kevés fogékonysággal bírt és tiszta érzületét még a megértés mételye sem érte. Abban a közvetlen viszonylatban a tanárral, mint nagyrészt minden tanuló normális körülmények között, sőt élvezve a tanár szimpátiáit s elbűvölten fölényes borotválatlansága előtt, nyilván csak az kötötte le, ami kettőjükre tartozott, s a diverziók és szomszéd sorsok iránt nem volt sem érdeklődése, sem kíváncsisága, hogy azt ne mondjam részvéte. Másokban s talán ő benne is azokban a régi időkben, mikor tanuló volt, a keresztény szolidarizmus, az ösztönös együttérzés felekezeti dolgokban, nyilvánvalóan eltompított megfigyelést és ítéletet, s hogy kissé pittoreszkebben lássunk: a spanyol prokurátorok és inkvizítorok egymás közt mindig mint üdvözítő kegyet tárgyalták meg fantasztikus kínzásaikat, melyekkel egy-egy eretneket láttak el és váltottak meg. A gyermekagy primitív. Szereti készen kapni a dolgokat. S ha ezek a maga érzésével harmonizálnak, nemcsak hogy föl nem tűnnek neki, de úgy szívja föl magába őket észrevétlenül és természetesen, mint a föld az esőt. Erről is sokat tudnék írni, a keresztény iskolásfiú antiszemitizmusáról, ami gyönyörű és megkapó, mert ez csakugyan valami rejtélyes átöröklést jelent, valami korai kegyetlenséget, ez az elvetett mag virulását jelenti, a hagyományok továbbplántálását nemzedékről nemzedékre, a környezet, iskola, egész társadalmi szisztémánk visszhangjával. És ez magát az uralkodó fajt jelenti, első hangjaiban és ez nagyszerű.
Már most a tanár nem ront ezeken a predesztinációkon, elfogultságokon és előítéleteken, csak észrevétlen fejleszti őket, s annál hatásosabban, hogy itt minden eszköze természetes, s a rousseaui oktatás és nevelés mennyei szellemében van: nem ellentmondani, nem a lélek ellen menni, nem legyűrni és lefokozni, de harmonizálni vele, s kihozni belőle, ami benne van mind gazdagabb virulásban. [*] Én nem hiszem, hogy Maywald olvasta volna valaha a Plato Respublikáját s a Jean-Jaques «Emile»-jét, amit kimondhatatlanul sajnálok. Nem szabad könyvek tekintetében a címek után menni. Ki tudja, ha előkelőbb lelki bebútorzás mellett nem-e fordult volna felém is azzal a gyönyörű metódusával, mely a szabad fejlődés tekintetében csak a gyűlölséget ápolgatta. Ki tudja, ha nem hozta volna ki belőlem az irgalommal, amit csak sok szenvedés és sok könny mosott elő gyermeki lelkem homokjából, ha nem lehettem volna én is olyan szerencsés mint Hültl Hümér, hogy gyermekéveim virulásában boldogan ülhessek egy padban az életem legelején, s hogy már ott az iskolában bonthassam ki ami szép és jó van bennem, mert esküszöm, bennem is van... Nagy elfúlásaimat, gyermeki hisztériáimat, remegéseimet és keserveimet talán nem is az a mód és modor okozta mellyel Maywald bánt velem, mint inkább a megnemértés fájdalma, a fölkínzott hiúság kábulata, valami felüvöltés riadalma: ha megismerne engemet! Effajta hangulatokban kínlódhatott az a többi is nyilván, aki egy hitben vérzett velem e kérlelhetetlen papi csuha előtt, a Hatvany fiú, a Bálint fiú, mert nem voltunk sokkal többen, s még valami fiú akire már csak úgy emlékszem, hogy Márton volt a másik neve (nem merem mondani, hogy a keresztneve), s aki ezt hallotta folyton: «Márkus leszel te, nem Márton, mert Márton az nincs zsidógyerekbe!...» És micsoda rendi alkotmány, szabályzat és államjog engedte meg e kegyesrendieknek, hogy bizonyítványainkon, mint egy külön nemzet fiait jelöljön meg, és szegény befogadott vallásunkban héber-nek mondjon bennünket? Tudtommal nincs magyar törvény, mely a zsidókat és az izraelitákat ezzel az elegáns és mondhatnám feudális disztinkcióval tűntesse ki. Mert a héber még az a nép, mely bírái és első királyai alatt élt. Ijesztő volt ezt olvasnunk I. Ferenc József uralkodása alatt! Ijesztő és fájdalmas is. Mert az igazi antiszemitizmus nem az, mely fönntartja, fölszítja és ápolja ezt a finom érzést a keresztény lélekben, de amelyik szüntelenül érezteti a zsidóval, minden formában s minden alkalommal, már a gyermekkel is, hogy egy más fajta és kivetett. De mit tudhatott erről a fiatal Hültl, mit érezhetett ebből, mit tapasztalhatott!? Ő nem volt héber. Héber! Mintha mindjárt azt mondták volna, némi célzással egy késpengére: túrósmetélt! Hát nem?
