antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Őt lelkesítette és áthatotta rendje igazi szelleme, és beleélte magát a gondolatba: fejleszteni, emelni befolyásait és tekintélyét az országbeli más női szerzetek közt is, melyeket mind ösmert átutazó vendégi érintkezésből. Voltak köztük szegény kolduló testvérek, kiknek apátnője nagy szőrcsizmában utazott, durva csuhában, s persellyel és feszülettel a kezükben mentek a városba kéregetni – s voltak rendek, melyekben csak régi nemes családok leányai léphettek alapítványi helyre vagy dús hozománnyal, s ha megszálltak itt egy éjszakára, kilencágú koronás* huzattal vonták be a vendégpárnákat a saját kelengyéjükből… Virginia szerzete valahol középen állott, a város és néha a környék kisúri osztályából meg a szomszéd sváb falvak pásztorlányaiból teltek a sororok; hoztak magukkal egyszerű fehérneműt és pár ezer koronát vagy tanítónői diploma megszerzéséhez való készséget, itt jelölt korukban végezhették a képzőt – de már közben s azután is dolgoztak ám szigorúan és sokat. Volt zárdájuk az ország minden vidékén, és igen sok kórházban ápoltak közmegelégedésre. „Ó, ennyi tér, munka és fekvő vagyon mellett többet kellene jelenteniök az egyházi életben!” – gondolta Virginia. Elsősorban gazdagabb lenni, mert ez minden befolyás titka és jónak is eszköze a Földön – így tudta ezt az okos nő, ki személyére örök szegénységet fogadott, s alig volt egyebe a rajtavalónál, de a testületre, melyhez tartozott, átvitte minden becsvágyát. Miatta örült a saját szervezőtehetségének is és (igen, csak miatta) egyre növekvő befolyásának. Az év kezdetén „hivatalosan” is a beteg Főasszony titkára lett.
Ezt a Főasszonyt még a mostani öregek, a penziós* sororok választották meg valaha, de javakorukban az elődjének engedelmeskedtek, kinek legtöbben közülük földijei is voltak, vele együtt kerültek ebbe az országba. Egy bajor misszióból telt ez a gárda; egy régi püspök hozatta ide őket; az, amelyik megfogadta, hogy „még a kanászok is németül fognak káromkodni” ezen a vidéken, hol eddig csak néhány elszórt sváb falu szerénykedett a tiszta és konok magyarság közt. Abban az időben volt ez, mikor itt ilyenekkel lehetett fogadkozni büntetlenül. A püspök fontosnak tartotta céljaira a nőnevelést; és az akkori úri osztály leánykái (mostani fiatalasszonyok nagyanyái) csakugyan itt kezdtek volna németül gagyogni, és itt tanulták meg a híres „Spritzmalerei”-t*. A kanászokig ugyan nem jutott el mindez a szép tudomány; de a jeles egyházfejedelem csinos javadalmakat játszott a rend kezére az emigránsok elkobzott birtokaiból. Az öreg házba, e hajdani kaszárnyaépületbe, melyet szintén az ő révén kaptak, új növendékek kerültek azóta, és új sororok, minden évben felavattak egy itt nevelt apácagenerációt – s a penziósok, az idők e tanúi most már a bal szárnyban laktak, onnét szemlélték a dolgok folyását, és imádkozva készülődtek az égi menyegzőre. Ezenkívül nem volt most már egyéb dolguk, mint hogy „jó példával szolgáljanak” a fiataloknak, és őrizzék a magukkal hozott szigorú szerzetesi szellemet. És Virginia jól tudta, hogy ezt meg is teszik, bár egyelőre némán figyeltek mindent, árgus szemekkel és alázatba rejtett nehezteléssel. A Főnökasszony beteg; tán nemsokára Jézushoz megyen.
