antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Véresre zúzhatod az öklöd rajta. Ha rugdosod, a lábad lesz sebes. Repülnél? bénán hull le a szárnyad, könnyedtől ázhat, nem olvad meg soha. Nincs menekvés, nincsen kiút belőle. Legyen bár éles, mint a sasé, szemed, át nem látsz rajta, el nem nézhetsz fölötte. Eléd mered, fejed fölé magaslik, merev, mint a fal s áthatolhatatlan a bűvös kör, mit végzeted vont köréd világrajöttöd első pillanatában, s amit úgy hivnak: "Asszonynak születtél
Egy fokkal ilyenkor setétebbre pirult, villámló szemekkel várta meg, míg szegényke rémülten torkába gyűrte az embertelen főzetet; csak akkor ment tovább – hangtalanul mormoló szájjal, egy olvasószemet lecsörrentve a fekete zsinóron. Ilyen volt.
Ám a szép olasz nő, Virginia hamar rájött: titkolt és szemérmes gyöngéd hajlam, melynek ő volt a tárgya, a fiatal, eszes nővér. Eleinte kacérkodott is vele egy kicsit – később terhessé is vált az esetlen hódolat, melyben a vénebb apáca már-már felolvadt, mely élete egyetlen és legmélyebb élménye lett. Még később, mikor testvérek és növendékek észrevették s mulatták a dolgot, az ifjú nő elröstellte, csakhamar áthelyezését kérte, és csak gúnyt űzött az öregből a többiekkel együtt.
Miután pár évig a szokáshoz híven fiókházakban dolgozott, visszakerült ide, a tartományi anyazárdába, és hamarosan karriert csinált. Ő egyike volt annak a néhánynak, kiket magyar születésük és tehetségük miatt magasabb tanulmányokra választottak ki; helybeli paptanárokkal adattak nekik órákat, és állami intézetekbe küldték levizsgázni, hogy a törvénynek is elég tétessék. A kongregáció* új, magasabb iskolákat készült szervezni – az előbbi püspök, az országhírű egyházi kitűnőség pártolta és segítette a terveket –, s Virginia valóságos oszlopa lett e dolgoknak. Ez érettebb éveiben szenvedélyes munkakedv égett benne, tüzes energia és tevékenység. A napi lelkigyakorlaton kívül nyolc órát tanított a képzőben, vezette az írásbeli dolgokat, levelezett és érintkezett világiakkal, papokkal és alkalmazottakkal. Modorában szereplő egyházi emberek sima, fölényes udvariassága és kenetessége volt meg, melyet, isten tudja, honnét tanult. „Mindent a szerzetért – a Hazáért” – ez volt eszménye, erre szánta és szentelte magát. Jártas volt az összes ügyekben és számadásokban, kezén mentek át a külső gazdaság jelentései, a közoktatásügyi miniszter rendeletei, ő levelezett pénzintézetekkel és a növendékek szüleivel – s a kerti oldalon épült új iskolaház terveit is tanulmányozta éjszakánként. Olyan volt a természete, hogy valaminek, gyakorlati és megfogható dolgoknak egész más hévvel kellett odaadnia magát, és ez most a szerzet érdeke és emelkedése volt. Egyszer, egy évig tartó betegeskedés idején meg is írta rendjének ez országbeli történetét, s a püspöki nyomdában látott napvilágot az értelmes kis munka. Ösmerte és szerette ezt a rendet, az öreg anyaegyházat itt, e hajdani kaszárnyát zárt folyosóival, feketült szentképeivel és a kriptával odalenn, hol elhunyt, régi testvérek pihennek Krisztusban; a kedves templomot, melynek oltárképéről olvasta, hogy művészileg értékes – s szerette a környékbeli gazdaságokat is, bár sose látta; s a kis hegyi szőlőt a határban, hova némely ősszel kimentek, és szüretet csaptak, egy kevés mustot ittak, és szent meg hazafias dolgokat énekeltek az apácák. Szívesen gondolt egy ilyen délutánra, amikor kinn a szabadban, isten nyílt ege alatt mondhatta el napi imáit, egy susogó levelű szőlőlugas árnyékában, és oly forró, lelke mélyéig felbuzdult szívvel csodálta a Mennyei Atyát alkotásai szépségében. Itt, az anyaházi fegyelem szigora alatt ritkán volt része ilyenben; de a fiókházban, hol néha éveket töltött, párszor ki is rándultak a hegyekbe, ott a nővérek néha érintkeztek is a város katolikus hölgyeivel, a zárdában tartották a nőegylet gyűléseit, s párszor a helyi főnöknővel látogatóba is mentek, baráti uzsonnákra egy-egy idősebb úrnőhöz. Igen, Virginia nem talált ebben helytelent, bármit mondjanak is, mert az, „akiben a szentséget erőszakkal kell megőrizni…”! – Erős szája bosszankodva rándult meg ennél a gondolatnál. Nem, igaza van Berchtoldának, a kandidátnők új főnökének, nem szabad úgy nevelni a nővéreket, hogy meg legyenek fosztva minden ellenálló képességtől a kísértésekkel szemben. „A világiakkal való tisztes érintkezés a felekezeti, katolikus összetartás nevelését célozza!” – gondolta szigorú érzéssel. Ő tanulmányozta a rend alapítólevelét és múltját; eredetileg istenes asszonyok menedéke éppúgy volt az, mint a világtól elfordult hajadonoké; s feladata éppen az volt: dolgozni, hatni – nevelni, tanácsolni és téríteni menteni és vezetni a lelket a bűnből az üdvösség útjára.