Tiszteletben szeretem tartani a holtak emlékét, ha éppen erről van szó, bár e kegyeletes erényt én sem e kegyeseknél tanultam, akik még bennem is kínozták ama drága halottaimat, akik egykor a Sínai hegy körül tolongtak Mózes báró körül, még bennem is, aki egy csodálatosan elfinomult, egy Velazquez-szerű Red Boy, egy fiatal Londonderry voltam! Oh istenem, ha én is azzal a hálás meghatottsággal gondolhatnék vissza iskolai éveimre, mint ez a kivételes, ez a nagyszerű Hültl tanár! Ő boldog volt, én boldogtalan. Ő fejlődhetett, élhetett, virulhatott, engem elnyomtak. Őt szerették, engem üldöztek. De különben is, a magam lázas életével szemben, küzdelmeimmel és magányosságaimmal szemben és gyönyörű kifejlődésem mögött minden Maywaldok dacára, a hálán is túl vagyok már... Ez egy üres szó. Herzen azt mondja a háláról, hogy a szolgaság felé hajlítja az embert, hogy lefokozza s egyenlőtlenné teszi egymással. [*] Én mindenesetre szeretném, ha nem kellene megvárnom, míg valaki elporhad a földben, hogy kitűnő dolgokat mondhassak róla. II. József császár, Habsburg és római apostoli katolikus és minden, ezt írta Nagy Frigyes elhunytakor: «A porosz király meghalt, s nem maradt utána csak az a sajnálattal teli érzés, hogy ilyen soká élt!» [*]
Holott II. József is volt olyan finom ember, mint én, ha Maywald nem is volt Nagy Frigyes.
*
No de harmadszor is, mindez nem fontos. Nem is tértem volna vissza ezzel a dús hangszereléssel e gyermekkori tragédiákhoz s letűnt sziluettekhez, mert hiszen nem is annyira bennük van a dolgok reliefje, csengése és színe, mint inkább bennem, aki még mindig visszhangzom utánuk. Nem tértem volna vissza, ha véletlenül nem éppen Hültl Hümér írja e cikk élén világló sorokat. Mert itt aztán el vagyok ragadtatva! Amint az ifjú Hültl, az iskola padjában, a maga serkedő kiválóságával el tudta zárni a lelkét hatások és befolyások elől, melyek az átlag számára és a gyöngébbek számára végzetesek egy életen át, azonképpen Dr. Hültl Hümér ma ott tűnik föl emberbaráti nagyságában, ahová semmi nyomor föl nem ér. Nem lehetek olyan sebesen dolgozó író, ahogyan kissé tájékozatlanul, bár megtisztelő szubjektivitásból nevezni méltóztatott engemet, aki köztudomás szerint heteken át ellihegek egy szó, egy szín, egy árnyalat után, aki úgy hangolok föl két szónyi csengést egy mondatban olykor, mint egy hangoló egy egész zongorát, nem lehetek olyan zebragyors, fölületes és grafomán, hogy föl ne fedezzem rövid levelében azt a gyönyörű naivitást, mely a Pasteur-ök, a Roux-k, a Brouardel-ek, a Charcot-k, a Pean-ok, a Mackenzie-k naivitása volt, a szentek és embermegváltók naivitása és zárkózottsága, kis emberi harcok, gyűlölségek és hülyeségek, elfogultságok s előítéletek előtt. Ezek orvosprofesszorok, kutatók, munkások, sebészek, óriások! Ezek előtt ott van fölhasadva igazi nyomorában az emberiség, ezek ott vannak egy izzó gondolattal egy kis üvegcső, vagy egy kis vékony kés előtt, emberi istenek nagy keservek előtt, a hús és vér, az egész embertömeg csontmonumentalitása előtt, elborultan és reménykedőn, hogy segítsenek és jókedvűen, ha segíteni tudtak! Ezek nem érnek rá leszállani, mert magosan vannak odafönn. Ezeknek nincs idejök elfogultságokhoz, faji disztinkciókhoz, előítéletekhez, haragokhoz és gyűlölségekhez, szociális kínlódásunk százféle szemetéhez, nincs is érzékük iránta, meg se látják, meg se szagolják, mert az emberiség folyton sodorja elébök azt az igazi sebét, hogy él! Ezek azt a félelmetes, primitív és nyers Életet látják, a gyarló és nagyszerű életet és vagy megcsodálják a Természetet mint egy pokoli művészt, vagy kijavítják mint egy kontárt. És az embert úgy nézik, mint egy szegény férget. És igazuk van. Én ismertem Oxfordban egy híres orvostanárt, aki a gyönyörű kutyáját kezelve azt mondta: «He is a man!»