Az öreg soror Leona, az elhalt régi Würdige* testvérhúga mondta egyszer finoman: „Ó, a szegény, kedves Virginia valóban túl nagy áldozatot hoz szerzetünkért, mert csupa iránta való szeretetből megnehezíti magának a lelkiüdvért való harcot a Földön; magára véve a hiúság és világiasság kísértéseit. A földi tudomány sokszor a sátán útvesztője.”
És mindig akadt valaki ebben a házban, aki Virginiának tapintatosan és „csak szeretetből” visszasúgta az ilyen megjegyzéseket.
kilencágú koronás – hercegi
penziós– nyugdíjas
Spritzmalerei – szórakoztató „művészkedés”: egy kivágott képet papírra teszünk, festékkel „körbespricceljük”, s így a forma fehéren marad a színes háttérben
A június hónap nevének származtatásánál már maguk a rómaiak is zavarban voltak. Egyesek a régi római „Junius”-nemzetség nevéből eredtették, amelynek leghíresebb tagjai: L. Junius Brutus, a római királyság intézményének megszüntetője, továbbá a két fivér – M. Junius Brutus és D. Junius Brutus – voltak, tudvalevőleg Julius Caesar gyilkosai. Miután ez a Marcus Junius Brutus a naptárt reformáló Caesarnak természetes fia volt, lehetségesnek kell tartanunk, hogy az új kalendáriumban róla nevezték el a június hónapot. Amikor azonban ez a Brutus a saját természetes atyját politikai okból meggyilkolta, akkor őt már nem tartották arra méltónak, hogy az egyik hónap az ő nevét viselje, s ettől fogva – főként Ovidiusnak, a költőnek befolyása alatt – Juno istennőről származtatták a hónap nevét. Ovidius kimondottan „mensisJunonius”-nak, Juno istennő havának mondja.
A névnek ez az átmagyarázása annál könnyebben ment, mivelhogy Juno istennő is beletartozott Mars, Venus és Juppiter famíliájába (akiről a márciust, az áprilist és az eredeti május hónapot elnevezték), hiszen Juno istenasszony Juppiter nővére és felesége volt (a római istenek ebben a tekintetben nem nagyon voltak válogatósak), a házasságnak és a születéseknek védőistennője, azonkívül pedig a csillagos égboltnak is királynője.
Egykorú magyarázat szerint a hónap névadója Juno volt. Június (egy latin forrás szerint: mensis Iunonius) római ünnepei alátámasztják e nézetet. 1-jén ülték meg Iuno Moneta (népies értelmezésben: az „intő” Juno) temploma avatásának emlékünnepét. (Február 1-jén, mely hónap a Februa „álnéven” rejtőzködő Junónak volt szentelve, Iuno Sospita, az „Oltalmazó” Juno templomának avatásáról emlékeztek meg.) Ugyancsak elsején ünnepelték Cardát, akit Ovidius Janus női párjának és az ajtósarok (latin cardo) megszemélyesítőjének tart. 11-én ülték a Matralia ünnepet, Mater Matuta („Reggeli Anya”) tiszteletére. Ő ugyancsak Janus párja volt, akit Pater Matutinusnak („Reggeli Atyának”) is neveztek.
Mater Matutát a görög Leukotheával („Fehér Istennővel”) azonosították, akit Inónak is hívtak. Inó a névrokonságtól függetlenül is Juno mása: míg Inó dajkaistennő, Juno a gyermekáldás és házasélet úrnője volt. Június 9—15. között zajlott a Vestalia, Vesta istennő ünnepi hete. Az ő templomában égett a szüzek oltalmazta örök tűz. Vesta a családi tűzhely istenasszonya volt, s emiatt igen közel állt Junóhoz. A két istennő görög megfelelője, Héra, az „asszony” és Hesztia, a „szűz” Démétér „anyával” a Nagy Istennő egylényegű három személye volt. A Vestalia, jellegéből fakadóan tűzünnep, a nyári napfordulat ünnepe. A „téli kapu őrének”, Janusnak emlegetése a júniusi istennők oldalán ugyanerre enged következtetni. (A jún. 15-e és 21-e közötti 6 napos időkülönbség a római naptárnak abból a sajátosságából ered, hogy a napév sarokpontjait rendszerint a hónap Idusa körüli holdtöltékkel együtt ünnepelték).