Május vége lobog. Már elvirágzott minden tulipán, Pirosak, sárgák, feketék. Szélkakas nyikorog. Repülnék át a szerelem kapuján, De lehúznak az ólomlepkék.
Május vége zokog. Fehérben pompázik a cseresznyefád: Mennyasszony ruhába mégsem Te bújsz. Májusi eső aranyat ér: könny csurog, Hisz' nem szólongat szép szád, A hívó szóra elfordulsz…
Május vége omlik. Oltalmat nem lelek, Szíved is régen kihűlt kemence. Forró nyár jön, s elmúlik, Izzadságban ébredek, Napestig fogva tart ez álomkelepce.
Május vége gyászol. A bokrok, a rét, a fáradt orgona. Remeg a levegő s kezemben a képed. Még hűvös az éj, talán fázol, S helyettem a felkelő tűzkarika Melegít majd téged...
Szervusz Bajkálifóka, jó reggelt, szép napot Neked!:-)
Kárpáti Tibor
Sárkánybál
Sárkányvárban sárkánybál van, táncot járnak hétszázhárman: zöld szárnyú, kék szárnyú, sárga, vízi és tűzsárkány járja, színes, szörnyű forgatagban talpuk márványpadlón dobban, szörnyetegek víg seregben, tarkabarka förgetegben.
Sárkánykirály szája tátva, rágyújt egy tüzes nótára, lánya, Lángvirág, az édes, éppen ma lett ezeréves, felkérik egy sárkánytáncra, pirul tizennégy orcája, lába oszlop, karma sarló, szikrát vet a márványpadló.
Hazajött a sárkánykirály, s így szólt: - Hm, miféle emberszagot érzek itt, kit mertél ide beereszteni, közönséges embert, az én hírem, tudtom nélkül?
Nem kérhetem számon múltadat. Nem kérhetem, tagadd meg magad. Elmúlt, de él; benned fönnmaradt. Tiéd. Akármi: néhány adat. Ha tagadsz is, a múlt nem tagad. Múlt, de a jelenre visszahat. Nem kérhetem számon múltadat, nem kérhetem, tagadd meg magad. Nem tudtad eltemetni végleg: (miféle emberszagot érzek?) előkerül mindig valami; nem tudom nem látni, hallani.
Soror Virginia deli termetű, olajbarna arcú, jellegzetesen szép nő volt; setét szemű, keményen rajzolt, sűrű szemöldökű. Szép, érett alakja a harmincas évekre vallott; de az apácák arcán ritkán ismerhetni fel korukat. A hófehér vásznú, ropogós keményre vasalt fátyol mindig fiatalít, mert a rendesen áruló részeket takarja be: a homlokot, a hamar ráncosodó halántékot, a nyak és az áll matrónás gömbölyödését s a szürkülő hajat.