Vajon a kutyák is antiszemiták? Valószínű. Én ismertem Leányfalun egy udvarban egy kis kutyát, aki egy csirkébe volt szerelmes. Biztos, hogy a kutyák is antiszemiták. Egy másik igen kitűnő barátomnak van egy kövér, igen előkelő törpe vizslája, amelyik ha azt kérdezik tőle: «Hol a zsidó?» olyan kísérteties morgásba kezd a fogait mutatva, hogy az emberben megfagy a vér. Bizonyos kastélyparkokban a vidéken, intelligens komondorok csak zsidónak mennek neki, ha ilyen átjön a küszöbön. Be vannak tanítva, kétségtelen. De hiszen éppen ez! Közoktatásügy! Holott az ösztönük sem téved soha.
Az antiszemitizmus ősi érzése, legrégibb érzése minden civilizációnak, tessék nekem elhinni ezt. Az antiszemitizmus főúri érzés, s a legelőkelőbb lelki szimptómák egyike. Lord Devonshire okvetlen antiszemita kell hogy legyen, mert világ- és emberszemlélete egy feudális szögből fakad, mely korlátolt ugyan, de szép, s ha nincs is a francia forradalom szellemében, viszont igen alkalmas egy finom s körülbástyázott magánélet számára. Minden finom ember jól teszi, ha antiszemita, a szónak művészi értelmében. A franciák kitaláltak egy tudományos antiszemitizmust. De ez nem zárja ki, hogy egy-egy ember azért kedves legyen, és egy szegény zsidó tanuló tehetséges az iskolában. Daudet azt mondta nekem, amikor egy magyar írótársam beárult előtte faji tekintetben: «Hát most már magát ne szerethessem többé! Hát lehet az? Hát nem rettenetes föltételezni rólam, hogy rögtön elfordulok valakitől, mert zsidó? Gyűlölöm a zsidókat. De Vandčrem a legjobb barátom.»
Kik antiszemiták? Antiszemiták az igazgatók, a bankárok, a katonák, a szobafestők és karmesterek, a jockeyk és a pápák, a bíbornokoktól kezdve az összes kanonokokon végig le, egészen a sekrestyésig, egyházszolgáig, halottkémig és templom egeréig mindenki, akiben csak egy csöpp jó érzés van. Antiszemita Hódl Józsi, antiszemita vagyok például én, mint minden művész, akinek ez nagyon hasznos, mert annál jobban betölti és fölgazdagítja a lélek tartalmát, hogy elfödi az ürességeket. Antiszemita Benvenuto Cellini, Da Vinci, az egész eredeti gótika s az egész reneszánsz. Antiszemita Vercingetorix, Moličre és XIV. Lajos. Antiszemita Hans Memling és Voltaire, Balzac és Wagner Richard. Antiszemita az egész állatvilág, a sertéseket kivéve, amint Voltaire megfigyelte ezt. Ez mind antiszemita. És ez mind rendben van. Ez mind helyes, kedves, észszerű és nagyszerű. De nem lehet antiszemita senki a világon gyerekekkel szemben. Mindent szabad és mindent lehet, csak ezt nem. «Sinite parvulos ad me!» És végre van valami, ami fontos.
*
És még az is fontos, hogy dr. Hültl Hümér a görög nyelvben való ingadozásaimnak tulajdonítja e néhai Maywald zsörtölődéseit velem, ahogy magát oly kedvesen kifejezi.
Hát nem. Bevallom kínosan hat reám, hogy dr. Hültl Hümér még az ő mai magaslatából is komolyan veszi a Maywald görög-tudását, holott rég túl kellene hogy legyen iskolai pedantériákon, szerzetes-néptanítók röghöz kötöttségén, szegényes fantáziátlanságán, egy Hültl Hümér micsoda Olympusokon! Mennyire nem volna szabad föltételeznie, hogy én Maywalddal szemben csak egy pillanatig is inferiorius lehettem, bár még mint gyermek is! Már a «Saphó üdvözleté»-ben voltam bátor jelezni a tőlem telhető licenciákkal, hogy «az ó-görög világ égszínkék bordélya az én számomra végzetessé vált» és ami még súlyosabb az effajta látogatásokban, hogy «enerváló pézsmaszagát e gyönyörűségnek a bódulásig szíttam föl magamba». Holott akkor még csak nem is sejthettem, hogy egy ilyen kiváló közbeszóláshoz lesz szerencsém és alkalmam némi dokumentálásokhoz.