A hónap jelképe sárgászöld ruhás, repülő ifjú, fején éretlen kalászkoszorúval, jobbjában a hónap jegyének, a Ráknak a jelével, baljában a hónap terményeivel teli tál. Ábrázolták árpát sarlózó parasztlegény képében is, homlokán lenkoszorúval. A napisten szekeréről aláhulló Phaethón ugyancsak június havát jelképezi (Phaethónt a kutatás Kronosz/Saturnusszal azonosítja. Kronoszt mint gabonaistent az ókori Athénben aratás idején, a nyári napfordulókor ünnepelték, az antik csillaghit viszont a Rák és az Oroszlán havát a bukott Szaturnusz időszakának tekintette. A hagyomány úgy tartja, hogy a Tejút a Phaethón által „félrevezetett” napszekér keréknyoma. A nyári napforduló helye viszont jó kétezer éve a Tejúton van).
Június régi magyar neve Rák hava, illetve Szent Iván hava. Utóbbi nevét a szokáshoz híven a Rák hó (jún. 22/23-júl. 22/23.) első dekádjának legjelentősebb szentjéről, Keresztelő Szent Jánosról nyerte.
Jó reggelt, szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Ma van a meteorológiai nyár első napja.
Radnóti Miklós
Június
Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derűs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testű nagy szitakötő.
Véresre zúzhatod az öklöd rajta. Ha rugdosod, a lábad lesz sebes. Repülnél? bénán hull le a szárnyad, könnyedtől ázhat, nem olvad meg soha. Nincs menekvés, nincsen kiút belőle. Legyen bár éles, mint a sasé, szemed, át nem látsz rajta, el nem nézhetsz fölötte. Eléd mered, fejed fölé magaslik, merev, mint a fal s áthatolhatatlan a bűvös kör, mit végzeted vont köréd világrajöttöd első pillanatában, s amit úgy hivnak: "Asszonynak születtél
Egy fokkal ilyenkor setétebbre pirult, villámló szemekkel várta meg, míg szegényke rémülten torkába gyűrte az embertelen főzetet; csak akkor ment tovább – hangtalanul mormoló szájjal, egy olvasószemet lecsörrentve a fekete zsinóron. Ilyen volt.
Ám a szép olasz nő, Virginia hamar rájött: titkolt és szemérmes gyöngéd hajlam, melynek ő volt a tárgya, a fiatal, eszes nővér. Eleinte kacérkodott is vele egy kicsit – később terhessé is vált az esetlen hódolat, melyben a vénebb apáca már-már felolvadt, mely élete egyetlen és legmélyebb élménye lett. Még később, mikor testvérek és növendékek észrevették s mulatták a dolgot, az ifjú nő elröstellte, csakhamar áthelyezését kérte, és csak gúnyt űzött az öregből a többiekkel együtt.