Ez a széles, repdeső fehérség úgy száll mögöttük, mint egy óriás galamb szárnya. Az arc köré simuló feszes része kissé előreszorítja a bőrt, fiatalossá telíti a vonásokat; s az élénk arcszín csattanósan vérmesnek, a halvány mennyeien nemesnek, a barna energikusnak és uralkodónak mutatja viselőjét csak e sok fehér szín dús reflexei révén. A hátul derékig csüngő, szétterült redőzet a fej s a nyak minden kis jellemző mozdulatát olyan árulkodón követi, hogy a nővérek hátmegül is sorjában felismerhetők, ha ünnepi, komoly sorokban vonulnak lassan az oltár felé a félhomályos templomon át, hogy az Úr testét elfogadják. A bő redős fekete öltöny is, mely valami nyugodt eleganciát, biztonságot, ökonómiát* visz a mozdulatokba – csak látszólag uniformizál; de nagyon is kiemeli az egyéni árnyalatokat; ó, lelkendező növendékfruskák az ő hév udvarlói áhítatukban sokat tudnak erről beszélni! És mennyi sok félszeg, magabízatlan, világtól elvadított teremtést vonzott be ide öntudatlanul is ennek az öltözetnek különös bája és méltósága; bár „elhivatás”-ról bizonykodtak önmaguk előtt! S míg odakinn sután és elnyomottan jártak bús gúnyáikban, szegényes cifrájú, elszabott, önérzetgyilkos hüvelyekben – itt csakhamar meglelték önmagukat, belső biztonságukat és rejtett értékeik testi kifejezését. Vannak jellemzően apácás mozdulatok; szélesek, kicsit kenetesek, klasszikusan mérsékeltek, miket a köntös viselése teremtett; és a mozdulatok jólesnek és jól állanak. Talán azért is várják a suta kis jelöltnők, a „kandidáták” oly epedve a próbaévek végét, hogy mosott egérszíncsíkú szoknyájukat, idétlen kemény abbégallérjukat felcseréljék végre a „ruhá”-val, és lenyírt vagy simára nyalt fejükre rátehessék az áhított velumot*…
Az apácák igen kevésre szoktak emlékezni hajdani „világi” korukból még akkor is, ha ez túlterjedt a gyermekéveken. Nem pusztán az áhítat s a földi dolgok köteles megvetése ennek az oka; de az itteni élet rövid időn belül teljesen átalakít, új tartalmakkal tölt el, szűk körű de annál intenzívebb és teljesebb új képzeletvilággal és oly sajátos, oly erős érdeklődéssel, mely csaknem teljesen kiszorítja a régit, a távolit és túl bonyolultat, melyet alig is ismertek, vagy melynek elkedvetlenülten búcsút mondtak. A szép Virginia nővér is csak igen korai ifjúságát élte le kinn egy szép, érseki városban, hol olasz származású apja félig művész, ismert templomi karmester volt, és ő egy másik, ottani szerzet apácáihoz járt iskolába. Tizennyolc éves lehetett, mikor az apja meghalt; egy év múlva anyja újból férjhez ment, egy szép vívómesterhez, aki iránt a kisleány szenvedélyes, keresztényietlen gyűlöletet érzett. Akkor határozta el, hogy zárdába lép, mégpedig messze a szülővárosától, mostohájától és az ismerős családoktól; mert hisz rokonai nem voltak ebben az országban. Később mint abbégalléros jelölt sokat és forrón imádkozott bűnbocsánatért, s töredelmesen megbánta az oktalan gyűlöletét anyja férje iránt, kit hisz alig is ismert. Csakhamar megnyugodott, a Gondviselés eszközének tekintve az érzést, mellyel őt hivatásához késztette; imádkozott családja lelkiüdvéért, s csakhamar teljesen elfeledte őket. Idebenn fejlődött ki minden lelki vonása és képessége, ebben a világban érett emberré, és ez kötötte le minden szálával és sajátosságával. Első időkben, míg még tanult, és vizsgákra készült, az öreges Kunigunda mellé volt beosztva a bentlakók helyettes felügyelőjéül, akkoriban sokat tűrt e különös teremtésnek, ki néha csúful leszidta őt is a növendékek előtt. Mondják, az „öreg” valaha régen egy német uradalmi erdésznek volt a leánya, s özvegy, csendes apja mellett ő tartotta rendben a tolvaj favágókat, a korhelyes vadászlegényeket és kerülőket; s a termetes kisasszony szörnyű nyelvétől a legmarconább vadorzó is megszaladt. Egy növendék, véletlenül földije, pletykálta ezt talán sok évvel ezelőtt; s az ilyen történetek fennmaradnak generációkon keresztül. A derék, piros nő itt is tisztaságot és rendet tartott a rábízottak közt, annyi szent igaz; és azért meg, hogy