Az igazság az, hogy már V. gimnazista koromban, ha nem is esküdtem meg görög suntaViV-okra azzal a szellemtelen áhítattal, mint Maywald, de tudtam színesebb, üdébb és ragyogóbb dolgokat a görög bódulat panteizmusából, egész nagy rózsaszínű fellegeket és végtelenségeket tudtam, melyekhez ő föl sem emelhette a szemét, minden szerelmek minden muzsikáját, melyeket ő a maga iskolai nyomorából, az elfogultsága, az előítéletei, a gyűlölsége, a maga zsidótleső pókháló világából meg se hallhatott! Gazdag szülők gyermeke, az apám teletömte pénzzel a zsebemet, hogy bizonyos idősebb és biztos nőkhöz, akik mellesleg nagynénéim is voltak, kellőképpen gavallér lehessek dús kegyeikkel szemben. De mivel ezen úrinők, megértvén ez apai iróniákat, hanyagul elhárították a jutalmakat, s különben is csak ama röpke pillanatokig érdekeltek, ameddig ifjú lírizmusom rafinériák nélkül érte el velök a mennyeket, nagy pénzbeli fölöslegeimmel, mint egy részeg dőltem be könyvesboltokba, s megvettem ami csak föl volt raktározva itten képzeletemet izgató latin és görög, ami csak folyt tej és méz antikváriusok polcairól, mohó és regényes gyermeklelkem számára. A latinokról most nem beszélek. De mind, ami volt Orpheus, Thamyris, Anthčs és Pamphus, kis mellékutcák rejtett odvaiban, mind fölkutattam s fölszívtam magamba, a panaszaik, az áldozataik, a szent himnuszaik remegő hangjaival, s éjjeleken át vakító szótárszövegek fölött, betűztem ki a Titánok harcát, s követtem az Argonautákat, Hesiodust és Homért! Elbűvölve szállottam le a görög színpadok visszhangzó vasbögréihez, melyekről Vitrivius beszél, s kis vidám és obszcén tréfákat fedeztem föl syrakusai Sophronosban, még jóval Aristophanes ama drága figurája előtt, aki fogja magát vidáman, és az égből leszáll! Euripides elégiáját szép szomorú Andromeához, aki hazaszállíttatván, a Thétis szobrához ledől és Hermionét bevádolja, betéve tudtam, s még ma is tudom. A tyrteusi ódákat is és főleg a szerelmeseket mind ismertem és ismertem azt a finom költőt, akit Philetásnak hívtak, s oly vékony, sovány, törékeny és szinte légies volt, hogy Cos utcáin, ahol e világra született, ólomtalpak dörejével járt s vasgolyókkal a koturnusain, hogy az esti szellő el ne fújja! S mi volt itt még, micsoda mámorom a kicsi Daphnis pásztordalaival, Ibycussal, Bacchylidiussal, Anacreonnal és Pindarussal, akiket mint egy ifjú ciklop bevágtam és énekeltem! És a fantáziákat, ötleteket, rejtélyeket és akrosztikákat, a griphákat és logogriphákat mind ismertem, mind megtanultam összes kis rajzaikkal, a tojásokkal és a szerelem szárnyával, hogy alkalmazni tudjam! És drága kis scythám, ifjú Anacharsisom után, négy teljes kötetben jöttem egész Helláson át abban a páratlan időpontban, mely a Pericles századát a Sándoréval kötötte össze, és mint egy peplumos, szandálos vagy kothurnusos riporter ültem Sophocles, Euripides, Aristophanes, Thucydides és Socrates előtt, s hogy ne csupa es végzetű úr legyen, Zeuxist és Parrhasiust is fölkerestem, láttam Praxiteles, Euphranor és Pamphilius remekeit, s hallottam, amint egy szomszéd oszlopcsarnokban, virágok, amforák, kőmaszkok és ökörszarvakból alkotott lírák mögött valami üdvrivalgás támadt egy rózsákkal behintett fekhely körül, amelyen egy sápadt nő, igen finoman és diszkréten, éppen Epicurt hozta a világra!
