Borzalmas ez a zsírkréta effekt mindenhol, én személy szerint jobban kedvelem az eredetit,(VHS vagy DVD) zajos, de legalább pixelhelyes. Az elveszett vagy meg sem lévő képi információt borzasztó nehéz úgy rekonstruálni, hogy ne legyen bántó.
Más.
Lassan 2-3 hónapja motoszkál a fejemben, hogy a The Song of the Boatman, milyen borzasztóan komplex ahhoz képest, hogy csak egy B-side, próbálom a gitárszólamokat leszedni, rá kellett jönnöm, hogy az utolsó verze (01:45től) legalább három különféle gitár egyvelege.
A gitártanárommal szoktunk adott akkordmenetekre improvizálni, persze a hangnem határain belül, legutóbb megkaptam tőle, hogy annyira Oldfield-os témákat szoktam játszani, persze védtem a mundér becsületét, hiszen mindennél többet hallgatom az Ő munkásságát.
Tudom, hogy sok párhuzamos rajongó van, most hallgatom a Solaris MK III-at, hát eléggé Oldfieldos, főleg a Zoo című szám, ami kifijezetten Tubular Bells-es, azt hittem, hogy megszólalt a telefonom, mert az a csengőhangom :-)))))))))))))))))))))))))))))
Helló :) Egy kis anekdotázás Loreena McKennitt kapcsán. 1997-98 táján, valahol Németországban éltem éppen, amikor az öcsém eljuttatott hozzám egy VHS felvételt. A Highlander II. részéből volt, a kardkovácsolós jelent, ami alatt a háttérben szólt a Bonny Portmore. Azt írta, derítsem ki, ki énekeli ezt a dalt. Elmentem a Müllerbe, ahol abban az időben még olyan cd-ket is meg lehetett találni, amit tán ki sem adtak... Nem jutottam a hölgy nyomára, azonban a szerencse a segítségemre sietett. Egy munkatársam, aki velem egyetemben nagyon szerette az ír zenét, kapott a tesójától egy cd-t meghallgatásra. El kezdtük hallgatni, de már nem tudnám megmondani melyik dalnál tört ki belőlem: ez az! A The Book of Secrets 97-es lemeze volt. Nem akarok nagyon nagy szavakat használni, de megigézett :) Számomra máig a legszebb női hang. Természetesen záros határidőn belül beszereztem az összes lemezét, meg a neten fellelhető bootlegeket. 2009-ben ott voltam a Margit-szigeten és spongyává ázva hallgattam(tuk), átszellemülten a kisasszonyt. Kicsit szomorú vagyok, mert az utóbbi 10-15 évben nem nagyon sok újdonsággal lepett meg minket, s ha igen, a dalok között nem igazán találtam kedvemre valót. Tőle a kedvencek: 1.The Lady of Shalott 2.The Dark Night of the Soul 3.Seeds of Love 4.Skellig 5.Dante's Prayer A mostani koncertről információ hiányában lemaradtam. Talán vette valaki a fáradságot, hogy felvételt készítsen erről az estéről, bár nem sok bizodalmam van benne. üdv feri
A Discovery volt az első lemez, amit megismertem Mike Oldfieldtól, konkrétan a bátyámnak volt meg vinilen bakeliten és azt másoltam át kazettára magamnak és rongyosra hallgattam. És igen, a Lake nagyon jó kis kompozíció.
A kornak megfelelő high-tech cuccokkal felvértezett lemez, a Fairlight CMI (melyből rögtön kettő is volt neki, egy a stúdió munkára, egy a koncertekre - ez nagyon ramaty állapotba került a turné végére) egy hihetetlen masina, a D-A átakítója még ma is köröket ver szinte minden jelenleg használatos DA átalakítóra (ezt Boris Blank a Yello zeneszerzője is megerősítette, mai napig ezt a DA-t használja a hihetetlen dinamikája miatt), persze a hangminták amiket a Discoveryn a CMI kipréselt magából mára nem szépen öregedtek. Viszont kétség kívül a mai napig nagyon erőteljes hangúak és sound-design szempontjából is első osztályúak.
Tudjuk hogy miért készült a lemez Svájcban (adózási szempontok), így már pláne érthető miért mondta Mike a The Lake-re hogy remek zene sízéshez. Nekem szerencsére más képet fest a kompozíció, az az egy szál akusztikus gitár részlet benne, egy olyan híd a mű két része között amit nem sokan tudnának megépíteni. Ismerjük Mike témajátékait, ezek szépen egymásra építkezését, a konkrét a klimax eléréséig, mégis megannyi kis kitekintő dallamszelet van itt is (pont ezt hangoztatom az Amarok óta, hogy csak abban a lemezben, annyi zenei ötlet van, amit egy átlagos zenésznek egy egész életműre elég lenne) és olyan ügyesen használva, hogy egy pillanatig nem lehet elmélázni, viszont mégsem tolakodó.