Miután pár évig a szokáshoz híven fiókházakban dolgozott, visszakerült ide, a tartományi anyazárdába, és hamarosan karriert csinált. Ő egyike volt annak a néhánynak, kiket magyar születésük és tehetségük miatt magasabb tanulmányokra választottak ki; helybeli paptanárokkal adattak nekik órákat, és állami intézetekbe küldték levizsgázni, hogy a törvénynek is elég tétessék. A kongregáció* új, magasabb iskolákat készült szervezni – az előbbi püspök, az országhírű egyházi kitűnőség pártolta és segítette a terveket –, s Virginia valóságos oszlopa lett e dolgoknak. Ez érettebb éveiben szenvedélyes munkakedv égett benne, tüzes energia és tevékenység. A napi lelkigyakorlaton kívül nyolc órát tanított a képzőben, vezette az írásbeli dolgokat, levelezett és érintkezett világiakkal, papokkal és alkalmazottakkal. Modorában szereplő egyházi emberek sima, fölényes udvariassága és kenetessége volt meg, melyet, isten tudja, honnét tanult. „Mindent a szerzetért – a Hazáért” – ez volt eszménye, erre szánta és szentelte magát. Jártas volt az összes ügyekben és számadásokban, kezén mentek át a külső gazdaság jelentései, a közoktatásügyi miniszter rendeletei, ő levelezett pénzintézetekkel és a növendékek szüleivel – s a kerti oldalon épült új iskolaház terveit is tanulmányozta éjszakánként. Olyan volt a természete, hogy valaminek, gyakorlati és megfogható dolgoknak egész más hévvel kellett odaadnia magát, és ez most a szerzet érdeke és emelkedése volt. Egyszer, egy évig tartó betegeskedés idején meg is írta rendjének ez országbeli történetét, s a püspöki nyomdában látott napvilágot az értelmes kis munka. Ösmerte és szerette ezt a rendet, az öreg anyaegyházat itt, e hajdani kaszárnyát zárt folyosóival, feketült szentképeivel és a kriptával odalenn, hol elhunyt, régi testvérek pihennek Krisztusban; a kedves templomot, melynek oltárképéről olvasta, hogy művészileg értékes – s szerette a környékbeli gazdaságokat is, bár sose látta; s a kis hegyi szőlőt a határban, hova némely ősszel kimentek, és szüretet csaptak, egy kevés mustot ittak, és szent meg hazafias dolgokat énekeltek az apácák. Szívesen gondolt egy ilyen délutánra, amikor kinn a szabadban, isten nyílt ege alatt mondhatta el napi imáit, egy susogó levelű szőlőlugas árnyékában, és oly forró, lelke mélyéig felbuzdult szívvel csodálta a Mennyei Atyát alkotásai szépségében. Itt, az anyaházi fegyelem szigora alatt ritkán volt része ilyenben; de a fiókházban, hol néha éveket töltött, párszor ki is rándultak a hegyekbe, ott a nővérek néha érintkeztek is a város katolikus hölgyeivel, a zárdában tartották a nőegylet gyűléseit, s párszor a helyi főnöknővel látogatóba is mentek, baráti uzsonnákra egy-egy idősebb úrnőhöz. Igen, Virginia nem talált ebben helytelent, bármit mondjanak is, mert az, „akiben a szentséget erőszakkal kell megőrizni…”! – Erős szája bosszankodva rándult meg ennél a gondolatnál. Nem, igaza van Berchtoldának, a kandidátnők új főnökének, nem szabad úgy nevelni a nővéreket, hogy meg legyenek fosztva minden ellenálló képességtől a kísértésekkel szemben. „A világiakkal való tisztes érintkezés a felekezeti, katolikus összetartás nevelését célozza!” – gondolta szigorú érzéssel. Ő tanulmányozta a rend alapítólevelét és múltját; eredetileg istenes asszonyok menedéke éppúgy volt az, mint a világtól elfordult hajadonoké; s feladata éppen az volt: dolgozni, hatni – nevelni, tanácsolni és téríteni menteni és vezetni a lelket a bűnből az üdvösség útjára.
Május vége lobog. Már elvirágzott minden tulipán, Pirosak, sárgák, feketék. Szélkakas nyikorog. Repülnék át a szerelem kapuján, De lehúznak az ólomlepkék.
Május vége zokog. Fehérben pompázik a cseresznyefád: Mennyasszony ruhába mégsem Te bújsz. Májusi eső aranyat ér: könny csurog, Hisz' nem szólongat szép szád, A hívó szóra elfordulsz…
Május vége omlik. Oltalmat nem lelek, Szíved is régen kihűlt kemence. Forró nyár jön, s elmúlik, Izzadságban ébredek, Napestig fogva tart ez álomkelepce.