Mit mondjak még, hogy Hültl tanár némi bepillantást nyerjen görög felkészültségembe s belássa tévedését? Hol van készen és fölszerelve egyszer végre, egész zenekarom?! Mondjam, hogy mindent tudtam, mindent láttam, mindent beutaztam szédült fejemmel egészen röviden? Hogy átjöttem a tráciai bosporuson, talán négyszáz évvel Krisztus előtt, egész Bizáncig, egymagam, s loholtam tovább innen, a hellespont-i szoroson át a lesbosi flora pinea és ciprus erdeiig, ahol Pittacust, Alceust s Saphót üdvözöltem s a többi összes hölgyeket, s bejárván velük Mytilénát, Pyrrhát, Méthymniát, Arisbét, Eressust és Antissát, végre Thébába értem, ahol meglátott Epaminondas! csekélység! Athénben rohantam mind a három városon át, istenem fiatal voltam! A citadellát egy szikla tetejében, a várost e szikla körül s a kikötőket, Phalért, Munychiát és Piréát mind tanulmányoztam, s besurrantam az Akadémiába, s résztvettem egy felejthetetlen ülésen, miután átjöttem Dipylián! Megcsodáltam a kerteket és a tornatereket itten, amit Académus ajándékozott és Amor templomát e szokatlan helyen, s itt pillantottam meg egy kis szomszéd csarnok mélyén, melyet a múzsáknak szentelt, jó öreg Plátó elnököt, aki csakugyan itt lakott, hogy mindig közel legyen, s most éppen a verseit égette el, mert Homért elolvasta volt... Mit mondjak? Mit mondjak még? Hogy elfúlt lélekkel élveztem végig azt a szenzációs pillanatot, mikor Diogenes, mint egy őrült, lobogó hajjal s félmeztelen, csak egy nagy bottal s egy kis tarisznyával berohant a kertekbe, ide, s egy élő, de bőrig kopasztott kakast lecsapva Plátó elé, fölkiáltott: «Ez a te embered!». [*] Rögtön megértettem, hogy ez az ülés tárgya. Mondjam-e, hogy döbbentek meg az elnök körül akadémikusok és tanítványok mind, köztük stagirai Aristotéles, Nicomachus fia, s hogy pattant fel chalcedoniai Xenocrates, «holott ez máskor mozdulni is lusta», súgta a fülembe Apollodorus rózsakoszorús fejét a nyakamra hajtva, míg a fiatal Démosthénes tüdővészes vállait rángatta és Eschinos és Lycurgus nagy dühbe gurultak s egy gyönyörű árcádiai leány, isteni Lasténia, aki Speusipposért jött ide akit imádott, s egy másik leány is, aki Axiotha volt s Plátóért mindent föláldozott, sőt férfivé lett, bár Plátó nyilván jobb szerette volna ha nőnek megmarad; mondjam-e, hogy ez mind sikongott s dörgött magánkívül: «Botrány!» «Botrány!», s csak Plátó mosolygott szelíden, dadogván, míg a kakas elkábultan fölporoszkált előtte: «Mert azt voltam bátor mondani, hogy az ember egy kétlábú állat, akinek nincs tolla.»
Oh diogénesi érvek, szédületes világ, égszínkék és pézsmaszagos, mit tudok még, mit mondjak még és mire emlékszem még, hová is mentem Corinthuson át, Xenophon és Timoleon után, micsoda delphi jóslatokhoz, vérfertőzésekhez és gyantaillatokhoz, s micsoda márványpadokon ültem az amphitheatrumokban, s figyeltem megborzongva, vajon Sophoclés megnyeri-e a díjakat, s vajon intenek-e feléje az úri nők, s a tüneményes kéjkisasszonyok, akik egymástól olyan messze helyezkedtek el! Micsoda görög zenéket hallottam, micsoda Olympiádokon remegtem Beotiában, micsoda mágusokat követtem ájuldozva thessaliai utamon, hogy jöttem végre Ácárnánián s Etolián át el egészen Lacedemoniába!
És én voltam az uram, akivel Maywald a görögben zsörtölődhetett! És én voltam az uram, akit Maywald úgy állított oda vagy ötven társam elé, aki mind különb volt mint én, csak éppen engem mint egy tökfilkót! Én voltam az, akit ki nem állhatott, akit gyűlölt, akit kicsapott, uram, én!
*
És még most is egy p-vel írom a Sapho nevét, de mennyire! és a nászéjszakámon, ha lesz időm rá s a halálos ágyamon is, ha nem leszek nagyon beteg egy p-vel fogom írni, főleg ha a Daudet Alfonz regényéről beszélek, aminthogy erről beszéltem a múltkor. Itt van a túlsó oldalon, csak tessék átlapozni, ennek a regénynek az eredeti címlapja, ahogy sok százezer példányban megjelent.