óraműpontossággal végezte köteles napi imáit, olvasóit és a penitenciákat, és mindig szabott időben áldozott – tisztelték és becsülték, bár az alárendelteknek sokszor adott alkalmat érdemek szerzésére a béketűrés erénye által; s bár akiknek nem volt vele dolguk, háta mögött jóakarattal mosolyogtak furcsaságán. E rettegett, hangos teremtés lelke egyszerű volt, és naiv; a nappaliban egy öreg, beteg szobapálmáját úgy ápolta, mint egy kedves gyermeket; s nagy szünidőkön, mikor a növendékek távol otthonukban mulattak, s csak néhány árva lézengett itt – mondják, ezekhez szelíd és engedékeny volt, és a szokatlan csendben naponta elsírdogált magában a rég elhalt apácákon, emlegetve kedves szokásaikat. Máskor elfogta valami együgyű kíváncsiság, magához szólított egy-egy kisnövendéket, s kifaggatta a kis gyanútlant otthoni sorsáról, szüleiről, vagyoni és egyéb viszonyaikról. Ilyen beszélgetésekben igazi asszonnyá vedlett vissza; naiv és elfogult nénike volt, aki célzatosan azt hozta ki a gyerekekből, hogy a világon szörnyű lehet az élet, mindenki nagyon szegény, a házastársak veszekszenek, a férjek verik a feleségüket, a rokonok irigyek. „Ja-ja, so ist die Welt”* – mondta elégedetten az értesülésekkel, és útjára engedte a rémült kislányt; de ha ez aztán valaha válogatni merészelt az ételben, tányérján hagyva a borzalmas nürnbergi répát, csúnyán fejéhez verte: „Otthon megennél! Koplalolsz, te Fracc, te Pinkli!”
Tágas és derűs délután volt. Beültem a kioszkba, a tó mellett, a sugáreső suhogva verte a vizet s vakítóra mosta a hószínű hattyút.
Málnafröccsöt ittam karcsú pohárból, – semmim sem fájt, szerelmes is voltam, – jólesett. Aztán harangoztam, csilingeltem az ezüstkanállal: odajött a főúr, neki is jókedve volt, a szeméből láttam, hogy szeret engem. Lássa, mondtam neki, ha most költő volnék, verset irnék, arról a fehér hattyúról egész biztosan azt irnám, hogy olyan mint egy álom a költő szívében. Megkérdeztem: ha megnyerné a kórház-sorsjáték főnyereményét, mihez kezdene? Ő kacagott és nedves lett dióbarna szeme. Lám, lám, mondtam, apró örömek közt botorkálunk a sírig.
Köröttem apró lángok égnek; barátok tán vagy lidércfények, megannyi rejtélyes ígéret, mely biztonságot vagy pusztulást jelent. Csak várok. S lelkemben egyre hangosabban zúg a csend.
– Ugyan, Erzsi! Ez olyan buta így, olyan gyerekes és… szégyenletes… olyan kis ravaszkodás!
– Pedig biztosíthatlak, hogy lényegében nem más a híres „élet”-ben sem a férjvadászat például. Csak az eszközei mások, így persze nagyon csitris – inkább apácák meghódítására kipróbált, biztos módszer; Szidu meg Gidu él vele.
– Az a két csacsi most a fiatal Emerika után szalad, mindig közös az ideáljuk. Minap az üres rajzteremben ott láttam virítani ezt az apácanevet a nagy falitáblán pompás rondírással, szőlőindákkal és levelekkel körülindázva; ez a kettő vonult oda, és egy óráig pingálta, mert a kis Emerikának valami korrepetíciója következett ott két megbukott polgáristával.
– Igen, ezek is értik a módját. Szidi meg Gizi! Fogadok, hogy az egyik egy év múlva férjhez megy az apja első segédjéhez, aki átveszi a patikát; a másik, annak még jó, ha nem lesz majd gyereke a jegyzőtől falun, ahol tanítani fog. Hanem te, menjünk innen kicsit odább diszkréten; itt idillt zavarunk!
Nevetve intett a kövér Kunigunda és a vendége, egy magas, barna arcú apáca felé, és odább húzta a másikat a veteményes irányába.
– Nagy heccek lesznek itt az idén! – magyarázta neki, míg a drótsövény alján elhaladtak. – A Főnökasszony, úgy látszik, nagyon beteg; ha majd meghal, új választás lesz, bejönnek mind a fiókházakból, egész országból a fogadalmas testvérek, akiknek halálfejes jelvényük és szavazati joguk van. A szavazás előtt itt fognak böjtölni egy hétig és szentséget imádni. De azt hiszem, máris folynak a rejtett korteskedések, forr és zizeg ez a kis hangyaboly, bár kívülről alig venni észre valamit. Úgy látom, fontos dolgok vannak szóban. Mit gondolsz, miért jön ez most vizitbe ehhez a buta vén Kunigundához, noha máskor nevet érzelmein?