Május vége gyászol. A bokrok, a rét, a fáradt orgona. Remeg a levegő s kezemben a képed. Még hűvös az éj, talán fázol, S helyettem a felkelő tűzkarika Melegít majd téged...
Szervusz Bajkálifóka, jó reggelt, szép napot Neked!:-)
Kárpáti Tibor
Sárkánybál
Sárkányvárban sárkánybál van, táncot járnak hétszázhárman: zöld szárnyú, kék szárnyú, sárga, vízi és tűzsárkány járja, színes, szörnyű forgatagban talpuk márványpadlón dobban, szörnyetegek víg seregben, tarkabarka förgetegben.
Sárkánykirály szája tátva, rágyújt egy tüzes nótára, lánya, Lángvirág, az édes, éppen ma lett ezeréves, felkérik egy sárkánytáncra, pirul tizennégy orcája, lába oszlop, karma sarló, szikrát vet a márványpadló.
Hazajött a sárkánykirály, s így szólt: - Hm, miféle emberszagot érzek itt, kit mertél ide beereszteni, közönséges embert, az én hírem, tudtom nélkül?
Nem kérhetem számon múltadat. Nem kérhetem, tagadd meg magad. Elmúlt, de él; benned fönnmaradt. Tiéd. Akármi: néhány adat. Ha tagadsz is, a múlt nem tagad. Múlt, de a jelenre visszahat. Nem kérhetem számon múltadat, nem kérhetem, tagadd meg magad. Nem tudtad eltemetni végleg: (miféle emberszagot érzek?) előkerül mindig valami; nem tudom nem látni, hallani.
Soror Virginia deli termetű, olajbarna arcú, jellegzetesen szép nő volt; setét szemű, keményen rajzolt, sűrű szemöldökű. Szép, érett alakja a harmincas évekre vallott; de az apácák arcán ritkán ismerhetni fel korukat. A hófehér vásznú, ropogós keményre vasalt fátyol mindig fiatalít, mert a rendesen áruló részeket takarja be: a homlokot, a hamar ráncosodó halántékot, a nyak és az áll matrónás gömbölyödését s a szürkülő hajat.
Ez a széles, repdeső fehérség úgy száll mögöttük, mint egy óriás galamb szárnya. Az arc köré simuló feszes része kissé előreszorítja a bőrt, fiatalossá telíti a vonásokat; s az élénk arcszín csattanósan vérmesnek, a halvány mennyeien nemesnek, a barna energikusnak és uralkodónak mutatja viselőjét csak e sok fehér szín dús reflexei révén. A hátul derékig csüngő, szétterült redőzet a fej s a nyak minden kis jellemző mozdulatát olyan árulkodón követi, hogy a nővérek hátmegül is sorjában felismerhetők, ha ünnepi, komoly sorokban vonulnak lassan az oltár felé a félhomályos templomon át, hogy az Úr testét elfogadják. A bő redős fekete öltöny is, mely valami nyugodt eleganciát, biztonságot, ökonómiát* visz a mozdulatokba – csak látszólag uniformizál; de nagyon is kiemeli az egyéni árnyalatokat; ó, lelkendező növendékfruskák az ő hév udvarlói áhítatukban sokat tudnak erről beszélni! És mennyi sok félszeg, magabízatlan, világtól elvadított teremtést vonzott be ide öntudatlanul is ennek az öltözetnek különös bája és méltósága; bár „elhivatás”-ról bizonykodtak önmaguk előtt! S míg odakinn sután és elnyomottan jártak bús gúnyáikban, szegényes cifrájú, elszabott, önérzetgyilkos hüvelyekben – itt csakhamar meglelték önmagukat, belső biztonságukat és rejtett értékeik testi kifejezését. Vannak jellemzően apácás mozdulatok; szélesek, kicsit kenetesek, klasszikusan mérsékeltek, miket a köntös viselése teremtett; és a mozdulatok jólesnek és jól állanak. Talán azért is várják a suta kis jelöltnők, a „kandidáták” oly epedve a próbaévek végét, hogy mosott egérszíncsíkú szoknyájukat, idétlen kemény abbégallérjukat felcseréljék végre a „ruhá”-val, és lenyírt vagy simára nyalt fejükre rátehessék az áhított velumot*…