Már most kérdezem dr. Hültl Hümértől: lehet nekem, szabad nekem más címet adni egy világhírű munkának, mint amilyet maga a szerző, s egy ilyen szerző, Daudet Alfonz adott? Hát írhatom-e én másképp az ő hősnőjét, mint ő, kijavított ortográfiával, mint egy hamisító? Hiszen levágatnám a tíz ujjamat és nem Hültl tanárral, de egy fejszével lecsapnám mind a tíz ujjamat inkább! Ha Daudetnak elég jó volt a nő egy p-vel (ki az ördögnek kellene kettő?) ha Rousseaunak, [*] Marmontelnek, Voltaire-nek is, La Harpe-nak és Lamartine-nak és Leconte de Lisle-nek is, akiknek mind volt némi kis görögtudásuk és fonetikus érzésük, csak Sapho volt az a leszboszi hölgy, mért legyen más nekem?
*
A görög szövegek mind variálnak az írás formáiban. S ha az ember odamenne vissza egy betű autenticitásáért, ahol maga az írás, kis jelekben, képekben, allegorikus figurákban jelentkezett, mint például az egyiptomiaknál, vagy konvencionális formázatokban, szinte föstve a hangot s a szemekhez beszélve, mint a kínaiaknál, vagy az egész beszélő hang föltagoltságában és elemeire bontásában, mint például nálunk, vajon hova jutna az ember, s micsoda ősrengetegbe, micsoda éjszakába, micsoda örvény mélyére, ahonnan csak úgy jöhetne vissza mint egy őrült! Minél primitívebb s durvább az írás, annál régibb maga a nyelv. Ami hozzátapad a betűk maszatjában, azt már az idő okozta. Egy hangból, egy sikolyból, egy jelből, lettek betűk s lettek szavak, s egy szóból egy egész sor lett, s egy egész szöveg mint egy korálból egy sziget.
A görög betűsor igen valószínűleg föníciaiból származott, ami a világért sem jelenti azt, hogy maga a nyelv is egyazon forrásból eredt, isten ments. [*] De a görög beszéd már rég élt s virult, mikor még egy árva betűje se volt. S aki kutat, figyel, elmélyed és őrködik mint például Rousseau, csakugyan rájön arra, hogy a görög írás sokkal modernebb, mintsem gondolják az urak. Már az is kétséges, hogy maga Homér tudott-e írni, hogy csak ismert is egy árva betűt, de sőt, hogy egyáltalán írtak-e az ő gyönyörű idejében?... Homér csak énekelt. Ez az én impresszióm is, ha szabad bevallanom. [*]
Már most honnan veszi Hültl tanár azzal a nyugodt biztonsággal mint egy kést, ezt a két p-t, ha szabad kérdeznem? Hol látta ő valaha egy görög szövegben két p-vel írva a Sapho nevét? Hiszen még azon a szoborművön is, melyet dicső Silanion faragott s állított föl Szicíliában e leszboszi hölgy emlékének, Sapjio-nak van nevezve! [*] Hol van itt két p? Silanion kortársa volt a költőnőnek. A szobor néhány évvel Sapho halála után készült. Akkor talán még csak tudták leírni a nevét! Még csak emlékeztek a nevére? Hol van itt két p? Ezt még Maywald se taníthatta!
Drága jó Hültl tanárt talán a latin szövegek tévesztik meg. Talán az Ovid. metam. lib 11.-ben vagy Virg. lib. 4. 523-ik oldalon látta ezt a Sapphot, vagy bizonyosan a Sapph. ap. Athen. lib. 15. 687-ik oldalon látta, vagy az Athen. 1. 1. §. 21. Sapph. ap. Plut. conjug. praecept. 2-ik köt. 146-ik oldalon és apud Stob. de imprud. serm. 4. 52-ik oldalon látta, vagy éppen Ovid. heroid. ep. 15., I. 195-ik oldalon, vagy Fabr. biblioth. Graec. I. k. 590-ik oldalon, vagy Johan. Cristoph Wolf. vit. Sapph. 16, és 18-ik oldalon, vagy talán, hogy ne olyan messze keressünk, a Byron, Child Harold's Pilgrimage XXXIX. strófájában látta: «Dark Sappho! could not verse immortal save!» de hát mindezt láttam én is, tanultam én is, és mindez mégsem jelenti azt, hogy Sapjv-t két p-vel kellene írni, de mennyire nem!