– Jézuskám! Mi mindent tudsz!
– Nézd, ott megy Helénke, biztos a nagynénje betegágyához hívják. Furcsa lehet itt a Főnökasszony húgának lenni! Ni, most ér a káposztákhoz, Szelényi tata megállítja, kérdezősködik, ezt vártam! Neki mindenről tudnia kell… nézd, valami újonnan érkezett ásványt határozott meg, mert leesett róla a cédula. Hát nem kiégette a reverendáját egy csepp sósav? Mi az neki? Jár vele nyugodtan tovább; úgyis annyi már a hasán a folt meg az ételpecsét! Hanem az a kis bajor nő, Helénke, szegény, azt hiszem szintén nagy dolgok központja, a jámbor. Tudod, hogy vagy százezer koronányi vagyona van, és árva; csak egy gyámja él München közelében, meg a Főnökasszony. Úgy látom, addig akarják megdolgozni, míg ő életben van. Kivált az öregek szörnyen körülveszik.
– Hogy apáca legyen? Szegény! Ez borzasztó!
– Ki tudja, hátha jó lesz neki; attól függ, milyenféle. Igaz is, én már akartam belekötni, összeismerkedni vele, csak nehéz most hozzáférni. Annyit tudok, hogy eddig nem volt zárdában, egy német kisvárosban világi iskolába járt, a gyámjánál lakott. Na – majd meglássuk!
május halk szellőlantja rügyek mellbimbóit finoman előbuggyantja előnyalja Lágy ívű ruhák olvadnak nők hevében s pihenni tér a napfény megannyi lány ölén ha jönnek imbolyogva és ing kerekded keblük mint a rózsa szirma illatok pillangói lebbennek körém s csak nézem ahogy az égiek is bekukkantanak blúzukon Hát ennyi gyönyöre maradt az antik isteneknek Tavaszra várnak ők egy évig s ha végre eljön megelevenednek Dionüsszosz langy esőt cseppent minden lány kigombolt fénylő dekoltázsára s kacag hogy megrezzennek aztán futásra paskolja őket a zápor Hermész meg csak a hűs szabadban horkol Afrodité táncol Thétisz tajtékzó csókot ígér Athéné sisakjával egy kisded kolompol ligetük zsenge füvén hever egy kosár friss mosott ruhákkal telerakva vár Egy leányka karja fonja nemsokára körbe Boldog ki ránéz ha arra jár De szívesen lennék én az a kosár Belőle mintha apró leplek szállnának szét a hajlongó dombok között szirmokat rebbent a szél a szél e tűnékeny talány Így most e szirmokkal virágzik bőröd is mely oly lágy oly lágy akár tiltott forrás fénye te édes csókot ígérő csalfa lány Combod úgy szorít úgy szorít ma engem hiszen te forró duzzadó kéjre szomjas ajkaid mása vagy Farocskád tűz-tenyeremben csak egy halomnyi olvadó hó melyből csillagokat vetve buzog föl a tavasz tiszta vére Ölelj hát Borzongva kérd csókjaim ékszerét hisz mindük színarany míg apró zöld lángok nem gyűlnek sorra őszi venyigékre Szemedben csillanjon a vágy újra és újra még meg hiszen a kéklő ég is ragyog bizserget s egyre bókol Ölelj kedvesem s szeress ezerszer újra arra kérlek amíg még csiklandó csókod ízét érzem a hajnalokból Egyszer úgyis lehull mosolyunk szirma végleg
A kényes-omlatag vidék remegve füstölög szét, s az íves láthatár merev szélébe ékelt és hasztalan szabadkozó tavakból mohón hörpölget hosszú kortyokat a földre-hajló teknő-forma ég-alj.
Fény ví a fénnyel itt meg ott szikrázó forgatagban, süvít a villanó gerely, sajdulva rí az űr, fölszáll a kín, s kecses körökben leng az öblös, hullám-vető, szelid lapály ölében, aztán a dermedő magasba csap.
Kucorgó, gyáva kedvedet cikázó gyík hátára fektesd, serkentse föl, s a lusta köd guruljon el belőle, kössön rá tréfás hurkokat –, csomózd hanyatló kedvedet a tátott-szájú kémények vidám torkából gombolyogva ömlő ritka füsthöz.
Ó, nézd az útak villogó szalagjait, szegélyükön a szunnyadó fák borzait, melyek fáradhatatlan villannak és fakulnak és mindig bújtatnak egy kis éjt –, ó, nézd az útak hangtalan kígyóit, rád-sziszegnek, s szívedbe kúsznak: – ott keresd őket, ha majd hiányzanak.