Az apácák igen kevésre szoktak emlékezni hajdani „világi” korukból még akkor is, ha ez túlterjedt a gyermekéveken. Nem pusztán az áhítat s a földi dolgok köteles megvetése ennek az oka; de az itteni élet rövid időn belül teljesen átalakít, új tartalmakkal tölt el, szűk körű de annál intenzívebb és teljesebb új képzeletvilággal és oly sajátos, oly erős érdeklődéssel, mely csaknem teljesen kiszorítja a régit, a távolit és túl bonyolultat, melyet alig is ismertek, vagy melynek elkedvetlenülten búcsút mondtak. A szép Virginia nővér is csak igen korai ifjúságát élte le kinn egy szép, érseki városban, hol olasz származású apja félig művész, ismert templomi karmester volt, és ő egy másik, ottani szerzet apácáihoz járt iskolába. Tizennyolc éves lehetett, mikor az apja meghalt; egy év múlva anyja újból férjhez ment, egy szép vívómesterhez, aki iránt a kisleány szenvedélyes, keresztényietlen gyűlöletet érzett. Akkor határozta el, hogy zárdába lép, mégpedig messze a szülővárosától, mostohájától és az ismerős családoktól; mert hisz rokonai nem voltak ebben az országban. Később mint abbégalléros jelölt sokat és forrón imádkozott bűnbocsánatért, s töredelmesen megbánta az oktalan gyűlöletét anyja férje iránt, kit hisz alig is ismert. Csakhamar megnyugodott, a Gondviselés eszközének tekintve az érzést, mellyel őt hivatásához késztette; imádkozott családja lelkiüdvéért, s csakhamar teljesen elfeledte őket. Idebenn fejlődött ki minden lelki vonása és képessége, ebben a világban érett emberré, és ez kötötte le minden szálával és sajátosságával. Első időkben, míg még tanult, és vizsgákra készült, az öreges Kunigunda mellé volt beosztva a bentlakók helyettes felügyelőjéül, akkoriban sokat tűrt e különös teremtésnek, ki néha csúful leszidta őt is a növendékek előtt. Mondják, az „öreg” valaha régen egy német uradalmi erdésznek volt a leánya, s özvegy, csendes apja mellett ő tartotta rendben a tolvaj favágókat, a korhelyes vadászlegényeket és kerülőket; s a termetes kisasszony szörnyű nyelvétől a legmarconább vadorzó is megszaladt. Egy növendék, véletlenül földije, pletykálta ezt talán sok évvel ezelőtt; s az ilyen történetek fennmaradnak generációkon keresztül. A derék, piros nő itt is tisztaságot és rendet tartott a rábízottak közt, annyi szent igaz; és azért meg, hogy óraműpontossággal végezte köteles napi imáit, olvasóit és a penitenciákat, és mindig szabott időben áldozott – tisztelték és becsülték, bár az alárendelteknek sokszor adott alkalmat érdemek szerzésére a béketűrés erénye által; s bár akiknek nem volt vele dolguk, háta mögött jóakarattal mosolyogtak furcsaságán. E rettegett, hangos teremtés lelke egyszerű volt, és naiv; a nappaliban egy öreg, beteg szobapálmáját úgy ápolta, mint egy kedves gyermeket; s nagy szünidőkön, mikor a növendékek távol otthonukban mulattak, s csak néhány árva lézengett itt – mondják, ezekhez szelíd és engedékeny volt, és a szokatlan csendben naponta elsírdogált magában a rég elhalt apácákon, emlegetve kedves szokásaikat. Máskor elfogta valami együgyű kíváncsiság, magához szólított egy-egy kisnövendéket, s kifaggatta a kis gyanútlant otthoni sorsáról, szüleiről, vagyoni és egyéb viszonyaikról. Ilyen beszélgetésekben igazi asszonnyá vedlett vissza; naiv és elfogult nénike volt, aki célzatosan azt hozta ki a gyerekekből, hogy a világon szörnyű lehet az élet, mindenki nagyon szegény, a házastársak veszekszenek, a férjek verik a feleségüket, a rokonok irigyek. „Ja-ja, so ist die Welt”* – mondta elégedetten az értesülésekkel, és útjára engedte a rémült kislányt; de ha ez aztán valaha válogatni merészelt az ételben, tányérján hagyva a borzalmas nürnbergi répát, csúnyán fejéhez verte: „Otthon megennél! Koplalolsz, te Fracc, te Pinkli!”