A latin, egészen közel a görög nyelv hangzásbeli titkaihoz, a betűk és hangok és szólamok metafizikájához, árnyalatbeli rezgéseihez, fuvolázásokhoz és hehezetekhez, a görög j-t a maga miszteriozus lélegzetvételével csakugyan ph-nak hozta át, ami viszont a latin nyelv csengésével volt összhangzatos. Így megtartván a görögből ezt az egyetlenegy p-t, ami a Sapjv-ban van és volt, csak látszatra csatolt egy másodikat hozzá ebben a ph-ban, mely sohasem volt más, mint egy lágyabb f csengése, mely a görög úgynevezett hehezetet akarta visszaadni. Tehát még a latin Sappho-ban is csak egy p van ha ismerjük a betűket.
Már most a franciák, még közelebb a latinhoz, mint a latinok a göröghöz hajdan, ezt az egy p-t is elvetették, mint hangzásban fölöslegest, mint a nyelv muzsikájának idegen hangzatot, s csak a j-t tartották meg, úgy, hogy a Saphoban nemcsak hogy nincs két p, ahogy azt Hültl tanár szeretné, nemcsak hogy nincs egy p, hanem egyáltalában nincsen p.
No de akkor mi van? Egy rejtély van. Egy kínos, egy kegyetlen rejtély van. Én nem tudom ugyanis, bármennyire töröm rajta a fejem, bármennyire átkutattam Orczy Lőrincen, Révain, Ráth Mátyáson, Barcsayn, Bossányin, Dugonicson és Kazinczyn át minden jó magyar régi írást, én mégsem tudom micsoda magyar érzésnek, hangzásnak, szólamnak és kiejtésnek, micsoda fonetikának és csengésnek vagy csak egy csengés árnyalatának, legtávolabbi visszhangjának és hajszálnyi visszarezgésének felel meg, micsoda ősi hagyományainknak, márványba, gránitba s viaszba vésett szövegnek, írásoknak és papyrusoknak, párducbőröknek és kerecsenyszárnyaknak, micsoda ősi kultúránknak szent szabályai szerint van, hogy mi kényesebbek legyünk, mint a franciák, s ne írhassuk le nagyképűség nélkül egy régi görög költőnő nevét! Még ha ez Beniczkyné Bajza Lenke volna! De hol van az a magyar nyelv, amelynek régi görög hangvibrációkat őrző hármas latin betűk kellenek és hehezetek kellenek, hogy egy becsületes f-t kimondhasson? Ha számtalan görög és latin szót áthangoltunk a magunk ortográfiájára és filozófiát írunk például philosophia helyett, mért vagyunk ilyen nehézkesek éppen ezzel a görög hölggyel szemben, akinek nagyrészt ismeretlen ódáin túl egy francia regény adta meg az üde halhatatlanságot?! Mért vagyunk ilyen művészietlenek? Kinek tetszik ez a két pp e név vonalformájában, amint kettős rúdjával kinyúl, s megdagasztja s megtelíti a szó közepét, nehézkessé, németessé, grillparzeressé teszi, lesúlyosítja távoli lengések, görög fátyolszerűségek leszboszi könnyedségéből, finom mytilénákból vígasztalan nyelvészkedésekbe. Micsoda művészek és fölényesek a franciák, most megint megtanultam ezt, micsoda ösztönös művészek még egy görög név plasztikájában is, mikor egy Arisztotelesből egy Aristote-t, egy Homéroszból egy Homért, egy Sapphoból egy Saphot csinálnak. Oh szívem! szívem! Ez örökre csak Sapho marad.