Nem akarok itt belemenni, mindenféle tonalitási fejtegetésbe, érződik a lemezen, hogy sokkal több nyersanyag volt a háttérben és a masteringnél sok lett kukázva, vagy ezek átkerültek más albumokra (pl az earth movingra).
Én nagyon szeretem ezt a lemezt különösen a dobszólói miatt, iszonyatos energiák vannak benne (a Poison arrows utolsó dobfelütései konkrétan megérnének egy külön fejtegetést - ahogy Jon Anderson említette a Shine gitárszójója önmagában megérdemelne egy Grammy-t!), ez a fajta dinamika végigkúszik az egész lemezen és kicsúcsosodik a Lake végén, egy tökéletes concept albumot alkotva így.
Uh, az is megér egy külön misét, az első anyag tőle mintha egy igazi modern szerkesztésű-szerkezetű mű. A hangminták használatát olyan profi szintre vitte mind a doboknál (Simon csak feljátszotta a dobhangokat, Mike hangról hangra illesztette őket össze, tökéletes időzítéssel), mint a chant hangoknál, hogy sok akkori producer csak ámult.
A veszprémi koncerten voltunk. A kép és az élmény, ami megmaradt bennünk vegyes, sajnos.
Maga a TB rész szerintem remek volt, megvettem az ott kapható exklúzivnak mondható két CD-t is. Azzal összehasonlítva, szinte hangról hangra lekövette az előadás azt, amit a lemezen hallhatunk. A MO Reimagined for Piano egészen érdekes, olyan Voyager-es a hangulata. Kocsiban nem az igazi, de meditáláshoz, fejhallgatóval nem rossz. Érdekes átdolgozása az ismert műveknek.
Nem vártam, hogy az előadás ugyanaz lesz, mint az eredeti, egy jó feldolgozást vártam, és azt meg is kaptam.
Ezért én tíz pontból tízet adnék a TB feldolgozásra. Nem Oldfiled virtuózitás, nem Maggie Reilly, és ez így rendben is van.
Az előzenekar -Sziámi- pontosan hatvan perces vergődése viszont minden kritikán aluli, botrányosan gyalázatosan irritálóan és felháborítóan rettenetes volt.
Nagyon sok külföldi jött messziről, tele volt a parkoló szlovák meg mindenféle rendszámú kocsikkal - el sem tudom képzelni, mit éltek át azok a nyomorultak, akik távolról ide autóztak családostul, és ezt a borzadályt kellett hallgatniuk egy órán át.
Ez volt annyira mínuszos, hogy az amúgy okés élményt lehúzza arra a szintre, hogy kirázzon a hideg, ha arra az estére gondolok.
Az anyag egyébként csak a TB volt, két ráadással, Moonlight Shadow és Family Man. Ennyi.
Az ajándékpultos hölggyel én is beszélgettem kicsit a Sziámi alatt, volt ott pár felháborodott pasi, aki dühödten faggatta magyarul, hogy ezt most mi a bánat, miféle átbuszás ez itt kérem szépen, szegényke meg csak mosolygott kínjában. Próbáltam tompítani a dolgot, a fordításomban nem azok a szavak szerepeltek, amik magyarul elhangzottak, a lincshangulatú urak meg kérdezgették: "Mit mondott?? Mit mondott?" Mondjuk ez a rész vicces volt, pláne így utólag.
Összességében ami nekem hiányzott, és ezzel eddig szinte minden Oldfield-et játszó előadó esetében így vagyok, hogy hiányzott kissé a bátorság, a virtuóz tekerések, ami miatt Oldfield minden egyes színpadi előadása MÁS és ZSENIÁLIS. Mintha lejátszanák ami a kottában van, és szlussz. Mintha nem mernének beletenni semmi csavart, játékosságot az előadásba. Mintha nem mernének mást játszani, mint a lemezeken megjelent, mintha szentségtörés lenne kicsit elszabadulni és JÁTSZANI.
Ő meg minden egyes alkalommal ezt teszi. Ettől zseniális, utolérhetetlen és utánozhatatlan.
Persze, hogy a Tubular Bells szinte mindenkinek egy külön kategória.
Ez nem azzal egyenlő, hogy mindig elsőszámú kedvenc, de különleges polcon van.
Mostanában rá vagyok kattanva a B oldalra, egyszerűen gyönyörű, az agynak is valahogy más hallani úgy, hogy nem az egészet egyben hallgatom.
Többször hallgatom yt zenei csatornákon is first listeningeket, nagyon tetszenek a reakciók, érdekes látni, hogy egy huszonéves fiatalból mit vált ki első hallgatásra ez a zene. Kicsit irigylem is őket, hogy milyen lehet úgy hallgatni, hogy nem ismered betéve minden egyes másodpercét és még tök újdonság az egész.
Nyilvánvaló, hogy a TB1 az Opus Magnum. Csak azért nem kedvencem, mert ezt már "hangról hangra", betéve tudom, legalább 20 féle változatban, legalább 100-szor hallottam, elejétől végéig, egyszerűen már unom, ez a kiégés szindróma :-)