Tágas és derűs délután volt. Beültem a kioszkba, a tó mellett, a sugáreső suhogva verte a vizet s vakítóra mosta a hószínű hattyút.
Málnafröccsöt ittam karcsú pohárból, – semmim sem fájt, szerelmes is voltam, – jólesett. Aztán harangoztam, csilingeltem az ezüstkanállal: odajött a főúr, neki is jókedve volt, a szeméből láttam, hogy szeret engem. Lássa, mondtam neki, ha most költő volnék, verset irnék, arról a fehér hattyúról egész biztosan azt irnám, hogy olyan mint egy álom a költő szívében. Megkérdeztem: ha megnyerné a kórház-sorsjáték főnyereményét, mihez kezdene? Ő kacagott és nedves lett dióbarna szeme. Lám, lám, mondtam, apró örömek közt botorkálunk a sírig.
Köröttem apró lángok égnek; barátok tán vagy lidércfények, megannyi rejtélyes ígéret, mely biztonságot vagy pusztulást jelent. Csak várok. S lelkemben egyre hangosabban zúg a csend.
– Ugyan, Erzsi! Ez olyan buta így, olyan gyerekes és… szégyenletes… olyan kis ravaszkodás!
– Pedig biztosíthatlak, hogy lényegében nem más a híres „élet”-ben sem a férjvadászat például. Csak az eszközei mások, így persze nagyon csitris – inkább apácák meghódítására kipróbált, biztos módszer; Szidu meg Gidu él vele.
– Az a két csacsi most a fiatal Emerika után szalad, mindig közös az ideáljuk. Minap az üres rajzteremben ott láttam virítani ezt az apácanevet a nagy falitáblán pompás rondírással, szőlőindákkal és levelekkel körülindázva; ez a kettő vonult oda, és egy óráig pingálta, mert a kis Emerikának valami korrepetíciója következett ott két megbukott polgáristával.
– Igen, ezek is értik a módját. Szidi meg Gizi! Fogadok, hogy az egyik egy év múlva férjhez megy az apja első segédjéhez, aki átveszi a patikát; a másik, annak még jó, ha nem lesz majd gyereke a jegyzőtől falun, ahol tanítani fog. Hanem te, menjünk innen kicsit odább diszkréten; itt idillt zavarunk!
Nevetve intett a kövér Kunigunda és a vendége, egy magas, barna arcú apáca felé, és odább húzta a másikat a veteményes irányába.