[*] Il y a des professeurs qui répčtent "ŕ toute heure: «que tu es sot! que tu es niais! Mon Dieu que cet enfant est stupide! Est-il assez maladroit et gauche!» Accordons que ces appreciations soient l'exacte vérité... Raison de plus pour qu'elles blessent et mortifient. Or, pareil langage présente, "ŕ n'en pas douter, de trés serieux inconvénients: montrons le. D'abord, en faisant remarquer l'inferiorieté de l'enfant, on va suggérer a tout le monde l'idée de lui adresser le męme reproche. Dénoncé "ŕ tous comme un sot, se sentant ridicule au regard de chacun de ses condisciples, il n'a plus rien "ŕ ménager. Sa reputation est faite. - Les enfants mal élevés. Etude psychologique, par Fernand Nicolay. [*] Plut. Dicts not des Lacéd. 560. [*] Le sentiment est-il préferable a l'autorité dans l'éducation? - Les enfants mal élevés. Etude psychologique par Fernand Nicolay. [*] Oiseaux de passage. [*] «La mort du Roi de Prusse ne laisse que le regret de ce qu'il a vécu si longtemps.» - Arneth, Joseph II. und Leopold von Toscana. Ihr Briefwechsel von 1781 bis 1790. II. k. 34. l. [*] Diogen. Laert. lib. 6. §. 76. és 79. [*] «La seule Sapho et une autre méritčrent d'ętre exeptées.» - J. J. Rousseau, Lettre "ŕ M. D'Alembert. [*] J. J. Rousseau. De l'écriture. [*] «Ce fut quand la Grčce commenca d'abonder en livres et en poésie écrite, que tout le charme de celle d'Homčre se fit sentir par comparaison. Les autres počtes écrivaient, Homčre seul avoit chanté: et ces chants n'ont cessé d'ętre écoutés avec ravissement, que quand l'Europe s'est couverte de barbares qui se sont męlés de juger ce qu'ils ne pouvoient sentir. - J. J. Rousseau. Essai sur l'origine des langues. [*] Cicer. in Verr. Tatian ad Graec. 52. f. 113. l.
Valaki meg tudná mondani, hogy hogy van az "ötszáz (nap)" ógörögül? Latin betűs átírásban is jöhet... Köszönöm!
ui.: csak érdeklődés szintjén: Miben különbözik az ógörög a mai görögtől? Nyelvtan vagy szókincs? Értik-e a mai görögök az ógörög szövegeket, vagy náluk is úgy működik ez, mint az angoloknál Shakespeare?
Innen is, messzirol is, toletek is , minden a minden ami jo es ami nem jo, a tengerbe jut. Aztan a tenger mint felhot, kodot, vizcseppet, parat, visszakuldi.
θάλασσα [θα^], Att.θα?́λα^μ-ττα IG12.57 (but A. “θάλασσα” 22.236(338/7 B.C.)), h(: —sea, Il.2.294, etc.: freq. of the Mediterranean sea, ἥδε ἡ θ. Hdt.1.1, 185, 4.39, etc.; ἡ παρ᾽ ἡμῖν θ. Pl.Phd.113a; “ἡ θ. ἡ καθ᾽ ἡμᾶς” Plb.1.3.9; ἡ ἐντὸς καὶ κ. ἡ. λεγομένη θ. Str.2.5.18; ἡ ἔσω θ. Arist.Mu.393b29; ἡ ἔξω θ., of the Ocean, Id.Mete.350a22; ἡ Ἀτλαντικὴ θ. Id.Mu.392b22; ἡ μεγάλη θ. Plu.Alex.73; of a salt lake, Arist.Mete.351a9; “ἐς θάλασσαν τὴν τοῦ Εὐξείνου πόντου” Hdt.2.33; “πέλαγος θαλάσσης” A.R.2.608; κατὰ θάλασσαν by sea, opp. πεζῇ, Hdt.5.63; opp. κατὰ γῆς, Th.7.28 codd.; κατά τε γῆν καὶ κατὰ θ. Pl.Mx.241a; “χέρσον καὶ θ. ἐκπερῶν” A.Eu.240; τῆς θ. ἀνθεκτέα ἐστί one must engage in maritime affairs, Th.1.93; οἱ περὶ τὴν θ. sea-faring men, Arist.HA598b24, cf. Pol.1291b20; “θ. καὶ πῦρ καὶ γυνὴ—τρίτον κακόν” Men.Mon.231, cf.264: metaph., κακῶν θ a sea of troubles, A.Th.758 (lyr.); ὁ Κρὴς τὴν θ. (sc. ἀγνοεῖ), of pretended ignorance, Suid. 2. sea-water, ἔστω ἐν χαλκῷ ἡ θ. Hp.Coac.427, cf. Diph.Siph. ap. Ath.3.121d, Moschio ib.5.208a, Plb.16.5.4, Dsc.2.83. 3. well of salt water, said to be produced by a stroke of Poseidon's trident, in the Acropolis at Athens, Hdt.8.55; “θ. Ἐρεχθηΐς” Apollod.3.14.1. 4. channel, LXX 3 Ki.18.32. 5. χαλκῆ θ. laver, ib.2 Ki.8.8. 6. θ. κοίλη wooden theatre, Paus.Gr.Fr.208 (= Com.Adesp.864).—For the Lacon. form σάλασσα, v. θαλασσομέδων. Henry George Liddell. Robert Scott. A Greek-English Lexicon. revised and augmented throughout by. Sir Henry Stuart Jones. with the assistance of. Roderick McKenzie. Oxford. Clarendon Press. 1940