Szívedbe kúsznak lassan, és a kényes omlatag vidék szívedre hull, akár a zizzenő por, ha megáll a szél. Merülj magadba, ott keresd őket, hiszen csak múló emberszívben él tovább a kagyló-héjú pillanat.
A pipacs nem csak ellenállhatatlan fotómotívum, nem, állítólag az eső korai figyelmeztetője is. Mert amint megemelkedik a páratartalom az eső előtt, lehajtja a fejét, hogy megvédje a kelyhét, majd úgy néz ki, mint egy meghajlított esernyőgomb. Ezen a képen nem látszik eső.
Radnóti Miklós
PIPACS
Az asszonyom pipacsot lát és füttyent nekem az úton át s hogy visszafüttyentek, lehajol.
Két ujja végigcsúszik a szár szőrén s a fű közt megáll. És már kezében lángol a lenge virág.
Ujra füttyentek; füttyömbe boldog madár füttye vág s ő mosolyog: Pipacspirossal zendüljön a világ!
Hadd bántsanak! hadd jőjjenek nyakamra Az ördögök és farizéusok. Panaszomat a világ így se hallja; Jajgatni, elcsüggedni nem tudok. Boldogsággá varázslom a keservet, Kedvencze én a boldog isteneknek!
Mikor születtem, ők bölcsőmhöz álltak, Testvérükül fogadtak engemet, S az örök ifjusággal megkináltak, Hogy véghetetlenűl boldog legyek. Rajongó lelket adtak és szerelmet... Kedvencze vagyok én az isteneknek!
Mondták, elvisznek majd az égi honba...
De jött az ördög is megrontani, És véle jöttek mindenütt nyomomba Irigykedő, goromba társai; És mindenuntalan próbára tettek, Kedvencze vagyok-é az isteneknek?
Elsőnek állott Árvaság utamba S azt mondta: »Nincs apád és nincs anyád! Ez hát a boldog istenek jutalma, Hogy szeretet sehol se vár reád!... Hajlékot adni, látom, elfeledtek; Panaszold fel a boldog isteneknek!«
Mezitlábú Szegénység jött utána, És szólt, vállamra dobva rongyait: »A föld a pénz, az élvezet hazája, S te mégis éhes és rongyos vagy itt?... Kenyeret adni, látom, elfeledtek; Panaszold fel a boldog isteneknek!«
A görnyedt Megalázás ért nyomába S kérdezte, tudok-é hajlongani? Nem tudtam; kilökött az út sarába: »Igy jár minden bitang, sehonnai! Függetlenséget adni elfeledtek, Panaszold fel a boldog isteneknek!«
Vak Szenvedély se váratott magára; Lihegve, lázban égve jött felém: »Koldus, bitang vagy, elhagyott vagy, árva!« Mámort adok szivednek; légy enyém! Nyugalmat adni, látom, elfeledtek; Panaszold fel a boldog isteneknek!
Mentünk s Dicsvágy is társamul szegődött; Nagy bánat árán nagy jövőt igért. Szólt: »Igy jártak Homér is s más nagy ősök!« S én tűrtem és lemondtam a hirért, S hogy adni annyi mindent elfeledtek, Nem panaszoltam fel az isteneknek.
Bősz fergeteg zudult rám szörnyü dühhel: A vész vadúl dobálta szívemet; Sodort az örvény és sehol se tünt fel Mentő hajó vagy távol egy sziget. Sirtam: »Mindenki elhagyott! ki ment meg?« Kedvencze nincs a boldog isteneknek!
»Van! A költő s a bölcs!« felelt egy angyal, Emmának hívják őt az emberek. »A mennyországba viszlek el magammal, A mennyországba' van a te helyed. Légy boldog ott és keblemen pihenj meg, Kedvencze te a boldog isteneknek!«
»A boldog istenek küldöttek érted. Borulj nyakamba és repülj velem!« S szálltunk oda, hol ördög el nem érhet; Bübájos ország! Lakja Szerelem. Az égiek Emmával eljegyeztek, S kedvenczei lettünk az isteneknek.
S jött és megáldott valamennyi isten.
A legszebb volt közöttük Szerelem. Egy szót se szólt, csak rám hajolt szelíden S megölelt hosszan, forrón, édesen. Kéjtől remegtem és fülembe csengett: Kedvencze vagy a boldog isteneknek!