– Nagy heccek lesznek itt az idén! – magyarázta neki, míg a drótsövény alján elhaladtak. – A Főnökasszony, úgy látszik, nagyon beteg; ha majd meghal, új választás lesz, bejönnek mind a fiókházakból, egész országból a fogadalmas testvérek, akiknek halálfejes jelvényük és szavazati joguk van. A szavazás előtt itt fognak böjtölni egy hétig és szentséget imádni. De azt hiszem, máris folynak a rejtett korteskedések, forr és zizeg ez a kis hangyaboly, bár kívülről alig venni észre valamit. Úgy látom, fontos dolgok vannak szóban. Mit gondolsz, miért jön ez most vizitbe ehhez a buta vén Kunigundához, noha máskor nevet érzelmein?
– Jézuskám! Mi mindent tudsz!
– Nézd, ott megy Helénke, biztos a nagynénje betegágyához hívják. Furcsa lehet itt a Főnökasszony húgának lenni! Ni, most ér a káposztákhoz, Szelényi tata megállítja, kérdezősködik, ezt vártam! Neki mindenről tudnia kell… nézd, valami újonnan érkezett ásványt határozott meg, mert leesett róla a cédula. Hát nem kiégette a reverendáját egy csepp sósav? Mi az neki? Jár vele nyugodtan tovább; úgyis annyi már a hasán a folt meg az ételpecsét! Hanem az a kis bajor nő, Helénke, szegény, azt hiszem szintén nagy dolgok központja, a jámbor. Tudod, hogy vagy százezer koronányi vagyona van, és árva; csak egy gyámja él München közelében, meg a Főnökasszony. Úgy látom, addig akarják megdolgozni, míg ő életben van. Kivált az öregek szörnyen körülveszik.
– Hogy apáca legyen? Szegény! Ez borzasztó!
– Ki tudja, hátha jó lesz neki; attól függ, milyenféle. Igaz is, én már akartam belekötni, összeismerkedni vele, csak nehéz most hozzáférni. Annyit tudok, hogy eddig nem volt zárdában, egy német kisvárosban világi iskolába járt, a gyámjánál lakott. Na – majd meglássuk!
május halk szellőlantja rügyek mellbimbóit finoman előbuggyantja előnyalja Lágy ívű ruhák olvadnak nők hevében s pihenni tér a napfény megannyi lány ölén ha jönnek imbolyogva és ing kerekded keblük mint a rózsa szirma illatok pillangói lebbennek körém s csak nézem ahogy az égiek is bekukkantanak blúzukon Hát ennyi gyönyöre maradt az antik isteneknek Tavaszra várnak ők egy évig s ha végre eljön megelevenednek Dionüsszosz langy esőt cseppent minden lány kigombolt fénylő dekoltázsára s kacag hogy megrezzennek aztán futásra paskolja őket a zápor Hermész meg csak a hűs szabadban horkol Afrodité táncol Thétisz tajtékzó csókot ígér Athéné sisakjával egy kisded kolompol ligetük zsenge füvén hever egy kosár friss mosott ruhákkal telerakva vár Egy leányka karja fonja nemsokára körbe Boldog ki ránéz ha arra jár De szívesen lennék én az a kosár Belőle mintha apró leplek szállnának szét a hajlongó dombok között szirmokat rebbent a szél a szél e tűnékeny talány Így most e szirmokkal virágzik bőröd is mely oly lágy oly lágy akár tiltott forrás fénye te édes csókot ígérő csalfa lány Combod úgy szorít úgy szorít ma engem hiszen te forró duzzadó kéjre szomjas ajkaid mása vagy Farocskád tűz-tenyeremben csak egy halomnyi olvadó hó melyből csillagokat vetve buzog föl a tavasz tiszta vére Ölelj hát Borzongva kérd csókjaim ékszerét hisz mindük színarany míg apró zöld lángok nem gyűlnek sorra őszi venyigékre Szemedben csillanjon a vágy újra és újra még meg hiszen a kéklő ég is ragyog bizserget s egyre bókol Ölelj kedvesem s szeress ezerszer újra arra kérlek amíg még csiklandó csókod ízét érzem a hajnalokból Egyszer úgyis lehull mosolyunk szirma végleg