Vig Ifjuság szólt bájos, égi nyelven: »Adtam rajongó, álmodó szivet, S habár hajad megőszül életedben, Mégsem leszel vén, mint a többiek. A mig csak élnek, ifjak, lelkesednek Kedvenczei a boldog isteneknek!«
Szabadságnak szemébe' szent tüz égett: »Kincset ruháztam rád, dicsőt, nagyot! Hiába bántja a világ, az élet, Kit én segítek, én oltalmazok! Kik engemet mint éltüket szeretnek, Kedvenczei a boldog isteneknek!«
Dicsőség arcza mint a fény sugárzott; Ajkamra égető csókot nyomott: »E csókkal járd be büszkén a világot! Fényt szórni útaidra én fogok. Zengj dalt, a többi dalnál lelkesebbet, Kedvencze te a boldog isteneknek!«
És Bölcseség is üdvözölt: »Szeretnek, Jobban mint bárki mást, az istenek!« Azért küldtek rád bánatot, keservet, Hogy győzz a kín, az ördögök felett, S az üdvöt fájdalmak között szeresd meg, Kedvencze te a boldog isteneknek!
S én válaszoltam: »Áldom ezt a sorsot!« Hisz' jobbat a legjobb sem érdemel, Boldog vagyok, jó istenek, ha boldog Ki nem akar cserélni senkivel; S az is leszek, mig napjaim letelnek, Kedvencze én a boldog isteneknek!
S ha meghalok... nem! sose halok én meg! Nem kaptam én csak testi életet. A jók, a nemesek szivében élek Örökké, mint a boldog istenek. S utódim is majd váltig emlegetnek: Kedvencze volt a boldog isteneknek!
Ki a Tiberis messzi partját rovod ma, míg rád Róma kéklő ege borul, tudod-e, hogy ma sem vagy messzebb tőlem, mint szép szerelmünk izzó idején?
Tudod-e már, hogy Tiberistől a Duna, Sziciliától Észak derengő fénye, óceántól a kék mennyboltozat, Hades honától Jehova trónusa nincs messzebb, mint volt és lesz mindörökkön az asszonylélektől a férfilélek
E szókra a felhő őket béteríté, Tetszetes ifjakká tevé s megszépíté. Ezért olly gyönyörűk a Somogy dámái, Mert ők a gráciák igaz kópiái.
Dorottya leveté a vénség szőnyegét, Mint a kígyó szokta téli lebernyegét.82 Bételének gyenge hússal agg ráncai, Kinövének mind a harminckét fogai, Felderűlt ajakán friss rózsák nyitának, Szemein idegen lángok lobbanának, Ősz haja töndöklő bársonnyá barnúlna; Szíve benn repesett, teste megújjúlna: Egyszóval belőle - csudáltam magam is - Delibb dáma válék, mintsem Szemiramis. Kerekded fara is úgy domboroda ki, Mintha birsalmából harapták vólna ki.
De már a lángok is éppen látszatának, Mellyeket az égi lovak fúvallának; Szikrádzott a napnak rúdja a főld felett, Tűzbe, lángba borúlt az egész napkelet. Eltűnvén a halvány hajnalcsillag szinte: Népének Citére elkészűlőt inte; Fel is kerekedvén hattyú hintajába, Fénybe hagyott mindent és ámbróziába. - De Ámor, a szép fény s illat közepéből, Kiválasztván egypár nyilat a tegzéből, Ráteszi keményen elhúzott íjjára - S ellövi Oporra s a szép Dorottyára. Dorottya Oporral mindjárt kezet csapott: Levágatta tulkát, s hívatta a papot.
82. Amelly régi bőrét a kígyó tavasszal elveti, az felette vékony, halovány és lenge: a LEBERNYEG illyen ruhát jelent a magyaroknál; példának okáért a rongyos, kopott, vékony, szélszűrő köpönyeget lebernyegnek csúfoljuk. Deákúl és görögűl ez a kígyóhártya syphar és leberis, ahonnan az a példabeszéd is van: nudior leberide: nem jön-é hát ez a leberis magyar nyelven lebernyegnek?
– De mennyire! Csakhogy én néha mindent unok, a levegőt unom, amit mindig be kell szívni!… Vajon fog nekem jönni valami az életbe? Mert nekem készen kell, hogy jöjjön; én nem tudnám úgy intézni, igazítani a szerelmet, mint te. Engem helyedben most megölne a féltékenység, azután meg folyton a pletykáktól meg a jövőtől rettegnék. Jaj istenem… domnye Zeu!*
Dünnyögve, lustán beszélt, szép ifjú alakjával bágyadtan dőlt vissza a fának.
– Hát így persze nem lehet, nem lehet élni, fiam – mondta a másik csendesen, elgondolkozva. – Vérszegény volnál? Itt az nem csoda; de semmi, én is voltam így pár évvel ezelőtt, az embert a saját fiatalsága gyötri, és az ilyenből baj is lehet, ha az ember nem áll a sarkára egyszer, nem fogja fülön az életet. Élni, nézni, játszani vele, amíg lehet, úgyis elég rövid lesz talán az egész – és semmit nem venni túl tragikusan!… Az a vén pap ott a káposztaágyak közt a nagy, szürke paraplival*, a kis kedves, öreg Szelényi tata – az, látod egy igaz bölcs! Az már igazán csak nézelődik a világon. Az nem szerelmeskedik, nem akar lilaszín övet*, elmotyorog a fizikaszobában a műszerei közt, sétál a nagy szivarral, mosolyog, és figyeld meg, minden érdekli, mindent tud, ami itt történik, és semmin meg nem botránkozik.
– Igen! Te is afféle vagy.
– Ne felejtsd, barátnőm, hogy ha én itt figyelek, szimatolok, ezt főleg azért teszem, hogy a tapasztalataimat és ezeket a zárdai hecceket aztán leírjam – éjjel, titokban, izgalmak közt; ceruzás levélbe, irkalapra, Budapestre – haha, egy kedves, okos úriembernek, akit roppant érdekel mindez, mint pszichológiai furcsaság, vagy elbűvöli a stílusom, a „világnézetem” satöbbi. Nem, az igazi „bölcs szemlélődés”-nél még nem tartok; de hidd el, itt csak ilyenformán lehet kibírni. Vagy úgy, mint Pável Marika, aki fülig belejátssza magát mindenféle regényekbe, folyton szerepel a zárdai pletykalistán. Nézd meg őt, hát ő mit látott az „élet”-ből? Az özvegy apja állomásfőnök valami lehetetlen helyen; ő nyolc éve van itt. És ezalatt minden paptanárral volt kis ügye; minden megrovási kalandban benne volt, bejárta éj idején az összes épületszárnyakat és tilos vidékeket csak úgy, heccből; volt inkvizíciók hősnője, vannak itt szövetségesei és szerelmi vetélytársnői; soha kinn a „világ”-ban ilyen mozgalmas, nagy élete nem lehetett volna – kivéve tán, ha valami színinövendék. De így érdekesebb. Tudod mit csinált tegnapelőtt? Megy a folyosón zongoraleckére, kottával a hóna alatt, szétnyílt kendővel, pirosan, mint a rózsa. Persze, hogy került egy emeletet a házikápolna felé, ahol a beteg Főasszonynak szokott ilyenkor Fóth Jóska misézni – a szép, nagy hittantanár, mert Marikának csak a testes és szép arcú férfiak tetszenek. Találkoztak és összemosolyogtak, és akkor Marika hozzálépett, megállt szorosan mellette, és felnézett rá, az meg meghajolt, és ugyanegyet gondoltak, és csattanva, pirosan megcsókolták egymást – aztán lihegve elfutott. Mit szólsz hozzá? Nem nagyszerű? Fényes vasárnap délelőtt a zárdafolyosón, a Főasszony szobája előtt Marika nagyot csókolt a káplánon, és nem dűltek rá a falak, Szent Vince feketült képe alatt a mécses nyugodtan tovább pislogott… Így kell élni, fiam, ha nem akarsz bepókosodni, de ha te csak titkon hevülsz és álmodol, és a csillagokat bámulod, a háló ablakából, mert nagy Ő-d az ekliptika* elhajlásáról beszélt aznapi órán. Még annyira sem mentél, hogy te nyújtsd oda a könyvet az óra végén a leckét kijegyezni; mikor is jelentős kis feljegyzéseket felejthetnél a lapok közt, tördelt sóhajokat, izgató félszavakat, ceruzával írt szíveket s két elmosódott név benne; mikre aztán kétértelmű válaszokat kaphatnál a margóra, vagy okot adnál, hogy óra után magához szólítson Ő a tanáriba, lelkedre beszélni óhajtván – komoly rezgésű vagy kissé elfúló hangon, rejtegetve izgatott kíváncsiságát: „De kisasszony… nézze, kedves kisasszony!… Zavarba jönne, te elsírnád magad, ő arcodhoz hajolna, és megfogná a kezed… na?
